Ezt a posztot Viktornak ajánlom...

Gyakran eszembe jut, főleg (de nem kizárólag!), amikor valami technikai problémával találom szembe magam, amit nőként, budapesti szemszögből nézve a világ valagán, tök egyedül kell megoldanom, a hozzáállásom és a műszaki témákban való kompetenciám ismert, tudom, hagynak némi kívánnivalót maguk után. Szerszámaim sincsenek, csak csavarhúzó (amivel eddig bámulatosan sok dolgot szétszedtem, megszereltem és össze is raktam egyébként). Gondoltam rá (V-re) a téli gumik vásárlásánál, majd a geislingeni vezetékes internet wifire történő átállításakor, végül ma a hamburgi konyhai csap alatti lefolyórendszer szétszerelése előtt is. A felsorolás első két pontját megoldottam egyedül, a harmadik új, számomra eddig ismeretlen terület:

Minden azzal kezdődött, hogy nehezen folyt le a víz (mondjuk melyik dugulás nem így kezdődik?). Beleöntöttem némi lefolyótisztítót, de nem segített. A Most mit kéne csinálni? - kérdést feltéve magamnak végül meghoztam a végzetes döntést, ami akkor még viszonylag jó ötletnek tűnt, majdhogynem kedvem is volt hozzá: szétszedem a csap alatt található komplett lefolyót. A szétszerelés könnyen ment, kipucoltam a kanyargós csöveket, majd újra összeépítettem őket. (Ezt követően egy perces néma csendben emlékeztem a tegnap este frissen pirosra festett körmeimre, akiken a lakkot az akcióval tönkretettem.)

Csap megenged, három megfigyelés regisztrál:

1. A csövek tömítése nem jó, mert csurog az illesztéseknél a víz. (A szétszerelés előtt sajnos nem csurgott.)

2. Minden erőfeszítésem ellenére a dugulás még mindig fennáll.

3. Scheiße, nem kellett volna hozzányúlni, mert eddig legalább a tömítések jók voltak.

Szétszedtem még egyszer, a csöveket külön összeépítettem a fürdőszobában, hogy leteszteljem, hol van a gyenge pont. Sehol. Pfff. Ok, az összeépített szerkezetet visszavittem a konyhába, megint beszereltem, megint eresztett. FÁÁKKK!!! Itt már nagyon untam, hogy 3 órája a mosogatócsap alatt görnyedek, a kezeim klórszagúak (vagy miazisten van a lefolyótisztítóban, nem kellemes érzés, na), a hátam sajog a gubbasztástól, a lefolyómocsokban turkálok egész délután és nem tudom megoldani a problémát, sőt, amióta hozzányúltam, rosszabb, mint előtte.

Kérdés újra feltesz: mit lehet tenni? Khátá, was machst du jetzt? A következő fényes ötleteim támadtak:

- EM-et felhívni Geislingenben és mondani neki, hogy nyüüüüüüüüüüüühhhüüüüüüüüüü, aminek nincs értelme, mert csak összevesznénk az okostojás tanácsai miatt, amikkel nem segítene, mert én is pontosan látom, mit kell összeszerelni, a tömítetlenségen pedig nem tudna segíteni 700 km-rel messzebbről.

- O.-t felhívni, aki szintén nem ért az egészhez, teljesen értelmetlen.

- A Jézuskától új lefolyót kérni.
- M-et megkérdezni, hogy az energiamenedzsmenten kívül ért-e esetleg a vízvezeték szereléshez is, mert a következő randit a konyhámban is tarthatnánk. (Pfff... Ez volt az ötletek közül eddig a legrosszabb.)

- T.-t felhívni, mégiscsak ő lakott itt előttem, hátha tud valami okosat hozzászólni.

Felhívtam tehát T-t, aki holnap felhívja a házmestert, aki ha nem tud segíteni, ajánlani fog nekem egy szerelőt, aki idejön és fél óra alatt megoldja a problémát, amivel a fél vasárnap délutánomat elb*sztam, potyára. Némi kognitív fejlődést mégis tapasztalok saját magamon, mivel sem agyvérzést, sem pánik- vagy dührohamot nem kaptam és másokat sem gyilkoltam le (még). Egyszerűen tudomásul vettem, hogy nem tudom egyedül megszerelni a lefolyót (amit meglepő módon nem tanítanak az egyetemen), a többibe meg sz*rtam bele, majd jön szépen a szerelő és/vagy a házmester és megcsinálják.

Csap- és lefolyószétszerelési rovatunk holnap folytatódik, kérem, maradjanak velünk.

Lomtalanítok

A költözésem okáról, hátteréről és körülményeiről nem sokat írtam a blogon. A mai bejegyzés megértéséhez elmesélem nektek, hogyan jutottam hozzá a jelenlegi lakásomhoz.

Miután O.-val megbeszéltük, hogy Hamburgba költözöm, felajánlotta, hogy megkérdezi egy Berlinben élő jó barátját, T-t, hogy lakhatok-e az első pár hónapban a hamburgi lakásában, amit egyébként nem használ, csak fenntartja arra az esetre, ha Berlinbe becsap egy meteor, vagy az idegen bolygóról érkező kémrobotok porig rombolják a várost. Remek ötletnek tűnt, mert nagyon húztam a szám egy újabb üres lakás komplett berendezésétől, mivel a bútoraimat eladtam, semmi kedvem nem volt megreszkírozni, hogy megint kidobok egy valag pénzt az ablakon. T-ről azt kell tudni, hogy baromi jó fej, azonnal, látatlanban igent mondott, így neki fizetem ugyanazt a bérleti díjat, amit ő is fizet a tulajnak havonta. Mivel februárnál hamarabb nem tervezem elhagyni a lakást, fontos, hogy jól érezzem magam benne, ami nem egyszerű, mert az ízlésünk T-vel baromira eltér, ha gonosz lennék, mondhatnám azt is, hogy neki nincs, nekem meg van. A kuckó kicsi, de rendkívül jó a fekvése a városon belül és egy huszonhat emeletes toronyház tizenhetedik emeletén van, kilátással mindenre, ami a városban van. A beköltözésem után pár héttel elindult a fejemben az agyrágó bogár, mivel van pár dolog lakásban, amivel nem voltam kibékülve és amiktől lépcsőzetesen meg kellett, hogy szabaduljak, 3 dolgot emelnék ki ezek közül:

1. bazinagy, neobarokk festmény, vastag, arany kerettel, rajta egy fekvő női alak, körülötte gyerek-angyalkák virágokkal és gyümölcsökkel. Pár hét elteltével mondtam O-nak, hogy vagy a festmény megy, vagy én, de egyszerre mindketten nem lakhatunk a lakásban, úgyhogy letakartam ezt a művészi csodát egy drapériával. A megoldás átmenetileg működött, ma viszont meghoztam a döntést: leszedem a monstrumot a falról, bármi történjék is, majd ezzel a lendülettel be is tettem szépen a kukába kanapé mögé, ott van a megérdemelt helye. (Annak pedig, aki ilyesmit fest, elad és ezzel a világra szabadítja az ízléstelenséget, statárium járna!)

2. kb 50 centi magas, fura, letörött szarvú, fekete kerámiaantilop és egy kb. 30 centis fekete kerámiaorrszarvú. Ilyenkor azért felteszi magának az ember a kérdést, hogy EZ MINEK? Nem árasztanak valami nagy szafari hangulatot, cserébe baromi rondák, főleg, mert az antilop szarvai valami baleset következtében a fejétől 4 centire letörtek. Ő antilopsága és a csodaorrszarvú mától a szekrényben laknak, ahol nem látom őket.

3. Eltüntettem továbbá T. autómodelljeit és a díjait is, amiket anno a BMW-nél kapott, amíg ott dolgozott. Mindannyian bekerültek egy fiókba, amit nem nyitogatok.

Koktélbár és M.

Ma este találkoztam M-mel. (Tudom, túl sok M. nevű férfi ismerősöm van, egyedül a telefonkönyvemben 4 db, de hát erről nem tehetek, néha magamnak is gondot okoz a megkülönböztetésük, na.) 

M. az a kelet-német hamburgi (ez majdnem olyan, mint én, aki a magyar hamburgi vagyok, vagy a medvedisznóemer, aki félig medve, félig disznó, félig ember), akinek rendkívül tehetségesen beletolattam a vonóhorgommal az autójába október elején. Addig-addig csűrtük-csavartuk a telefonálást és e-mailezést, amíg végül úgy döntöttem: ennyi erővel akár egy (két) sört is meg lehetne inni valahol, mert miért ne, legális!? Megegyeztünk hát, hogy ma este munka után beülünk a közeli koktél bárba, ahol elfogyasztottam egy "Zurückbleiben bitte" nevű koktélt, majd rendeltünk egy kör sört is: 2,5 órát ültünk a bárban, volt is sok közös téma, soha nem gondoltam volna, hogy egy kelet-némettel ennyi mindenről lehet beszélni, ami neki is és nekem is ismerős, fura mód nem volt még soha kelet-német ismerősöm. Első körben kiderült, hogy a családjával rengeteget voltak a Balatonon, ismerte Füredet, Siófokot, meg hogy a déli vagy az északi parton mélyül-e a víz hirtelen, teljesen meglepett. A pont, amikor úgy érzetem, lef*som a bokám, akkor jött el, amikor szóba került, hogy volt egy brémai (hát minek nevezzem?) "kalandom", aki rendszeresen hülye kérdésekkel bombázott nyugat-Németországot Magyarországgal és a többi keleti országgal ("Ostblock?") összevetve, amit még így évek távlatából is nehezen viselek - kajakra felmegy tőle a vérnyomásom még mindig:

- Khátá, miért, mit kérdezett?

- Szerintem nem akarod tudni...

- Tippelhetek? Azt, hogy akkoriban nálatok se lehetett banánt venni?

Pfff... ez nagyon durva. Első tippre eltalálta! Wow!

Keresd a nőt!

Ma délután a következőre lettem figyelmes: O., mint a nyílpuska, kirohan D. irodájából, át a sajátjába, közben kiabálja nekem, hogy Kháátááá da kommt sie da kommt sie da kommt sie da kommt siiiieeee!!!! (itt jönn itt jön itt jön itt jöööööön!!!)

- ki? hol? MI VAN???

Futtában felmarta a fényképezőgépet, átrohant a csarnokon, fedezékbe vonult és próbált fényképeket készíteni az épület előtt elvonuló hölgyről, aki mint megtudtam, D-nek nagyon bejön, de nem nagyon állt még vele szóba, csak egyszer, amikor felvilágosította róla a csaj, hogy kapcsolatban él, ami persze nem változtat a dolgokon, szegény D. akkor is bele van csavarodva teljesen. Közben megjelentem én is az ablakban, nehogy már lemaradjak a show-ról, bár mindannyiunk közül O. pörgött rá a legjobban a hülyeségre: futkozott fel-le, teljesen be volt lelkesedve és privát detektíveset játszva fényképeket lőtt a csajról, aki az egészből szerencsére semmit nem vett észre és lassan eltűnt a kéklő messzeségben.

Ahogy elmúlt az eksön és a nő elért a buszmegállóig, D. visszament dolgozni, én is az asztalom felé vettem az irányt, de nem igazán sikerült folytatni a munkát, mert megjelent O, felvázolva a legújabb nagy tervet:

- Khátá, jössz velem?

- Hova?

- Hát a csaj után!

Ezt nem teljesen értettem. Minek? Meg akarjuk szólítani D. helyett? Vagy csak meg akarjuk nézni? Közben magával sodort az O. nevű hurrikán, cákk-cákk, egy szempillantással később már az autóban ültünk és még mindig nem értettem, mi történik.

- O., most hova is megyünk?

- Megnézzük, hol lakik a lány!

- WIE BITTE? HOGY MIT NÉZÜNK MEG???

- Nézd, ott jön a busz! Háááh, remek, követjük!

- Pfff...! Meg vagy te huzatva! Komolyan a busz után akarsz menni?

- Persze! Khátá, neked az a dolgod most, hogy figyeld amikor megáll a busz, hogy leszáll-e róla, engem túlságosan leköt, hogy rendesen rá tudjunk tapadni az autóval.

- Rendben, igenis!

Hát mit mondjak? Egy idő után már csak vinnyogtam a röhögéstől, meg cincogó hangokat adtam ki, ahogy suhantunk a busz után: O. manőverezett, hogy ne veszítsük szem elől a járgányt, én meg azon dolgoztam, hogy észrevegyem, ha a lány leszáll. Körülbelül fél óráig mentünk a busz után, mint két 007-es ügynök, néha kénytelen-kelletlen elé keveredtünk, olyankor le kellett kepeszteni az útról, be valami mellékutcába, ott megfordulás, újra a busz után menés, buszmegálló lesés, leszállt-e, vagy nem, mind a ketten teljesen rá voltunk feszülve az üldözésre, egészen addig, míg le nem harapott bennünket az egyik lámpa. A busz még átfért a sárga jelzés alatt, mi már nem, így vert hadakként sajna vissza kellett indulni dolgunk végezetlenül a többiekhez.

Az irodába érve M. kikérdezett, merre jártunk, mivel ő lemaradt az egész leselkedésről és üldözésről, mert valamerre kódorgott éppen, amikor az eksön volt. Mondtam neki, mi a helyzet, meg hogy a csajt szállító buszt sajna kiérve Rellingenből elveszítettük a hülye piros lámpa miatt, de az irányból ítélve nagy valószínűséggel Kummerfeld-en lakhat a célszemély.

- Kummerfeld? Nem mondod!

- De. Miért?

- Mert a múltkor (!!!) Eidelstedt-ben szállt le a buszról, nem Kummerfeldnél.

- Miiih??? TI MÁR MÁSKOR IS KÖVETTÉTEK?

- Igen, egyszer, 3 hónappal ezelőtt.

Pfff... :)

Berlin

Tegnap Anjánál voltam Berlinben. Mivel semmi kedvem nem volt szegény Zsolti járművet az előttem álló összesen 600 km-rel terhelni, kerestem magamnak szépen fuvart a blablacar.de-n: odafelé egy Rolf nevű, 24 éves csávóval utaztam, de annyira kiütött a szombati fél8-kor kelés, hogy nem nagyon voltam közlékeny állapotban, leginkább végigaludtam a 2 és fél órás utat. Előtte telefonon megbeszéltük, hogy minden rendben, együtt utazunk, majd sms-ben elküldte a címet, ahol tali: "metrómegálló Barmbek, a másik oldalon, a régi Herti-nél" (beim alten Herti). Pfff... montaja Babi néni. Barmbek még rendben van, azt tudom, hogy tőlem pontosan 2 metrómegállóval van odébb, remek, de mi/ki az isten a Herti? Épület? Üzlet? Ember? És miért régi? Van új Herti is? És melyik a "másik" oldal? Van egyáltalán alapértelmezett oldal?

Minden igyekezetem ellenére nem tudtam megfejteni a kódot, így hát odaérve a metróval meg kellett kérdeznem egy csajt az egyik pékségben, hogy hol találom a régi Hertit... Ez itt úgy tűnik közismert dolog, mert simán tudott segíteni, így ímehát megleltem hazámat rátaláltam Rolfra.

Visszafelé egy Jakob nevű, 22 éves főiskolással utaztam, aki 2 haverjával tartott egy berlini gyógyszerész buliból hazafelé. Kiderült, hogy az útjuk átvezet azon városrészen, ahol lakom, így egészen a bejárati ajtóig hoztak. Meg kell állapítsam, hogy nagyon megérte az utazásnak ezt a módját választani,  mivel a saját autómmal egy teljes tank benzint biztos, hogy elfogyasztottam volna (kb. 75 EUR), vonattal kb. 120-ból jöttem volna ki, így meg az oda- és a visszaútért egyben fizettem kemény 29 EUR-t az összesen 600 km-re, arról nem is beszélve, hogy így remekül lehet ismerkedni is.

Hazaérve - dobpergéééés - összeszedtem szépen a kocsikulcsot a lakásból és elslattyogtam Zsoltihoz az egyik mellékutcába, majd elvittem a benzinkútra, ahol - mivel szegénynek a bal első kereke feltűnően laposabb volt az optimálisnál - szépen mind a négy kerékbe "utántöltöttem" a guminyomást (csókolom, Evetke vagyok, kérek szépen két csomag guminyomást), hogy egyformák legyenek. Mindezt én, Wilson, egyedül. EM ki is röhögött utána skype-on, mert mondtam neki, hogy azon is látszik, mennyire ráfeszültem az "autószerelésre", hogy a kezeim is hótt feketék lettek, pedig csak a kis szelepsapkákat kellett lecsavarni, rányomni a gumicsövet, amiből a levegő jön, majd visszacsavarni. Nekem mindenesetre sikerült úgy összekenni mindkét kezem, hogy úgy néztem ki, mint aki az egész autót darabjaira szedte, majd újból összerakta.

O. hülye ötletei

- Khátá, azt gondoltam, újra regisztrálnunk kellene téged finya-ra.

- NEM !!! (Ez az a hülye, nagyon hülye internetes társkereső, ahol a lábfétises, meg a többi elmebeteg is megtalált egy fél évvel ezelőtt, szintén O. ötlete nyomán. Igaz, EM-et is ott szedtem össze, de ő volt a kivétel, aki erősíti a szabályt.)

- Höhöhöh. Miért nem? Szerintem tök jó lenne.

- Persze, marha jó lenne, te biztos remekül szórakoznál. Megismétlem a válaszomat: N-E-M, SOHA TÖBBÉ!!!

- Khátá, találnunk kell neked egy megbízható, művelt hamburgit.

- Jó de miért pont a finya-n akarod? Az minden hülyék gyűjtőhelye, akinek nincs ki mind a négy kereke, mind ott van. Ha már tényleg vállalkozni kezdek a témában, akkor inkább speed dating, de szerintem nem állok még erre az egészre készen.

- NAGYON JÓÓÓ! Speed dating az még jobb, oda tudunk együtt menni!!! Juhú!

Nem könnyű, amikor így elkezd valamiért lelkesedni, mert rend szerint nem szoktam megúszni, hogy megkapjam belőle a részemet. Speed dating bazeg, speed dating. EM-mel még javában a szilveszterre gyúrunk, O. meg már a következőn "dolgozik"... Ahelyett, hogy magának találna inkább valami kevésbé elmebeteg ribit, mint a legutóbbi, engem akar mindenképpen kiházasítani.

H - M

Ma visszakaptam Zsolti járművet, semmit nem kellett rajta megszerelni, csak az ablaktörlő lapátokat cserélték ki, ami nem tudom, hogy megnyugtat-e, vagy inkább ez már az úgyis mindegy minden- kategória... Műszaki vizsgára mindenesetre már nem fogom elvinni jövő októberben, mert nem menne át rajta, addig különben is még annyi idő van, hogy azalatt Timbuktuba is költözhetek akár, ott meg úgyse kell autó... 

A szerelőnek mondtam hétfőn, amikor ott hagytam a járgányt, hogy egyetlen megjegyzésem van csak, a műszerfalon a kis lámpa valószínűleg kiégett, mert ha sötétben vezetek, nem látom, mennyivel megyek.

- áááh, neeeem, a fényerősséget be lehet állítani, látod, itt ni (és rámutat arra a gombra, amivel az órát állítom be: balra tekerve H, jobbra M.)

- deh deh deh nem, szerintem az nem az - montaja Babi néni. 

- dehogynem (és közben már tekeri is el), látod, már világosabb is! (persze, az eszed tokja, az a világosabb!)

Nem akartam okostojás lenni, de délután 13:00-kor természetesen látom a műszerfalat, mert világos van és mivel tekergetéssel az órámat sikeresen el is állította, még mindig fenntartottam azt a véleményemet, mely szerint az nem a fényerőszabályozó H mint high és M mint medium gombja volt, hanem az óra H mint hour és M mint minute bütyke, de hát ugye kettőnk közül nem én vagyok a szerelő.) 

Aztán persze rájött ő is, én meg elmentem a csarnok mögé röhögni.

Boris Becker

Ma reggel munkába menet rádiót hallgattam (ezzel aztán le is buktam, igen, csereautóm van, mert Zsolti kicsit a szerelőnél lakik a héten), amiben a műsorvezető visítva röhögve közvetítette valamelyik tegnap esti tévéműsor összefoglalóját, amelyben Stefan Raab nyilvánosan, live kiröhögte Boris Beckert. Hogy miért? Mert a frankfurti könyvvásáron azt nyilatkozta: "Ich sage auch ganz klar in diesem Buch, dass ich stolz Deutscher zu bin." (kerettörténet: itt, Raab még nemzeti színű pólót is nyomtatott magának, amin az állt: "Ich stolz Deutscher zu bin", ettől hangos a napokban a német média, az egész ország Boris Beckeren röhög. Mondjuk van is min, szó se róla.)

A téma persze ebéd közben is feljött: nagyban ülünk a három urakkal a kis fasírtunk meg krumplipürénk fölött, cseverészünk róla, hogy Boris Beckernél még a múlt heti azerbajdzsáni autóvásárlós ügyfelek is jobban tudtak németül (akik hozzátenném, hogy nem német azerbajdzsániak voltak, hanem azerbajdzsáni azerbajdzsániak, azaz nem tudtak németül). Közben O. megemlített valami műsorvezető nőt, akiről láthatóan halvány lila lövésem se volt, hogy kicsoda, amit ő a következő - jellemző - módon kommentált:

- Khááátá, ő egy optikailag rendkívül kellemes jelenség, nagy külső hasonlóságot mutat azzal a vonzó nővel, akinek reggelente a fogát mosod.

Azt hiszem kicsit bele voltam merülve a krumplipürémbe (gondolati síkon is), mert eltartott egy ideig, mire hozzám is megérkezett az infó, épp készültem visszavágni, hogy én ugyan nem mosom reggelente senki fogát a magamén kívül...

Kilátszik a fenekem

A tegnapi egyetemi koncert érdekes volt: belecsöppentem egy zenetudósokból, zenetanárokból és komponistákból álló, 50-60 fős társaságba, akik az egyik komponista-zongorista-zeneprofesszor 60. születésnapját ünnepelték. Ez az interneten is olvasható volt, viszont azzal nem számoltam, amikor kiválasztottam a programot, hogy mindenki ismerni fog mindenkit, mert mindenki a Zeneművészeti Egyetemen oktat, én meg mint a semmiből odacsöppent ufó Khátá ülök az egész közepén és nem értem, mi van. Beszélgetésbe elegyedtem a mellettem helyet foglaló mukival, akinek a felesége az egyetemen dolgozott. Megállapította, hogy biztos délről jövök, mert sváb színezettel beszélek. (Anyád beszél sváb színezettel, neszójjábe!) 

A koncert és az egész rendezvény szuper volt, tipikusan hamburgi. Ez az, amit nagyon szeretek a városban: adott egy értelmiségi társaság és egy születésnapi örömködés, megtervezik, hogy zenélnek egyet a saját örömükre, de miért is ne lehetne engedni másoknak is, hogy részt vegyenek a koncerten, ha szeretnének? Ezzel a jelszóval nyilvánossá teszik az interneten az eseményt, én persze megtalálom és tádááám, így lett a csokapik. Szeretem ezt a mindenre nyitottságot.

Mivel a kétszer 4 kilométeres utat a lakástól az egyetemig (és vissza) gyalog tettem meg (nem is értem, hogy gondoltam, hogy ez így jó lesz???), elég kiadós sétában volt részem: visszafelé már nem annyira tetszett a kutyagolás, főleg, mert besötétedett és az Alster partján kellett egyedül visszajönnöm a parkon keresztül. Sikerült persze nagyot alakítani: fekete harisnya, csizma és miniszoknya volt rajtam, ami minden lépésnél kicsit feljebb csúszott a derekam irányába, így már az odafelé úton is folyton meg kellett állnom lehúzkodni, hogy ne csússzon fel a nyakamig. Hazafelé menet nem nagyon foglalkoztam vele, mivel lehűlt a levegő, a piros kabátom pedig a térdemig ér, összehúztam hát magamon és nem érdekelt, hogy a szoknya valóban a derekam körül lifegett. Átértem a sötét parkon, kiértem végre a kivilágított utcára, sétáltam már vagy egy órája, amikor egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően véletlenül megállapítottam, hogy a kabátom hátulja - most kaptuk a hírt - jó alaposan fel van sliccelve. Hogy ez mit jelent? Hogy végig ki volt a seggem a kabát alól, csak az nem látta, aki nem akarta. Pfff... GratulálokKhátáNagyonHülyeVagy - gondolás után egy félreeső utcában lehúzkodtam a szoknyát és hazáig röhögtem magamban. (Nem lehetett túl bizalomgerjesztő látvány: a fura csaj, akinek a kabát alól kilátszik a feneke, mert a szoknyáját valamilyen megfontolásból a dereka körül hordja, még magában is röhög... Kiváló.)

Konceeeeeeeert

Mivel a holnap estére betervezett zongora vizsgakoncert a Színház és Zeneművészeti Egyetemen valami miatt sajni kiesik, "kénytelen vagyok" helyette egy másikra menni, ma délután. Teljesen véletlenül bukkantam rá az infóra, hogy az egyetem itt van a lakástól kb 4 km-re az Alster túloldalán és rengeteg jó programjuk van, amire a belépés ingyenes, úgyhogy mától hivatalosan is oda vagyok szokva. Az ötlettől O. is teljesen be volt lelkesülve, mivel már hetek óta tervezzük, hogy színházba vagy koncertre kéne menni, csak nála az "el kéne menni" meg a "ténylegesen el is megyek" között szakadék tátong, amit újabban azzal hidalok át, hogy egyszerűen elidegenítem magamtól a problémát, mondván "én mindenképpen megyek, te meg velem jöhetsz, ha szeretnél", így ha végül mégsem jön, az csak ő gondja, nem az enyém. 

A vén kecske és a játékrendszám

Nonszensz. Levelet kaptam a göppingeni hulladékkezelő cégtől, akik a szemétdíjat szedik be és akik az elszállítást szervezik, hogy tartoznak nekem 34 EUR-val az éves befizetett díjamból a költözésem miatt és legyek olyan kedves és küldjem el a bankszámlaszámomat, hogy átutalhassák az összeget. Kajakra kétszer elolvastam a szöveget, mert nem hittem el, hogy ilyen van. A postám hivatalos átirányításával és a városba való bejelentésemmel tehát nem csak a biztosító értesült a költözésemről, hanem úgy tűnik, mindenki más hivatalos szerv is. Mókásak egyébként, mert a közleményben neonszínű kihúzóval meg is jelölték a szövegrészt (arra az esetre, ha mégis teljesen idióta lennék), hogy egyértelmű legyen: küldjem vissza nekik a kukára felragasztott Müllmarke nevű matricát, amit évente postán küldenek ki a népnek. Persze. Meg nagy lóf*szt nincsisibolya. Ők sem küldték ki nekem anno, csak hónapokkal később, telefonos felszólításra. Meg a rosseb, aki ezért visszamegy oda a világ valagára lekapargatni a kukáról a matricát. Fellázadtam. Kapargassa le az, aki akarja, meg aki még ott lakik. 

Továbbá: a héten tele voltunk nyugdíjas privát ügyfelekkel, közülük egyet emelnék ki: Buxtehude-ból jött a papi és egy Mercedes C220-ast akart rajtunk keresztül eladni. Be nem állt a szája, megtudtam, hogy csütörtökönként délelőtt 10-re vízi tornára jár (vagy mi a rákra, Wassergymnastik), és blabla blablabla blablablablabla. Közben persze se a szerződést nem írta még alá, se az általam összeállított adatlapot nem töltötte ki (más dolga nem is volt!!!!), csak szövegelt, cserébe végig a melleimhez beszélt a fejem helyett. Hát mit mondjak? Baromira zavart, alig vártam, hogy végezzünk és megszabaduljak tőle, majdnem ki is bukott belőlem, hogy tudod mit, inkább "mondd a mancsomba, mert a fej terád nem figyel!" Miután nagy nehezen kitöltött és aláírt mindent, kimentünk az autóhoz, hogy fényképeket készíthessek. Kétoldalú ragasztóval feltettem a kocsira a céges logós reklámrendszámunkat, hogy az ügyfélé ne látszódjon a fotókon, lőttem pár képet, majd végre-végre-végre megszabadultam a vén kecskétől. Jó másfél órával később jön D. és a következő kérdést teszi fel:

- Khátárínááá (mert ő így hív), leszedted a Merciről a reklámrendszámokat?

- én ugyan nem, azt hittem te leszedted. Te se szedted le?

- nem hát, azt hittem te szedted le. O-nak meg ne mondd!

Pfff... Höhö. A bácsi 40 km-t vezetett vissza Buxtehude-ba a kétoldalú ragasztóval odahegesztett játékrendszámmal az autóján. Mivel azóta nem jelentkezett, abból indolok ki, hogy (még) nem kapta el a rendőrség.

Elmarasztalásban részesültem, úgyhogy mától rágyúrok a blogírásra.

Mivel a múlt héten minden nap voltunk valahol EM-mel, eléggé kinyúltam, mire hazament, a héten ennek megfelelően takarékon vagyok.

Ma Németország-szerte traffipax maraton volt: 14.700 rendőr 8500 ponton fényképezett az országban csütörtök reggel 6-tól péntek reggel 6-ig. Egyedül Hamburgban 300 utcát jelöltek meg a hatóságok, ahol hivatalosan sebességet mértek a városban, nagy élmény volt részt venni a mai forgalomban, mindenki betartott minden szabályt, olyan volt, mintha megállt volna az idő.

Csokorba gyűjtök némi további eseményeket az elmúlt két hétből, amiket nincs kedvem teljes történetben megfogalmazni, mégis viccesek/szánalmasak/hírértékűek:

- sikerült a múlt héten este 10-kor (EM-mel az anyósülésen, vaksötétben) tolatás közben gyök kettővel a vonóhorgommal egy akkora horpadást "ráhegeszteni" egy mögöttem parkoló Audi lökhárítójára, mint a fejem. Azt mondta, ahogy nekimentem, hogy KRRRRSSSSSSCS!!!

- Hogy elhajtottam-e? Nem. Pár percre mérlegeltem ugyan a Murmanszkba való azonnali kivándorlás lehetőségét, de végül nem tettem meg. Mi történt? Kihívtuk magamra a rendőrséget. Remek érzés volt. Hálás vagyok EM-nek, mert a higgadtságával rengeteget javított a kezdődő idegrohamomon, valamint 5 percenként eszembe juttatta, hogy ne őrüljek meg, amíg kiérkezik a rendőrség, mivel pontosan az ilyen esetekre fizetem a biztosítást. Igaza volt, na.

- A hétvégén felhívott az Audi tulajdonosa ("hála" a rendőrségi cetlinek, megkapta a telefonszámomat) és megköszönte, hogy "feladtam magam" és nem hajtottam el. 20 percet telefonáltunk, kiderült, hogy egy évvel fiatalabb nálam a csávó, pár hónapja lakik Hamburgban és pénteken sörözni megyek vele, legalábbis ez a hivatalos formája a kárfelmérés kielemzésének, mondván, egyikünk sem látott még ilyet soha. Hát mit mondjak? Van ennél jobb módszer is az ismerkedésre, de be kell lássam, hogy ez is működik.

Képek

A heti összefoglalásra ma nem futja az energiámból, cserébe mutatok pár képet a 6 napos Hamburg-kalandunkról. Ömlesztve: Reeperbahn, St.Pauli, Balti-tenger, Hamburg kikötő, Hafen City, Alster... (Rájuk kattintva meg lehet őket nagyban is nézni)