Adventi csomagok

Miután abszolváltam a "Moszkvai rém újra szedi áldozatait, avagy túlélni Dmitri-t" 1. és 2. részét is, a betegségből is nagyjából kimásztam, már csak kicsit herákolok néha és a rémálmok a gumicsizmabúvárfélcipőről is el-elmaradoznak, pénteken véget ér a már lassan 2 hete futó CRM kurzus is, ami az eddigi "Dmitri Spezial" után kisebbfajta nyaralásnak tűnik - nem mintha bánnám.

Idén ismét adventi naptárazunk, ma reggel kibontottuk az első csomagocskákat. Vicces, mert az ajándékok láttán első blikkre egyértelműen megállapítható, kinek nem erőssége kettőnk közül a csomagolás. P. ajándékait a tavalyiakhoz hasonló gondossággal kék pöttyös papírba csomagoltam és minden ajándékra ragasztottam egy összehajtogatott (és előtte napokig gondosan összeválogatott) kortárs verset, mert erre már tavaly is nagyn bukott, gondoltam ezt a szokást megtartjuk. Ehhez képest az én ajándékaim nincsenek még teljesen beszerezve (!), minden nap valahonnan előszed egyet (csak a papírzörgést hallom a nappaliból, meg ahogy a kis medve mancsaival matat a hálószobában) és szépen beleteszi egy, tavaly ugyanerre a célra beszerzett, piros pöttyös ajándéktáskába. Így ni:




Attól tartok egyébként, ma átöltözés közben véletlenül rájöttem, honnan varázsolja elő reggelente nagy papírzörgéssel a csomagjaimat... Iszonyatosa nagy önuralomról tesz tanubizonyságot, hogy nem néztem bele a papírtáskába (és nem is fogok!), amit P. rendkívül nagy előrelátással a titkos és számomra egyben láthatatlan ruhásszekrényünk tetején helyezett el. Hát mit mondjak? Bánom a percet, amikor véletlenül felnéztem a számomra láthatatlan szekrény tetejére, mivel P. csütörtökig nincs itthon, én pedig minden percben legalább háromszor gondolok arra, hogy bele kéne nézni a papírtáskába.

WRRRÁÁÁ !!!

De nem fogok.
De nemám.




Bátág bagyog

Mondtam én, hogy az üzemvezetés nem tesz jót az egészségemnek, na tessék, péntek estére le is betegedtem. A csütörtöki vizsgát még valahogy túléltem, de már sejtettem, hogy nem lesz ennek a kedvetlenségnek és gyengeségnek jó vége, ami másnap estére be is igazolódott: hazamásztam a suliból (a vizsga egyébként-2es lett, ami a német pontrendszerben egy magyar 4-esnek felel meg, eddig ez a legrosszabb jegyem), majd elkezdtem készülődni egy lánybúcsúztató after partyra, amit már kb másfél hónapja szervezünk (még mielőtt bárki is megijed, nem az enyémről van szó), gyorsan aludtam 2 órát, hogy hátha majd attól rendbe jövök, de mire alvás után felkeltem, már egyértelmű volt, hogy a wc-re is alug tudok egyedül elmenni, fáj minden tagom és óránként 346-szor tüsszögök, úgyhogy lemondtam az estét, bevettem egy gyógyszert, főztem magamnak teát, előszedtem 10 csomag papírzsepit és beguborodtam a kanapéra és tv nézés közben aludtam tovább.

A szombati kettesben piacra menésesről való lemondás azért kicsit a húsomba vágott, mert ilyenkor a bevásárlást össze szoktuk kötni a piacon kávézgatással és reggelizéssel, ami nagyon jóóóó (és ami mindig halas zsemle,  a következő három variáció váltogatja egymást rendszeresen: lazacos-tormás, halfasírtos, északi-tengeri rákos). Mivel nekem már az is nagy megerőltetés volt, hogy felkeljek és elmenjek lezuhanyozni, sajtos egyértelmű volt, hogy P. egyedül megy a piacra, ami alatt én folytattam a kanapén való rendkívül qualifikált fetrengést. Rándás gyárák volt, mert hozott nekem halas zsemlét és itthon reggeliztünk.

Valamint: vett egy egész csirkét (Uschi-nak neveztük el), akiből ma délután kb 5-6 liter húslevest gyártott, mert "az jót tesz nekem." 


Üzemvezetés Dmitrivel

Nincs mostanában nagyon sok mondanivalóm, hallgatnak a múzsák.

Az utóbbi négy hétben (egészen most péntekig) üzemvezetési modul volt / van a suliban, aminek következtében napjában többször arra gondolok, hogy - állítólag - ami nem öl meg, az erőssé tesz, bár ennek kapcsán még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az üzemvezetés jót tesz az egészségemnek. A hab a tortán: egy eredetileg orosz, frankfurti ex-bankár - Dmitri - tartja a kurzust és kimerít minden, bankárokkal kapcsolatos sztereotípiát: kizárólag öltönyben jár, mandzsettagombokat visel és olyan cipői vannak, amikben ha aznap esik az eső, nem megy ki az utcára, hanem ilyen fura búvárgumicsizmafélcipőt hord magával, amit rá lehet húzni a rendes cipőre, hogy ne legyen az utcán koszos. Nem hittem el, amikor először megláttam, hogy leveszi a cipőjét az asztal alatt és ezzel egyidőben van rajta másik cipő, beletelt vagy 10 percbe, mire megértettem, mi ez. Betojtam.

Így érzem magam négy hete:

http://nemkutya.com/wp-content/uploads/2015/05/102799-nyugodjal-meg.jpg

Szerencsétlen vagyok

P.-t csütörtökön este kivittem a reptérre, integettem neki fehér zsebkendővel (mint egy pirosbarna kislány), majd hazajöttem, leparkoltam az autót szépen a piactérre, mert máshol nem találtam parkolóhelyet, egyszer még át is suhant az agyamon, hogy fel kellene írnom magamnak egy cetlire, hogy péntek délután min-den-kép-pen másik parkolóhelyet kell keresnem, mert szombat reggel piac van. Hogy írtam-e cetlit magamnak? Persze, hogy nem. Megbántam-e? MEG!

Péntek este megérkezett Tom, a Berlinben élő luxemburgi barátunk és elmasíroztunk szépen a piroslámpás bulinegyedbe egy koncertre, ahonnan hajnali 3 körül sikerült hazamászni, a szombatot átlábadoztuk, filmeket néztünk és aludtunk, majd ma (vasárnap) reggeli közben diskurálgatva elcsicseregtem neki, hogy éppen varrós fázisban vagyok és a jövő héten el szeretnék menni az IKEA-ba textileket venni, de ehhez meg kell kérdeznem sms-ben P-t, hogy hol áll az autó, mert oké, hogy kulcsom van hozzá, de halványlila gőzöm sincs, hogy hol áll a verda...

Verda... hmmm... de utoljára mintha én vezettem volna. Hmmm... WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ elfelejtettem átparkolni! WRRRÁÁÁÁÁ!!! - Tom közben csak kérdőjel arccal, furán pislogott, nem értette mi bajom van, majd miután az első sokkon átestem, elmeséltem neki, hogy akkor a reggeli utáni első varásnapi program az lesz, hogy elmegyünk a rendőrségre (ami rendkívül menő mód direkt a lakásunk mellett található) és megkérdezzük, hogy hova szállították el az autót, mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy a piacról elvontatták, mivel szombat reggelente minden tele van az árusok standjaival és a közlekedési táblán is azzal fenyegetnek, hogy a szombat reggel 7:00 és délután 15:30 között ott parkoló autókat elvontatják. Ótvar szar érzés erre vasárnap reggel rájönni, na.

Elbattyogtunk hát a szomszédba a rendőrségre, miután megállapítottuk, hogy beigazolódott a sejtésem és a piacról ténylegesen eltűnt az autó (kényelmes környéken lakunk, a piac direkt a rendőrség mellett van, úgyhogy nem kellett messze menni). Egy fiatal rendőrcsávó volt szolgálatban, akinek röviden vázoltam, hogy milyen szörnyűség történt és keresem az autómat, de nincs meg. 

- mi a rendszáma?
- öööh... mmh... úgy kezdődik, hogy HH, mint ugye minden hamburgi autó... és utána az jön, hogy DS... 
- és a számok utána?
- azokat sajnos nem tudom.
...

Így persze nehéz egy autót egy 2 milliós városban megtalálni, ha nem tudom a rendszámot, úgyhogy haza kellett mennem és valahogy kitalálni a számokat. P-t persze nem akartam felhívni, mert minek ijesztgessem feleslegesen, úgyse tud a kéklő messzeségből semmit se csinálni, arról nem is beszélve, hogy szerintem ő sem tudja a saját rendszámát, nem csak én. Aztán kínomban eszembe jutott, hogy pár héttel ezelőtt lefotóztam neki egy büntetőcédulát, amit postán kapott, úgyhogy gyorsan átfésültem az utóbbi 2-3 hónapban neki küldött sms-eket, ahol aztán hálistennek meg is találtam a fotót, rajta a teljes rendszámmal. Visszaballagtam vele a rendőrségre, odaadtam a rendőrcsávónak, aki némi körbetelefonálgatás után nagy nehezen megtalálta a kocsit, amit  - MÁZLI!!! - egy tőlünk nem messze lévő utcába tettek le, mivel rajtam kívül egy másik hülye autóját is el kellett hogy vontassák és szerencsére nem volt elég vontatókocsi, így a miénket nem az autóbörtönbe vitték, hanem csak egy közeli sima parkolóba "átcsoportosították", ami nekem azért nagyon jó, mert így kb. 100 euróval kevesebbre leszek megbüntetve. (Ugyanis csak a puszta tény, hogy a kocsi az autóbörtönbe kerül, kb ennyi pénzbe fáj. És akkor a bírságról még nem is beszéltünk, amit majd ki kell fizetni, na meg az autó nem az én nevemre van forgalomba helyezve és lehet, hogy az autóbörtönből nem is hozhattam volna hivatalosan el, ami miatt az első ott töltött 24 óráért - utánanéztem! - 77,20 EUR büntit kellett volna fizetni, majd minden innentől megkezdett 24 óráért plusz 10 EUR-t, mindaddig, amíg valaki arra jogosul a kocsiért nem megy. Mivel P. csak csütörtök este jön haza, ez egy bazi drága mulatság lett volna.)

Miután mindezt a rendőrségen tisztáztuk, közölték velem, hogy ha van kulcsom az autóhoz, egyszerűen csak oda kell mennem és elhozni, senkinél nem kell semmit aláírnom, a kocsi egy nyilvános parkolóhelyen áll. Felkerekedtünk hát Tommal, elballagtunk a megadott parkolóhoz és hazahoztuk a verdát.

Nem fogok soha többé a piacon parkolni. Never ever again. Niemals wieder. Meg az autót se akarom egy darabig látni, azt hiszem.

A rendszámot mindenesetre egy életre megjegyeztem.

Tüntetünk

Jövö szombaton eksön lesz. 

Szélsöjobbos felvonulást jelentettek be a belvárosba, a rendörség persze az állítólag kevés mozgósítható kapacitásra hivatkozva betiltotta, ami így valószínüleg ahhoz fog vezetni, hogy az ügy az utolsó pillanatban bíróság elé kerül, ahol a majmok mégiscsak engedélyt kapnak Hamburgban felvonulni. Ebböl kiindulva már hetek óta szervezödik a városban egy polgári ellendemonstráció, ami azt hivatott megakadályozni, hogy a szélsöjobb akár csak egyetlen lépést is meg tudjon tenni. Vonuljanak ott, ahol ezt elnézik nekik, erre a célra Hamburg kifejezetten alkalmatlan. 

Különben sem értem, melyik szélsöjobbos annyira hülye, hogy pont ide szervez náci felvonulást? Hanza város, a történelem során mindig is tele volt külföldiekkel, ide költözöttekkel, akik itt senkit nem zavarnak, akikkel békében lehet élni és akiket a lakosság elfogad. Igen, a menekülteket is. Ahhoz, hogy pont itt akarjon bármelyik náci is felvonulgatni, súlyosan hülyének kell lenni, arról nem is beszélve, hogy nem tanulnak a saját hibáikból, mivel tavaly vagy tavaly elött már felállt a város egyszer ellenük és egy centimétert sem tudtak menetelni, mert a lakosság nem hagyta. Hát most úgy tünik, megpróbáljuk újra. Mert visszatarthatatlanul itt van höböröghetnékjük.

Summa summarum: nincs mit tenni, szombaton megyek és (remélhetöleg még pár ezer helyivel együtt) elállom a nácik útját, hogy ne tudjanak vonulni. Mert ez itt nem a te szobád, szélsöjobbnak ebben a városban helye nincs.

Aktuális

Próbáljuk kivenni a részünket a várost érintö menekült problémából is (vagy annak a megoldásából? A fene tudja.), szerencsére egyre több a lakossági kezdeményezés, ami szerintem szuper: 

Szervezödnek úgynevezett welcome dinner-ek, amiknek keretében 1-1 hamburgi jelentkezö 1-1 menekült családot (max. 2-3 ember) lát vendégül az otthonában egy estére: együtt föznek, eszegetnek, beszélgetnek (akkor is, ha csak kézzel-lábbal vagy angolul megy), így is megkönnyítve az újonnan érkezettek beilleszkedését és egyben kifejezve, hogy a lakosság nem zárkózik el a háborúból menekülök elöl és szeretne segíteni ott, ahol lehet. És a welcome dinner csak egy gesztus a sok közül. Volt, aki például összegyüjtött 10 gyereket a menekülttáborban néhány szülövel együtt és elvitte öket az Elba parta, ahol a homokban piknikeztek, a gyerekek a folyóban fürödtek, játszottak és mindenki ki tudott kapcsolódni és legalább egy délutánra elfelejteni a problémáikat. Ezt az opciót mi is mérlegeltük P.-vel (mondjuk a vacsorára is jelentkezni fogunk), mert valamelyik este pont arról diskráltunk, hogy ezek az emberek vajon eljutnak-e egyáltalán az Elba partra, vagy Hamburg azon részeire, amik nem közvetlenül a táboruk közelében vannak? Valószínüleg nem, mivel se pénzük, se semmijük nincs, a tömegközlekedésre ezesetben kiadott fejenkénti 3-4 eur luxusnak számít, nekünk meg semmiböl sem állna megszervezni, hogy néhányukkal autóval elmenjünk ide-oda, a várost megmutatni, kikapcsolódni, lábat lógatni, a homokos strandon feküdni stb... 

Gyüjtjük továbbá az általunk már nem használatos ruhákat, a hétvégén talán el is jutuk odáig, hogy kiszortírozzuk a ruhásszekrény tartalmát, zsákokba tegyük és elvigyük a táborba, hiszen lassan jön az ösz, a hideg, esös, ködös hamburgi idö, ezeknek az embereknek meg nagyjából az minden öltözékük, ami éppen rajtuk van. 

Október elején lesz például egy moin-moin refugees nevü rendezvény is, 10 eur belépövel, kajával, piával a Reeperbahn-on. A komplett befolyt összeget arra fogják fordítani, amire a menekülteknek momentán explicit szükségük van. A fb rendezvény tegnap este lett közzé téve, ma már 6.200-an mondtak igent a részvételre...

Jó látni egyébként, hogy nem csak mi gondoljuk ezt így, hanem a város nagy része ténylegesen megmozdul, ha arról van szó, hogy segíteni kell, vagy ha valaki a kezébe veszi a szervezést és elindít egy-egy ilyen projektet. Nem kibújni alóla, nem elfordíni a fejünket, vagy elbújni valami (egyébként sem felfogható, sem megindokolható) gyülöletkampány mögé, mondván, hogy nem az én problémám. Igenis az. Mindannyiunk problémája, ami akkor is itt lesz, ha nem nézek oda. Ezzel a hozzáállással magamat verném csak át a saját seggfej magatartásommal. Attól ugyanis nem lesz jobb, ha szögesdróttal veszem körbe a házamat. Akkor is jönni fognak. Egyre többen. Nem viccböl, vagy mert ez annyire jó nekik, hanem mert ahol eddig éltek, háború van. Engem se érdekelne fordított helyzetben, hogy máshol be akarnak-e fogadni. Magasról leszarnám. Az lenne a lényeg, hogy mentsem a saját böröm. Meg a családomét. Minden más másodrendü kérdés lenne.

Kicsit több megértést, elvtársak, kicsit több empátiát. Nem fog fájni.  

Esküvön voltunk

Szombaton esküvön voltunk. 

Nagyon.

Nem volt egyszerü menet.

Délután háromkor kezdödött és másnap reggel fél hétig tartott, amit nem sokan értek meg a vendégek közül, talán voltunk összesen (az eredeti 130 fös felállásból) heten - az ifjú párt is beleértve -, akik bírták a végéig. Körülbelül reggel fél 6 körül hagytuk el az éttermet, ahol ünnepeltünk és valaki (talán P.) rendkívül hülye ötlete nyomán "még egy utolsó sörre" elmentünk a Zzzzischer nevü késdobálóba, ami gyakori vége mindenféle altalunk látogatott partiknak, itt issza az ember általában az utolsó "na még egy sört", amit rend szerint másnap mélyen megbán(ok). Nem volt ez másképp vasárnap reggel sem: simán beállítottunk a tömött kocsmába menyasszonyostul-völegényestül-nászmenetestül reggel 6-kor, még rendeltem magunknak egy kör "utolsó" sört, megvártam, amíg utánunk a második taxival P. is odaér, majd angolosan távoztam. Sok volt már a strapa, akkorra már kb 15 órája ünnepeltünk és nekem betelt a képzeletbeli poharam, fogtam tehát magam és hazamásztam battyogtam, zsebemben az egyetlen lakáskulcsunkkal. Nem volt egy kellemes élmény felmászni az 5. emeletre, azt már most megmondom. 

Leszereltem magamról valahogy az esküvöi szerkót és bedöltem az ágyba, mint egy darab kö. A következö schnitt, ami még megvan, az, hogy P. mellettem szuszog az ágyban, felriadok és azon csodálkozom, hogy vajon KI engedte be szegényt a lakásba, amikor nálam volt az egyetlen kulcs és amióta hazavonszoltam magam, itt fekszem az ágyban??? Vajon a szomszédon keresztül átmászott a tetöteraszon? De a terasz ajtó nincs nyitva... Vagy kifeszítette a bejárati ajtót? El sem tudtam képzelni, hogy jött be. "Majd jól megkérdezem, ha felkeltünk" - ezzel a gondolattal átfordultam a másik oldalamra és vasárnap délutánig meg se moccantunk. 

Délután a nem kicsit nehézkes felkelés és szenvedés után aztán P. egy puszival megköszönte, hogy hajnalban a tizedik telefonos csöngetés után azért mégis felébredtem és beengedtem a lakásba. Hát pfff, igazán nincs mit - montaja a Babi néni és nagyon örült neki, hogy nem derült ki a szörnyü titok, mely szerint egyáltalán nem emlékszik a hajnali ajtónyitogatásra. (Gondolatban még meg is veregettem majdnem a vállamat, hogy képes voltam felkelni, elmenni az ajtóig, azt kinyitni és visszamenni az ágyba. Wow.)

Aztán hétfön reggel munkába menet P. megtalálta a kulcsot a bejárat ajtó elött található lábtörlö alatt. Amit elvileg én tettem oda, ami számomra valami teljesen brand new info volt és ami szerintem rendkívül nagy jófejségröl tesz tanúbizonyságot, hogy még abban a "rozoga" állapotomban is, amiben haza jöttem a 15 órás esküvöi ünneplés és a "csak még egy sör" után, még gondoltam rá, hogy ez a kis majom is be tudjon jönni és a szönyeg alá gyömködtem a kulcsot. Romantik pur.

Csak az a kár, hogy erröl - magamat is beleértve - senki sem tudott.

Továbbképzés

Mivel a laptopom meg van nyüffedve, P-éröl írok, úgyhogy hosszú ö-t és ü-t nem tudok idehegeszteni a német billentyüzettel, senki ne is keresse öket a szövegben.

A továbbképzés elsö modulja véget ér ma, tegnap vizsgáztam belöle, ma délutan kapom meg az eredményt. A teszt nem volt nagyon súlyos - igaz, tanultam is rá, úgyhogy nem is meglepö - legrosszabb esetben 70% körül kell, hogy legyen az elért eredmény, emiatt nem izgulok. Eléggé high level anyagot adott le a docensünk, belesürített 2 hétbe körülbelül 4-5 heti anyagot, úgyhogy amikor tegnap a vizsgáról kora délután hazaértem és Harry Potter olvasó pozícióba helyeztem magam az ágyon - egyéb tennivaló híján -, talán 2 mondatot is sikerült végig olvasni, mielött menthetetlenül bealudtam, majd a következö képkocka az volt, hogy este fél9-kor P. az ágy szélénél áll és ökölbeszorult arccal ébresztget, hogy ugyanmár mi a baj, beteg vagyok-e, vagy mi, ki vagyok nyúlva mint a béka és még csak fél9 van és különben is miért? 

Az utóbbi két hétben minden nap végigültem 7 óra kökemény docensképzést, utána itthon tananyagot dogloztam fel, tanulmányi protokollt írtam (aminek az égvilágon nincs semmi értelme sem, de meg kell csinálni, mert dokumentálja a docens és a tanuló munkáját is), prezentációt és tanítási gyakorlatot állítottam össze, tanultam meg, készítettem és adtam elö és az utóbbi 3-4 napban meg a vizsgára is készültem mellette, úgyhogy kicsit jobban készen voltam, mintha napi 8 órát dolgoztam volna valami irodában.

A docensképzéses csoportunk kicsi volt, csupán 7 résztvevövel nyomultunk, akik közül azt hiszem, mindenkivel nagyon jól kijöttem, kivéve egy ukrán csajt, akit körülbelül a második megszólalása után a többiek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, úgyhogy nem csak nekem voltak vele problémáim. A képzés elsö napján az ebédszünetben rendkívül kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönad néhány "nöi regényt" (körülbelül ennél a szónál be is kapcsolt a vész-szirénám és menekülési útvonalakat kezdett tervezni az agyam), mert "könnyü a nyelvezetük, így külföldiek is remekül tudják olvasni öket." Erre hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni, úgy meglepett ez a rendkívül pofátlan felajánlás, meg az eddig még meg nem ismert, általánosító, mindent és mindenkit bekategorizáló hozzáállása (te is külföldi vagy, úgyhogy biztos te is csak könnyített olvasmányokat olvasol, na meg te is nö vagy, úgyhogy biztos te is az ilyen nyáladzó, keresem-a-nagy-Ö-t könyveket lapozgatsz. Pffff...), aztán úgy döntöttem, hogy ezt a felajánlást inkább nem is kommentálom, mert már a puszta reakció is nívón aluli lenne, inkább csak hümmögtem egyet és magamban azt gondoltam, hogy ha majd te is olvastál már gót betüs, középkori német irodalmat vagy Walther von der Vogelweide-t, akkor beszélgessünk róla még egyszer, hogy kinek vannak közülünk nehézségei rendes német szövegek olvasásával. Cöhh... Aztán amikor este itthon elmeséltem P-nek, hogy egy nálam nem sokkal idösebb ukrán csajtól kaptam olvasási tippeket, aki 10 éve itt él és mégis töri a németet, visítva röhögött fél órát.

Jövö hétfön új, 4 hetes modul jön: key account management. A csoport nem ugyanez marad, viszont vannak tagok, akik ugyanazt a fél éves képzést csinálják, mint amit én, így nagy eséllyel látjuk még egymást... Remélem ez az ukrán csipkerózsika viszonylag ritkán fogja keresztezni az utamat.

Főző show

Bazi kemény hetünk volt. 

Miután múlt vasárnap hazaértünk Dániából (nem tudom már, hogy írtam-e itt róla, 5 napos spontán miniszabadságon voltunk ecsém Mátéval és P-vel), hétfőn pedig nem csak a továbbképzésem első modulja indult el (erről majd egy másik bejegyzésben), hanem a főzőshow felvétele is, amire P-t a háta mögött beneveztem, úgyhogy a fejtágítás után át kellett repesztenem a fél városon, hogy a felvételre odaérjek. Összesen hat versenyző volt a porondon, akik közül 4-et simán haza is küldött a hétfői és a keddi felvételeken, így szerda este bejutott a döntőbe, ahol aztán sajnos időhiány miatt megverődött, mivel az előételéhez a kacsamájat nem sikerült rendesen megsütni, a közepe nyers maradt és ezt sajni a 2 Michelin csillagos zsűri mesterszakács is észrevette, aki értékelte a két döntős versenyző utolsó kreálmányát. A műsort szeptember 10-én adják a ZDF-en, akit érdekel, az interneten is meg lehet majd nézni.

Jókat főztek a versenyzők, a forgatások is érdekesek voltak, engem is megkérdeztek az egyiken, úgyhogy legalább 2-3 percre bekerülök én is a tv-be, akarva-akaratlanul. Az egészben az volt egyébként a legnehezebb, hogy közvetlenül P-vel szemben ültem a VIP padon és mindent láttam. Mindent. Azt, hogy rossz fűszert szór véletlenül a az egyik rizottóba, vagy hogy a korianderolajas pesztót elfelejti szervírozni és azt is, hogy már csak 30 másodperc van hátra és a kacsamájhoz még hozzá sem nyúlt, és ehelyett még mindig a tengeri sügéren matat. A többiek meg rajtam röhögtek közben (mert néhány barátunknak tudtunk még a felvételre belépőkártyákat szerezni, így páran mindig ott ültek mellettem), hogy mennyire idegállapotba kerültem.

Egyébként öröm és bódottág van, a második helyezés szuper, mivel egyikünk sem számolt vele, hogy a döntőbe jut, így nem volt nagy csalódás a hülye kacsamáj miatt elbukni az első helyet (mert a zsűri szerint P. kajáka egyébként jobb volt, mint a győztes csajé, de a nyers máj megbocsáthatatlannak bizonyult), azóta amikor valamelyikünk főz, running gag-gé vált, hogy a másik odaáll mellé, és elkezdi bemoderálni, hogy "és már csak 30 másodperc van hátra, hölgyeim és uraim" és ütemre tapsol, pont mint a műsorban, aztán amikor a kaja már az asztalon van, jönnek a különböző elmés zsűris hozzászólások, miszerint "a hal tökéletesre párolódott, ezt azon is látni lehet, hogy a szelvények könnyen elválnak egymástól és a közepe még csillog, nincs túlsütve, érezni benne a koriandert és a petrezselymet, ami összhangban van a krumplipüré ízével..." Arról nem is beszélve, hogy a héten mindketten többször is kajával és/vagy főzéssel álmodtunk, azt hiszem überdózist kaptunk mindketten a 3 nap főzőshow alatt.

Visszaülök az iskolapadba

Nagy nehézségek árán sikerült elérnem, hogy a Munkaügyi Központ végre AZT a továbbképzést finanszírozza meg nekem, amelyiket ÉN akarom (és nem azt, amelyiket az adatfeldolgozó ribi nekem szánja, akinek viccből a "munkaközvetítő" titulust adományozták - fogalmam sincs miért. Igen, itt már érződik némi feszültség, pedig mostanra már teljesen megnyugodtam, a vérnyomásom is lement ötezerhatszázról majdnem normálisra.) Hogy ez az egész miért ennyire bonyolult? Mert úgy tűnik - és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, - hogy a Munkaügyi Központ dolgozói / munkaközvetítői (itt először tanácsadót akartam írni, de az egy túl nagy dicséret lett volna) egyrészt baromira le vannak terhelve, másrészt pedig sík hülyék és egyáltalán nincsenek szakmailag felkészítve felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek tanácsadására / segítésére. Nekik csak képzetlen munkaerő létezik, akit oda küldesz és azzá képezel ki, ahova és amivé akarsz, attól függetlenül, hogy milyen iskolai végzettsége van. Komolyan.  

Kipróbáltam és tényleg.

Két hónappal ezelőtt volt egy "tanácsadási" beszélgetésem a számomra kijelölt munkaközvetítő hölgyeménnyel, akivel abban állapodtam meg, hogy szeretném magam tovább képezni és ő ebben segít is. Mindez szép és jó volt, megegyeztünk, hogy hajlandó nekem max. fél évig az általam kiválasztott képzést megfinanszírozni (ami elég nagyvonalú, tekintve, hogy a mindenféle 3-4 hetes kurzusok is 1.000 - 1.500 EUR-nál kezdődnek). Nagy nehezen a múlt héten meg is szültem, hogy mit és melyik akadémián szeretnék tanulni, elmentem a továbbképző központba, lezsíroztam mindent, megírtam a munkaügyis nőcinek e-mailben, hogy pontosan mit akarok, hol, mikor és mennyiért, majd visszahívott és fél órát veszekedtünk telefonon. Hogy miért? Mert a hülye tehén időközben kitalálta, hogy egy 4 hetes könyvelői kurzusra akar küldeni, mert arra nagy az igény perpillanat a munkaerő piacon és az általam kiválasztott továbbképzés különben is túl magas nívó, a tanfolyam túl hosszú ideig tart és ő ezt nem írja nekem alá, mert nincs értelme. (Erre hagynék némi időt... Kereskedelmis munkatapasztalattal egy kereskedelmis továbbképzésnek nincs értelme. Mer bezzeg a könyvelőnek van.)

Ettől persze telefonon agyvérzést kaptam. Talán kettőt is egymás után, mert:
- nem emlékszem rá, engem ugyan mikor kérdezett meg, hogy szeretnék-e könyvelést tanulni? (nem szeretnék!)
- kinek képzeli magát, hogy döntést hozzon helyettem?
- ha ő maga ígért nekem fél évet finanszírozva, akkor fél évet finanszírozzon.
- majd én köszönöm eldöntöm, hogy a nívó mennyire magas az adott továbbképzésen.
- kettőnk közül nekem van a magasabb végzettségem, úgyhogy HALT DIE FRESSE! nekem ő ne magyarázzon semmilyen nívóról, pontosan tudom, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem.
- ANYÁDAT KÜGGYED KÖNYVELÉSI TANFOLYAMRA, te majom!

Kiakadtam, na. Szar ügy volt, mert 30 percet ordítottam vele telefonon, ami sajnos nem változtatott azon a tényen, hogy a továbbképzésemhez szükséges, aláírással ellátott papírt tőle kellett volna, hogy megkaparintsam. Há-há. Miközben a teljes idegösszeomlás szélén álltam, telefonáltam egyet a továbbképző központtal, hogy ilyenkor mit lehet tenni, aztán este itthon megbeszéltem a dolgot P-vel is és megdöbbentő módon mindkettőtől ugyanazt a tanácsot kaptam: a munkaügyis majomnak egy bocsánatkérő e-mailt írni (ez komolyan mondom fizikai fájdalmat okozott), majd őt szépen megkerülve elmenni a főnökéhez / csoportvezetőhöz és elmesélni neki, hogy a kollegina szakmailag felkészületlen, mondhatni teljesen inkompetens a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkakeresők segítésében, mivel neki minden problémára a könyvelői tanfolyam a válasz és bármilyen meglepő is, igenis léteznek emberek, akik nem szeretnének könyvelővé válni. 

Megfogadtam hát a tanácsot, el voltam szánva mindenre... A terv elég jól be is jött, sikerült először a csoportvezető helyettessel telefonon megértetni a problémát és őt az oldalamra állítani (úgy, hogy közben egyáltalán nem szidalmaztam a kolleginát, hátha az nem tetszett volna neki), majd mivel 2 nappal később nem kaptam meg a megígért visszahívást a csoportvezetőtől, ma reggel 8-kor kivont karddal vonultam a Munkaügyi Központ ellen, eltökélten arra, hogy ha nem hajlandóak fogadni (mert előre leegyeztetett időpont nélkül alapból szóba se állnak veled, de ha időpontot egyeztetsz, arra kb 4 hetet kell várni), fogom a motyóm, sátrat verek a fazon irodája előtt és ha kell, ott is aszom, kivilágos virradatig. Mivel jól felszívtam magam, erre aztán nem volt szükség, elsőre sikerült a pasival beszélnem és elmesélni neki, hogy mi a problémám, melyik továbbképzést szeretném csinálni és az agyoniskolázott kolléganője akadályoz az előrejutásban, mert könyvelő-fétise van. Végig hallgatott, majd aláírta, amit alá kellett és szélnek eresztett. Ennyire egyszerű. Hihetetlen. Én meg 2 hete a hátamon pörgök...

Az aranyat érő aláírással aztán gyorsan elvágtattam a továbbképzést szervező berufsakadémiára, leadtam a cuccot és megállapodtunk, hogy július 6-án kezdem a mókát, ami egészen január 29-ig fog tartani. Üzemgazdaságtant fogok tanulni (vagy van a BWL-re jobb magyar szó?), olyan modulokkal tarkítva, mint a projektmenedzsment, minőségirányítás, key account management, üzemvezetés, előadás/moderáció, recruitment és pályázat management.

Hát mit mondjak? Csak egészség legyen, meg térerő! Tök lelkes vagyok.

Tovább(?)képzés

Szerdán részt vettem egy hanza-logisztikusi továbbképzéses-állásinterjús beszélgetéssel összekötött információs rendezvényen az egyik kikötői cégnél, amire a Munkaügyi Központtól kaptam meghívót (mivel csak azzal lehetett részt venni). A részt vettem kifejezés ugyan kicsit túlzó, mivel - mint ahogy a helyszínen kiderült - az egész napos program első 40-45 perce volt az infó, amit további 6 órányi tesztelgetés, képességfelméregetés és interjúztatás követett VOLNA, ha az első 40-45 percnyi infó után nem léptem volna olajra. Hát most mit mondjak? Nem felelt meg az elvárásaimnak a dolog, nem teljesen azt képzeltem el, ami fogadott.

Még szerencse, hogy P. aznap reggeli közben, amikor meséltem neki, hogy hova megyek, felvetette, hogy ha kidobom őt a munkahelyén, utána menjek az autóval az interjúra a tervezett tömegközlekedés helyett, mivel a wilhelmsburgi ipari kikötő volt a cél, ami, azt hiszem nem túlzok vele, ha azt mondom, hogy a világ valagán van, Eimsbüttelből nézve legalábbis mindenképpen.

Szépen felöltöztem, hogy valahogy mégiscsak kinézzek, nem nagyon tudtam belőni, ez az egész mennyire lesz az elképzeléseimnek megfelelő, de arra az esetre, ha tetszik és végül leadom az önéletrajzom, mégse nézzenek mán csövesnek. Kb háromnegyed óra vad autókázás után meg is érkeztem a hamburgi Mucsajröcsögére, ahol (meglepő és egyben magamat meghazudtoló módon) elsőre megtaláltam a célépületet. Rajtam kívül kb 15-20 kispajtás várakozott még ugyanarra a képzési infó-rendezvényre: az volt a dolog lényege, hogy 2-3 hónap (tovább?)képzés után munkaszerződést kap(nak) az(ok) a résztvevő(k), aki(ke)t az aznapi állásinterjúk után beválogatnak. Mivel nem nagyon tudtam eldönteni a Munkaügyi Központtól kapott leírás alapján, hogy ez mennyire nekem való, minden elvárást nélkülözve mentem oda.

Az első, amit odaérve megállapítottam, hogy az összes jelenlévő közül én vagyok az egyetlen nő. Mondjuk ez önmagában még nem lett volna baj, de gyanús volt továbbá az is, hogy a többiek valahogy nem állásinterjúhoz voltak öltözve, erre mind a mai napig nem tudom a választ, miért??? Egyikük pulcsiban és gengszter-simlissapkában volt például (WTF???)... 

Miután kiderült, hogy mindenféle képességeket (is) akarnak tesztelni, pl. számolás, számítógép kezelés stb (ezt nekem mé nem mondta senki??? Ennyire hülyének nézek ki?), már kezdtem azt érezni, hogy az oviban vagyunk, jött egy olyan rossz érzés, hogy belecsöppentem egy csoportba, ahova az utóbbi 4 év munkatapasztalatával (meg a bölcsész diplomámmal) inkább mégsem szeretnék belecsöppenni. 

Nem tudom, hogyan írjam meg ezt a történetet úgy, hogy ne nézzetek arrogáns seggfejnek. Előre le szeretném szögezni, hogy nem áll szándékomban senkit lenézni, egyszerűen nem jött be, amit láttam/hallottam.

A következő, ami megerősítette a fent leírt nem idetartozós gyanúmat az volt, hogy a tetőtől talpig öltönybe kinyalt öltözött, "nagyon kúl", vastagkeretes szemüveges HR-es pasi és a kiskosztümös, nem kevésbé kúl HR-es csaj szájbarágós stílusban elkezdte elmagyarázni a (sünike)csoportnak, mint egy marék ovisnak, hogy ez nem egy raktári munka, hanem I-R-O-D-A-I (mintha az minden munkák és képzések csimborasszója lenne és mintha ez nem lenne mindenkinek egyértelmű, de most komolyan... ez egy előzetes jelentkezéses-alapú dolog volt. Ha tudom, hogy nem irodai munka, nem jelentkezem és pont. Azé' azt mán kinézhetnék bitte mindenkiből, hogy tud olvasni, még akkor is, ha gengsztersapka van rajta. Na mindegy. (Mindeközben lassan kezdett kirajzolódni az arcomra, hogy WTF ???) Így ment ez tovább még vagy fél óráig, szájbarág-szájbarág, számítógép és diszpozíció, kicsit azért kell tudni németül is (pfff...), majd elhangzott az a mondat, mely szerint a munka kontrolling részéhez az is hozzá tartozik, hogy a következő 3-4 hónapban sok minden más mellett megtanulunk targoncát vezetni is. Erre hagynék némi időt... (...)  Mondom még egyszer: targoncát. Vezetni. TARGONCÁT. Na ez után a mondat után lett végleg kérdőjel-arcom.

Egyértelművé vált tehát nekem, a csekélyértelmű medvebocsnak is végre, hogy innen valahogy záros határidőn belül le kell lépnem, leginkább most azonnal, még mielőtt elkezdik hivatalosan felmérni, hogy össze tudok-e adni 8-at meg 3-at, vagy hogy Word-ben be tudom-e állítani, hogy a begépelt két mondat vastagbetűs legyen... Arra gondoltam közben, hogy semmi pánik, egy órát az életemből ez mindenképpen megért, legalább kiderült, hogy ez nem nekem való tovább (??? HOVA tovább?) képzés, de most már elég volt a mókából, szépen feltettem a kis kezem a levegőbe és nyilvánosan is bejelentettem távozásomat.

Előfordul, na. Rossz helyen voltam rossz időben. Utána lazításképp elmentem az Elba-partra és kifeküdtem a homokba napozni. Legalább ezért megérte autóba ülni.

A nagy ho-ho-ho-horgász

Vasárnap úgy döntöttünk kihasználjuk, hogy végre süt a nap és elmegyünk a Balti-tenger Kiel melletti szakaszához semmit tenni. Végül egy Klein Wittensee nevű településen kötöttünk ki, ahol találtunk egy cuki tavat, ami miatt sutba dobtuk a tengeres tervet és inkább béreltünk egy kis csónakot, a horgász motyó még a schwerin-i hétvége óta úgyis az autó csomagtartójában volt, úgyhogy fogtuk a cókmókot és kieveztünk a tó közepére.

A horgászkompetenciánkról annyit kell tudni, hogy P-nek van horgászengedélye, nekem nincs, az utóbbi egy évben sokat voltunk vízen, de valami lerázhatatlan átok miatt soha semmit nem fogunk. Egyikünk sem.

Kieveztünk tehát a tó mélyebb szakaszára, ahol kb két órán át, három horgászbottal párhuzamosan kepesztettünk, a halak meg valószínűleg rajtunk röhögtek egész idő alatt. Én egy tavaly a Balatonon vásárolt, rendkívül egyszerű horgászbottal voltam felruházva, váltogattam a csalikat: hol villogó volt, hol gumihal, kisebb, nagyobb, közepes... nem történt semmi. Már épp kezdtem volna felvetni az ötletet P-nek, hogy akkor mi lenne, ha én a csónak másik végében elnyújtóznék Harry Potterrel a kezemben és süttetném a hasam, amíg ő tovább riogatja a halakat, de ennek a bejelentéséig nem jutottam el, mert a vízben beleakadt valamibe a gumihalamra akasztott horog. Gyakorlott semmit nem fogóként az első gondolatom az volt, hogy már megint hínárt vagy aljnövényzetet fogtam a tó fenekén, de amikor az általam hínárnak definiált istentudjami nagy erővel elkezdte a horgászbotot (ami a kezemben volt) behúzni a csónak alá, kitört a pánik. Közöltem P-vel, hogy VALAMI ráharapott, de akkor már nem kellett semmit sem bizonygatnom, mert a horgászbot utolsó 50 centimétere 180 fokos fordulatot véve be volt hajolva, mert az IZÉ nehéz volt és húzta lefelé. Izgalom a köbön, persze P. is teljesen bepörgött, hogy végre kapás van, én meg mivel soha életemben nem fogtam egy halat sem, horgászbotot is csak az utóbbi egy év óta, jobb híján nyivítottam, hogy jajmileszmost, mindmeghalunk...

A felkészültségem teljes hiánya miatt úgy döntöttünk, hogy P. átveszi a horgászbotot a végén a hallal, én pedig felmarom a merítőhálót és valahogy megpróbáljuk beleterelni a dögöt, mivel az egyértelmű volt, hogy csak horgászbottal nem fogjuk tudni a csónakba emelni, mert túl nehéz, bármi legyen is az. Kb 10 perc szenvedés után nagy nehezen sikerült ŐT a felszínre húzkodni, amikor is mindkettőnk döbbenetére megláttuk, hogy az eddig valaminek hívott hal egy kb 1 méteres csuka. (P-t idézvén: "DAS IS' N METERHECHT! WRRROOOAAAA")


Mit is mondhatnék... nem tagadom, az addigi szimpla jajveszékelésem átcsapott tényleges pánikba, mert:
a.) a csuka köztudottan ragadozó hal. Hatalmas pofája volt, teli hegyes fogakkal.
b.) az 1 méter hosszú csuka kinyitott pofájába belefér (talán mindkét) öklöm, magam is láttam, nem vicces látvány.
c.) P. azt a remekbe szabott tervet eszelte ki, hogy emeljem be a hálóval a dögöt a csónakba. Abba a csónakba, amiben mi is ültünk! 

Persze tiltakoztam hevesen, mert ha a hal a csónakba jön, akkor én kénytelen leszek elhagyni azt, ha kell, a tó kellős közepén is. Mázlink volt, mert a parton rendelkezésre álló ladikok közül csak a miénk rendelkezett beépített, csukható-nyitható ládával, ahova a kifogott hal(ak)at bele lehet tenni, már csak az volt a probléma, hogy pont ezen a ládán ültem, így mint valami nyugtalan tyúkanyó, odébb kellett szállnom, a merítőhálóval a kezemben, amiben a dög közben kepesztett és minden farokcsapásánál visítottam, hogy nyáááááááááááá... Íme a haltároló-lyuk, fölötte a hálóval, benne a hal:


Lényeg a lényeg, nagy nehezen belebuheráltuk a hálóval a halat a tárolóba, merítgettem rá vödörrel vizet, hogy ne haljon meg, amíg kb fél óra alatt kieveztünk a partra, majd tőle olyan messzire, amennyire csak lehetett, helyet foglaltam a csónakban és szorgalmasan tovább nyígattam.

A parton aztán megállapítottuk, hogy nincs nálunk se hal-agyoncsapó cucc, se kés, se semmi, úgyhogy elszaladtam egy közeli halas bisztróba, ahol az eladó nénit meggyőztem róla, hogy adjon kölcsön nekünk egy nagy, éles kést. Mutattam neki fotókat is a halról, alátámasztván, hogy nem hazudok, mire a kezembe nyomott egy páncélkesztyűt is a filézéshez, nehogy lesérüljünk.

A halat a parton 2 profi horgász segítségével lemértük (akik nem mellesleg egész nap a vízen voltak és nem fogtak semmit, nem kicsit voltak irigyek), pontosan 93 cm hosszú és 5 kilós volt. Utána segítettek P-nek a filézésben is:








Tegnap este ő csukaságának egy részét megsütöttük és megettük, és további kb 4 felnőtt adagnyi halfilét lefagyasztottam belőle, mert olyan nagy volt, hogy nem bírtuk volna mindet megenni. 


Konyhacsata 2

A múltkori csínytevésem jobban sikerült, mint gondoltam: P-t beválogatták a főzőműsorba, július elején min. 1, max. 3 délután főzni fog a hamburg-ottensen-i stúdióban, ahol a műsort forgatják. (A tv-s premier szeptemberben lesz.) Ha az első körben esik ki, egy adásban lesz benne, ha a másodikban, kettőben, ha pedig bekerül a döntőbe, akkor 3 egymást követő nap is a tv-ben fog villogni, ahogy a kis medve mancsaival vágja a hagymát, pucolja a krumplit és süti a rib eye steak-et. (Utóbbit persze csak odafantáziáltam, mert nincs még menüterv és a steak az olyan nagyon P-s.) Persze tegnap óta izgalom van ezerrel, a hosszú hétvégén ki kell találnunk, melyik recepteket fogja majd megfőzni (megadott szempontok alapján kell őket összeválogatni, kb 8 receptről beszélünk), arról nem is beszélve, hogy a felvételig még kb 5 hét van, azaz a következő 5 hetet arra kell használni, hogy a nagy nehezen kitalált és összeállított recepteket begyakorolja és többször megfőzze, hogy a felvételkor már ne érje semmilyen meglepetés. Finom öt hétnek nézünk elébe, már előre nyalom a szám szélét. (A próbaevéseket meg persze a 90 napos diétámmal is valahogy össze kell majd egyeztetnem, de annyi baj legyen, majd max minden héten meghívunk valakit magunkhoz vacsorázni. Erről jut eszembe, ecsém Máté pont belecsúszik a felvételt megelőző egy hétbe a hamburgi látogatásával, úgyhogy neki vastagon kijut majd a jóból.) 

Tegnap este vacsizni voltunk egy volt kollégámmal és a francia barátnőjével, egy általuk kiválasztott altona-i görögnél, az evés persze jócskán estébe nyúlott, volt vagy 23:00, mire hazakepesztettünk, de P. annyira fel volt dobódva, hogy még meg kellett néznünk online majdnem két teljes adást az ominózus főzőműsorból, mert jaj mennyi idő alatt kell majd főzni és különben is hogyisvanez és stb... Részben azért megértem az izgalmát, mert más szemmel nézi az ember, ha saját maga is arra készül, hogy a műsorban főzzön. Feltűnnek olyan apróságok, amikre máskor nem ügyelünk: például többek között az is, hogy csak 35 perc áll rendelkezésre az adott étel / kombináció elkészítésére.

Átvettem az irányítást...

... a konyhában.


Minden azzal kezdődött, hogy pár hete P-vel vacsorára ropogós zsemlemorzsa-barlangban sült halat csináltunk, amitől vérszemet kaptam. A héten láttunk egy főzőműsort, amiben spenótos-parmezános galuskagombócot csináltak, amitől annyira összefutott a nyál a számban, hogy másnap egy az egyben megcsináltam őket (szerencsére épp szénhidrát napom volt, úgyhogy még ehettem is belőle). 

Íme, így néztek ki a még kifőzetlen spenótgombóckák, akikhez sajtszószt csináltam és salátát. Iiiisteni finomak lettek.


Az új főprojekt keretében és a spenótos történet sikerén felbuzdulva ma megpróbáltam mogyorós-rozmaringos kenyeret sütni. Kellett hozzá 300g teljes kiőrlésű liszt, 200g 550-es típusszámú búzaliszt, 20g friss élesztő, 2 teáskanál méz, 100g apróra vágott dió vagy mogyoró, napraforgómag, friss rozmaring ágak, 1 evőkanál olíva olaj és só. 

Valami veszettül finom lett, amit egyelőre csak én teszteltem le, P. majd este jön haza és valószínűleg egyből meg is kapom tőle az Arany Fakanál Díjat. :)








Konyhacsata

A 90 napos diéta köszöni jól van, 30 napot már legyilkoltam belőle (na jó nem is, mert csak kedden lesz a 30. napja). Volt pár megrázó eset, amikor mások grillkolbászokat meg kemencés lángost majszolgattak mellettem az utcafesztiválon, amikor pl. gyümölcsnapom volt és almán, banánon, miegyében kívül semmit nem tolhattam... hát ezt az érzést nem kívánom senkinek. A diéta mellett újra ráálltam a futásra, lassan három hete futok minden nap 4 kilométert, amit mától 5,2-re növeltem (átfutom a Balatont), mert az alaptávot már "túl könnyen" lefutom 20 perc alatt. Néha látom P. arcán a lenyűgöződést, amikor olyan helyzetben vagyunk, mint pl. a szerdai Barcelona-FC Bayern meccsen (ahol 3:0-ra kikaptak a germánok) az egyik helyi klubban, amikor mindenki hamburgert zabál sült krumplival, én meg kétségbeesetten okosan lesek ki a fejemből és nem eszem semmit, csak nyelek nagyokat. (Ilyenkor persze belülről csorog a nyálam, mint az állat, de nem mutatom, mert kemény vagyok.) Jó egyébként, mert látom, hogy anélkül ragad át P-re a lefogyunk-hangulat, hogy erőltetném. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedése, én 2 hónapot biztosan gyúrok még, aztán utána ha kedve van és szeretné, csinálom vele akár tovább is, mert egyedül rosszabb, mint ketten, montaja Babi néni, mert ő tudja, mert próbálta.

Más tészta: tegnap reggel csörög a telefonom, hamburgi vezetékes szám, hátezmegkilehet?-arckifejezéssel felveszem: egy kedves női hang közli, hogy a Küchenschlacht-tól hív (amit nagyjából konyhacsatának fordíthatnánk) és Herr W-vel szeretne beszélni (aki P. hivatalosan megszólítva). Hááttőőő... ettől aztán felment a vérnyomásom, mert pontosan tudtam, hogy mit akar, ugyanis kb. 2 hónappal ezelőtt én magam jelentkeztem titokban P. nevében az interneten az említett főzőshow-ra. Az egész háttere dióhéjban: unalmas, esős, másnapos hétvégeken szívesen pusztulunk mindketten a kanapén és nézünk főzőműsorokat. P. már többször említette, hogy egyszer ő is szívesen részt venne egy ilyenen, mert milyen vicces lehet blablabla, arról nem is beszélve, hogy tényleg nagyon jól tud főzni. Ez vezetett odáig, hogy két hónappal ezelőtt, egy unalmas itthon töltött délelőttön az jutott az eszembe hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben én bizony megnézem ennek a shownak a weboldalán, mikor-hol-hogyan lehet jelentkezni és ha saját magam egyedül mindent oda tudok hamisítani, jelentkezem P. nevében, mert itt az idő egy kicsit helytelenkedni, na meg mert úgysem hívnak vissza - gondoltaja Babi néni. A jelentkezés egyszerű volt, egy rövid kitöltendő adatlaphoz (személyes adatok) kellett fényképet csatolni és egy rövid leírást adni, miért szeretne P. részt venni a következő műsorban. (Khhhh...) Megírtam, csatoltam, elküldtem, közben jót heherésztem, aztán eltelt 2 hónap, teljesen el is felejtettem az egészet, de amint a nő kimondta a telefonban a Küchenschlacht szót, azonnal tudtam, hogy hoppá van, mert P. jelentkezését úgy tűnik, kiválogatták a sok közül és kapott egy "recall"-t, azaz visszahívták és szeretnének vele további részleteket megbeszélni egy esetleges részvételről és/vagy a további kiválasztási körök menetéről. Pfff... Leizzadtam, melegem lett, hidegem lett, kérdeztem a hölgytől, hogy mindezt nem tudná-e inkább Herr W. helyett velem megbeszélni? Öööhhh nem. Miért? Mert ő nem tud róla, hogy jelentkezett a műsorba, mert én jelentkeztem neki, meglepetésként. Nah itt a csajnál is elszakadt a cérna és röhögött másfél percet, majd közölte, hogy sajtos muszáj vele is megbeszélnie, úgyhogy abban maradtunk, hogy a személyes adatokat leegyezteti velem telefonon, majd felhívja P-t mobilon és közli vele, hogy milyen vicces barátnője van. Nekem innentől kezdve minden kiesett a kezemből, nem bírtam nyugton maradni a seggemen, mert jaj mi lesz, jaj felhívta-e, jaj mikor, jaj mit mondott, jaj mit szólt...nyááháááháá? Estig persze kiderült, hogy P. kapott ugyan egy hívást, de nem vette fel, a ravasz kérdésemből viszont rájött, hogy én tudom, ki hívta és az ökölbe szorult deértsdmeghogynemmondhatomeeeelteőrült-arcom láttán elkezdett pánikba esni, hogy biztos valami nagyon rossz dolog történt, valakit elgázoltam az autójával az ő nevében, vagy valami hasonló, így aztán mit volt mit tenni, elmondtam neki, hogy tudtán kívül jelentkeztem neki a Küchenschlacht-ba és visszahívták. (**közben pislog-pislog) 
Mit gondoltok mi volt a reakció? Majdnem kibújt a bőréből, úgy örült. "Gyááááá! Holnap visszahívom őket! Holnap reggel azonnal visszahívom őket! Jiiihááá! Juhú!"

Kíváncsian várom a folytatást.


Függöny... az átkozott függöny!

Amióta beköltöztünk az új lakásba, próbálunk sötétítő függönyöket beszerezni. Két és fél hónapja. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora kihívás lesz... 

Pár hete voltam egy kis, helyi függönyboltban (ezt P-től vettem át, hogy amit csak lehet, próbálunk helyi kisboltokban megvenni, nem a szupermarketben), szóval kis függönybolt, valami iszonyatos, soha nem látott kupleráj volt benne, titokban le is fényképeztem, tessék:



Ahogy az első sokkból magamhoz tértem, megállapítottam, hogy be se tudok menni, mert nincs elég hely kettőnknek, mert az eladó, egy kb. 60-65 éves bácsi elfoglalja az összes szabad helyet a bódéban. Őrület. Elmondtam neki mit szeretnék: sötétítő függöny 2 ablakra, azaz 4 db kis függöny. Mutatott textilmintákat, egy szép narancssárgát kis is választottam, oh mondom minden fasza, ménem ide jöttem már az elején, nem is értem. Örültem is, mint majom a farkának, mindaddig, amíg a bácsi ki nem számolta, hogy akkor az anyag, meg a szélek beszegése az összesen 355 EUR lesz. WIEVIEL??????? Háromszázötvenöt? Kavics? Euró? 

Höööhhööööhhöhöhö, köszöntem alásan, Danke, Tschüss, köd előttem, köd utánam, úgy leléptem, hogy csak úgy porzott. Itthon P. is csak hüledezett, amikor elmeséltem neki, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy módunkban állt (volna) tök sima, egyszerű sötétítőfüggönyöket rongyos 355 euróért megkaparintani. Ezen kaland után aztán egyezményesen jégre tettük a függönybeszerzést: nekem nem volt már kedvem utána rohangálni, P-nek ideje nincs rá, a hálószobánkban meg az anyukám által varrt menő függönyök már fel lettek szerelve, úgyhogy egyikünket sem igazán izgatta, hogy a vendégszobában nincs függöny, végül is nem mi alszunk ott... Ez egészen addig működött is, amíg húsvétkor meg nem érkeztek P. szülei teljes 3 napra. (sóhajt-sóhajt) Az érkezésük utáni reggelen észrevettem, hogy éjszakára két törölközőt RAGASZTOTTAK az ablakkeretre. (Ezt inkább nem is kommentelném.)

Tegnap egy hosszabb séta során a városban (függönyöket már egyáltalán nem keresve!) belebotlottam egy apró kis textilboltba, ami aztán annyira szöget ütött a fejembe, hogy végül bementem szétnézni és tádááám, találtam is megfelelő anyagot, szuperkirály áron. Leszűrtem a konzekvenciát, mely szerint a vásárlás onnantól lesz böszme drága, hogy az ember kiejti a száján a függöny szót. Nagy hiba. Mivel a kisboltban található összes textil eredetileg ruhaneműk varrására volt kitalálva, azaz konkrét függönyanyaguk nem is volt, megúsztam egy 10 eur / méter árral, ami kb. a harmada a függönytextilének. Sokáig vekengtem rajta, hogy lefényképezzem-e, hogy P.-vel este megbeszélhessük: tetszik-e neki is és megvegyem-e... végül az utcán kb. 100 méter megtétele után villámcsapásszerűen megfordultam és visszagaloppíroztam az üzletbe, ahol kinyilatkoztattam a zuram megkérdezésétől teljesen független vásárlási szándékomat. (Mert hiszen az volt a közös terv, hogy narancssárga vagy zöld, "blickdicht", azaz relatív átláthatatlan, vastag anyagot szeretnénk. Nos, amit itt találtam, az egy vastag, zöld függöny volt, azaz kimerítette mindkét keresési feltételt, ezen nincs mit többet megbeszélni, a szavazást lezárom.) Megvettem és kész.

Először az volt a terv, hogy majd én ügyesen kézzel beszegem, amire viszonylag gyorsan rá is jöttem, hogy varrógép nélkül túl nagy meló lenne, így hát ma reggel elkezdődött a függönykeresés utáni második "legviccesebb" dolog: megfelelő szabó felderítése, aki olcsón beszegi mindkét függönyt. Ma reggel leszaladtam a lakás mellett található kis szabóságba, ahol egy kb. 70-80 éves bácsi dolgozik egymaga. Elmeséltem neki, hogy semmi extrát nem szeretnék, csak mindkét függöny oldalait egyszer simán beszegni oszt csók, a többi az én dolgom. Oké, 20 euróért megcsinálja. Nah ezt persze sokallottam, mert ennyiből simán veszek magamnak egy mini varrógépet és megvarrom magam. Mondtam is neki, hogy ánnyiért nám káll, amire lement 18-ra, amire közöltem, hogy megnézem azért máshol is és ha nem megy olcsóbban, akkor visszajövök. Durcázott ő is, meg én is, mindketten másra számítottunk, de kérem, evvan, lájf iz hárd, szabad piac van vagy mi. Átvágtattam az utca túloldalára, ahol úgy emlékeztem, hogy van még egy szabó, gondoltam ott is lekérdezem: egy fejkendős, török néni ücsörgött a varrógép mögött, első blikkre szimpibb volt mint a morgós bácsi, közölte, hogy egyáltalán nem gond, megcsinálja még ma estig, nyugodtan hagyjam ott a textileket. (Ahogy a "nyugodtan" szó elhangzott, persze elkezdtem izgatottan bizalmatlan lenni, nem tudom megindokolni miért.) Feltettem neki a kérdést, hogy akkor mennyi az annyi? Hát ő azt így előre meg nem tudja mondani, úgy kábé 3 euró / méter, de hogy majd ha már kész a függöny, akkor mond egy konkrét árat rá. Végeztem egy gyors fejszámolást (aminek keretei között természetesen vastagon elszámoltam magam) és ott is hagytam nála a cuccot, hogy ma este érte megyek. Kiléptem az utcára, 10 másodpercig örültem, mentem kb 50 métert, amikor elkezdett derengeni, hogy fejben csak a függöny oldalainak méretét adtam össze, de nem szoroztam be 3-mal, különben meg mi ez a duma, hogy nem ad fix árat, hanem majd ha már kész van, kiszámolja? Pillanatok alatt baromi dühös lettem és visszacsörtettem a boltba, hogy márpedig nekem most monnyon egy fix árat, mert ezzel a majdmeglátjuk-majdkiszámoljuk szöveggel nem vagyok elégedett, lehet, hogy Törökországban így varrat az ember, de kérem szépen mi nem Törökországban vagyunk. Itt mindennek az ára szépen előre meg van határozva, itt van fogyasztóvédelem, meg jókis német kockaság, ami a vevőnek biztosítja azt, hogy annyiért vásárol, amennyiért oda van írva és nem utólag majdmegmondommennyiért. Teljesen felizgattam magam a nyanya hülyeségén (meg a sajátomon is, hogy majdnem nem esett le, hogy noooormális???? Ekkora fáziskésésem még tán sose vót). Ettől persze teljesen zavarba jött, hogy ő azt nem tudja, meg hogy így meg úgy, számológép nélkül elkezdett fejszámolni, hogy az akkor úgy kb 36 eur-ra jön majd ki. Áhá. Az pont kétszer annyi, mint amennyit a papi ajánlott 2 sarokkal odébb, úgyhogy megköszöntem szépen a szolgálatot, felmartam a függönyeimet és vert hadakként visszamentem a bácsihoz, beismertem, hogy igaza volt és légyszilégyszi varrja meg nekem őket. Lezsíroztuk, hétfőn megyek értük, remélem tényleg úgy csinálja, ahogy megbeszéltük, mert ha megvettem és megvarrattam két darab zöld rongyot, amit nem tudok semmire használni, valakivel megetetem őket, az biztos.

Soha többé nem szeretnék függönyt venni. Semmilyet. Sehol.

Sellőparty

Szombaton P. egyik legjobb barátjának volt a negyvenedik születésnapja és a hozzá tartozó, eltúlzottan überdimenzionális szülinapi parti: este fél hattól másnap reggel ötig. Kb. este tíztől egy Puppendisco nevű minilokálban buliztunk, P. és a brancs dj-ztek. A hely sajátossága volt, hogy (a nevéhez híven) mindenhol babák képezték a díszítést: a falakon, az asztalokon, az ajtókra szögezve, Barbie babák mindenütt, bis der Arzt kommt. Az egyiket, egy sellőbarbie-t wc-re menet véletlenül legyilkoltam a falról, ez aztán számos későbbi fotó alapjául szolgált:


A hét híre, hogy elkezdtem egy 90 napos diétát, aminek fő célja, hogy kb 10 kiló zsírszalonna lemenjen rólam. Ma volt a második nap, túl vagyok egy protein napon és egy keményítő napon, holnap jön a szénhidrát nap, jippijéé, eddig minden rendben.

Megtaláltam a lakás legkirályabb helyét: a tetőteraszt!



Miután a múlt héten a seggünk is befagyott, eső esett, villámlott, orkán tombolt, ezen a héten folyamatosan süt a nap és végre (talán) jön a tavasz. P-vel mindketten eléggé ráizgultunk a terasz bezöldítésére, ami sajnos azzal kezdődött, hogy 2x40 liter virágföldet cipeltem fel az ötödik emeletre, ahol lakunk, hogy legyen miből "építkezni". Leginkább a fűszernövények érdekelnek bennünket, mert kettőnk közül valaki szeret friss fűszerekkel sütni-főzni (aki nem én vagyok), arról nem is beszélve, hogy szuper illat lengi be a magaslati "kiskertünket" a mindenféle mentáktól, citromfüvektől, kakukkfüvektől, levendulától, meg a többitől, akiket nem tudok megkülönböztetni egymástól, pedig jó lenne, mert amikor P. főz, néha kiküldetésben vagyok a teraszon, azzal a céllal. hogy hozzak be egy maroknyi ezt meg azt, amit én rendszeresen nem ismerek fel, pedig hát na, faluról jövök... (Igaz, otthon is szedtem már le spenót helyett jó sok mángoldot.)

Lényeg a lényeg: végre ki lehet ülni a napsütésre egy bögre kávéval, laptoppal, esetleg egy takaróval és dolgozni / olvasni / bármizni. (@Blanka: nem, a gumimedencében még egy jó darabig nem lehet fürdeni.)

Tessék szépen Tomte-t hallgatni, jól passzol a teraszi semmittevéshez.

Novalgin

Ma pakoltam ki P. táskáját a berlini hétvége után, mosási céllal. Találtam benne egy doboz pezsgőtablettát, amiről eszembe jutott, hogy erről még a múlt héten akartam posztolni, csak elfelejtettem.

Minden azzal kezdődött, hogy szegénynek nagyon fájt a háta, mert a Kieser-trainingen, ahol a hátát edzi orvosi gépek segítségével, valószínűleg valamelyikkel meghúzta, vagy rosszul állította be, sose fog már kiderülni, lényeg a lényeg, annyira fájt a háta, hogy az orvos felírt neki valami szigorúan vényköteles, speciálisan nagyon hiper erős fájdalomcsillapítót, pezsgőtabletta formátumban, amiről persze nem tudtam, mert miért is kellene nekem ilyet elmesélni, viszonylag mindegy, hogy leveles gyógyszerről, cseppekről vagy pezsgőtablettáról beszélünk. Nem?

NEM! Miért? Mert valamelyik reggel véletlenül egy húzásra megittam a vízben feloldott fájdalomcsillapítóját, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. (Persze, itt lehetne mondani, hogy miért iszom bele mindenbe, ami elő van hagyva, de kérdem én és joggal, ez itt a mi kettőnk lakása, túl sok rendszerellenes dolog nem hever szanaszét és ha éppen úgy tartja az úri kedvem, akkor bizony megiszom 1-1 előhagyott pohár vizet, ha éppen gyötör a szomjúság.) 

Mivel P. korán kelt aznap, lustaságból kifolyólag nem keltem fel vele, hanem még visszaaludtam kicsit, lemaradván így arról, hogy megfogja a kis medve mancsaival a tablettás dobozt, kivesz egyet belőle, feloldja vízben és valami megmagyarázhatatlan okból csak kb. a negyedét issza meg, a maradékot pedig úgy otthagyja a konyhapulton mint eb a szaharát mintha a világ legnormálisabb dolga lenne erős fájdalomcsillapító szert bárhol is csak úgy otthagyni, vízben feloldva. Kb. egy órával később felkeltem, pizsamában kóvályogtam egy sort, majd lehúztam a víznek vélt löttyöt, mert szomjas voltam... Édeskés íze volt.

Utána olvastam az interneten (így utólag, hogy nem lett semmi bajom), mit is ittam meg, jól figyeljetek:

- a cuccot túl idősek, túl fiatalok, gyerekek, babák, kicsit terhesek, nagyon terhesek, valamint azok, akik terhességet fontolgatnak, nem szedhetik.  (Azaz a fiatal felnőtt férfi lakosságot leszámítva kb. senki nem szedheti. Wow. Ezt így mégis azt hiszem, viszonylag jól megúsztam, egyik sem talált igazán.)
- a szer bevétele után nem ajánlott (nem bizonyítottan tilos, de erősen nem ajánlott) autót vezetni, gépeket kiszolgálni, alkoholt inni, egyéb veszélyes, vagy nagy koncentrációt igénylő tevékenységet végezni. (Azaz kvázi dolgozni menni, vagy az ágyba való visszafekvés kivételével bármi mást csinálni. Én most ugyan hirtelen nem emlékszem, mit csináltam utána, de fájdalmaim aznap tuti nem voltak.)
- túlzott érzékenység, vérnyomás ingadozás, fehér vértestecskék számának csökkenése, bőrkiütés, allergiás bőrbetegség, Lyell-szindróma, mint mellékhatás előfordulhat
- továbbá: vérlemezkék számának csökkenése, lecsökkent vesefunkció, vizeletképződés leállása (Miiii???), vesegyulladás, nehézkes légzés, gyomor-és emésztési problémák
- valamint: csalánkiütés az egész testen, bronchiális izmok görcse, nehéz légzés, szívritmuszavarok, hányás, vérkeringés-sokk előfordulhatnak...

Nem tudok hirtelen semmilyen világmegváltó konzekvenciát vagy végső tanulságot ebből levonni, mert a hajlamom, itthon vizespohárban szanaszét heverő, emberi fogyasztásra alkalmas folyadékok elfogyasztására továbbra is megvan, mert P. sajnos naponta kb. 4 féle pohárból, 4 különféle folyadékot iszogat, a legszívesebben mind a négyet párhuzamosan, vagy csak kis időbeni eltéréssel (ami a teától a gyümölcslén és vízen keresztül egészen a kávéig terjed és általában ami még menthető (és iható), azt el szoktam fogyasztani a nap folyamán, mert nem bírom nézni, hogy csak a felét issza meg pl. a gyümölcslének és a többi meg áll egész nap, majd este beleöntöm a csapba. Nem pazarlunk, na. 

(Mindenesetre azt mindketten megtanultuk, hogy vízben feloldott gyógyszert nem hagyunk elfogyasztatlanul a konyhában szanaszét heverni, mert Lyell-szindrómám lesz miatta, vagy veseleállásom, esetleges bronchiális izomgörcsöm!!!)

FISCHMARKT !

Fischmarkt-függő lettem. Egyértelműen.

Annyira jó, hogy legszívesebben minden vasárnap reggel oda mennék. Hogy miért? Mert ennél királyabbul nem lehet vásárt összerakni. A hamburgi halpiac története a 16. századra nyúlik vissza, amikor még Dániának nagy befolyása volt az itteni életre / kereskedelemre / mindenre, a vásárcsarnok anno még rendkívül sikeres halárverések helyszíne volt, amik sajna mára teljesen kikoptak / átköltöztek Cuxhavenbe és Bremerhavenbe, itt pedig megmaradt a piacos forma. A Fischmarkt minden vasárnap reggel 4.30-tól délelőtt 09:30-ig tart, normál esetben open air, miközben a vásárcsarnokban egész idő alatt egy együttes ad rock koncertet, lehet halas zsemlét eszegetni és sört inni (mondom még egyszer, reggel fél 5 és fél 10 között!), előtte-utána meg odakint az Elba parton szépen bevásárolni.

Nagyon szeretem az itteni piaci árusok mentalitását, teljesen tipikus: nagypofájú, északi figurák, akik megjegyzéseket tesznek a vevőkre, csacsognak, folyamatosan beszólnak és kommentálnak mindent... én például ma kaptam egy puszit az egyiktől és egy plusz zacsi epret ingyen mert cuki vagyok nem is igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak heherésztem. Aztán ahogy közeledik az idő a fél 10 felé, rend szerint úgy kezd el esni a portéka ára is, mivel a vásár nem tarthat tovább az engedélyezettnél, így minden árus próbál lehetőleg minden terméktől záros határidőn belül megszabadulni, hogy ne rohadjon rá a hal / gyümölcs / zöldség, így könnyen megtörténhet, hogy az ember röviddel fél 10 előtt egy karton paradicsomot / paprikát / bármit 1-2 euróért meg tud venni. Őrület.

Mivel csütörtök estétől vasárnapig látogatóm volt Kölnből (a zember úgyis lelépett itthonról egész hétvégére Berlinbe golfozni), célul tűztük hát ki, hogy bokros teendőink közé felvesszük a Fischmarktot is, mert Anja még nem volt, én meg amúgy is nagyon rá vagyok fixálódva. 

Balra a lazacos, jobbra a rákos zsemle látható:


Az előttem lévő 2 kosárnyi gyümölcs és zöldség MINDAZENYÉM, 2 hétig ezt fogom enni. ZSÁKMÁNY!


Sör vasárnap reggel 9-kor. Priceless.


Tatort

Fél Németország vasárnap esti programja: Tatort nézés 20:15-től. Ez egy 1970 óta sugárzott krimi sorozat, mindennemű reklámos megszakításoktól mentes, az egyes részek nem épülnek egymásra, minden vasárnap este egy komplett új sztori fut és rendszeresen váltakozik a színhely is a nagyobb német városok és Bécs között. Állati jó egyébként, már Duisburgban is anno rendszeres event-et csináltunk belőle Hendrikékkel: vasárnap este átjött a kedvenc párosunk a szomszédból (Hartwig és Anja) és 1-1 sört iddogálva együtt megnéztük a Tatort-ot. Kultúrája van egyébként a sorozatnak, több kávézóban / kocsmában lehet a filmet vasárnaponként public viewing szerűen. másokkal együtt, csoportosan, nagy kivetítőn nézni.

Mindez Hamburgban sem változott, P-vel is minden vasárnap egyezményesen le vagyunk szögezve a tv elé és nézzük a hetente változó intenzitású, (várostól függően is) néha egészen megdöbbentő történetet elmesélő, mindig más által rendezett krimit. Nos, a tegnapi film után nem tudtam elaludni. Egy kislány elrablásáról szólt az ezúttal Brémában játszódó történet, aki 10 év után mégis hazaállít, majd kiderül, hogy az nem is az eredeti kislány, hanem valaki más, az eltűnt gyerek pedig már rég meghalt, amit maga az anyja is tudott stb stb, baromi bonyolultan vezették le az egész sztorit, rengeteg fordulattal, vér pl. nem is folyt a filmben, inkább a pszichére gyakoroltak baromi nagy nyomást. (Akit érdekel, itt lehet a történetet elolvasni, úgy tűnik a cikkből, nem csak engem kavart fel az aktuális epizód, hanem mindössze 1 nap alatt felkerült a Tatort-toplistára, kb 10 millió nézőt vonzott a képernyő elé, ami eléggé rekordgyanús.) Utána megpróbáltam kicsit olvasni, hátha attól elmúlik a kényszerem, hogy újra és újra átgondoljam a filmet, ami részlegesen sikerült is, egészen addig, amíg P. el nem aludt, mert utána már csak forgolódtam a sötétben, majd fél óra hasztalan próbálkozás után kimenekültem a nappaliba 1-2 órát olvasni. 

A könyv jól be is álmosított, majd újra lefeküdvén a következőt álmodtam: Menekülök. Nem egyedül, hanem több (sok) emberrel, csoportosan, akik közül senkit nem ismertem. A helyszín (nem tudom megindokolni miért, a filmben nem volt ilyen, ez a típusú para valószínűleg inkább a híradóból jön, meg az egész aktuális menekültsztoriból, ami szintén nagyon foglalkoztat) Oroszország volt, háború sújtotta övezet - gondolom jómagam is ezért menekültem. Egész idő alatt egy beteg cica volt a kezemben (később a kabátzsebemben), nem tudom, honnan került elő, de valami miatt nagyon kötődtem hozzá és egyértelmű volt, hogy őt is magammal kell vinnem, bárhova is kerüljek az út során. Nem volt velem semmilyen ismerős, senki rokon, teljesen magamra voltam utalva a beteg cicával. Először megpróbáltam egy darab rongyba becsavarni, hogy ne fázzon szegény (mert hideg volt nagyon!), aztán betettem a kabátzsebembe, amikor el kellett kezdenem tempósabban menekülni, mert kézben tartva macerás volt lépést tartani. Egész idő alatt volt bennem egy alapvető félelem attól, hogy előbb-utóbb jeges vízbe kell majd menni és jaj mi lesz akkor, nem tudom, ez miért volt elkerülhetetlen, mindenesetre eljutottam sajnos arra a pontra, amikor elértük a hideg (orosz?) tengert és alá kellett merülni (cicástul mindenestül), egészen mélyre. Valami tengeralattjárók között úsztam, próbáltam nagyon gyorsan újra kint lenni, mert a cicám már az egész történet elején nagyon beteg volt és a hideg tengervíz nem jósolt túl sok jót számára. Summa summarum az úszás után meghalt szegény, nem bírta a strapát, én meg úgy ébredtem fel, mint akit egész éjjel kínoztak, teljesen eluralkodott rajtam a cica miatt érzett (igazi!) gyász, kicsit nyomott vagyok tőle egész nap, nehezen tudatosul, hogy mindez hülyeség és meg sem történt.

Úgy tűnik, megzizzentem kicsit, na. (Nooooormális???)

(Kellemesebb téma: tegnap voltunk napra pontosan 1 évesek P-vel, elmentünk a "tett színhelyére", a kávézóba, ahol legelőször találkoztunk, majd utána a mini kocsmába is, ahol megittuk a kötelező 3 decis Becks-et, úgy, ahogy kell. Szép volt, jó volt, csak álmomban utána a cica ne halt volna meg...)

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...