Neubürger-Empfang

Dicséretben részesítem ma magam. Nem csak, mert az utóbbi idők be- és elzárkózottsága, de a megfázásom ellenére is elvonszoltam a seggem a ma esti NeubürgerInnen-Empfangra, amit a polgármester szervezett az újonnan a városba települt polgároknak. Egész nap hadakoztam magammal, hogy menjek, vagy ne menjek, semmi kedvem nem volt hozzá, ráadásul Andi sem ért rá, így egyedül rám várt a nagy feladat: úgy tenni, mintha szociális élőlény lennék. Mert az utóbbi időben nagyon nem vagyok az.

Miután rendkívül okosan megettem munkából hazaérve a tegnapról maradt fokhagymás krumplipürét, bevillant, hogy még ez a szociális csapás is hátra van ma, jaj de jó. Most már nem csak beteg vagyok, hanem büdös is. Megtiltottam magamnak az itthon maradást, mert tudom, hogy szükségem van arra, hogy kimozduljak, csak olyan nehezemre esik... Elmásztam tehát a Schubartsaal irányába, rettenetes félelmekkel megtűzdelve, mert nem tudtam, mire számítsak: elhatároztam, hogy ha tele lesz a rendezvény törökökkel, akik azért vannak ott, hogy megegyék az ingyen kaját és megigyák az ingyen piát, azzal a lendülettel fordulok vissza és megyek haza Isten hírével. A bejáratnál elcsíptem egy nagyon cuki, csini öreg nénit, akitől megkérdeztem, hogy jó helyen vagyok-e, épp egy vietnámi vagy koreai kinézetű nővel beszélgetett nagy vehemenciával, amibe (ha akartam, ha nem) bevont engem is, elkezdte magyarázni, hogy milyen fontos a tudatos tervezés, no meg az, hogy az ember tisztában legyen a helyi lehetőségekkel, mert ha valaki odáig jut, hogy súlyos balesetet szenved és nem hal meg (a meghalós esetre fél éve van szervdonor igazolványom - bocsi anyu, de én az a hülye vagyok, aki gondol erre) szóval ha nem hal meg az ember, viszont örökre magatehetetlen vegetációra ítéltetik (kóma, vagy hasonló öntudatlan tetszhalottság), akkor előzetesen van lehetőség rá, hogy nyilatkozzon róla: adott esetben nem kér mesterséges táplálást. A téma maga persze érdekes, de ezzel speciel még nem foglalkoztam, na meg nem is számoltam vele, hogy ez ma szembejön velem, jóformán még be se léptem a terembe, a néni meg már kampányolt bele az arcomba, hogy "KEINE KÜNSTLICHE ERNÄHRUNG!!" Hát mit mondjak? Vicces volt. 

A további program persze trükkösen úgy volt megszervezve, hogy kerekasztalokba rendeződve rá voltunk kényszerítve a beszélgetésre, minden asztalhoz jutott egy ilyen kis önkéntes cuki néni, aki mindennel kapcsolatban képben volt és szabadidejében önszántából ténykedett az önkormányzatnál, őket lehetett kérdezni. A mi asztalunknál 2 főiskolás ült, a koreai (vagy vietnámi) nő, és két ilyen hivatali néni. A meghívott publikum 99 %-a tehát német állampolgár volt. Török egy sem volt, ők nem integrálódnak, pedig nekik lenne rá a legnagyobb szükségük. Mindegy, erről majd máskor írok szociális értekezést. A polgármester is tartott egy kis beszédet, mesélt dolgokat, majd egyik asztaltól a másikhoz ült, bekapcsolódott a beszélgetésekbe, őt is lehetett kérdezni. Tök jó fej.

Volt egy nő, már a kinézete alapján meg lehetett volna mondani, hogy ő lesz az, aki 100 értelmetlen kérdéssel fog előállni, csak azért, hogy a hangját hallassa. Klugscheißer. Hogyaszongya:
- "Én Göppingenből jöttem (Köszönjük, Emese) és ami nekem feltűnt, hogy hiányoznak a kutyatasakok parkokból és nyilvános terekről" (amibe a séta után a kutyakakit bele lehet pakolni)
Mondja neki a polgibácsi, hogy azért nincs tasak, mert Geislingen egy 30 ezres város, sok volt a vandalizmus és nem éri meg újra kitenni a tasakokat, mert csak szét vannak tépve. Vannak külön tárolók a kutyaszarnak, de zacsit mindenki maga kell, hogy vigyen.
- "De nekem például nincs minden kabátom zsebében tasak... (Köszönjük Emese!) Honnan tudjam, hogy ha sétáltatni viszem a kutyát, melyik kabátom lesz éppen rajtam és van-e a zsebében tasak...?" 
Itt már nem csak én forgattam a szemem, hanem láttam, hogy másoknak is viszket a tenyere. A polgármester nagy arcnak tűnik, mondta neki nagyon udvariasan, hogy "aki kutyát sétáltatni indul, az általában tisztában van vele, hogy mik az állat tervei" (was das Tier vor hat), "így javasolnám, igen, hogy tegyen minden kabátja zsebébe tasakot." Volt még egy nyanya, aki drágállotta a fürdőbe a belépőt, nem tetszett neki, hogy a parkolásért fizetni kell... Nem tudom az ilyenek honnan jönnek. Csodaországból. Vagyis Göppingenből.

Jó másfél órát ott ücsörögtünk (pedig én csak 10 percet terveztem), eszegettünk-iszogattunk, végül a Kim nevű koreai (vagy vietnámi) csajjal elindultam hazafelé, mert egy irányban lakunk. Felvetette, hogy légyszi cseréljünk telefonszámot. A népek közül mindenki többedmagával volt: baráttal, barátnővel, családdal... Ennek a lánynak a személyében szerintem sikerült véletlenül megtalálni azt az egyetlen magányos lelket, aki ugyanolyan egyedül van, mint én. 

Sötét, nagyon sötét terveimet mindenesetre nem felejtettem el. Majd ha - nem sokára - eljő az idő, megkezdem sötét, nagyon sötét aktivitásomat.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...