Kádváskéim, harmadikától újra tudósítok...

...addig nem, mert:
1. épp meghízom,
2. épp iszom,
3. épp eszem,
4. épp iszom,
5. épp eszem,
6. épp iszom,
7. nem emlékszem...

Hazajöttem otthonról

Philipp Poisel napok várhatók, újra csak ajánlani tudom mindazoknak, akik nem ismerik. Ezt, azt és amazt. Budapest-nosztalgiám van tőle, egészen konkrétan Révay utcai albi-feeling: amikor a Babi nénivel hétköznap munka előtt együtt reggeliztünk, amikor minden este futni mentem a ligetbe és abban a kis lukban laktam az opera utcájában...
Elért kicsit a Budapest-honvágy, na.

Eközben Geislingenben...

Babi néni mosogat a konyhában, én a mézeskalácsokat nyújtom és szaggatom az ebédlőben. Közben sörözünk. A csobogó víz miatt nem igazán értjük egymást, de ki nem sz*rja le... A háttérben szól a tv, épp valami viva tv-s toplista visszaszámolás megy. A következő értelmiségi beszélgetést emelném ki:

- én: Babi, a Rihanna lett az első!
- Babi: MIH??? Az első tepsi kész lett?
- én: NEM! Az első tepsi a Rihanna lett!

Szárvusztok kádváskéim!

Zúzda volt a héten, megjártam a hadak útját fél Európát, kedden Bécsbe mentem B-vel, ahol G-vel és a főnökével P-vel (aki az apósjelölt is, de ebbe nem megyek most bele) vacsoramegbeszélésünk volt. A dolog céges része nem annyira érdekes, viszont az étterem, ahol vacsoráztunk, odaverős volt. A kezdeti örömöm, hogy juhú, nem valami Steakhouse-t választottak, hanem olaszt, gyorsan elmúlt, amikor megláttam az étlapot: az egész olaszul volt és csak nyomokban tartalmazott német fordítást, ráadásul az előételek is több csoportba voltak osztva, ami engem megzavart és meg is ijesztett egyben, nem teljesen tudtam felmérni, hogy hol ér véget az előétel és hol kezdődnek a főételek, mivel a választék nagyon kevés volt, ám annál bonyolultabb és az árak alapján sem lehetett egyértelműen eldönteni, mi hova tartozik. B is meg volt akadva, láttam rajta, de ügyesen kivágta magát azzal a szöveggel, hogy hagyja magát tanácsadásban részesíteni, mivel nyilvánvaló volt, hogy G és P gyakrabban megfordulnak ezen a helyen, ismerik a felhozatalt. 

Nagy sikerrel bele sikerült nyúlni egy olyan marhahúsos előételbe, amit így utólag inkább kihagytam volna: én hülye carpaccio-t rendeltem, aminek az elfogyasztása közben rájöttem, hogy nyers húst eszem és apró vérfoltok vannak a tányéromon. Hát mit mondjak? Erősen kerülgetett a szívroham. Ebből tanulva úgy döntöttem, hogy a főfogásnál nem hagyom magam befolyásolni a három urak által és ha közben kell megtanulnom olaszul, akkor is találok valamit a kevés kaja között, ami katakompatibilis. Nem volt könnyű feladat, mivel az étlapon fellelhető étkek vagy - nagyon bécsi módon - trüffel szósszal voltak szervírozva, vagy rákkal / kagylóval telerakva, vagy gyanúsan nyers húsos benyomást tettek, amely csapdába az este folyamán köszöntem szépen, bőven elég volt egyszer beleesni. Vérrel és verejtékkel megtaláltam a számomra egyetlen eledelt, ami - viszonylag kis kockázattal - szóba jöhetett: fogas filé grillezett zöldségekkel! Remek volt. Se nem trüffel, se nem rák/kagyló, se nem nyers hús. Közben megittunk 3 üveg isteni olasz fehérbort, ez valamelyest elfeledtette velem a carpaccio által okozott nagy lelki megrázkódtatást.

Másnap Bécsből Magyarországra mentem B-vel, ottani céges karácsonyi vacsi céljából. Rettenetesen odavertünk, azt hittem másnap, nem kelek fel, fizikai fájdalommal járt a reggel fél hetes kelés, meg a délelőtti munkának álcázott önsajnálat is a csarnokban. Reggeli közben azért röhögtem magamban, mert B és G is viszonylag rosszul festettek, azon vitatkoztak, hol állt melyik autó, amikor hazajöttünk (nem emlékeztek rá, mondjuk mentségükre szóljon, hogy nekem is meg kellett erőltetnem magam, hogy rájöjjek, egyáltalán hogyan mentünk haza éjjel). 

Tegnap visszajöttünk Németországba, ma este pedig 10-re Ulmba megyek a pályaudvarra, mert jön a Babi néni és itt lesz egész jövő hét péntekig.

Számolásom háromig legyen!

Egész napos hószakadás. Sváb barátaink valami miatt nap közben nem kotorták az utakat, aminek az eredménye az volt, hogy délutánra rettenetes állapotba kerültek: jeges, havas, fagyos, csúszós, néhol hóátfúvással, hótorlasszal tarkítva. Már reggel is elmentem 2 árokba csúszott LKW mellett, ez az arány estére sem javult, így 1 falunál nem is jutottam messzebb Heubachtól: szuper kis dugó volt, mert valami hülye azt képzelte, hogy 40-nél gyorsabban tud menni a jeges úton és meglepő módon fejre állt a járgánnyal. Mivel én álltam a sor végén, még meg tudtam fordulni és az ismert, szép hosszú kerülőúton haza tudtam indulni, ami ugyanolyan jeges és havas volt, csak annyival izgalmasabb, hogy erdőn keresztül vezet, így megvan az a csodálatos előnye, hogy ha az ember elakad, nem csak megfagyhat az erdő közepén, de a vadállatok is remekül felfalhatják, meg a különböző baltás gyilkosok is minden bizonnyal ott tanyáznak a közelben. Kicsit fenn voltam a plafonon. Felhívtam O-t, hogy közöljem vele a véleményemet, ami nagyjából annyi volt, hogy HÖÖEE!!, majd felszólítottam rá, hogy küldjön értem egy helikoptert, hogy haza tudjak menni. Minden rendben is lett volna, ha a nagy idegrohamban a helikopter helyett nem targoncát mondok.

Hogy kiröhögött-e? Mint a szél. Ezt hány évig fogom még hallgatni, jaaaj hány évig... "Küldj értem egy targoncát, hogy haza tudjak meeeenniiiiiiiiiiii!"

Újra nagyon hasznos vagyok

T-nek hála - akivel az utóbbi napokban távsörözünk - súlyos grammatikai probléma ütötte ma fel a fejét: hogy lehet a következő mondatot a legértelmesebben meg/átfogalmazni?

"Én is szét szoktam esve lenni sokszor."

Mivel a szétesni ige igekötős, tiszta sor, hogy ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybe írjuk. Nem téma. Esetünkben az igekötő az ige után áll(na), tehát külön kell(ene), hogy írjuk, illetve írnánk, ha ez a szó lenne az ige. De nem az, mert az esni szóból T. ügyesen jelzőt csinált: esve. Hogyan? Esve. (Vagy inkább módhatározót? Ez a kettes számú grammatikai dilemma.) A szétesve lenni kettesbe én magam nem sűrítettem volna bele a szoktam szót is, de most T. mondatszerkesztését követjük. A lenni igét emelném az állítmányi pódiumra, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyéb alternatív elemzési lehetőségek is vannak, itt javítson ki, aki a témában okosabb. A következő - talán kevésbé szerencsétlen, de még mindig nem megfelelő - megoldási lehetőség jutott az eszembe:

Én is sokszor szoktam szétesve lenni.

(Na, eggyel jobb-eggyel jobb, kettővel jobb-kettővel jobb? Kérdezteja Babi néni)
Mivel ez a mondat még mindig kifejezetten fáj, további csiszolásra szorul. Véleményem szerint a bonyodalom a szoktam segédige, illetve a szoktam lenni- szókapcsolat használatával indul el. Hagyjuk a lenni szót (illetve főnévi igenevet) egy kicsit pihenni: a szét szoktam esni esetében az esni a főnévi igenév, mivel -ni-re végződik. A szoktam segédige a cselekvés, történés folyamatának rendszerességére, gyakoriságára vonatkozik, tehát csupán grammatikai jelentést fejez ki. Legfőbb jellemzője, hogy hiányos ragozású: csak a múlt idejű alakja létezik. T. ott követte el az első morfológiai hibát, hogy a lenni szót (minek nevezzelek? főnévi igenévnek vagy létigének?) is belepakolta a mondatba. Miért baj ez? Mert így nincs értelme. Miért nincs? Erre ő maga is szépen rájött: mert magyartalan. Ha pusztán a "szoktam lenni" jelentését vesszük, sokkal egyszerűbb (és kevésbé megerőltető) azt mondani, hogy esetenként vagyok, mivel a két kifejezés egy és ugyanazon jelentést fedi, mégpedig azt, hogy én magam nem rendszeresen valamilyen vagyok, azaz alkalmanként valamilyen szoktam lenni. A szókapcsolat az egyszerű igéknél gond nélkül használható, mint az előző mondat is mutatja, szerény véleményem szerint a további probléma - ami miatt a szoktam lenni-kapcsolatot nem lehet sikerrel alkalmazni a fenti kijelentésben - az igekötővel került a mondatba, ami olyan bonyolulttá tette a szerkezetet, hogy a mondandó elvesztette a magyarságát, az ember nem tudja a rengeteg mondatrészt megfelelő sorrendben a mondatba rendezni. 

Összegzés: a  legjobb megoldás az én is néha szét vagyok esve vagy időnként én is szét vagyok esve kifejezés használata. Ezt tovább díszíthetjük egyéb, a tartalmat módosító vagy gazdagító tagokkal, például, ha a szétesési gyakoriságot szeretnénk fokozni: én is gyakran szét vagyok esve / én is sokszor szét vagyok esve.

Tudom, ezzel a blogbejegyzéssel újabb, súlyos társadalmi (és grammatikai) problémákat oldottam meg, ismét nagy hasznára váltam a világnak. Jobb vagyok, mint a Pindúr Pandúrok. Szegény T., ha holnaptól nem áll szóba velem, tudom miben keressem az okát (ám ha ez bekövetkezik, kedves T., számolnod kell azzal, hogy megiszom a 2 hordó nálam pihenő Paulaneredet!)

Jó estét, jó szurkolást!

Volt ma egy kis időm búvárolni a magyar online sajtót. Mivel az Indexet már nagyon rég óta nem olvasom, mert nem tudnak helyesen írni (én meg az a hülye vagyok, akit ez tényleg zavar), maradt a hvg. Fantasztikus. Az "itthon" rovattal kezdtem: megölte, fejbe vágta, megerőszakolta, felrobbantotta, kirabolta, megkéselte, megfagyott, csődbe ment, kihasználta, túszul ejtette, nyomorog, szexrabszolga, fajtalankodás. (Helló, normális emberek, hol vagytok?)

Átugrottam hát a "panoráma" rovatba, ahol olyan hasznos hírekkel gazdagodtam, mint például:

 "Mókus ugrott be egy nyitott tetejű személyautóba menet közben Nagy-Britanniában és éppen a vezető fején landolt, aki ettől annyira megrémült, hogy fának hajtott. Hogy a mókus véletlenül esett a kocsiba egy út fölé hajló fáról, vagy szándékosan ugrott bele, nem tudni." (Én személy szerint be is tojtam volna valószínűleg a fának hajtás előtt, de erről komolyan internacionál tudósítunk ma, 2012.12.06-án, hogy egy mókus - lehet, hogy előre megfontolt szándékkal - beugrott egy autóba? És ha kiderül, hogy szándékosan ugrott be, megbüntetik? Vagy elveszik a mogyoróját?)

 "A vádlijára tetováltatta egy férfi az egyik Barátok közt-szereplő arcát." (Herzlichen Glückwunsch! Ezért komolyan megérte ma felkelni.)

"Meghalt a pók, aki megjárta a világűrt. Az űrutazás befejeztével nem engedték szabadon, hanem figyelték viselkedését és a minap kiállították a washingtoni természettörténeti múzeumban. Négy nap után halva találták. Boncolni nem fogják (...) nem tartják kizártnak, hogy természetes halállal végezte." (Húha, van itt baj!)

"Kiengedték a kórházból Katalin hercegnőt, akit terhességi rosszullét miatt kezeltek pár napig a VII. Edward magánklinikán." (Ide először valami nagyon frappánsat találtam ki, de végül rájöttem, hogy nem túl királylányos a kifejezésmódom, úgyhogy nem osztom meg veletek, mi jutott eszembe hogy anyáknapján legyen virág mind a két kezemben Kate Middletonról. A német sajtó se sokkal jobb egyébként, most, írás közben megy a híradó a háttérben, ez itt is hír: még nyilatkozták is, hogy Kate-nek oda kell figyelnie, hogy ne száradjon ki. Pfff... Meg mosson kezet pisilés után.)  

Bontok is egy sört, nehogy kiszáradjak.

Furdal kicsit a lelkiismeret, mert igazam volt M-mel kapcsolatban: nem csak sajnálja magát, hanem még mindig a burn out-tal küzd, ami nem hogy másfél év alatt nem múlt el, de mostanra addig fajult, hogy januártól pszichológiai kezelésre szorul és legalább 2 hónapra komplett elszeparálják a külvilágtól valami kórházban. Se telefon, se személyes kapcsolatok, semmi, csak terápia, hogy ne csavarodjon be teljesen. Hát mit mondjak? Baromira sajnálom. Így valamennyire már meg tudom érteni, miért akart kicsit ide jönni. 

Ő volt ma az első szülinapi köszöntőm, pedig nem is ma van a napja, hanem holnap, de teljesen meghatódtam, hogy eszébe jutott és felhívott. Rendesen ökölbe vagyok ettől szorulva, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul van.

...eközben Geislingenben

A teraszomra új lakó költözött: bemutatom Herr Schneemann-t.
Az udvar kicsit havas:

A bal oldalon a korlátba kapaszkodva féltettem az életem, amíg leértem rajta... A lépcső jobb oldalán közben 2 gyerek lefelé SZÁNKÓZOTT.



Weihnachtsmarkt

M.-nek mégis dolga van hétfőn, nem jön. Hát mit mondjak? Egyáltalán nem bánom, ezen valahogy meg sem lepődtem. Megmenekültem több személlyel folytatott, több kínos beszélgetéstől és további (nála fontosabb) emberek felesleges megbántásától. Feltételezem, hogy a burn out-ja nincs még teljesen elfelejtve, na meg előtte is folyton volt valami kínja, ami miatt aktuálisan sajnálnia kellett magát szenvednie kellett. Summa summarum: meg vagyok könnyebbülve, jobb így mindkettőnknek nekem.

Tegnap - Luise meghívása nyomán - a családdal tartottam adventi vásározni Neuburgba. Érdemes a képeket meglesni, gyönyörű volt a vásár és a kastély is. A nap "vicce" az volt, hogy összefutottunk Andival, a ribi barátnőjével, annak anyjával és annak aktuális hapsijával. Felment bennem a pumpa alaposan. Mivel tök véletlenül találkoztunk össze a vásári buherálás közepette, nem tudott elmenekülni, muszáj volt bemutatni a ribit barátnőt, meg az egész fantasztikusan összeválogatott pereputtyot is körülötte: a csaj rettenetesen ki volt nyalva, úgy viselkedett, mintha ő lenne őexcellenciája XY főhercegnő, a válláról lógott egy ilyen hónaljtáska, amiben egy törpeméretű dög figyelt. Csak gratulálni tudok. Kezet fogtunk. Elég erős(nek hitt) kézfogása van, de én győztem - pedig ez az, amire nem lehet felkészülni, nekem legalábbis soha nem jut eszembe, hogy kézfogás előtt arra gondoljak, hogy jaj csak az enyém legyen erősebb. (Igen, ez nálam presztízs-kérdés.) Az eredményt mindig utána szoktam kiértékelni és ezúttal nagy fölénnyel ledomináltam a ribancot főhercegnőt, ami sovány vigasz, mert legszívesebben lelöktem volna a kastély teraszáról, bele a szökőkútba, amiben annyira fagypont körüli hideg víz volt, hogy ha hógolyót dobáltunk bele, az nem esett szét hanem háborítatlanul ott úszkált benne tovább. Ide löktem volna legszívesebben bele kutyástul mindenestül a második emeletről, de úgy, hogy a szökőkútból előbb leengedjük a vizet és csak akkor folyatjuk bele újra vissza, amikor ő már landolt a beton aljzatban. Ha rajtam múlott volna, előtte apró szögekkel is kiköveztem volna a szökőkutat, biztos ami biztos alapon... Gonosz vagyok? Szerintem nem. Az a gonosz, aki fellázítja a másikat a családja, barátai, eddigi környezete ellen és mindezek után barátnőnek nevezi magát. Aki meg mindezt hagyja, sőt, elhiszi, hogy ez így van rendben... hát... ezt inkább most nem is véleményezem.

...

Ma valami miatt eszembe jutott az erkrath-i Aral kutas barátom haverspan. Bunkó paraszt módjára egy mukkot se mondtam neki, amikor anno elköltöztem Duisburgból, nem mintha magyarázattal tartoztam volna, de akkor is na, kaptam tőle 2 csavart és egy láthatósági mellényt. 2 napja Nordrhein-Westfalen-nosztalgiám van, valószínűleg a kutas emberes emlékeim is emiatt törtek felszínre az agyam legeldugottabb bugyrában. Hogy mi az oka? M. újra jelentkezett. Sms-eztem vele tegnapelőtt és addig csűrte-csavarta ügyesen a beszélgetés fonalát, amíg ott lyukadtunk ki, hogy ő mostanában nincs olyan jól és látni szeretne (hol az összefüggés?), de én nem vagyok hajlandó sehova csak ezért elmenni, amiből egyenesen következett, hogy beleestem a saját magam által felállított csapdába: ide akar jönni. Mégpedig hétfő este. Barátunk a medvesajt googlemaps támogatásával megnéztem, hogy az onnan idejövés 650 km-t tesz ki, úgyhogy talán annyira mégsem bánom, hogy nekem nem kell mozdulnom a történetben, mert én vagyok a hegy, ahova Mohamednek kell mennie és nem fordítva. A vicc ott kezdődik, hogy Mohamed itt is szeretne aludni (itt = a lakásom), de erre még nem voltam oly kegyes, hogy választ adjak, csak egy "ich überlegs mir"-re futotta meglepettségemben, meglátom még, bérelheti-e a piros kanapémat a nappaliban. Nem vagyok benne biztos, úgyhogy összehívom a Frau Booohbelii - Hildegard - Khátá hármast és megbeszélem velük. Úgy tűnik, lemaradtam róla, hogy pont a következő napokra esik az ismert, tradicionális, régi skandináv/észak-német "Aludjunk Katánál"-népi hagyomány, mert O. is a napokban akart megtisztelni a jelenlétével, de a végén mégis inkább a gyomorvírust választotta helyettem, ebben a témában úgy tűnik még gyúrnom kell, mert van, ami nálam is ütősebb. Muhaha. Tudom, ma tréfa répát reggeliztem, biztos a göppingeni rendszám teszi.

Apropo rendszám: meztelen érzés így közlekedni, olyan, mintha mindenki tudná, ki vagyok. Hülyeség, tudom, mivel senki nem sejti, hogy a német rendszám mögött egy Ungarin rejtőzik, mégis olyan lebukásos érzésem van vezetés közben, pedig ugyanannyira nem vagyok német, mint amennyire holland se.

Apropo vezetés: B. ma munka után úgy döntött, egy hónappal hamarabb feljogosít az egyébként januártól nekem ítélt Tankschein használatára: ez azt jelenti, hogy havonta 26 liter benzint kapok a német államtól támogatás gyanánt, ami egy vicc, mert Zsolti tankja nagyjából 2-szer ekkora, de persze jólvan, ez is jobb, mint a semmi, örülünk neki.

Nagy nap van ma

Zsolti-jármű német állampolgár lett: az úri közönség tapsol.
A biztosítás és a KFZ-adó ugyan durván sokkoltak, de még mindig jobban megéri (talán), mint ugyanez holland pepitában, arról nem is beszélve, hogy 4 vagy 6 hónap után kötelező átjelenteni az autót. Mivel egy darabig még nem tervezek - minden kívülről jövő nyomás ellenére sem - országon belül odébbállni, ez egy okkal több, hogy nyugton maradjak a seggemen. Ha elköltözöm, megint jelenthetem át, megint újabb rendszámot kapok stb stb. Ezzel több kínom remélem mostanában nem lesz. 

Nehéz napom volt ma: reggelre annyi hó esett, hogy rossz előérzettel indultam munkába, ami sajnos be is jött. 2 hegyen kell átvágnom reggelente: az első Geislingenben van, a második Bartholomä után, Heubach előtt. Az egyes számú szerpentinen csak várakoztam egy 10-15 percet, ami közben rettegtem, hogy a szakadó hóesésben az előttem szlalomírozó göppingeni ökör belém csúszik: a novemberi havazásban nyári gumikkal tolta a drágám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos tapadási különbség van a téli és a nyári gumik között. Most végre beláttam, hogy nem felesleges pénzkidobás volt a 4 új gumi... Olyan volt, mintha az autónak mind a 4 kereke egymástól függetlenül azt csinálna, amit akar. Az egyik erre fordult, a másik arra, a harmadik nem pörgött, a negyedik meg kapart csak. Megdöbbentő volt látni. 

Az igazi vicc a második hegynél jött, ahol is közölte velem egy - erős bajor színezettel beszélő - rendőr, hogy nem mehetek tovább, mert le van zárva a Steige. A meddig kérdésemre az volt a válasz, hogy menjek szépen haza, csináljak magamnak egy jó kis kávét és egy óra múlva vissza lehet nézni. Áhá. Ezen jót röhögtem (komolyan gondolta!), majd kerestem magamnak egy félreeső helyet, ahol egy órácskát üldögéltem az autóban, rendezgettem a papírjaimat, sms-eket törölgettem kínomban, felhívtam O-t, elpanaszoltam neki, hogy nem tudok dolgozni menni (neki ez vicces volt, nekem nem annyira...) szóval csupa hasznos dolgokat csináltam. Egy óra leteltével bepróbáltam még egyszer a hegyet: nem sikerült, de a várakozási helyemet megváltoztattam legalább: ezúttal a hegy tetején, egy szintén várakozó kamion mögött kempingeztem még egy óra hosszat. 2-szer ment el mellettünk hókotró, egy idő után kezdtem nem érteni, mi zajlik. Ha ő már többször is fordult, miért nem lehet leereszkedni a völgybe? 6-7 km-re voltam már csak a céltól, elég idegesítő volt egy helyben ülni, amikor dolgozni kellett volna reggel 8-tól. Miután a szembe-forgalom beindult, nálam is megjelent az első agyrágó bogár, hogy az előttem álló LKW mi a jó életért nem indul mán el...? További 20 perc várakozás után meggyőztem magam, hogy a kamionos csak fosik az áruval nekiindulni és az, hogy nem mozdul, nem azt jelenti, hogy nekem sem szabad. Se rendőr, se szalag, se lezárás vagy mi fene. Szépen kikerültem tehát és nekivágtam a lefelé útnak a szerpentinen. Kb 200 méter után nagyjából rá is jöttem, hogy az LKW miért nem indult el: ő valahonnan tudta, hogy csak a szembe-sáv volt lepucolva. Az, amin repesztettem lefelé, még mindig havas és jeges volt, nem mondom, csúszott is alaposan, de mivel gyök kettővel mentem, nem volt semmi gond. Aztán az irodába 2,5 órás késéssel beérve hallottam a rádiós hírekben, hogy a Steige Heubach és Bartholomä között teljes hosszában le van zárva, a kolléganőim kérdezték is, hogy mégis HOGYAN jutottam át rajta? ("Mér, az az, amin jöttem?") Áhá. Hát mit mondjak? Szemrebbenés nélkül átmentem rajta, fel se tűnt, csak a rendőrök néztek rám, mint valami űrlényre, amikor kibukkantam a kanyar mögül Heubach elején.

Hogy mit tanultam az elmúlt néhány napban?

1. Azt, hogy akinek gyomorvírusa van, az nem megy a héten sehova.

2. Azt, hogy az éves autóbiztosításom Zsoltira kb akkora lesz, mint Etiópia éves GDP-je.

3. Azt, hogy ha megőrülök, akkor se tehetek ellene semmit. (Erre persze csak az első megőrülési hullám után jöttem rá)
Meg kell állapítanom, hogy az egyik kolléganőm boszorkány. Tegnap munka után rámoltuk el a kávés bögréinket a konyhában, amikor megkérdezte, hogy a múltkori botrányba fulladt lemondott hamburgi utazást be akarom-e pótolni még idén. Mondtam neki, hogy ez elég vékony jég és nem nagyon tervezek decemberben oda menni, idén nem lesz már erre szabim, O. meg nem tudom miben utazik, erről nem beszéltünk.

Majd ezt követően otthon:
- Khátá, mondd csak, otthon vagy ezen a hétvégén?
- szombaton igen, vasárnap nem. Miért?
- ... és a következő hétvégén?
- ööö... talán igen. MIÉRT?
- mert arra gondoltam, hogy elugrom hozzád.
(Itt az "elugrom" kifejezésen való meglepődés után az jutott eszembe, hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben "ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez...")
- remek ötlet, Ulmban szerintem akkor már lesz karácsonyi vásár.
- és nem veszek ki hotelszobát, mint a múltkor, hanem a piros kanapédon alszom.
(Hát persze.)

Három dolog

1. Elhatároztam, hogy negatív dolgokat (egy darabig) nem írok le, mert azzal csak realizálom a problémát. Mivel nyúlfarknyi lesz csak a bejegyzés, könnyedén ki lehet találni, hogy ma kevésbé vagyok csillámpóni hangulatban.

2. Második elhatározás, melyet régebben rendszeresen hallottam Anditól (meg lehet nézni, most hol tart...) és O-tól is: kevesebbet kellene gondolkodnom, mert "a fejem nehezíti meg az életemet." Kevesebbet fogok tehát (meghatározott témákat illetően) gondolkodni, meglátjuk mi lesz.

3. Gyakorlatba is átültetem az - eddig csak elméletben tervezgetett - bizonyos dolgokhoz való, holland típusú, "leszarom"-hozzáállást.

Értetlenkedési világnap van?

A nap híre: ZSOLTI délelőtt gond nélkül ÁTMENT A MŰSZAKI VIZSGÁN!!!!!! **Az úri közönség tapsol.

Továbbá:
Telefonáltam ma az egyik beszállítónkkal valami környékbeli sváb cégtől, azt szerettem volna tudni, hogy bizonyos mennyiségű használt plasztik csomagolóanyag rendelkezésre áll-e még nála, mert lenne rá egy ügyfelem, aki megvenné mindet. Így történt:
- én: Hallo Herr X, ich möchte gerne wissen, ob diese Behältermenge von 882 Stk. bei Ihnen noch zur Verfügung steht?
- ő: ja, des hammrda.
Itt egy levegővételnyi szünetet tartottam csak (mert hát levegőt kellett éppen vennem), amit ő a Hochdeutschomból ítélve úgy értelmezett, hogy a végtelenül elegáns hammrda kifejezést nem értettem meg és most nem tudok mit mondani (pedig de), úgyhogy gyorsan hozzátette:
ő: JÁ, DESZ HÁÁÁBEN VÍÍÍÍÍR DÁÁÁ. (=hammrda)
Hát mit mondjak? Beleröhögtem a telefonba, majd mondtam neki, hogy K-Ö-S-Z-Ö-N-Ö-M, M-Á-R E-L-S-Ő-R-E I-S M-E-G-É-R-T-E-T-T-E-M.

Ez egy ilyen értetlen nap volt, úgy tűnik. Munka után beszaladtam az útba eső dm-be, mivel rendeltem valamiket, amiről itt most nem tudósítok, mert ajándékok lesznek valakiknek. Ez a része mindegy is. Megkérdeztem a kasszánál a csajt, hogy ezzel a rendeléssel jó helyen járok-e, hol tudom átvenni az anyagot, majd az orra alá dugtam az előtte az irodában kinyomtatott e-mailt, aminek már a tárgya is az volt, hogy "Ihr Auftrag ist abholbereit". Mire a csaj tudálékosan: "Wissen Sie, az abholbereit azt jelenti, hogy az e-mail beérkezésétől számítva 2-3 nap, amíg az áru elhozható az üzletben." (és a csaj nem török volt, hanem anyanyelvi német!) Na vazzeg, gondoltam is magamban, a végzettségem ugyan nem szódefiniátor, meg még a DUDEN-től sem kerestek eddig meg, hogy én írjam a következő Universalwörterbuch kötetet, de ha már itt tartunk, az abholbereit kurvára azt jelenti, hogy az áru - mint ahogy maga a kifejezés szó szerint is mutatja - elhozásra készen áll és bent figyel az üzletben, ahova megrendeltem. Ezért kaptam az e-mailt is. Mindezt csak elkezdtem a csajnak magyarázni, nem sikerült teljes értelmezési tanácsadásban részesítenem, mert valószínűleg már abból, ahogy a mondandóm elkezdődött, meg amilyen fejet vágtam hozzá, rájött, hogy ebből a csatából nem kerülhet ki győztesen, úgyhogy  - nagyon okosan - úgy döntött, inkább megmutatja, hol tudom magam leellenőrizni, hogy a rendelésem ott van-e. Megnéztem. Persze, hogy ott volt, mivel ami abholbereit, az ott van. Felmartam szépen a cuccot, beálltam a csaj kasszájához kifizetni, felvettem a "nagyugyehogyigazamvoltlátodlátod" arckifejezést és győzedelmesen, hosszú, tömött sorokban vonulva  elhagytam a terepet.

Zsolti fiú esete Tóth Marival...

Munka után Niederstotzingenbe mentem és otthagytam szegény Zsoltit, holnap remélem simán megy minden a TÜV-vel. A navim az első 100 méteren megőrült (na jó, véletlenül a reset gombot nyomtam meg, amiről nem is tudtam, hogy van rajta és ilyen érintőpontokat kellett rajta nyomkodnom, hogy újra belője a magát. Egy szerpentinen sötétben-ködben nem vicces, hogy menet közben egy ikszet kell nyomkerásznom a kijelzőn, ami mindig odébb megy.) Mivel nem sikerült a navigációs feladatot abszolválni, inkább jó mérges lettem, majd egy éles kanyarban lecsúszott a készülék az ölemből (mert kivételesen épp az utat néztem) és minden kotrás ellenére sem találtam többé meg. Ezen a ponton kezdtem el káromkodni, mint a kocsis. Meg kellett állnom egy benzinkútnál - akkor meg már tankolok is-jelszóval - közben vadul kerestem a navit az ülés alatt, az ülések között, a szőnyeg alatt, mindenhol, mihaszna. Páran megbámultak a kúton: nem értették, hogy a hülye "holland" nő miért száll be kicsit minden ajtón az autóba... Végül persze meglett, félreálltam szépen és beállítottam rajta mindent, működött rendesen. Heubachból nem tudom még kívülről az utat Niederstotzingenbe na, talán 2szer fordult eddig elő, hogy onnan kellett mennem. 

Odaérve R. gondjaira bíztam Zsoltifiút, megkaptam cserébe C. Volkswagen Poloját (vagy Golf? Reggel meg kell néznem, mibe ülök be), ami egy egérkamion. Elöl is és hátul is olyan hirtelen van vége, mint a botnak, cserébe egy darabig nem találtam, hol kapcsolom be a fényszórót, majd azt sem, hogy hol kapcsolom ki a reflektort. Páran azt hiszem, emlegettek hazafelé az úton, de inkább másnak folyjon ki a szeme, mint hogy világítás nélkül kelljen nyomulni a tök sötét ködben. Útba esett egy bevásárló központ, gondoltam beugrom ezt-azt venni. Itt jött az újabb megijedés: az autó menet közben bezárta az ajtaját és nem találtam, hol nyitom ki. Az hagyján, ha nem tudok bevásárolni menni, de kiszállni azért mégis jó lenne előbb-utóbb (na meg milyen ciki már telefonon segítséget hívni, hogy nem tudok kiszállni a kölcsön-autóból / kimászni az ablakán), így aztán beletelt pár percbe, mire kirágtam magam a Poloból (Golfból?), de sikerült.

O. közben a hétvégén lebetegedett, összeszedett valami vírust, amibe "minden bizonnyal bele fog halni", mert néha kicsit görcsöl a hasa. Talán már az utolsó kenetet is feladatta ma magának. Miután az egóm kapott egy kis masszírozást, azért hozzá tette, hogy - most kaptuk a hírt - szerinte az a(z aprócska) hátulütőm van, hogy nagyon kemény a fejem. Hát ezt is megtudta a világ.

Geislinger Zeitung

Este fél8 körül csörög a vezetékes telefonom. Nem lenne akkora attrakció, ha nem egy idegen Baden-Württembergi számról hívnának, amiről minden áldott hétköznap van nem fogadott hívásom, amikor haza érek a munkából. Ma először úgy hívtak, hogy végre itthon voltam. Felvettem.
- én: Borbély.
- idegen nő: jó estét, a Geislinger Zeitung-tól telefonálok, Herr XY-t keresem.
- én: HONNAN??? KIT???
- nő: Herr XY-t. A Geislinger Zeitungtól telefonálok.
- én: (csak-csak jól értettem akkor...) Öööh... én itt tudtommal egyedül lakom. Remélem legalábbis.
- nő: Jaj bocsánat, akkor téves. Szép estét.

Áhá. A Geislinger Zeitungtól. Hát ültem utána pár percet kérdő tekintettel a semmibe meredve.
Ma büszkeség (és balítélet) van, mert elmentem újra futni. 30 percet toltam a városban, hegynek le és hegynek fel, közben a hőmérséklet volt vagy 6 fok.

Babi néni, ha a 10 napos tisztítókúra mellett döntesz, csinálom veled együtt! Mire jössz, mindketten csillámpónik leszünk... :)

Kuschelseminar

Munka után itthon zizgek a konyhában, statisztikát csinálok éppen a szavazataim segítségével, hogy mit is egyek vacsorára, épp ott tartok, hogy nem bírom eldönteni: tejszínes sajtszószos kuszkusz legyen-e, vagy inkább tükörtojás pirítóssal, amikor megcsapja a fülem az egyik háttérben futó tv műsor szövege, amit a konyhában való zizgés miatt nem nézek, csak amiatt megy, hogy legyen itthon valami alapzaj. Hogyaszongya: Kuschelseminar in Berlin. Ezen a ponton ki is jöttem a konyhából, mert nem hittem el, hogy azt mondták, amit hallottam. Márpedig Kuschelseminar-t mondtak. Valami rafkós germán kitalálta, hogy az emberek néha hosszú távon nagyon magányosak és ölelésre, összebújásra. meg érintésre, simizésre vágynak. Így született meg a Kuschelseminar (és a Kuschelparty) ötlete. Összegyűlnek a jó németek és némi ráhangolódás / lazulgatás, táncolgatás, ugrabugra után szeretgetik egymást. A végén Gruppenkuschel van, amikor nem csak 2 ember szeretgeti egymást, hanem mindenki szeretget mindenkit. Hát mit mondjak? Röhögtem közben. Mivel nem szexről van szó, semmi ilyen szándék nincs megtűrve a kurzuson, bizonyos részeket nem ér megérinteni, a lényeg, hogy megölelgetik, szeretgetik, simizgetik egymást a résztvevők és utána mindenki rohadt jól, boldogan és ellazultan érzi magát. Mindez kerül alkalmanként, személyenként 16 EUR-ba (kb 4500 Ft). Nem tudom még, mit gondoljak erről, de el kell ismernem, hogy az ötlet zseniális. Mindemellett bízom abban, hogy ha eljutok arra a szintre, hogy ennyire ölelgetésre lesz szükségem, akkor ezt valaki ingyen is megteszi majd.

Apropo: O. tegnap elemében volt. Bejelentette, hogy mindenképpen "még előtte" találkoznunk kell. Ezen röhögnöm kellett. Mi előtt??? Nem derült ki.
Nyitott kérdés még a szilveszterezés is (ugyan nem tudom, hogy ez még előtte vagy már utána van-e): mivel mind a ketten ugyanannyira utáljuk a kényszeresen-valahova-menni-kell-mert-szilveszeter-van- időszakot, könnyen megeshet, hogy együtt nem csinálunk semmit, miközben együtt nem megyünk sehová, ami paradoxon, mert eleve ahhoz, hogy találkozni tudjunk, eléggé el kell menni valahová, ami beleesik a valamit csinálás és a program tervezés kategóriákba is. Remélem követhető vagyok. 

Zsolti a béka, Zsolti a béka, Zsolti a bééé-kaaaa...

Zsolti-jármű szerdán műszaki vizsgára megy, hogy megkaphassa végre a német állampolgárságot (és neki meg sem kell házasodnia érte - höhö). Izgulok, mert jaj mi van, ha nem megy át a vizsgán? Gyújtógyertyák és fékbetétek lettek rajta cserélve**, amióta itt vagyok a régióban, a motor állapotáról sajni nincs sok infóm: van benne, az biztos. Hónapok óta figyelem, milyen roncsok bukkannak fel időnként az úton és bizony van köztük pár olyan, amihez képest az én Zsoltim esküvői autó. Ha ezeknek van TÜV matricájuk, akkor nekem is simán lesz. Reméljük a legjobbakat. Ha megvan szerdán a TÜV és ezzel megszabadultam újabb 90-100 eurótól, jöhet a forgalomba helyeztetés, amihez a szép, sárga, holland rendszámomat vissza kell, hogy küldjem Hollandiába, ahol ez alapján ki tudják jelenteni Zsoltit a forgalomból, megküldik postán a papírjait, amiket bemutatván kapok vehetek jó pénzért német rendszámot, ami GP-vel kezdődik majd, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre megszabadulhatok a holland biztosítás és adó fizetési kötelezettségtől, ami éves szinten pontosan négyszer annyiba kerül, mint a német.

**Miután O. legutóbb egy héten keresztül minden este hallgatta a nyöszörgésemet a téli gumik miatt, hogy jaj hol vannak, jaj mikor jönnek, jaj esni fog a hó, jaj nem tudok majd dolgozni menni, jaj nem szállítják ki őket stb, amikor elmeséltem neki, hogy fékbetéteket cseréltetek, csak annyit fűzött hozzá egy mély sóhajtás keretében: "na vazz, most meg emiatt nem lesz nyugtunk." És akkor a TÜV- és forgalomba helyezős terveimről még nem is tud...
Most kaptuk a hírt: a hétvégén vásárolt nagy csomag wc papír nem is annyira szimpla, mint aminek a szupermarketben kinézett. Nämlich: rénszarvas mintás és MÉZESKALÁCS ILLATÚ. Gratulálok.

Féljek vagy ne féljek?

A hálószobámban megjavította magát a lámpa. Nem viccelek, a beköltözésem óta nem stimmelt vele valami, még Andreas sem tudta megbuherálni, pedig az összes többi lámpát is ő kötötte be és ő ért hozzá (és nem, nem az állólámpáról beszélek, amit csak bedugok a konnektorba és világít, hanem aminek a hülye kis 3 drótja kiáll a plafonból és be kell kötni ügyesen, amit természetesen nem én csináltam, mert kuka vagyok hozzá). Körte is volt benne, mégis lassan 5 hónapja az egyik IKEA-s állólámpával bohóckodom a hálószobában, mert nem működött a plafonra szerelt fényforrás, pedig van 3 felesleges kapcsoló is a szobában, amikről eddig nem tudtam, mire jók, mivel eddig semmit nem kapcsoltak, egyáltalán nem működött egyik sem. Tegnap este óta mind a három kapcsolja a plafonon lévő nagy rizslámpát. Azért az ilyenektől befosok. Tudom persze, biztos van rá fizikai magyarázat, meg a kóbor áram, meg a villanyszerelés, de ehhez a beköltözésem óta senki nem nyúlt hozzá.

Ez a halogatós stratégia, ami az esetek 0,000000000001 %-ában tűnik hatásosnak lenni (az internetigénylésnél például nem működött, hiába vertem szemmel a laptopomat). A "majd egyszer hívok villanyszerelőt"-típusú "hej ráérünk arra még"- hozzáállás meghozta a gyümölcsét: a lámpa a kapcsolókkal együtt előbb unta meg a várakozást és tegnap óta inkább világít.

Ha a héten nem jelentkezem többet, akkor elvittek az idegenek, kezdjetek el keresni légyszi!

Utórezgések, konzekvencia

Reggelre megnyugodtam. Tegnap, miután Günzburgból hazaértünk és be tudtam jönni a lakásba, még kb fél óráig fenn volt a vérnyomásom a plafonon, még a kezem is remegett. Nem csoda, mint mondám, a záras ember annyit kérhet a szolgáltatásért, amennyit nem szégyell, mivel rá vagy utalva, nincs más választásod: vagy be akarsz jutni a lakásba és ezért sokat fizetni, vagy nem fizeted ki, amit kér és kint maradsz (és éjjel megfagysz a folyosón). 

Peterék nagyon rendesek és segítőkészek voltak tegnap. Mondtam neki, hogy az üzemanyagköltségét természetesen kifizetem, mivel innen Günzburgig és vissza összesen lenyomtunk kb 100 km-t, nem is vártam el tőle, hogy ingyen furikázza a seggemet szombat este, miután kiugrasztottam őket az ágyból. Nem hagyta, hogy kifizessem. Azzal az indoklással koptatott le, hogy néha az autót is használni kell, jót tesz az. Hogy ti is értsétek miért mondta ezt: a lakástól kb 300 m-re van az üzlet, amit bérelnek, oda értelemszerűen nem kocsival járnak dolgozni. Ennek ellenére a garázsban áll 2 autó is: egy Porsche 911 és egy akkora Porsche Cayenne, amibe fél Ravazd beleférne. Én eddig csak a 911-ről tudtam és minden bizonnyal leszakadt volna a pofám tegnap, ha éppen nem lettem volna a saját nyomorommal annyira elfoglalva, hogy csodálkozni is elfelejtek, milyen autóba szállok be éppen ökölbe szorult arccal, házi papucsban, piros zokniban, és a Peter feleségétől (barátnőjétől?) kölcsön kapott pulcsiban. 

Andiról röviden annyit, hogy amikor odaértünk és megcsörgettem, a tesóját, R-t küldte le a kulccsal, ő maga köszönte, de nem méltóztatott velem találkozni. Hát mit mondjak? Fájt. R is vágta, mert elég szánakozó arccal nyomta a kezembe a kulcsomat.

Hazaérvén még úgy volt, hogy O-val telózunk, ami sajna a Günzburgba-kepesztésem miatt elmaradt, de ezt ma mindenképpen el kell neki mesélnem, mivel nála külön aktualitása van a kizárom-magam-a-lakásomból- történetnek. Elég gyakran emlegetjük, hogy legutóbb, amikor ez a szörnyűség megtörtént, épp ott volt ő is. Akkor találkoztunk először: amíg kinyitottam neki az épület ajtaját, a huzat bevágta mögöttem a lakásajtót és neki kellett kimásznia a közös folyosó ablakán a kertekhez, betörni hozzám a teraszon keresztül és visszaengedni a birodalmamba. Ez azóta is nagy nosztalgia-téma, majd a tegnapi akción is biztos fogok tudni röhögni, ha kicsit elhalványul a szívroham emléke, amit emiatt kaptam.

Eksön

Voltam újra az IKEA-ban, a fő zsákmány ezúttal egy fehér szekrényke, még egy nagy zöld szőnyeg és 2 magas állópolc, körítve némi dekóval és apróságokkal. Pozitív, hogy a 3 nagy dolog összeszerelése közben egyszer sem kaptam agyvérzést, csak akkor, amikor a vásárlás után az IKEA parkolóban a nehéz cuccokkal megrakodott bevásárló kocsi elkezdett nekigurulni a mellettem parkoló Opelnek, miközben én telerakott kezekkel próbáltam kinyitni a csomagtartót. Hát nem nagyon tudtam hirtelen kínomban, mit dobáljak el gyorsabban, hogy ne zúzzam le a szomszéd autót...

De volt ma jobb is: pont a napokban jutott eszembe, hogy olyan rég balfaszkodtam utoljára, attól félek, lassan eljön annak is az ideje. Hát eljött. 
Elindultam a lakás alatti helységben található mosókonyhába, hogy kiszedjem a ruhákat a mosógépből és kiteregessek. Fogtam a kulcsom és a teregetős kosarat, kiléptem a lakásból, elindultam lefelé a lépcsőn, amikor megakadt a szemem a kulcstartón fityegő kék műanyag elektromos szarságon, amivel az irodába reggel becsekkolunk, munka után meg ki, így automatikusan számolódik a munkaidőnk. Miért akadtam fenn ezen? Mert nem a lakáskulcs volt nálam, hanem az irodakulcs. Mi következik ebből egyenesen? Hogy kicsuktam magam a lakásból!!!

Mivel nem volt más választásom, becsengettem a házmesterékhez, mivel csak őket ismerem az épületben. Titokban abban reménykedtem, talán van valami univerzális kulcsuk, amivel vissza tudok menni. A felesége nyitott ajtót, csak résnyire, mögötte mindenhol tök sötét volt, hú mondom ilyen későn van? Igen, mondja. (Este fél 9 volt...) Felvázoltam neki a gondomat, közölte, hogy mindjárt visszajön, csak felvesz valamit. (Pfff...) Aztán megvitattuk, hogy nekik nincs pótkulcsuk, de a főbérlőmnek talán van, hívjuk fel. OK, hívjuk (ugyan tudom, hogy mind a három kulcs nálam van, de hátha mégis...) de nekem nincs meg a száma, mivel nem telefonnal járok mosni. Hát nekik sincs. Fasza. Kigugliztuk, felhívtam a csaj telefonjáról (akinek jaj még mindig nem tudom a nevét), majd a főbérlőm közölte velem nagy jókedvvel, hogy nincs kulcsa, de nekem sok szerencsét kíván.

Eszembe jutott, hogy Andinak adtam egy lakáskulcsot még anno az elején. Viszonylag kevés esélyt láttam arra, hogy tőle vissza tudom szerezni, mivel az utóbbi 1 hónapban egyáltalán nem beszéltünk, mert nem érem el telefonon. Nem baj, egy próbát azért megér, különben a lábtörlőmön kell, hogy aludjak, a hideg folyosón. A mobilszámát hálistennek megtaláltam az interneten, a szomszéd csaj telefonjáról felhívtam. Kb. a 136. csengés után vette fel a telefont, mondtam neki mi van, meg azt is, hogy csak ő tud segíteni, mert senki másnak nincs kulcsa a lakásomhoz. Kérdezte, hogy el tudok-e menni hozzá a kulcsért. Persze bazzeg, nem csak mosni, de wc-re is autóslusszkulccsal járok. Itt Peter, a házmester beleszólt a telefonálásba, mert levágta, mi volt a kérdés, mondta, hogy ő elvisz Günzburgba, nem gond. Szegénykék... Mindketten átöltöztek (hja, rajtam melegítőnaci, póló melltartó nélkül, piros zokni és papucs volt, szuper látványt nyújtottam, bár így is mázlim volt, mivel fürdés után első körben nem is akartam a fürdőköpenyemet levenni, de valami tudat alatti hang rábeszélt, hogy ha csak a mosógépig megyek is, vegyek már fel valami normális cuccot), leslattyogtunk a mélygarázsba és szépen elmentünk Günzburgba. Ott megkaptam a kulcsot, visszajöttünk, ugyan azzal a lendülettel oda is adtam Peternek, arra az esetre, ha még egyszer ilyen lesz (nem lesz, de ha mégis), ne kapjak megint idegösszeomlást. 

Ha ők és Andi nem lettek volna otthon, lehúzhattam volna magam a wc-n, mivel a legközelebbi Schlüsseldienst Göppingenben van és tekintve, hogy szombat este senki nem dolgozik, 500-600 EUR alatt nem úsztam volna meg a zárcserét.

Hazajöttem otthonról

A jó édes anyámat szeretném első körben megkérdezni, hogy ugyan már hány titkos cetli hever még nálam eldugva a lakásban? Találtam egyet a konyhában, egyet a fürdőben, egyet az ágyamban és egyet Zsolti szélvédőjén. Meg is ijedtem tőle alaposan. Reggel, ahogy elindultam dolgozni, nem vettem észre, hogy egy puszi-cetli van beszorítva a jobb oldali ablaktörlő alá, mentem már vagy 10 perce, amikor megakadt rajta a szemem, hogy hú bazzeg, megbüntettek a mélygarázsban??? De hát az nem lehet, hiszen havonta fizetek a parkolóhelyemért. Ahogy mentem mentem mendegéltem, a szerpentinen felfelé menet nyilván nem állhatok meg a hegy közepén, hogy megnézzem mi az, egyre idegesebb lettem, egyre több hülyeség fordult meg a fejemben: a rendőrség biztos észrevette, hogy Zsoltin még mindig holland rendszám van. De az nem lehet, hogy ezt egy csíkos füzetlapból kihasított cetlin közlik velem. Aztán gondoltam arra, hogy biztos a lakásom alatt székelő cég, akinek napközbenre bérbe adtam a parkolóhelyemet, felmondta a szerződést és nem fizet tovább. De egy csíkos cetlin mondják fel??? Az nem lehet. Akkor biztos valamelyik hollandgyűlölő szomszédomnak lett elege a sárga rendszámból és most jól megfenyeget figyelmeztet rá, hogy át kell jelentenem az autómat német adóra és biztosításra. (Ebből is látszik, mennyire sok bizodalmam van az emberekben...) Mire elértem arra a szintre, hogy már azon gondolkodtam, hogyan tudnám menet közben lehalászni a fecnit a szélvédőről (nem, nem próbáltam meg!), szerencsére elértem egy pihenőhelyhez, ahol gyorsan félre tudtam állni és megnézni, mi az isten van a szélvédőmön. Ki büntetett meg, ki perelt be, ki fenyegetett meg, ki tört az életemre írásban??? Na ki? Hát a jó édes anyám. A cetlin ugyanis ez állt: "Megint jó volt nálad, köszönöm. Puszi." Hát erre nem gondoltam. Enyu a frászt hoztad rám, de 10 perccel a sokk után már nagyon örültem neki!

Valamint: levelet kaptam lájf egy Düsseldorf-Chemnitz-i ügyvédi irodától (nem, még mindig nem csuknak le) a következő címzéssel és megszólítással: Frau Katja Borbély. Hát mit mondjak? Majdnem minden voltam már a Herr Boohbelii-től a Frau Khátáig, de Katja még nem. Hendrik hívott még a múlt héten, hogy a régi duisburgi címemre jött valami ügyvédtől levelem, ami neki fontosnak tűnik, úgyhogy postára adja nekem, nehogy valami gáz legyen abból, hogy nem kaptam meg. Hogy ideges lettem-e? Igen! Éreztem a hangján, hogy kurvára kíváncsi, mi lehet benne és gond nélkül beolvasná nekem telefonon, ha megkérném rá - egyébként O. is ezt javasolta utána, amikor beszéltünk, de nem akartam, mert mi van, ha valami szörnyűség van benne? Akkor ő megtudja! Nem akarom, hogy bárki is megtudja. Elég lesz majd akkor, ha magamtól is rájövök, hogy  - bármi is az - nem sumákolhatom el titkolhatom el. Beteg gondolatmenetem van, tudom, pedig teljesen legálisan élek, még a kurva Rundfunksteuer-t is fizetem, mert kényszerítettek fizetni fogom. 

Hogy volt-e végül a levélben életveszély / lépfene / letartóztatás / 10.000 eurós büntetés / perbe fogás / kitoloncolás? Következő adásunkból megtudhatják.

Mácská.

B szereti a mondandóját - amikor Magyarországon vagyunk - meglepetésszerűen az általa ismert (csekély mennyiségű) magyar szavakkal kidíszíteni, aminek ilyen és hasonló eredménye szokott lenni:

B: ...és képzelje el Frau Booohbeliii, tegnap is voltam lefekvés előtt egy kört sétálni.
én: Igazán remek, Herr B, riszpekt, én éjfélkor az orromat se dugtam volna már ki ilyen hidegben.
B: ...és ahogy elértem az utca végéig, láttam, hogy valami hirtelen kirohan előttem a bokorból. Mit gondol, mi volt az? So eine kleine mácská!

Érted, so eine kleine mácská. És ne röhögd ki utána...

Újfent Edit kedvéért

Hogy ez a két német gengszter ne csináljon 4 nap alatt semmi vicceset? Nem, olyan nincs.

Átváltottunk az eddigi magyar szállodáról egy sima panzióra, mivel havonta 3-4 napot 3-an az előző helyen eltölteni a legnagyobb jó szándékkal is anyagi csőd, erre lassan a két úriember is rájött. Annyira meg nem is volt jó hely, de hát nekik ennyi időbe tellett a felismerés, nem baj. Az új hely főnénije (azt hiszem, ő a tulaj) egy megtermett, tenyeres-talpas 45-55 év közötti medve asszonyság, nagyon jó fej és nagyon oda van G-ért. Hogy honnan tudom? Mert látszik.

B-vel egy nappal hamarabb értünk ide, elfoglaltuk a szobát, G pedig csak másnap reggel jött utánunk Bécsből. Épp a hallban eszegettük a reggelinket, amikor begurult a panzió előtti parkolóba. A hölgyemény az ablakból látta, hogy új vendég jött, rakéta sebességgel azonnal ott is termett kémkedni a függöny mögött. Mondtam neki, hogy nyugalom, ez csak G, velünk van, neki foglaltam a harmadik szobát. Az asszonyság (fura módon) emlékezett rá, a reakciójára hagynék némi feldolgozási időt:
Házi néni: - "Óóóóóóóóóó hát Ő az??? JAAAAAAJJ ANNYIRA CUKIIIIIIIIIII!" (Ezt hallva nem csak én, de B is majdnem visszaköpte a félig megrágott rántottát a tányérra) 
G bevonult, leült hozzánk az asztalhoz, a házi néni azonnal ott termett, sürgött-forgott, kávét öntött neki, tányért tett elé, meg joghurtot, meg tejet, meg kiskutya valagát. (Hadd jegyezzem meg, hogy neki nem is járt volna reggeli, de az ugye senkit nem érdekelt, mert annyira "cuki"...) 
Mindezek után elmentünk hát szépen dolgozni a csarnokba, B-vel egész nap jókat röhögtünk egymás között, hogy hehe... Ma reggel G egy órával korábbra kérte a reggelit, mint mi, mert előbb el kellett, hogy induljon, megbeszéltem a háziasszonnyal, hogy rendben, G 7-kor eszik, mi ketten B-vel meg 8-kor, nem is akadt fenn ezen senki. Egészen estig, amikor is munka után mindhárman fásultan ücsörögtünk az Unicumunk mellett az egyik helyi vendéglőben, vártuk a kajánkat és megvitattuk a nap eseményeit: véletlenül kiderült, hogy a mai reggeli - amit B-vel meg is beszéltünk, hogy hűha - nem véletlenül és nem mindenkinek volt olyan turbó, mint nekünk hármunknak: nem csak sima rántotta + hideg felvágottak + sajt volt, mint eddig, hanem tükörtojás és minden finomsággal megpakolt, frissen sütött (!!!) mini melegszendvicskék. B-vel röhögtünk is gonoszul reggel - viccből - hogy höhö, ezt tuti G miatt kaptuk. Aztán kiderült, hogy tényleg, mert a többi vendég a szokásos rántottát + hideg felvágottakat + sajtot ette. G ráadásul eggyel több tükörtojást is kapott, mint mi. Hát mit mondjak? Röhögtem. Hogy B is röhögött-e? Ő is. Elég sokáig.

Nagyon várom, mit kapunk holnap reggelire.

Edit kedvéért

Kádvásáim, 
péntek óta minden nap elhatározom, hogy írok, de mire este ágyba kerülök, már nincs mit mondanom, akkor se, ha van, mert leesik a fejem. Hétfő óta megint Magyarországon vagyok a két német gonosztevővel, kidolgozzuk a belünket kidolgozom a belem. Csütörtök este végre szépen visszatérek a megszokott sváb mindennapokba, legkésőbb péntek este tudósítok nektek.
Kádváskéim, a héten elfoglalt vagyok, jövő héten jelentkezem.

Óda a mosógéphez

...és a hetedik napon megteremté Isten a mosógépet. És látá Isten, hogy ez jó és megteremté az okos mérnök néniket és bácsikat, akik létrehozzák azt, meg a Viktort, aki meg tudja mondani, hogy "ne vegyek Siemenst meg felültöltőset se, mert közel van a műanyag kezelőpanel a csuklóponthoz, beszorul a mosópor a résbe és fölkaristolja a műanyag bevonatot, alá megy a víz és kampó, ha takarítgatja az ember sűrűn, akkor nem." 

Külön köszönet a két heidenheim-i német szállítónak, (akik közül talán az egyik mégis inkább török volt, de kifogástalanul beszélt németül) akiknek a munkaideje ugyan 18:00-kor lejárt, de a nagy csúszás és hó ellenére 20:00-kor még kiszállították és bekötötték nekem őt.
Tegnap R. felrakta a téli gumikat Zsoltira, ma reggel óta pedig esik a hó. Hát mit mondjak? Ki volt centizve.

Khátá on Tour

V. idősebb török kurd barátja is (hívjuk mondjuk E-nek) velünk tartott a Kehl-Strasbourg körútra. Na jó, nem csak velünk tartott, hanem az egészet ő finanszírozta. Mivel nincs közeli török ismerősöm (meg kurd sem), hagytam magam V. által kulturálisan kicsit kiképezni út közben. Neki Geislingen nagyjából útba esett, így megoldottuk az utat az ő autójával, az úriember pedig Kelhben a hotelben várt ránk. 

Valami olyan szédületes török vendéglátásban volt részem, hogy a sztereotip előítéleteim nagy része leépítésre került. Királylány voltam két napig. Odaérve mindketten (!) virágcsokrot kaptunk, E. telerakta az autója csomagtartóját mindennel, amire csak szükségünk lehetett: egy karton RedBull, egy üveg nagyon régi, nagyon nemes vörös bor, Ballantines, Raffaello, Toblerone, egy üveg Cinzano, kóla, ásványvíz, gyümölcsök... stb. Ő maga nem iszik alkoholt, ez mind nekünk lett bekészítve, mivel nem tudta, mihez lesz kedvünk, hozott mindenből. Nagyon alapos.

Elmentünk egy török helyre vacsizni, ahol E. a pincértől törökül rendelt valamit. Mindhármunknak. Hú, jól átvette az irányítást - gondoltaja Babi néni magában, mert hangosan mondani nem merte. V.-nek ez úgy tűnt megszokott, hogy E. rendel helyette, mert nyilván ő ismeri ki magát az étlapon a temérdek értelmetlennek tűnő kajanevet illetően. Két fura, hosszú, hasáb alakú, fasírt szerű, grillezett húst kaptunk, alatta török lepénykenyér és bulgur, fokhagymás szósz és grillezett pepperoni paprika. E. fogta a paprikát és a villájával lehúzta róla a külső réteget, ami a grillezés közben elválaszthatóvá vált, majd szó nélkül átnyúlt V. tányérjára, kivette a paprikáját, arról is lehúzta a bőrt, visszatette, majd átnyúlt hozzám, az enyémről is elvette és meghámozta nekem is. Hogy néztem-e nagyot? Igen. Hogy látszott-e rajtam? Remélem nem.

Evés után a hotelben folytattuk a rötyögést, E. és V. szobája volt a főhadiszállás, én az enyémbe 2 napig csak aludni jártam vissza. Reggel fél 6-ig beszélgettünk és boroztunk/pezsgőztünk, kicsit húztam a belem utána, mivel csak 3-4 órát aludtam. Másnap V-vel már a reggeliző asztalnál ültünk a hallban, amikor E. megjelent. Megcsókolta, majd láttam, hogy felém jön. Na erre kíváncsi vagyok - gondoltaja Babi néni, mert erre nem volt felkészülve. Kaptam egy arcsimogatást és egy homlokpuszit. Hogy meglepődtem-e? Meg. Kicsit? Nem, nagyon. Ez másnap reggel és a visszaindulásunk előtt, búcsúzásnál is ugyanígy ment. E. egy végtelenül jó lelkű, nagyon bőkezű, igazi gentleman.

Reggeli után megnéztük Strasbourgot, a belvárosa nagyon szép (a strasbourgi münster gyönyörű), de ezt leszámítva maga a város ronda. Ahogy az ember átlépi a határt, megszűnik a jó kis német élére állítottság és valami francia káosz veszi kezdetét. Az emberek mind nagyon jól öltözöttek, a férfiak mind ugyanúgy néznek ki és az összes nő 3 kiló sminket visel (meg kellett volna kérdeznem O-t, biztos van valami megfelelő elmélete a franciákra is, nem csak a melegekre). Este újra a töröknél vacsoráztunk Kehlben, de mivel nap közben megtudtam, hogy E. báránysteak-et akar enni (ami az előző napi tapasztalatok alapján azt jelenti, hogy mindhárman azt "akarunk" enni) így hát - egy életem egy halálom alapon - valahogy ki kellett, hogy vonjam magam ez alól, mert már a báránysteak szó puszta hallatán kivert a hideg verejték.

Apropo báránysteak: előző este a fura, hosszú, hasáb alakú, grillezett húsfasírt is bárány volt, utólag tudtam meg. (Az úri közönség tapsol.)

Események

Megismertem egy velem veszélyesen gyanúsan egy kaliberű, München környékén élő magyar lányt - hívjuk mondjuk V-nek - aki egy spedíciós cégnél dolgozik. Első körben csak árajánlatot akartam bekérni tőle egy törökországi LKW-fuvarra, menet közben derült ki véletlenül, hogy ő is magyar. Fura, mert amióta itt vagyok, lassan 9 hónapja, egyáltalán semmilyen itt élő magyarral nem találkoztam. Elkezdtünk e-mailezni, hogy ki hogyan-miért került Németországba, neki épp volt a napokban valami dolga a környéken Göppingenben, összehoztunk hát hétfő este egy találkozót. Kb másfél óra dumálás után megegyeztünk, hogy a hétvégén is csinálunk valamit közösen, mert nagyon csavarogni kéne, aminek a megvalósítása - annak ellenére, hogy München innen kb 160 km - elég sikeresnek tűnik: úgy néz ki, hogy pénteken munka után Kehl-be megyünk, ami közvetlenül a francia-német határon van, Geislingentől kb 200 km-re. A cél természetesen a másik oldal: Strasbourg!

Amikor V. itt volt, teljesen belebolondult a sétálóutcában található szökőkútba, aminek később az "elefánt szoborcsoport" nevet adtuk. Egy fotót már egy előző posztban közöltem róla, de nekem eddig fel sem tűnt, hogy az elefántokon kívül is vannak a szökőkútban figurák, nem is akármilyenek:

Kecskeszarvú hal:

Esernyős hal (ahogy elnézem, szüksége is van rá):


Hajfonatos hal:

Cica és egér:

Lady & Gentleman hal cilinderrel:

Nyúlfülű hal:
Pegazus-hal:

T.Kata: ma kétszer is eszembe jutottál. Először reggel, amikor megláttam egy Mengele-traktort, másodszor pedig a bevásárlóközpontban a Kukident nevű fogkrémről (ami majdnem annyira perverz, mint a dickmilch).

Én győztem!

Íme hát megleltem hazámat a régóta hajkurászott szemétmatrica, alatta pedig a "szemét ABC", amit kaptam mellé, hogy a korlátolt kis agyam és ennek segítségével szépen szét tudjam válogatni a szemetet. Remek. Sőt: traumhaft! Nem mintha rajtam múlott volna, én már rég örömmel válogatnám a szemetet, ha ezek időben kiküldik a nyomorult ragacsot és nem nekem kell hisztérikát játszva jobbra-balra telefonálgatni.



Múlt pénteken találtam egy alternatív utat, amin azóta munkába járok, így nem kell napi több, mint 80 km-t hajtanom, csak 1-2 km-rel többet, mint egyébként. Jó kis kerülő, egy még nagyobb hegyen kell így átmennem, mint amin amúgy átkelnék. Mivel először munkából hazafelé menet próbáltam ki a kolléganőim tanácsait követve ("...és a kis körforgalomból kell a második kihajtón kimenni, majd lekanyarni jobbra, aztán balra, és a hatodik körforgalomnál a harmadik kijáratnál kimenni...") rendben haza is értem - csodálkoztam is, hogy navi nélkül milyen simán ment. Ilyen esetekben őt sajna nem tudom igénybe venni, mert hülye és nem tud az útlezárásról és folyton vissza akar navigálni a rossz útra. Egyszer hagytam csak neki magam az utóbbi időben  megszívatni, péntek reggel: tök jó, mert amikor elindulok 7 körül, még akkora köd - és sötét - van, hogy semmit nem látni, ilyen körülmények között toltam szépen Zsoltit munkába. Át a hegyen. Bekapcsoltam a navit, aki ügyesen fel is ismerte, hogy nem arra megyek, amerre akarja, így tervezett egy olyan utat, amiről én azt hittem, hogy jó lesz, így hát követtem (mivel az útvonal ebbe az irányba még ismeretlen volt), de a mocsok sunyiban visszanavigált Böheimkirch felé és azt vettem észre, hogy minden hegymászás és ellentétes irányba menés ellenére megint az útlezárásnál vagyok. Egy cirkalmas káromkodás után aztán szakítottam az undok kis döggel és most büntetésből nem használom - érdekes módon azóta IQ-ból simán oda is találok a munkába, meg vissza is. Wunderschön.

Valamint: a Norah Jones albumokban az a megunhatatlanul jó, hogy korszakonként, életszakaszonként, periódusonként - kisebb szüneteket tartva - mindig találok bennük valami újat, valamit, amit fel tudok használni a magam épülésére. Akkor is, ha ramatyul vagyok, akkor is, ha jó kedvem van. Most éppen ezt. Fazit: tessék szépen Norah Jonest hallgatni, mert az jó! - montaja Babi néni.

Ingyenes téli gumi továbbképzés mindenkinek

Na kedveskéim, most kiokosítalak bennetetek. Eljött ugyanis a nap, mit várva vááártúúúnk amikor már nem lehetett tovább halogatni a téli gumi vásárlást. Gondoltam Andin keresztül majd egyszerűbb lesz, mert mégiscsak autó kereskedő, biztos tud valami tuti tippet, bár voltak félelmeim, mert nem jellemző rá, hogy túl sokat mérlegelne vásárlás előtt. Tudott is egy "nagyon jó" beszerzési forrást: 280 EUR-ért 4 gumit. Annak ellenére, hogy soha életemben nem vettem még se téli, se nyári gumit, egyértelmű volt, hogy ennyiért nem is fogok, megint nekem kell utána járnom, ha nem akarom anyagi csődbe kormányozni önmagamat. Találtam is, majdnem fele ennyiért, ráadásul vadi újakat, amiket ma meg is rendeltem, remélem a jövő héten házhoz is hozzák, mert éjszakánként gyanúsan bitangpusztulatosan hideg van már, nehogy megüssem a bokámat.

Bámulatos, hogy az ember mennyi szarságot meg tud tanulni kínjában. Soha semmi közöm nem volt semmilyen kerekekhez vagy gumikhoz, egy bicikligumit se lennék képes kicserélni - erre nem is vagyok büszke - így például nem volt egyértelmű, hogy a kerékméret, ami nekem csak egy halom szám és betű, logikus adatok alapján épül fel. (Mint ahogy az alvázszámok is, itt most egy pálinka mellett Pusira és Gyöngyvérre kell, hogy gondoljak és arra, hogy még mindig tudom, hogy a Mitsubishi L200-asok alvázszáma MMCJNKB40BD-vel vagy MMCJYKB40BD-vel kezdődik, attól függően, hogy kézi váltós, vagy automata a járgány. Ha álmomból keltenek, ez akkor is megy.) Vissza a kerékmérethez: jóvanna, honnan tudtam volna? Viszont: magamtól, egyedül jöttem rá, kínomban, valahol a 362. és 498. gumikereskedő weboldalának bogarászása és az idegösszeomlás között. Vegyük például Zsolti kerék adatait a jelenlegi nyári gumit tekintve: 195/60 R14 86H. Nekem ez eddig kínai volt. Aki nem tudja, annak most ha akarja, ha nem, elmondom, mire jöttem rá:
A 195 a kerék névleges szélessége mm-ben, a 60 a magasságot jelöli (itt van valami százalékos kavarc, amit még meg kell értenem), az R a radiál rövidítése, a 15 a felni mérete zollban megadva, a 86 a teherbírási jel (ez pontosan 530 kg-ot jelent Zsolti esetében), a H pedig a sebességi szimbólum. A sebességi szimbólum azt mutatja, hogy a gumik mekkora maximális sebességet bírnak elviselni. A régi nyári gumijaim H jelzése 210 km/h-t jelent, én ennél eggyel alacsonyabb fokozatú téli gumit vettem, ami T jelzéssel van ellátva, ami 190 km/h-t jelent. Zsolti bírja ugyan ezt a tempót, de ennyivel nem megyek, úgyhogy teljesen megfelel a 195/60 R14 86T-s téli gumi. 

Ezt szerettem volna mondani. Tudom, ezzel az ömlesztett információval ma újra nagy hasznára voltam a világnak.

Fellázadtam

Mivel még mindig nem kaptam meg a szemetes matricát, amit a kukára kell ragasztanom, mivel csak a vonalkóddal viszik el a házi hulladékot (ami nem a sárga zsák és nem papír). Felhívtam hát először a göppingeni, majd a geislingeni hivatalt, ahol ezt a történetet intézik:
- én: Hááálllóóóó, Khátá Booohbeli vagyok és van egy gondom. Geislingenben lakom.
- csávó: Remek.
- én: Nem, nem remek, mert 3 hete átutaltam a fél éves szemétszállítási díjat és még mindig nem kaptam meg a nyüves matricát, ami miatt nem viszik el a szemetemet. Be vagyok teljesen rágva.
- csávó: be van jelentve Geislingenbe?
(Nem vazz, Vlagyivosztokba vagyok bejelentve és ennek ellenére minden nap várom, hogy megkapjam a geislingeni szemétmatricát...)
- én: be hát. Lassan 4 hónapja.
(Itt jött némi születési dátum, állampolgárság és személyazonosság egyeztetés, majd:)
- csávó: Ön tanul?
- én: Persze, minden nap valami újat. Pfff. Nem, már nem.
- csávó: Elküldöm Önnek postán a matricát.
- én: Jól sejtem, hogy ha a születési dátumomat tudja, akkor a lakcímem is megvan?
- csávó: Jól. :)
- én: Akkor hajrá.
1. Az útépítési munkálatokkal kapcsolatos félelmeim beigazolódtak: előreláthatóan egész hónapban tart az útlezárás Geislingen és Bartholomä között, ami azért nagyon jó, mert így a napi 56 km helyett 82-t mehetek. Több hétig. Útépítés, áj láv jú. A jó svábok remélem október végén abba hagyják ezt a mókát és újra járhatok a megszokott útvonalon dolgozni, mert határozottan nem tetszik a kényszer-sightseeing.

2. Kaptam ma egy e-mailt, a következőképp kezdődött: "Kedves Mónika!" Nem értem a jóember logikáját: be kellett írnia a saját kezével az e-mail címemet, ami tartalmazza a nevemet. Hogy ebből közben mikor, miért és hogyan lett Mónika, nem tudjuk. B is röhögött, mivel a hétvégén személyesen is találkoztunk az emberünkkel KÉTSZER, mégis Mónika lettem. Nem baj.

3. G-ről kiderült, hogy a barátnője - aki ott volt velünk egy estét a hétvégén Magyarországon - Bubunak hívja. Ezt B. mesélte hazafelé úton a kocsiban, mondtam is neki, hogy nagy mázli, hogy ezt akkor este épp nem hallottam, mert visítva röhögtem volna. Mondjuk így is visítva röhögtem, a két kolléganőmmel együtt. A csaj egy rakás idegen előtt egyszerűen lebubuzta. (A. még egy passzolós nótát is talált hozzá, ezen majdnem bepisiltem: Turaluraluralu. Ich mach Bubu, was machst du?)

4. Mától új kedvenc szavam van, olyan ez, mint Andreasnak a vonóhorog, csak nálam ez a futómacska. Nagyon jó! Mondok egy példamondatot: "Eladó új, 500 kg-ig használható 220 V-os motoros futómacska." Vagy: "3 fázisú hálózatról üzemeltethető, elektromos futómacska." 
Kell nekem egy futómacska.

A borospincében

Ülünk B-vel, G-vel és I-vel a boros pincében. Jelen van még I. felesége és ovis kisfia is. Épp a gyerekről van szó.
- G. I-hez: Wie heißt ER? (hogy hívják a kisfiút?)
- I: Fünf!
- G: nem, nem... HOGY HÍVJÁK?
- I: István.
Ezt a választ elfogadtuk, regisztráltuk, rendben volt / rendben lett volna. Kisvártatva I. felesége: 
- De hülye vagy! Hát dehogy István! Zsombor!

Az étteremben

- Herr B, Ön mit iszik?
- B: hát ez elég egyértelmű ...
- pincérnek: ...akkor kérnénk 2 nagy Unicumot. (Pincér el.)
- B: jegyezze meg Frau Booohbelii: az Unicum gyógyszer, nem alkohol!

Hát jó.

Tag der deutschen Einheit...

...avagy holnap itt nemzeti ünnep van, sünnap, a német egység napja. Tag der deutschen Einheit: 1990 október 3-án egyesült ugyanis a BRD és a DDR, az akkori Kelet- és Nyugat-Németország. A jó németek nem nagyon gondolnak ebbe bele, csak annyi jut el hozzájuk - furcsa módon - hogy nem kell dolgozni menni, mert tegnap előtt O. is azon filozofált, miután kérdeztem tőle, hogy mivel tölti a szabadnapját, hogy ez vajon egységes szünnap-e Németországban. Megdöbbentett vele, talán még egy halk jézusmária is kicsúszott a számon. Ha én, az Ungarin tudom, hogy mit ünneplünk holnap, akkor neki is tudnia kéne. Sőt. Aztán ma A-val is szóba került, hogy holnap sokáig alszunk, majd megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon is ünnepnap lesz-e. Persze! Utcabál keretében, önkívületben ünnepeljük a német egység napját. Nanáhogy.

Valamint: ma reggel gyanútlanul mendegéltem Zsoltival munkába, hát Bartholomä-nál egyszer csak azt látom, hogy ahol mindig is le szoktam kanyarni balra, ott a jó németek áthúzták az Aalen és Bartholomä szavakat a lekanyarós táblán. Természetesen nem hittem nekik, muszáj volt megpróbálnom mégis arra menni, mivel kerülőutat nem ismertem. Talán nem lep meg senkit a hír: nem vicceltek, tényleg le volt zárva az út, valami munkások is nyüszörögtek arrafelé, keltették a munka látszatát, támaszkodtak a lapáton és nem engedtek tovább menni. 10 percet késtem a munkából, mivel mindenféle kukoricaföldek között kellett szegény Zsoltival elkommandóznom Heubach-ig navi nélkül, mert ő meg nem ismerte a kukorica földek közötti utakat (nem mintha én ismertem volna). Magic! Hazafelére persze egyrészt elfelejtettem, hogy még ez is szembe jön ma velem visszaúton, másrészt haladtak a munkával a jó németek: nagyon poénos ötlet volt nem kitenni a táblát, hogy 10-15 centi szintkülönbség jön az útfelmarás miatt, ahogy az ember megpróbálja kikerülni a félsávos lezárást, mivel ahogy rongyolsz le a hegyről, nem látszik, hogy nem csak kikerülni kell az úttorlaszt, hanem kurvára le kell lassítani gyök kettőre, különben kitörik a kerék. Annyira nem röhögtem nagyot, annak ellenére sem, hogy nem törtem tengelyt. Semmi tábla, semmi torlasz, mentem szépen amerre kellett, erre mindkét sávban valami úthenger jött szembe, a munkások meg, akik először mutogattak, hogy nyugodtan kerüljem ki őket balról - nem látták, hogy onnan az a hengergetős, 2 tonnás szűzmária jön szembe teljes sávszélességben, igencsak képben voltak a saját munkájukkal - szóval amikor észrevették, hogy mégsem tudok arra tovább menni, elkezdtek izomból ordibálni, hogy gyorsan tolassak vissza. Hát mit mondjak? Remek érzés volt 100 métert úgy tolatni, hogy közben 10 munkás leste. Több kilométert kellett visszafelé mennem, mivel a hülyék a kukoricásba és a környező mezőkön át vezető összes betonos és földutat lezárták. Biztos ami biztos alapon, nehogy már haza tudjon menni, aki reggel arra tévedt valami miatt. Gondoltam is magamban többször, hogy ez most komoly? HOGYAN menjek vissza? Repüljek? Végül találtam egy (szó szerint) mezei utat, amin kb 40 percet bandáztam, bevitt valami fenyőerdőbe, ahol eléggé nehezemre esett nem arra gondolni, hogy a horror filmeket is ilyen helyeken forgatják, ahol mindenféle szörnyűségek ugrálnak ki a kocsik elé a sötétben (mert az erdőben igenis sötét volt) és beleállítják az ember fejébe a fejszét. Volt olyan keskeny földút - szegény szegény Zsolti! - amin traktor jött szembe ezerrel, meg olyan is, ami 3 felé ágazott és aminek mind a 3 elágazásán végig mentem és egyik sem vezetett sehova. Nagyon jó volt, remélem csütörtök hajnalban mindezt ismét átélhetem. Az annyival lesz fokozott élvezet, hogy reggelente köd is van.

Nyif-nyif-nyaff.

Az utóbbi időben sokat hallok M-ről. Jelentkezik. Illetve csak próbál, mert azt játszom játsszuk, hogy ő felhív, én szándékosan nem hallom meg, vagy nem érek rá, megbeszéljük, hogy majd visszahívom és nem hívom vissza. Mert ilyen kis vicces vagyok. Mivel már meglévő, működő kontaktot elvből nem szakítok meg, igazi kihívást jelent a helyzet kezelése: egyszerűen nincs türelmem (és kedvem se) mesélni neki: mindent tudni akar, nagyon kíváncsi. Elégedett vagyok-e, boldog vagyok-e, kivel mikor hogyan ismerkedem, milyen a lakásom, milyen a munkám, mit csináltam a hétvégén... estébéestébé. Hihetetlen mértékű önvédelmi reakciót vált ki ezzel belőlem, rosszabb vagyok, mint egy csiga: a nagy érdeklődésre való tekintettel gyorsan visszavonulok és udvariasan, de nagyon határozottan (résnyire) becsukok előtte ablakot-ajtót. (Csak annyira, hogy ne menjen el teljesen, de itt se maradjon. Inkább messzebb legyen, mint közelebb. Remek játék.) A legújabb slágere az, hogy találkozzunk. Erre a sztenderd válaszom általában a "wir gucken." Július óta gucken wir. A hozzáállásom nem éppen ideális: nem vagyok hajlandó sehova elmenni, ami annál messzebb van, hogy a tali után egyszerűen haza tudjak jönni kocsival (vagy ha közben felszívom magam, akkor gond nélkül faképnél tudjam hagyni). Vannak, akik ellen/mellett kellenek a biztonsági óvintézkedések, na.

Heily: Én is "megtsüntem!" Csak én máshogy. :)

Megint kitettem magamért...

A mai napom a következőképp kezdődött:
Felébredtem. Magamtól, nem a vekker csörgésre. Gyanúsan kipihent érzésem volt, pontosan olyan, mint amikor az ember addig alszik, amíg szeretne. Ránéztem a telefonomra és megint hullámokban ijedtem meg: először, mert fél 9 volt. Jézusmária! Én 8-ra járok dolgozni, normál esetben 6:45-kor kelek fel. Majd jött a megnyugvás: áh mondom nem lehet, hogy a kolléganőim 8 óta fel sem hívtak, hogy ugyan már hol vagyok, úgyhogy biztos szombat van. Újra megnéztem a telefonomat, újra megijedtem: péntek van. BAZZEG NEM MENTEM DOLGOZNI! 
Ahogy lassan eljutottam agyban odáig, hogy nincs szombat és én fél 9kor még mindig az ágyamban vagyok, láttam, hogy A. hív. Mit volt mit tenni, mondtam neki, hogy sietek, bocsiii, elaludtam. Ennél mondjuk az is jobb lett volna, ha azt mondom, hogy bölénycsorda támadott meg Bartholomä-nál munkába menet út közben és beszorítottak a kukoricásba és most várom az autómentőket, hogy kivontassanak, azért kések.

Majd így folytatódott:
Láttam hogy ezek hárman (B és a két kolléganőm) pusmognak, majd a kezembe nyomtak egy aláírt doksit, amin ez állt:
"Sehr geehrte Frau Borbély, 
gemäß Arbeitsvertrag endet Ihre Probezeit mit dem 30.09.2012. Hiermit bestätige ich Ihnen das Bestanden der Probezeit.
Mit freundlichen Grüßen, 
Herr B."
Magyarul írásban közölték velem, hogy vége a próbaidőmnek és fel vagyok véve állandóra. Itt kitört belőlem a röhögés, de addigra már ők is röhögtek, hogy nagyon jól időzítettem pont a mai napra a fél 9-ig alvást. Tényleg nagyon megérdemlem.

Majd így ment tovább:
B. mellettem támaszkodik az asztalomon és mindketten bámuljuk az excel táblázatot, amibe az elvárásokat, munkaköröket és munkafeltételeket írtam bele.** Mivel mindkét urak (B. és G. is) - nem túl logikus módon - az én jegyzeteimmel megegyező betűszínnel és típussal irkáltak bele, nem volt már egyértelműen látható, mi származik tőlem és mi tőlük. Mivel néha csinálok értelmetlenségeket, megakadt a szemem az egyik bejegyzésen, aminek az égvilágon (auf Gottes Erdboden!) nem volt semmi értelme:
- Boah, ki írta bele ezt a hülyeséget, hogy a telephely vezetőt 2013 január 1-es munkakezdéssel keressük?? Én lettem volna?
- B: Nem, az én voltam.
Nagy csönd, közben hallom, hogy A. több-kevesebb sikerrel visszatartja a röhögést. De most komolyan: 2012 novembertől keresünk raktármunkásokat. Ha januárig nincs telephely vezető, csak targoncavezetők, akkor ők ugyan mit csinálnak 2 hónapig? Villás targonca gyorsulási versenyt rendeznek a 2500 négyzetméteres raktárcsarnokban? Vagy mit? Ezt végül B. is belátta, de A. még órákkal később is hangosan röhögött, meg röpködtek a poénok, hogy mindjárt jön a főnök és megkérdezi, hogy ki írta bele ezt a hülyeséget a próbaidős papíromba? Szállóige lett tehát a meglepődésemből: "Wer hat denn diesen Blödsinn reingeschrieben?"

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...