Tübingen

Hétfőre szabit vettem ki, mert EM-mel Tübingenbe mentünk vért adni. Szépen felkeltünk reggel 8-kor, mindjárt el is kezdtem a véradás előtti szokásos cirkuszomat, mely szerint meg fogok halni estébéestébé, ő kiröhögött, majd a 75 km-es odaút alatt ijedtemben megittam másfél liter ásványvizet, aminek természetesen az lett a vége, hogy mire odaértünk a klinika véradó központjába, kis híján összepisiltem magam. Szerintem perceken múlott, hogy elértem a wc-t. Mivel Németországban még nem adtam vért, csak otthon, így itt első véradónak számítottam, rettenetesen bennem volt a para, amikor odaértünk. A gyakornok csávó, aki a vérmintát vette az ujjamból, ránézett a készülékre, ami a hemoglobin szintet mutatja (és ami alapján már az elején kiszűrhető, hogy egyáltalán adhat-e az ember vért) és a következőket mondta:

- O-oooo... 

- MI AZ?

- 16,0 a vas-szintje.

- Bele fogok halni? Nem adhatok vért? Életben maradok azért?

- A 16,0 az elcseszetten jó, nagyon ritkán fordul elő, ez általában genetikai adottság. ("Sie haben verdammt gute Eisenwerte!") Viszont 16,00 fölött az orvosnak kell eldönteni, hogy adhat-e vért. Na adja ide a másik kezét, azt is megbököm, hátha...

(Hát mit mondjak, ennek kifejezetten örültem, hogy elkezdjük végig szurkálni az ujjaimat, hátha valamelyikben alacsonyabb a vas-szint, mint 16,0... És tádááám, a bal kezem egyik ujján 15,8 volt, úgyhogy nem morzsolódtam le mégsem!)

A vizsgálatok itt másképp zajlanak, mint otthon: a gyakornok csávó (vagy medikus, vagy minek nevezzem, orvosnak gyanúsan fiatal volt) nem csak egy darabka vattát nyomott a kezembe, hogy a széjjelböködött ujjaimra szorítsam rá, hanem személyesen mindkettőt beragasztotta sebtapasszal. Utána részt kellett venni egy személyes elbeszélgetésen az orvossal, aki egy külön szobában fogadott, azaz ilyenkor nem hallja meg boldog-boldogtalan, hogy mit konzultálsz vele, hanem teljesen bizalmas a beszélgetés. Megmérte a vérnyomásom, a súlyom és a testhőmérsékletemet is a fülemben, meghallgatta a szívem és a tüdőm, kikérdezett mindenről, elmondta hogy zajlik a véradás, mire lehet számítani, majd jó 10-15 perc csevegés után továbbított a recepcióra, ahol megkaptam az adatlapomat és 25 EUR-t, amin jól meglepődtem. Tudtam ugyan, hogy utána kapunk reggelit, de azt nem, hogy - mint első véradónak - fizetnek is. EM viszonylag jól szórakozott közben, mivel eddig nem látott még ennyire ökölbe szorulva. Hát mit mondjak? Nem bírom a tűket és a saját vérem látványát, vért adni viszont rendszeresen szoktam, így aztán minden alkalommal újabb kihívások elé állítom magam azzal, hogy leküzdjem a pánikrohamot. Remek időtöltés.

Miután bezsebeltem a doksikat és a lét, együtt mentünk be a vesztőhelyre, ahol a megszokott forgatókönyv szerint zavarba ejtettem egymás után 2 nővért is a remekjó vénámmal, aki ugyanolyan mélyen van, mint amennyire vékony. Végül az egyik doktornő vállalta, hogy majd ő megszúr. Láthatta rajtam, hogy nagyon ráfeszültem a témára, mert amíg a karomat fertőtlenítgette, mondta, hogy ne őrá, hanem inkább a tőlem balra elhelyezkedő kék szempárra koncentráljak (ez volt EM, aki közben, hogy elterelje a figyelmemet, hangosan felolvasta a frissen kézhez kapott véradós információs anyagot: "körülbelül 5 liter vért vesznek le egy véradás alkalmával blablabla." Ezt hallva a doki persze közölte velem, hogy az urat majd ha már nem leszek ökölbe szorulva, képezzem tovább, mert csak 500 ml-t vesznek le és nem 5 litert).

Miután mindketten megszabadultunk fejenként öt liter 500 ml vértől, nekem - mint első véradónak (vagy csak mert látszott rajtam, hogy gyík vagyok) - plusz 15 perc pihenést írtak elő és németes precízióval be is hajtották: a medikus gyerek, miután bekötözte a karom (azaz megint nem nekem kellett a vattadarabot rászorongatni, hanem szakszerűen befáslizta!!!), ráírta a fekvőhelyemre (alám) terített papírkendő csücskére, hogy 12:20-kor jár le a pihenőm, addig nem kelhetek fel.

Utána elbaktattunk a szomszédos helységbe, ahol svédasztalos jelleggel ki voltak készítve mindenféle dolgok: vaj, felvágott, többféle sajt, paradicsom, paprika, uborka, 3-4 féle lekvár, méz, nutella, kenyér és zsemlék. Alaposan megreggeliztünk, majd nekiláttunk a városnézésnek, aminek keretei között ünnepélyesen bőrig áztunk, remek érzés volt az egész napot vizes cipőben és vizes pulcsiban tölteni, megállás nélkül szakadt az eső, egyikünk jobban várta, mint a másik, hogy este hazaérjünk és be lehessen állni a forró zuhany alá és száraz ruhába bújni. Apropo száraz ruha: Geislingenben előbb persze el kellett kanyarni EM-hez, hogy felmarjon némi tiszta cuccot, mivel pár hete, amikor sikerült nem csak alaposan elbeszélni egymás mellett, de ennek köszönhetően lájtosan össze is balhéztunk, másnap reggel abszolút értelmiségi módon hazavitte a nálam tartott pólóit, gondolván, hogy úgyse jön/jöhet többet vissza. (Mit mondjak? Egészen másnap estig nem is jött vissza. Lájf iz hárd. Mondjuk engem sem kell félteni, mert ahogy észrevettem, hogy kirámolt a neki fenntartott fiókból, azonnal teleraktam minden mással, mintha soha ott sem lett volna.) Most viszont belehúzott, a nadrágtól kezdve a boxeren és a zoknin át a pólókig minden rendelkezésre áll.

Itthon aztán miután leszedegettük egymásról a kötést, meg kellett állapítanom, hogy a dokinő profi munkát végzett: teljesen tiszta, kicsi tűnyomot hagyott csak a karomban, ami egyáltalán nem vérzett be. Nincs se fekete, se kék folt, csak a szúrásnyom. Teljesen meg vagyok elégedve.

Vasárnap kora reggel

Tegnap EM bejelentette, hogy ma korábban szándékozik felkelni mint tegnap, mert "ki akarja használni a napot". Mivel ezt már hallottam tőle párszor, majd nem történt semmi és 10-ig vagy 11-ig aludtunk másnap, egy legyintéssel meg egy jóóóvan-nal elintéztem, persze, felkelünk, mint mindig, semmi gond. Azzal nem számoltam, hogy ma reggel háromnegyed hatkor úgy megy ki a fürdőszobába, hogy a visszajövetelkor direkt nem a saját felén mászik vissza az ágyba, hanem az én felemen (azaz rajtam) keresztül, miközben vigyorogva azt duruzsolja a fülembe (amíg éppen kinyomja belőlem a szuszt), hogy Aufstehn-aufstehn-aufstehn. Hát mit mondjak? Rendkívül jó erre kelni.

Nem igazán vettem komolyan, átfordultam a másik oldalamra és kicsit még röhögtem is magamban, hogy épp azt emlegeti, hogy a tegnap desszertnek szánt és el nem fogyasztott joghurtos mézes kajszibarackokat most jól megesszük reggelire, meg valami kávéról is volt szó. Persze-persze, kávé, meg barack. Majd 1-2 óra múlva, aludjál szépen vissza te is. Akkor kezdtem el realizálni, hogy nekem is fel kell kelnem, amikor a lábamnál kezdve elkezdett kihúzkodni az ágyból, miközben a nappaliban már be volt kapcsolva a rádió. Pfff... Mi történt veled??? Ezt nem mondod komolyan. De. Bazeg.

Felkeltünk hát. Vasárnap reggel HATKOR már a joghurtos barackot ettük a reggeliző asztalnál. EM nagyon elemében volt, nem tudom mi történhetett vele, mert ő még nálam is nehezebben szokott felkelni, úgy tűnik ugrásszerűen megnőtt a motivációja, ahogy vége lett a vizsgaidőszaknak. Beszélt, mesélt, blablabla és hogy a katonaságnál 5-kor kellett kelnie, meg hogy a kiképző tiszt mivel szívatta őket és még több blablabla, én meg csak arra tudtam közben gondolni, hogy "mikor mész má' haza, hogy visszafeküdhessek?" 

Hogy mikor ment haza? Fél nyolckor. Hogy visszafeküdtem-e? Naná.

Már megint...

...sikerült alulmúlni magam, hülye, nagyon hülye ötlet volt a hegy túloldalán lévő Kauflandba menni bevásárolni, ahol egyébként soha nem szoktam, nem is tudom, hogy jutott eszembe. Megint lefotóztak. Teljes nyugalommal gurultam 60-65-tel le a hegyről, amikor egy egyáltalán nem traffipaxnak látszó, hengeres, eddig dizájn-hirdetőtáblának hitt szürke izé pirosan rám kacsintott. Hát mit mondjak? Meglepődtem. Baromi boldog vagyok tőle, de így jár, aki nem tanul a hibájából, most megint az orromra fognak koppintani. Utána néztem a büntetési táblázatnak és megállapítottam, hogy a jogsit "csak" 31-40 km/h-s sebességtúllépéstől vonják be 1 hónapra + 160 EUR bírság + 1 büntetőpont, ennek van több variációja: 2 büntetőpont, 3 büntetőpont, 1 hónapos jogsibevonás (ezt O. barátunk próbálta már), 2 hónapos jogsibevonás, 3 hónapos jogsibevonás, a legdurvább a 70 km/h vagy annál nagyobb sebességtúllépés, ahhoz jár 4 büntetőpont, 3 hónap jogsibevonás és 680 EUR bírság.

Hazafelé jövet azért visszamentem a tett színhelyére megnézni, hogy mennyi volt a megengedett sebesség, mert ha nem a szokásos 50, hanem például 30, akkor mindjárt nem 15 km/h-s sebességtúllépésnél tartok, hanem 35-nél, amiért már 160 EUR-s bünti, 3 büntetőpont és 1 hónap jogsibevonás jár. Szerencsére nem találtam semmilyen korlátozó táblát, úgyhogy csak 10-15-tel léptem túl a megengedettet, így nem fog bántódásom esni.

Stoppos csávó

Munkából hazafelé jövet a Heubach utáni kis, retkes, sváb falu határán megláttam egy fazont az út szélén: stoppolt. 

A következő dolgok futottak át az agyamon a 3 másodperc alatt, amíg eldöntöttem, hogy felveszem: 

- nem állok meg, mert ki tudja, ki fia-borja, biztos megöl menet közben (vagy utána)

- nem állok meg, mert ahogy kiérünk a lakott területről, bántani fog, megerőszakol és lenyúlja a (rendkívül értékes) autómat

- nem állok meg, mert nem ismerem

- én is mennyit stoppoltam már, szegényen látszik, hogy melege van és fáradt, nem kérdés, hogy felveszem-e...

...és ezzel a mottóval már léptem is rá a fékre.

Meglepődött, amikor megálltam. Nagyon rosszul beszélt németül, illetve erősen vegyítette az angollal, valahogy mégis megértettük egymást. Mivel csak Böhmenkirch-ig kellett vinnem, a következő 5-6 km-en megtudtam, hogy irreálisan sokat dolgozik valamelyik fergeteges környékbeli ipari cégnél, Horvátországból jön és van egy Kata(rina) nevű lánya. Maga a csávó nem sokkal lehet egyébként idősebb nálam. Amikor kitettem az általa kívánt helyen az autóból, nem győzött hálálkodni, kezet nyújtott és azt mondta "du bist gut", majd hozzá tette, hogy őt Ivánnak hívják, elbetűzte a vezetéknevét és hogy megtalálom facebook-on.

Hát mit mondjak? Hazáig szégyelltem magam, hogy első blikkre rosszat feltételeztem róla.

Telefonálunk

- Khátá, telefonálunk még később?

(Mi az, hogy később? Ezt viszonylag hosszabb idő alatt tudtam csak értelmezni, hiszen éppen telefonáltunk. Ha perpill nem passzol neki, miért most hív fel? Miért nem később?)

- ööö... persze!

- vagy most zavarok? Látogatód van? Ott alszik ma John boy? (EM-et hívja így)

- nem zavarsz, nincs látogatóm, nem alszik ma itt.

- hááhhh! Ezt jó hallani, örülök. Khhh, akkor tíz körül visszahívlak!

(Most őszintén... MI VAN? Először belehajszol az internetes ismerkedésbe, mert "majd meglátod Khátá, milyen gyorsan találunk neked társaságot", majd annak örvendezik, amikor nincs itt senki. Fordított logika level 999...)

Guruljunk le, jó lesz...

Legurultak, jó lett. 

A tegnapi és mai nap a szórakozás jegyében telik, mert buli van. A Geislinger Hock egy minden évben megrendezett fesztivál, ahol 4-5 színpadon délutántól hajnali 2-ig megy a móka. Miért csak 2-ig? Mert az egész cirkusz a sétálóutcán van, ahol a lakók délutántól hajnali 2-ig így is agyvérzést kapnak, főleg azok, akiknek a lakása két színpad között van, mert ők vegyesen kapják egyszerre a kétféle zenét egyhuzamban kb. 10 órán keresztül az ablakuk alatt.

EM-mel tegnap este elsétáltunk az óvárosba, ahol a banzáj van, megnézni, mi a hányás mi újság: rengeteg ember, rengetek sör, rengetegféle kaja és 5 zenei színpad ötféle zenei stílussal, 20-30 méterre egymástól, ami vicces, mert ahogy az ember sündörög a sétálóutcán a kis sörével a kezében, egyik zenei irányzatból baktat át a másikba. Mint ahogy a helyi kocsmáknak, így a közelükben felhúzott színpadoknak is mindegyiknek megvan a saját kis stílusuk. Megpróbálom illusztrálni: a sétálóutca a Maxim nevű bárral indul, előtte áll az első színpad, elektropop zenével, majd kb. 25 méterrel mellette a Campus nevű fősulis lokál bulizik drum&bass-re. Közben persze a sétálóutca két szélén sörpadok és bárpultok, kajás kocsik és társaik állnak. Őket követi 20 méterrel odébb a standard német buliszínpad, ahol a helyi hülyék folkpop rajongók tömörülnek és Micki Krause dalokkal felváltva éneklik, hogy viiivaaa Colooonia (amit még mindig nem értek, hogy képesek a Baden-Württembergiek Kölnt éltetni, amikor még a szomszéd falu sörét sem hajlandóak meginni, de azt bezzeg teli torokból üvöltik 1-10 sör után, hogy viva Colonia. Nem baj, nekem sem kell mindig mindent megértenem.) és ritmusra dülöngélnek a remek kis bajor nótára, hogy links, rechts, vor, zurück. Na ez az a 30 méter, amit sör nélkül nem lehet elviselni. Ezt követi az utca végén az olasz színpad, bevallom, erre csak 1-szer fordultunk meg, mert nagyon gány volt. Nem maga a zene, hanem a szegény ördög, aki azt hitte, hogy tud énekelni, pedig nem is. Kis kerülővel, letérve a sétálóutcáról megérkezünk a törzskocsmánkhoz, a Le Clochard-hoz, ahol rendkívül meglepő módon a geislingeni alvilág sötét katonái punkok és különböző alternatív alakok gyülekeznek vidáman, a színpadon pedig a lokáltól megszokott kőkeménység van.

Közben ismét jót röhögtem a FICKEN nevű likőrön, amit Andreas révén ismertem meg kb. 2 évvel ezelőtt egy karácsonyi mintaflaska küldeménynek köszönhetően, amivel drága Gizimmel annak idején egy szép téli reggelen alaposan beindítottuk a méhészközi munkanapot... (emlékszel, Gizi?) Ez egy errefelé nagyon ismert és bevált erdei gyümölcsös (egészen pontosan jostából készített) party-ital, a neve egy zseniális marketing ötlet, főleg amikor az ember beáll a bárpult elé és azt mondja:

- zweimal FICKEN bitte...

Pár hete beszélgettünk róla...

...hogy szeretném elolvasni az egész Harry Potter sorozatot németül is, mivel eddig csak magyarul olvastam. Nekem már rég ki is ment a fejemből, alaposan meg is lepődtem, amikor ma munka után EM ezzel a kupaccal állított be:

Hát mit mondjak? El vagyok látva alaposan.

Ajjaj.

Szét vagyok esve gondolati síkon. 

Illetve a gondolati síkom van darabjaira hullva. 

Hogy miért? Azért, mert ma munka után ugyanazzal a módszerrel zártam be a slusszkulcsomat az autóba, mint a hétvégén. Szerencsére a helyszín is változatlanul az itthoni mélygarázs volt, úgyhogy a begyakorlott mintát követve jöttem fel a lakásba, kerestem elő a pótkulcsot és röhögve baktattam vissza Zsoltihoz.

EM szerint "lernresistent" vagyok. Vagy az is lehet, hogy látványosan öregszem, nem tudom melyik a jobb...

Fáradság és paranoia...

...néha mindkettő egyszerre:

Fáradság, amikor fél óráig azon röhögök, hogy Wolfsegg. Nem vicc, ez egy létező, kb 1500 lakosú kisfalu, Regensburgtól 20 km-rel északra. 

Fáradság, amikor a Biogasanlage szót háromszori nekifutásra is Biolasagne-nak olvasom. (Vagy csak éhes voltam...?)

Paranoia, amikor a tv asztalkáról egy hullámcsat ráesik a lábamra és ordítás kíséretében ijedtemben majdnem eldobom az ölemben lévő laptopot, mert azt képzelem, hogy a napok óta keresett és még meg nem talált, kb 7-8 mm nagyságú, szürke, korong alakú, rettenetes bogár ugrott rám. A környezetem persze nagy segítségemre van a félelmeim leküzdésében: tegnapelőtt, mire végre elfelejtettem, hogy mitől félek napok óta (ami miatt még a saját kanapémat is kerültem egy darabig), anyu megkérdezte: "na, és megtaláltad már a bogarat?" Nem, de ezúton is köszönöm, hogy újra tudom, mitől félek. Majd tegnap este: teljes ellazulásban nézzük EM-mel a Sade Márki játékait, épp nem volt semmi kínom, örültem a filmnek, mindaddig, míg meg nem kérdezte: "na, és  megtaláltad már a bogaradat?" Neked is hálásan köszönöm, húzzál haza, de sürgősen!!!

Nem szeretnek a kulcsok

Miután egyszer már sikeresen kizártam magam a duisburgi lakásból, majd következő lépésben kipróbáltam mindezt a geislingeni lakással is, eljött a nap, mit várva vártunk amikor sikerült bezárnom a slusszkulcsot az autóba.

Nem vicc, véresen komoly. Délután elmentem a Shell kútra tankolni, majd amikor bejártam a garázsba és kiszállás után az ajtón lévő kallantyú segítségével lezártam Zsoltit, feltűnt, hogy gyanúsan kevés dolog van a kezemben: blokk, pénztárca, lakáskulcs. Mégis megvan minden - gondoltaja Babi néni, majd hirtelen belé hasított a szörnyű felismerés: a slusszkulcs bizony az autóban maradt! Remek, kiváló. (Kínomban még az is bevillant, hogy EM-mel nemrég beszédtéma volt, hogy sok autós a pótkulcsot a kocsi alvázára ragasztja, hogy ha beüt a krach, ne kelljen elvontatni, vagy feltörni...Hát mit mondjak? Én ezt nem tettem meg.)

Hogy mi történt ez után? Semmi. Rám egyáltalán nem jellemző higgadt profizmussal 3 perc alatt megtaláltam a lakásban a pótkulcsot és mivel akkora mázlim volt, hogy a lakáskulcsomat nem zártam be vele együtt, na meg hogy mindez itt a mélygarázsban történt, nem valahol az Isten háta mögött (Buxtehude egyébként a német Mucsajröcsöge), ahonnan autó nélkül nem tudok hazajönni a pótkulcsért, simán ki is tudtam szedni.

Körülvesz a maffia...

Alcím: Mi, a napszemcsik, a hatlövetű és a rézfaszú bagoly útnak indulunk a Garda-tóra

Két legfőbb jóakaróm reakciója az aktuális - és egyelőre nem is publikus - kínomra:

Nr.1. Babi néni: "...és az biztos, hogy a rézfaszú baglyot is ráküldöm, ha hazudik!!!"

Nr.2. O.: "...és Khátá, ha kiderül, hogy átvert téged, érted megyek és elviszlek a Garda-tóra, de előtte megkeressük és térdkorongon lövöm." 

Hát mit mondjak? Én kurvára félnék. :)

Hol is kezdjem...

2 hete T. meglátogatott a menő új batmobiljával, amivel aztán egy átmulatott hétvége után együtt mentünk haza Magyarországra. Nagyon kááádvás volt, mert hozott nekem jóféle saját szilvapálinkát és borokat, amiket - és főleg az elsőt a felsorolásból - a két nálam töltött nap alatt jól meg is ijesztettünk, bár közben beigazolódott a gyanúm, hogy valószínűleg csak én vagyok ennyire gyík, mert mint az uraktól (T-től és EM-től) közben megtudtam, nem nagyon tudtak azonosulni a reggeli eldeformálódottságommal, hiszen "nem is ittunk sokat". Hát mit mondjak? Szerintem de. Az utóbbi időben egyáltalán nem szoktam pálinkázni, nagy ritkán előfordul, hogy EM-mel koccintottunk egy-egy odaverősebb vacsi után, de azt is csak 1 kupicával, így aztán  a hétvégén érthető módon asztal alá lettem idva (mondunk ilyet, hogy idva???) amikor a két úriember   T. megérkezése után elkezdte egymást túllicitálni a pohárfeltöltögetésben, mert:

1. magamtól nem nagyon kínálgattam a pálinkát (erre nincs mentségem bocsánatot kérek).

2. kicsit mindenki házigazdának érezte magát: T. hozta, így neki alapvető joga volt kínálni. Enyém volt a felhozatal másik jelentős része, EM pedig beszállt a saját kis (nálam tartott) fahéjas tequila likőrjével a kínálgatásba, miután vérszemet kapott, ami a hazai pálinkák mellett egy vicc volt ugyan de azért megittuk. (Kedves EM, ha valaha is megtalálod a blogomat és rájössz, hogy te vagy EM, ne haragudj kérlek, ezt meg kellett, hogy tudja a világ.)

A Budapestről Geislingenbe való hazatérésem az oszkar.com segítségével történt, ahol is találtam egy sofőrt, akinek a kisbuszában volt még 2 szabad hely és azt nyilatkozta, hogy hajlandó Budapestről házig elhozni, le is zsíroztunk mindent, az úri közönség tapsolt, majd amikor útra keltünk, kiderült, hogy a többiek is mind házhoz lesznek fuvarozva, amin azért nem tudtam igazán szívből kacagni, mert összesen 8-an voltunk utasok: először München belvárosában álltunk meg, majd elmentünk Peitingbe, onnan Oberstdorfba (ami egyébként a magas Alpokban van és ahol síugró bajnokságokat szoktak rendezni - itt jött el az a pont, amikor azt hittem, agyvérzést kapok), majd innen mentünk Geislingenbe. 10 óra hosszat utaztunk. Brutális volt, bár valamit valamiért: tudtommal egyetlen egy prostituált sem utazott az autóban, ellentétben a legutóbbi oszkáros sztorimmal, ami kb. 3 évvel ezelőttre datálható és aminek köszönhetően alkalmam nyílt 3 vérbeli prostival utazni Győrtől egészen Lindbergig, ami persze csak út közben derült ki, de ezt majd máskor mesélem el.

Mit is ígértem még, miről számolok be? Ja igen, a majom és a béka románca - ahol a románc szó nyilvánvalóan erősen eufemizáló kifejezés a tartalomra nézve: tegnapelőtt EM-nek kicsit agyára ment az egész napos tanulás és mire este elért hozzám, eljutott arra a szintre, amikor is azt hitte, hogy vicces, pedig csak dehogyis. Ennek keretei között valamelyik remekbeszabottan szellemes visszaszólásomra megállapította, hogy "du bist ja ein merkwürdiges Huhn", amin annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem is tudtam érdemben reagálni, csak csuklóból annyit, hogy te meg egy majom vagy, amire persze kuncogva megállapította, hogy az jó, mert ezek szerint nem veszem zokon, hogy lecsirkézett (tyúkozott...), hiszen ki ad már arra, amit egy majom mond? Pfff... Majd hozzáfűzte - mivel látta, hogy lilul a fejem - hogy szerinte még mindig jobb csirkének/tyúknak lenni, mint békának, mert az meglátása szerint sokkal jobban passzol a majomhoz. (Erre hagynék némi időt...) 

Nem értitek? Nem baj, én sem értettem, mivel szerintem a majomhoz leginkább egy másik majom illik, nem pedig tyúk (pláne nem béka. Tudom-tudom, konzervatív vagyok). Pár perc és néhány értetlen grimasz után aztán megtudtam az összefüggést, ami jobb lett volna, ha soha nem derül ki: a két állatot egymással összekötő híd egy videó, amin egy majom magáévá tesz egy békát az utóbbi száján keresztül. (Szerencsétlen béka.) Mivel - kezdetlegességemnek és a témában való nem túl nagy jártasságomnak hála - nem igazán értettem, hogy lehetséges ez, EM előásta nekem az internetről az ominózus videót, amit sajnos - minden tiltakozásom ellenére - meg is néztem (erre nincs mentség) és amit azóta nem tudok elfelejteni. (Nem, ezt a szennyet ide nem linkelem be, így is elég szar kering az interneten.) Egy állatkerti videóról beszélünk egyébként, amin a majom megteszi a szegény arra járó és mit sem sejtő békával annak előzetes beleegyezése nélkül a szörnyűséget, miközben ennek láttán egy halom gyerek sikítva röhög a háttérben. Hát mit mondjak? Én nem röhögtem, sőt, hálás lettem volna, ha ezt az információt soha nem tudom meg. 

(Így utólag belegondolva még majdnem szerencsésnek is érzem magam, hogy "a majomhoz jobban passzol a tyúk, mint a béka.")

NINCS IDŐŐŐM!

...úgyhogy előzetesben összefoglalom, milyen témákat érintünk a következő 1-2 napban, ha végre lesz egy szabad estém blogolni, ami a héten még nem volt:

- a Budapestről történő visszautam mindenképpen megér egy misét, mert még a magas Alpokban is jártam vasárnap (ami itt Allgäu néven fut inkább), pedig nem terveztem

- O. barátunkról, aki újabban egy ismeretlen, csinos nővel szemezget a kantinban, aki "képzeld Khátá, pont úgy néz ki, mint te, csak 10-15 évvel idősebb" és még a "jaj hogy menjek oda hozzá" és a "jaj mit mondjak neki" -fázisnál tartanak (illetve tartunk, mert időnként telefonos tanácsadást / távsegítséget nyújtok, így aztán közvetett módon bevonódtam a történetbe)

- a majom és a béka románca, amitől a szerencsétlen Babi néni és én is maradandó agykárosodást szenvedtünk, hála EM-nek és az ocsmány videónak, amit sajnos végig néztem

Folytatjuk...