Kókuszzsírban sült crêpe - avagy konyhai kísérletezgetés / level 999

Tegnap este P-re rátört a crêpe-nassolhatnék és nagy lelkesedéssel nekiállt kikísérletezgetni, miből lehetne a legjobban kikeverni a hőn áhított, vékony kis francia palacsintákat. Amikor megláttam, hogy egy üveg kókuszzsír van az egyik kezében (amit tavaly ajándékba kaptunk), a másikban meg tortabevonó csoki, úgy döntöttem, azonnali hatállyal elvonulok a fürdőkádba és ehhez a kísérlethez inkább nem asszisztálok, csináljon mindent úgy, ahogy akar, bármi is lesz a vége.

15 perccel később, már a jóóó meleg vízben nyakig elmerülve hallgattam, ahogy P. a konyhában iszonyatosan teper: valami baromira sercegett, majd a kókuszzsír jellegzetesen furcsa szaga elért egészen a fürdőszobáig és elkezdett keveredni a levendulás fürdősó illatával. Soha egyikünk sem sütött még semmit kókuszzsírral (pedig egy szerencsétlen, bontatlan üveg már vagy egy éve a hűtőben várja a sorsát, ami úgy tűnik most jött el), úgyhogy egy kísérletet mindenképpen megért a dolog. Ez a fura, szúrós szag egyébként csak a sütés legelején van jelen, utána valahogy elpárolog és a készre sütött bármi illatán / ízén nem változtat, azt leszámítva, hogy marad benne egy nagyon enyhe, de nem zsíros, hanem kellemes kókuszos íz. Fura cucc ez egyébként nagyon, nem fogunk rászokni - már csak azért sem, mert még az előző munkahelyemen volt elégszer dolgom ezzel a termékkel és tudom, mekkora meló és felhajtás árán kerül az európai piacra egy-egy üveg dezodorált vagy szűz kókuszzsír, arról nem is beszélve, hogy a vásárlással egy olyan (szerintem hosszútávon rendkívül kontraproduktív) kereskedelmi láncot támogatunk, ahol az adott termék többször is átmegy x darab köztes kereskedő/kereskedelmi lánc/közvetítő kezén, akik semmit nem csinálnak vele, semmit nem tesznek hozzá, csak a kész terméket értékesítik / drágítják tovább, az árcsökkentés / nyomás pedig a beszerzési folyamat során nem felfelé, hanem lefelé adódik tovább, azaz minden esetben a szerencsétlen indonéz paraszt szívja meg a végén, mert a hisztinek köszönhetően egyre olcsóbban kell, hogy eladja az áruját. Többek között ez az ára annak, hogy az amúgy is túl jól tartott európai seggünket pont kókuszzsírral akarjuk még tovább hízlalni, mert a tv is bemondta, hogy az jobb, mint minden más (pedigaztán...) és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyi környezetkárosítással és szénmonoxid kibocsátással jár az Európába tonnaszámra történő behozatal satöbbi satöbbi, de nem szeretnék jobban belemenni a kereskedelmi filozofálgatásba, mert valószínüleg az égvilágon senkit nem érdekel, meg különben is mindenki döntse el saját maga, mivel főz, szóval ott tartottunk, hogy a fürdőkádban ülök és gyanítom, hogy P. kókuszzsírban süti a crêpe-t.

És tényleg. Percekkel később meg is jelenik a kád szélénél egy villával a kezében és megetet - engem, aki éppen a levendulás vízben ázik - frissen sült, még langyos, nugáttal töltött, leheteltvékony tésztájú, finom palacsinta-próbafalatkákkal.

Tudom, túl jól vagyok tartva... :)

Nyüzsgünk

Az van b*meg, hogy kidobott az ágy 7:00-kor. Vasárnap reggel. Nem is tudom erre mit mondjak. Kiosontam a nappaliba és próbálok lehetőleg úgy létezni, hogy P-t ne zajongjam fel. Be kell valljam egyébként, nem is olyan rossz dolog ilyen korán itt egyedül ücsörögni: melegítettem magamnak tegnapi kávét, meggyújtottam 2 adventi gyertyát és a könyvespolcra aggatott karácsonyi led-es díszvilágítást és csendben kummogok itt a félhomályban. (P. meg majd ha jön ki valamikor pisilni, néz rám boci szemekkel, hogy vajon nooormális vagyok-e?)

Várakozó móduszban vagyunk. Nem csak ma reggel, hanem úgy általánosan, erre pár napja jöttem rá. A következő hetekben megint odaverünk az utazási témának, na már nem mintha az utóbbi 8-10 hónap unalmasan telt volna: nagyjából 2 hét múlva ilyenkor már Ravazdon leszünk és esszük a töpörtyűkrémet örülünk magunknak egymásnak. Utána szilveszterkor még gyorsan tolunk 3 napot Bécsben (mert méne, legális!?) és megeszünk minden bécsi szeletet, ami csak szembejön velünk. Január elején itthon aztán elérkezett az idő az egész hétvégés szülés-előkészítő-kurzusra, amire mindkettőnket beszavaztuk, majd nagyjából mához 5 hétre eljött a nap, mit vááárva vááártuuuunk (azégencsillagfényragyooog... ja nem, az már megvolt december végén): kezdődik a 3 napos szülinapi ajándékom, aminek fedőneve "Sylt".

Az meg mi az? - Sylt a legészakibb német sziget, a méretét tekintve kb 99 négyzetkilométerrel a negyedik legnagyobb az országban (Rügen, Usedom és Fehmarn nagyobbak, DE ők ugye mind a Balti tengeren vannak, ami azt jelenti, hogy Sylt egyben a legnagyobb német északi-tengeri sziget is). Körülbelül egy magasságban van a dán határral és Flensburg városával, (itthonról nincs is nagyon messze, kb 270 km) és soha nem jártam még ott, mert:

a.) nem volt arra soha semmi dolgom (na jó, egyszer a Babi nénivel elmentünk egészen Fehmarn szigetig, de mondom, az nem ér, mert az a másik oldal, a Balti tenger!)

b.) a sziget annyira exkluzív, hogy eleve az odamenés puszta gondolata is szembemegy minden pragmatizmusommal, úgyhogy egy hasonló projekt kizárólag úgy jöhetett létre, ha engem valaki konkréten odavisz (ami most megvalósulni látszik).

Röviden összefoglalva aktuálisan mindennek folyamatosan örülés és a napok visszaszámlálása zajlik.

Szalámi kóstolás

Ilyen se volt még: szalámi kóstolót tartunk. 

Ja nem is, mert nem tartUNK, hanem P. tart szalámi kóstolót azokból az (összesen khm... 11 rúd) olasz szalámikból, akik valami varázslatos és egyben megmagyarázhatatlan módon velünk jöttek Olaszországból az októberi spontán miniszabink után. Voltunk egy bődületesen jó hentesnél Greve in Chianti-ban, ahol egyébként az égvilágon semmi nincs, egy toszkán kisváros kb 30 km-re Firenzétől és mi is csak azért keveredtünk oda, mert P. kb. 10 héttel az utazás előtt már pontosan tudta, hogy van ott egy hentes, aki jaj de jó és egyértelmű volt, hogy oda kell menni. Volt nálam akkor már napok óta három képeslap, akik úgy néztek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki, úgyhogy leültem a hentesnél egy asztalhoz végre megírni őket. Erre a pár percre hagytam P-t magára, aki ezalatt az idő alatt - úgy tűnik - felvásárolta a fél hentesboltot, ami számomra már csak itthon Hamburgban derült ki, amikor pakoltam ki a bőröndünkből és egyik rúd szalámi a másik után bukkant elő a csomagból. Mondom, összesen 11 rúd. Nem találtam nekik megfelelő helyet, a hűtőbe meg nem akartam őket belegyömni, úgyhogy jobb híján fel lettek lógatva egy rúdra a konyhában és ott várják a sorsukat.

Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz: tegnap estére tehát szalámikóstolás volt betervezve P. 3 jó barátjával, kollektív eszegetéssel és iszogatással összekötve, én meg - mivel úgyse nagyon ehetek szalámit, mert az gonosz - visszahúzódtam a vendégszobába (miután betáraztam magamnak egy valag szőlőt és egy nagy bödön teát, biztos ami biztos alapon), mondván, hagyom a fiúkat csacsogni, inkább máshol rontom a levegőt. Valahogy mégsem teljesen sikerül kivonni magam a forgalomból, mert a szalámikhoz előételként P. spaghetti carbonarat csinált és nem akarta elfogadni, hogy mielőtt a pasik jöttek, műzlit vacsoráztam ("De tök sokat fogytál ma, látom az arcodon!"), úgyhogy egy marék spaghettit azért kimentem velük enni, nehogy már "túl sokat fogyjak". Aztán persze ott ragadtam, mert amikor elkezdtek - rendkívül német módon - szalámikat kóstolni, engem is bevontak a szalámiértékelésbe, ami a következőképp zajlott:

P. 9 fajta szalámit szeletelgetett egy nagy vágódeszkára, szépen a különféle típusokat egymástól elkülönítve, címkével alatta, hogy egyértelmű legyen, éppen mit esznek és minden kupacot egymás után megkóstoltak és minden kóstolási kör után megbeszélték, kinek mi a szakvéleménye róla, természetesen előre megadott szempontok alapján, amiket egyenként értékeltek 1-től 5-ig tartó skálán. Így nézett ki a végeredmény: a legjobb szalámi a bal szélső volt (vaddisznó- és sertéshúsból), a sort pedig egy nem Greve-ben vásárolt szalámi zárta a kép jobb szélén.

Én csak a "Schnittbild" és a "Gesamtbild" kategóriákhoz tudtam hozzászólni, mivel nem vettem részt a kóstolásban, de ők szépen végigpontoztak mindent összesen 4 kategória mentén, miközben lecsúszott jópár üveg olasz bor is a kajához (mondjuk egyértelmű, hogy ilyen szakértésnek alkoholos előzménye kell, hogy legyen, ilyen ötlete senkinek nem támad tök józanul, még akkor se, ha német). 

Egy élmény volt egyébként közöttük ülni, alkoholt nem inni és figyelni, ahogy egymás után megszakértik a szalámikat és szakvéleményt mondanak arról például, hogy milyen ízt hagy a szalámi a szájban a falat lenyelése után (erre van borászatos rendes szakkifejezés, csak magyarul nem jut eszembe, ha megfeszülök se, pedig már rá is kerestem, de nem találom. Abgang a német neve), meg hogy a fűszerek közül melyik érvényesül a legjobban és melyik nem annyira. Nagyon cukik voltak.

Szerintem én még jobban is szórakoztam, mint ők, akik nem kívülről szemlélték ezt az egész, már-már örkényi jelenetet.