2015. március 23., hétfő

Novalgin

Ma pakoltam ki P. táskáját a berlini hétvége után, mosási céllal. Találtam benne egy doboz pezsgőtablettát, amiről eszembe jutott, hogy erről még a múlt héten akartam posztolni, csak elfelejtettem.

Minden azzal kezdődött, hogy szegénynek nagyon fájt a háta, mert a Kieser-trainingen, ahol a hátát edzi orvosi gépek segítségével, valószínűleg valamelyikkel meghúzta, vagy rosszul állította be, sose fog már kiderülni, lényeg a lényeg, annyira fájt a háta, hogy az orvos felírt neki valami szigorúan vényköteles, speciálisan nagyon hiper erős fájdalomcsillapítót, pezsgőtabletta formátumban, amiről persze nem tudtam, mert miért is kellene nekem ilyet elmesélni, viszonylag mindegy, hogy leveles gyógyszerről, cseppekről vagy pezsgőtablettáról beszélünk. Nem?

NEM! Miért? Mert valamelyik reggel véletlenül egy húzásra megittam a vízben feloldott fájdalomcsillapítóját, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. (Persze, itt lehetne mondani, hogy miért iszom bele mindenbe, ami elő van hagyva, de kérdem én és joggal, ez itt a mi kettőnk lakása, túl sok rendszerellenes dolog nem hever szanaszét és ha éppen úgy tartja az úri kedvem, akkor bizony megiszom 1-1 előhagyott pohár vizet, ha éppen gyötör a szomjúság.) 

Mivel P. korán kelt aznap, lustaságból kifolyólag nem keltem fel vele, hanem még visszaaludtam kicsit, lemaradván így arról, hogy megfogja a kis medve mancsaival a tablettás dobozt, kivesz egyet belőle, feloldja vízben és valami megmagyarázhatatlan okból csak kb. a negyedét issza meg, a maradékot pedig úgy otthagyja a konyhapulton mint eb a szaharát mintha a világ legnormálisabb dolga lenne erős fájdalomcsillapító szert bárhol is csak úgy otthagyni, vízben feloldva. Kb. egy órával később felkeltem, pizsamában kóvályogtam egy sort, majd lehúztam a víznek vélt löttyöt, mert szomjas voltam... Édeskés íze volt.

Utána olvastam az interneten (így utólag, hogy nem lett semmi bajom), mit is ittam meg, jól figyeljetek:

- a cuccot túl idősek, túl fiatalok, gyerekek, babák, kicsit terhesek, nagyon terhesek, valamint azok, akik terhességet fontolgatnak, nem szedhetik.  (Azaz a fiatal felnőtt férfi lakosságot leszámítva kb. senki nem szedheti. Wow. Ezt így mégis azt hiszem, viszonylag jól megúsztam, egyik sem talált igazán.)
- a szer bevétele után nem ajánlott (nem bizonyítottan tilos, de erősen nem ajánlott) autót vezetni, gépeket kiszolgálni, alkoholt inni, egyéb veszélyes, vagy nagy koncentrációt igénylő tevékenységet végezni. (Azaz kvázi dolgozni menni, vagy az ágyba való visszafekvés kivételével bármi mást csinálni. Én most ugyan hirtelen nem emlékszem, mit csináltam utána, de fájdalmaim aznap tuti nem voltak.)
- túlzott érzékenység, vérnyomás ingadozás, fehér vértestecskék számának csökkenése, bőrkiütés, allergiás bőrbetegség, Lyell-szindróma, mint mellékhatás előfordulhat
- továbbá: vérlemezkék számának csökkenése, lecsökkent vesefunkció, vizeletképződés leállása (Miiii???), vesegyulladás, nehézkes légzés, gyomor-és emésztési problémák
- valamint: csalánkiütés az egész testen, bronchiális izmok görcse, nehéz légzés, szívritmuszavarok, hányás, vérkeringés-sokk előfordulhatnak...

Nem tudok hirtelen semmilyen világmegváltó konzekvenciát vagy végső tanulságot ebből levonni, mert a hajlamom, itthon vizespohárban szanaszét heverő, emberi fogyasztásra alkalmas folyadékok elfogyasztására továbbra is megvan, mert P. sajnos naponta kb. 4 féle pohárból, 4 különféle folyadékot iszogat, a legszívesebben mind a négyet párhuzamosan, vagy csak kis időbeni eltéréssel (ami a teától a gyümölcslén és vízen keresztül egészen a kávéig terjed és általában ami még menthető (és iható), azt el szoktam fogyasztani a nap folyamán, mert nem bírom nézni, hogy csak a felét issza meg pl. a gyümölcslének és a többi meg áll egész nap, majd este beleöntöm a csapba. Nem pazarlunk, na. 

(Mindenesetre azt mindketten megtanultuk, hogy vízben feloldott gyógyszert nem hagyunk elfogyasztatlanul a konyhában szanaszét heverni, mert Lyell-szindrómám lesz miatta, vagy veseleállásom, esetleges bronchiális izomgörcsöm!!!)

2015. március 22., vasárnap

FISCHMARKT !

Fischmarkt-függő lettem. Egyértelműen.

Annyira jó, hogy legszívesebben minden vasárnap reggel oda mennék. Hogy miért? Mert ennél királyabbul nem lehet vásárt összerakni. A hamburgi halpiac története a 16. századra nyúlik vissza, amikor még Dániának nagy befolyása volt az itteni életre / kereskedelemre / mindenre, a vásárcsarnok anno még rendkívül sikeres halárverések helyszíne volt, amik sajna mára teljesen kikoptak / átköltöztek Cuxhavenbe és Bremerhavenbe, itt pedig megmaradt a piacos forma. A Fischmarkt minden vasárnap reggel 4.30-tól délelőtt 09:30-ig tart, normál esetben open air, miközben a vásárcsarnokban egész idő alatt egy együttes ad rock koncertet, lehet halas zsemlét eszegetni és sört inni (mondom még egyszer, reggel fél 5 és fél 10 között!), előtte-utána meg odakint az Elba parton szépen bevásárolni.

Nagyon szeretem az itteni piaci árusok mentalitását, teljesen tipikus: nagypofájú, északi figurák, akik megjegyzéseket tesznek a vevőkre, csacsognak, folyamatosan beszólnak és kommentálnak mindent... én például ma kaptam egy puszit az egyiktől és egy plusz zacsi epret ingyen mert cuki vagyok nem is igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak heherésztem. Aztán ahogy közeledik az idő a fél 10 felé, rend szerint úgy kezd el esni a portéka ára is, mivel a vásár nem tarthat tovább az engedélyezettnél, így minden árus próbál lehetőleg minden terméktől záros határidőn belül megszabadulni, hogy ne rohadjon rá a hal / gyümölcs / zöldség, így könnyen megtörténhet, hogy az ember röviddel fél 10 előtt egy karton paradicsomot / paprikát / bármit 1-2 euróért meg tud venni. Őrület.

Mivel csütörtök estétől vasárnapig látogatóm volt Kölnből (a zember úgyis lelépett itthonról egész hétvégére Berlinbe golfozni), célul tűztük hát ki, hogy bokros teendőink közé felvesszük a Fischmarktot is, mert Anja még nem volt, én meg amúgy is nagyon rá vagyok fixálódva. 

Balra a lazacos, jobbra a rákos zsemle látható:


Az előttem lévő 2 kosárnyi gyümölcs és zöldség MINDAZENYÉM, 2 hétig ezt fogom enni. ZSÁKMÁNY!


Sör vasárnap reggel 9-kor. Priceless.


2015. március 16., hétfő

Tatort

Fél Németország vasárnap esti programja: Tatort nézés 20:15-től. Ez egy 1970 óta sugárzott krimi sorozat, mindennemű reklámos megszakításoktól mentes, az egyes részek nem épülnek egymásra, minden vasárnap este egy komplett új sztori fut és rendszeresen váltakozik a színhely is a nagyobb német városok és Bécs között. Állati jó egyébként, már Duisburgban is anno rendszeres event-et csináltunk belőle Hendrikékkel: vasárnap este átjött a kedvenc párosunk a szomszédból (Hartwig és Anja) és 1-1 sört iddogálva együtt megnéztük a Tatort-ot. Kultúrája van egyébként a sorozatnak, több kávézóban / kocsmában lehet a filmet vasárnaponként public viewing szerűen. másokkal együtt, csoportosan, nagy kivetítőn nézni.

Mindez Hamburgban sem változott, P-vel is minden vasárnap egyezményesen le vagyunk szögezve a tv elé és nézzük a hetente változó intenzitású, (várostól függően is) néha egészen megdöbbentő történetet elmesélő, mindig más által rendezett krimit. Nos, a tegnapi film után nem tudtam elaludni. Egy kislány elrablásáról szólt az ezúttal Brémában játszódó történet, aki 10 év után mégis hazaállít, majd kiderül, hogy az nem is az eredeti kislány, hanem valaki más, az eltűnt gyerek pedig már rég meghalt, amit maga az anyja is tudott stb stb, baromi bonyolultan vezették le az egész sztorit, rengeteg fordulattal, vér pl. nem is folyt a filmben, inkább a pszichére gyakoroltak baromi nagy nyomást. (Akit érdekel, itt lehet a történetet elolvasni, úgy tűnik a cikkből, nem csak engem kavart fel az aktuális epizód, hanem mindössze 1 nap alatt felkerült a Tatort-toplistára, kb 10 millió nézőt vonzott a képernyő elé, ami eléggé rekordgyanús.) Utána megpróbáltam kicsit olvasni, hátha attól elmúlik a kényszerem, hogy újra és újra átgondoljam a filmet, ami részlegesen sikerült is, egészen addig, amíg P. el nem aludt, mert utána már csak forgolódtam a sötétben, majd fél óra hasztalan próbálkozás után kimenekültem a nappaliba 1-2 órát olvasni. 

A könyv jól be is álmosított, majd újra lefeküdvén a következőt álmodtam: Menekülök. Nem egyedül, hanem több (sok) emberrel, csoportosan, akik közül senkit nem ismertem. A helyszín (nem tudom megindokolni miért, a filmben nem volt ilyen, ez a típusú para valószínűleg inkább a híradóból jön, meg az egész aktuális menekültsztoriból, ami szintén nagyon foglalkoztat) Oroszország volt, háború sújtotta övezet - gondolom jómagam is ezért menekültem. Egész idő alatt egy beteg cica volt a kezemben (később a kabátzsebemben), nem tudom, honnan került elő, de valami miatt nagyon kötődtem hozzá és egyértelmű volt, hogy őt is magammal kell vinnem, bárhova is kerüljek az út során. Nem volt velem semmilyen ismerős, senki rokon, teljesen magamra voltam utalva a beteg cicával. Először megpróbáltam egy darab rongyba becsavarni, hogy ne fázzon szegény (mert hideg volt nagyon!), aztán betettem a kabátzsebembe, amikor el kellett kezdenem tempósabban menekülni, mert kézben tartva macerás volt lépést tartani. Egész idő alatt volt bennem egy alapvető félelem attól, hogy előbb-utóbb jeges vízbe kell majd menni és jaj mi lesz akkor, nem tudom, ez miért volt elkerülhetetlen, mindenesetre eljutottam sajnos arra a pontra, amikor elértük a hideg (orosz?) tengert és alá kellett merülni (cicástul mindenestül), egészen mélyre. Valami tengeralattjárók között úsztam, próbáltam nagyon gyorsan újra kint lenni, mert a cicám már az egész történet elején nagyon beteg volt és a hideg tengervíz nem jósolt túl sok jót számára. Summa summarum az úszás után meghalt szegény, nem bírta a strapát, én meg úgy ébredtem fel, mint akit egész éjjel kínoztak, teljesen eluralkodott rajtam a cica miatt érzett (igazi!) gyász, kicsit nyomott vagyok tőle egész nap, nehezen tudatosul, hogy mindez hülyeség és meg sem történt.

Úgy tűnik, megzizzentem kicsit, na. (Nooooormális???)

(Kellemesebb téma: tegnap voltunk napra pontosan 1 évesek P-vel, elmentünk a "tett színhelyére", a kávézóba, ahol legelőször találkoztunk, majd utána a mini kocsmába is, ahol megittuk a kötelező 3 decis Becks-et, úgy, ahogy kell. Szép volt, jó volt, csak álmomban utána a cica ne halt volna meg...)

2015. március 11., szerda

Fúj a változás szele

Fúj a változás szele.

Megszűnt / megszüntettem a munkahelyem. Múlt hét kedden még elindultam bicajjal a hajnali nulla fokban az irodába, majd 10 perc alatt felmondtam / felmondattam magamnak. Figyelemreméltó húzás volt, az biztos. Azért a dupla igei kifejezés, mert ha nem mondódott volna fel nekem, akkor magam mondtam volna fel, így nyilván csak a perspektíva változik, a végeredmény nem. Mivel Hamburgból Bréma környékére költözik a cég (innen kb. 100 km) és a hamburgi irodát állandóra nem éri meg fenntartani - amit már hetek óta sejtek - jó előre közöltem a főnökünkkel, hogy az én munkahelyem Hamburgban van, bármi történjék is, még mielőtt félreértjük egymást és egyik napról a másikra az a megtiszteltetés ér, hogy naponta összesen 200 kilométert ingázhatok a világ valaga és a lakhelyem között. Hát most mit mondjak? Fontosnak tartottam (és még mindig annak tartom) ezeket az "apróságokat" jó előre tisztázni, mert ezzel mindkét fél tud később számolni. A főnök tudja, hogy nem mutatok hajlandóságot az ingázásra és ezzel egyben vállalom a vele járó összes következményeket, én pedig tudom, hogy senki sem pótolhatatlan, azaz sejthető volt, hogy egyikünk sem felel meg a másik elvárásainak, így a kettőnk munkakapcsolata (másmilyen híján ugye) érdeklődés hiányában elmarad. Kicsit persze elnyújtottabb befejezésre számítottam, DE (és itt kell kiemelni a különbséget elbocsátás és felmondás között) sokkal több értelme van ha elbocsátanak, mintha magam kellett volna, hogy felmondjak (ami valószínűleg 2-3 nappal később be is következett volna), mivel így kapok munkanélküli ellátást, amúgy meg nem kapnék. A keddi felmondós beszélgetés az én malmomra hajtotta a vizet, mivel utána azonnal haza is bicikliztem, a március havi teljes béremet megkapom, cserébe egy percet sem dolgozom a hónapban, hanem itthonról koordinálom az univerzumot. (Brémába meg Hamburgból menjen az minden nap dolgozni, aki annyira hülye, hogy ezt vállalja, vagy az, aki ott vett magának autószalont. A továbbiakhoz meg minden jót kívánok, kezitcsókolom, örvendtem.)

Viccet félretéve komoly, munkakeresős, önéletrajzírós, új korszak veszi kezdetét. Nincs pánik, nincs para, nyilván néha kicsit hangulatingadozós a dolog, mert nem vagyok ehhez hozzászokva, hozzá kell edződni a gondolathoz, de összességében azt hiszem, elég lazán kezelem az új helyzetet. P. nagyon cuki volt, azonnal megölelgetett és biztosított róla, hogy nincs világvége és hogy bármi lesz is, mellettem áll (szerintem azzal számolt, hogy majd nagyon kiborulok - igazából én is azzal számoltam -, de most az egyszer szerencséje volt és cool maradtam, nem is értem milyen megfontolásból). 

Szombatra egyeztetek időpontot fotóshoz, aki remélhetőleg egy remekbe szabott CV fotót csinál majd rólam, jövő hétfőre pedig már van is egy kávézgatós-beszélgetős időpontom P. egyik ismerősével a hamburgi egyetemen, aki ilyen munkakeresési ügyekben nagyon jól képben van és remélhetőleg pár hasznos tippet tud majd adni.

Összességében fogalmam sincs még, mit szeretnék, de mivel nem hajt a tatár és mivel a március még "berufstätig", azaz még hivatalosan munkavállaló vagyok, van időm szépen lassan mindenről tájékozódni és kitalálni, mit akarok. Maradjak inkább pár héttel/hónappal tovább munkakeresési státuszban, mintsem hogy kényszerből elvállaljak valami f*st, amivel nem vagyok elégedett és amiből nem lehet megélni. Értitek, na. Mivel több, mint három éve itt élek és dolgozom, ugyanúgy jogosult vagyok a munkanélküli ellátásra, mint bármelyik német állampolgár, akinek hasonló módon kimegy a talaj a lába alól, úgyhogy túl nagy világvége nem várható, minden rendben lesz.