2013. augusztus 23., péntek

Mongol-kínai-japán étterem

Kedd este a kuchen-i kínai-mongol all-you-can-eat étterembe mentünk vacsizni EM-mel. A dizájn simán veri a budapesti kínai kajáldákat, pedig azok sem a visszafogottságukról ismertek. Rettenetes volt: LED világítás mindenhol, a plafonon körbefutó, rózsaszín neonfény, vastag, giccses, görögös stílusú műmárvány korlátok, bojtos végű, nehéz függönyök. A bejáratnál a folyosón egy műanyag fa fogadott bennünket, amin levelek helyett rózsaszín, világító, műanyag cseresznyevirágok voltak. (Mondtam is EM-nek, hogy ez valami csodálatos, mire megígérte, hogy szülinapomra kapok egyet. Már alig várom.) Az étterem közepén egy kibaszott nagy, fekete versenyzongora állt, amiről nem teljesen tudtam eldönteni, hogy a japán, kínai, vagy inkább a mongol kultúrához tartozik-e? Egy dolgot viszont hiányoltam: nem volt integetős macska! Lehetetlen.

Az ételek főbb csoportokba voltak sorolhatók, amiket végig is ettünk becsülettel, bár az elején, amikor EM elmondta a sorrendet, még azt hittem viccel, mert ember ennyit nem bír enni: voltak saláták (erre még visszatérek), kínai levesek, japán sushi és makik, mongol grill, tepanjaki, kínai meleg büfé és desszertek, valamint fagyis pult, ami fölött a következő felirat állt: "Verschiedenes - Eis". Ez volt az a pont, ahol elgurult a toleranciatablettám (vagy mondhatni "idegállapotba kerültem"). Egy fagyi ugyanis nem lehet különféle, csak több fagyik. Főleg úgy nem, hogy a verschieden-t kisbetűvel írjuk és kötőjel nélkül. Ehhez csak gratulálni tudok.

Mivel EM már 2-3szor járt itt, rábíztam magam a rutinjára: ahogy beléptünk, meg is állapította, hogy átrendezték a kajacsoportok sorrendjét és helyét. Megbeszéltük, hogy kezdésnek hozunk magunknak egy kis tányér salátát: a kajabeszerzés a klasszikus tányért előszedős, magunknak válogatós, asztalhoz visszamenős módszerrel történt, úgyhogy hosszú, tömött sorokban odavonultunk a salátákhoz. Furának találtam, hogy nem előre elkészített salik közül lehet válogatni, hanem az alapanyagok külön-külön edényekben voltak: nyers répaszeletkék, uborka karikák, bambuszdarabkák, előfőzött brokkoli, szintén előfőzött zöld spárga, nyers gomba (???), ez-az-amaz. Visszazúztunk hát az asztalunkhoz és megeszegettük a zöldségeket. Közben megfordult a fejemben, hogy ha a főfogások is ilyenek lesznek, bizony nem ez lesz a kedvenc helyem: nem jött be ugyanis, hogy félig előfőzött, hideg, nedves brokkolit és sótlan, szintén hideg és nedves spárgát nyiszatolok, eszegetek. Nem volt finom. Miután leküzdöttük a salátát, megbeszéltük, hogy a kínai meleg levesekkel folytatjuk, fogtuk a kis tányérunkat, átbattyogtunk a terem másik felébe, majd megállapítottuk, hogy az átrendezésnek hála, a rendes, előre elkészített saláták és a hozzájuk tartozó szószok is a terem másik felében foglalnak helyet, azaz mégsem a salátákkal kezdtük a sort, hanem a tepanjaki-val, ahol össze lehet válogatni a félig nyers hozzávalókat, amiket a japán szakács utána az orrod előtt, egy forró platnin megsüt. Pfff... Hát ezért volt félig előfőzve a spárga és a brokkoli, basszus! Miután tehát megzabáltunk egy rakás nyers grillhozzávalót és röhögtünk egy sort a  hülyeségünkön, szereztünk magunknak levest. Ezt követte a sushi és a makik wasabival, ahol külön felhívnám rá a figyelmet, hogy mindegyiket megkóstoltam! Utána jött a kínai meleg büfé, ami a szokásos elemekből állt: barna szószos csirke, marha, pirított zöldségek, üvegtészta, pirított tészta, rizs, tavaszi tekercs, szezámmagos csirke, bundában sült ananász és banán... (Az utóbbi kettőnél volt némi civakodás, mert EM nem osztotta abbéli nézetemet, hogy a bepanírozott és olajban kisütött ananász és banán gusztustalan és mindenáron bele akarta próbálni őket a számba, de keményen ellenálltam.) A kínai meleg büfét a mongol grill és tepanjaki követte, aminek keretében nem csak az általunk sajnos már jól ismert, előfőzött és nyers zöldségek voltak fellelhetők, hanem a pult másik felén strucchús, kenguruhús, kalamári, garnéla, minipolipok, tintahalkarikák, lazac és egyéb halak is befigyeltek. Az ember szépen kiválogatja magának egy tányérra, amit szeretne, rácsíptet egy kis, jelzéssel ellátott csipeszkét a tányér szélére, ami alapján a pincér tudja, melyik asztalhoz kell kivinni az ételt, miután a szakács a látványkonyhán elkésztette azokat. (Közben rendkívül szakavatottan felvilágosítottam EM-et, hogy a csíptetőinken fellelhető kínai dísz-szöveg azt jelenti: halott vakond tejszínes szósszal, azaz toter Maulwurf mit Sahnesoße.) Rám egyáltalán nem jellemző módon - mondván: aznap már sushi-t is ettem, úgyis mindegy - bepróbáltam némi sült rákot, tintahalkarikát és lazacot. EM közben pálcikára szúrt strucchússal próbálkozott, aminek a következő szöveggel esett neki, miután a szakács megsütötte: "na jólvan gólya, most te jössz!" Annyira röhögtem, hogy meg kellett erőltetnem magam, hogy ne az orromon jönnek ki a megrágott rákdarabkák. Na jólvan gólya...
A tepanjaki befejeztével már a kidurranás veszélye fenyegetett bennünket, de még lenyomtunk egy kis desszertet a végén, majd EM fizetett, elvánszorogtunk az autóig, ahol már a beülés is komplikált hadművelet volt, egyikünk jobban szuszogott, mint a másik, majd hazaérve adtunk egy kis hátszelet az emésztési folyamatnak a T.-féle szilvapálinkával.

Holnap Tübingenbe megyünk és ott folytatjuk a Neckarmüller-ben az evészetet.