Újra itthon... de nem sokáig

Zúzós hetet zártam, ismét sikerült több, mint 1400 kilométert megtenni 4 nap alatt. Excellent. Kezdem az elején: csütörtökön elmentem Ripityomfalvára, (időközben persze már megjegyeztem a helység rendes nevét, de már olyan jól rááll a kezem, hogy maradunk ennél), ami több volt, mint praktikus, mert így nem kellett 7-8 órát egyben levezetnem Hamburgból Geislingenig, hanem Németország kellős közepén, félúton, pontosan 400 kilométernél tartottam egy ottalvós pihenőt P. szüleinek a rezidenciáján. Az utazást megelőző ginisz-gonosz hozzáállásom ellenére is be kell, hogy ismerjem: jó vót. Bár igaz az is, hogy amikor megláttam a Hessen táblát az autópályán (azaz amikor átértem a rendkívül biztonságos Hamburg és a meglehetősen biztonságos Niedersachsen tartományokból a piros veszélyfokozatú Hessen szövetségi államba, ahol Ripityomfalva is leledzik), azért belém állt az ideg, de ügyesen úrnője maradtam a helyzetnek és nem menekültem el mégsem. A szülők mindketten cukik voltak (kiderült, hogy a mamának az a növény a kedvence, amit tök véletlenül beválasztottam, tele volt vele a kert meg az egész ház), este grilleztünk és iszogattunk, P. direkt a kedvemért vett indokolatlan mennyiségű lazacfilét is, mert sejtette pontosan tudta, hogy a vacsorára szánt véres és egyéb vörös húsoktól ki fog verni a víz, menekülési rohamot kapok és a szülők által okozott alap-stresszt ha még a hússal is megfejeli, lehet, hogy elhúzom a kondenzcsíkot... 
Ezt a képet valahol az erdő közepén lőttem, ahova pléden fetrengési céllal mentünk, mielőtt elkezdődött a hardcore grill-vacsora.


P. ezt-azt gondolom mesélt a szüleinek, hogy mégis legyen valami fogalmuk a rájuk leselkedő, Hamburg felől érkező veszedelemről, de azzal nem számoltam, hogy a házuk küszöbét átlépve, mamával kezet fogva, papa első, rendkívül kedves reakciója ez lesz:
- de most mé, nem is olyan kicsi, nézd csak, anyádnál egy centivel sem kisebb! (és igen, ez rám vonatkozott.)

Másnap mindketten útnak indultunk, P. vissza Hamburgba, én pedig délnek, ahol előbb egy pizza erejéig tiszteletemet tettem Niederstotzingenben Andreas családjánál, majd elvágtattam hűséges paripámmal Geislingenbe, ahol összeszedtem EM-et munka után és kezdetét vette a régen várt móka: evés, ivás és magunknak örülés, amiben mindketten elég jók vagyunk. Tudtam, hogy péntek estére valamit tervez, de nem volt hajlandó elárulni, így az utolsó pillanatig informálatlan maradtam: meglepetés volt, hogy amíg ő este a fitness-stúdióban edz, addig én ugyanott kényeztetésben részesülök: bemelegítésnek masszázsfotel, majd vízágyas masszázs, szolárium, kávé, epershake, szauna... mindent, amit akartam, kipróbálhattam korlátlanul, tök jó volt. Miután a hétvégét az elhízás jegyében töltöttük, vasárnap dél körül haza indultam, majd út közben sikerült megállapítani, hogy az almás telefonom - akitől sokkal több szolidaritást vártam volna - az éjszakai update után szépen kikapcsolt és vissza, majd minden ujjlenyomat meg egyéb azonosítási beállítások ellenére a PIN kódomat kérte, amit természetesen nem tudtam neki prezentálni, nem véletlenül volt beállítva az ujjlenyomat beolvasás sem, hogy ilyeneket ne kelljen megjegyeznem. Mindössze annyival nem számoltam eddig, hogy a kikapcsolás után minden esetben kell a hülye, nagyon hülye PIN kód is. Yeah. Ez egyben azt jelentette, hogy nem tudok sem telefonálni, sem e-mailt olvasni (mert az alap internetkapcsolatom sincs meg bejelentkezés nélkül), nem kapom meg az sms-eket és felhívhatatlan vagyok. Minden mást lehetett csinálni (fényképezni, régi üzeneteket és e-maileket olvasni stb), csak azt nem, ami egy egyhuzamban levezetett, 700 kilométeres úton fontos: TELEFONÁLNI ÉS ESEMESEZNI! Tudtam, hogy P. aggódni fog (és mint kiderült még páran mások is, bocsánatot kívánok!), mert már a kora reggeli üzenetére se válaszoltam, mert akkor még kómában hevertem, utána meg, amikor elindultam haza, nem volt már rá lehetőség, mert a telefon lebutította magát, így nem volt más választásom: hazavezettem rekordgyorsasággal, mindössze 6 óra alatt és itthonról küldtem neki választ. Szegény... eléggé ökölbe volt szorulva, nem is volt semmi cirkusz, csak egy válasz sms-ben boldogan megállapította, hogy Schatz lebt, majd áttolta a szekerét az ő barlangjából az enyémbe és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A hét második felében újabb eltűnési hullám közeledik: kihasználva, hogy május elseje idén csütörtökre esik, péntekre szabadságot vettünk ki mindketten és szerda estétől vasárnapig elzúzunk a (Hamburgtól egyébként autóval egy másfél óra alatt autóval megközelíthető) Balti tengerhez egy part menti kis kunyhóba semmit tenni. Jíííhááá!

Nyüzsgünk

Az van b*meg, hogy kidobott az ágy 7:00-kor. Vasárnap reggel. Nem is tudom erre mit mondjak. Kiosontam a nappaliba és próbálok lehetőleg úg...