Hazakepesztésem története

Kádvás mindenki, ezúton bejelentem, hogy (recece) visszaértem egyben.
Csütörtökön a munkából indultam el fél3-3 körül a bajor főhadiszállásra, de előtte el kellett repesztenem a benzinkútra, mert rájöttem, hogy sem elsősegélydoboz, sem elakadásjelző háromszög, sem láthatósági mellény nincs a Roncsban (Adél kedvéért innentől nagy betűvel íratik, nehogy megsértődjön). Karin addig piszkált, amíg a parkolóban itt az irodaház mögött elkezdtem szétbuherálni az autót, mert hátha elrejtve megtalálom a hiányzó részeket, akkor mégsem vennék meg mindent újonnan. Nyilván. Ebből persze az lett, hogy megtaláltam a pótkereket (ami persze jó, mert eddig azt sem tudtam, hogy az van benne, olyan jól el volt dugva a csomagtartó alatti tárhelyre!), cserébe kipottyant egy üveg Händlmayer mustár a raktérből, ami a földet érést követően azonnal ripityára is törött, ami nem hatott volna meg különösebben, ha nem úgy nézett volna ki az egész szétplaccsanva, mintha a csomagtartó mögé f*stam volna. De komolyan. Ez persze nagyban meggyorsította a keresgélési munkálataimat, mert a fő célom immár nem a dolgok megtalálása volt, hanem a helyszínről való mihamarabbi eltűnés. Irány tehát a benzinkút, ahol kiderült, hogy minden van, csak mellény nincs, pedig az lett volna a legfontosabb. Az a faszi volt a kasszánál, akitől legutóbb megkaptam a 2 csavart ingyen, amikor az egyik ügyféllel a rendszámtáblás mókát toltuk az Aral kúton. Mondtam neki, hogy jóvan nem baj, még tankolok és akkor csak az elsősegélydobozt és a háromszöget viszem majd el. A tanksapkával harcoltam éppen, amikor látom, hogy jön utánam, egy neonzöld mellénnyel a kezében, óh mondom, dejó, mégis talált egyet? Mondja, hogy nem, tényleg nincs most láthatósági mellényük a kúton, de neki van kettő és az egyiket nekem adja ajándékba. Beszarábia. Szerintem nem tudja, hogy folyamatosan inkognitóban vagyok, biztos azt hiszi - mint mindenki más is- , hogy én vagyok a hibbant holland csaj, aki néha itt kotor a benzinkúton a zöld szörnykombival. De egyébként tök jó fej az ipse, el is fogadtam a mellényt tőle. Így aztán mindent megszereztem, ami csak kellett az útra, el is indultam jó igényesen. 6,5 órával számoltam, mert a navinéni szerint Erkrath-tól Ruhstorf-ig kb 670 km az út, ami beza nem kevés, cserébe végig autópálya van. Voltak olyan szakaszok, ahol különösebb megerőltetés nélkül, egy huzamban 200 km-t kellett menni egyenesen, ilyenkor a navi azt mondja, hogy "Folgen Sie dieser Straße noch sehr lange!" - azaz, hogy kövessem ezt az utat még nagyon sokáig. Áhá. Egzakt! Dugó persze volt dögivel, a súlyosabb gondjaim valahol Regensburg és Nürnberg között kezdtek el tetőzni: a Regen és Zwiesel feliratok láttán épp kezdtem volna kellemes nosztalgiába merülni, hogy Lindbergben bezzeg mi minden történt legutóbb októberben, meg milyet ordítoztunk egymással Herr B.-vel az utcán a szakadó esőben, erre megállt a forgalom a pályán és úgy is maradt másfél órára. Motor leáll, agy kifolyik. Baleset. Közben persze be is sötétedett, hát nem mondom, valami isteni élmény volt a Bajor erdő közepén másfél órát ülni egyedül a sötétben. Közben csak azt lehetett látni, hogy valami iszonyatos autó-tömeg torlódott fel mögöttem - mind a 4 sáv tele volt álló/várakozó járgányokkal - meg hogy előttem 30-40 méterre kék-piros villogó fények vannak, meg elment 3 autómentő. A kíváncsibb emberek elkezdtek kiszállni az autókból és előre battyogni, megnézni, hogy mizu. Erre én is gondoltam kb egy óra sötétben ücsörgés után, hogy mégis meg kéne nézni, hogy továbbmegyünk-e még ma, vagy megzabálnak éjjel a medvék, de végül nem mertem kiszállni, mert eszembe jutott, hogy ha halottat látok, tuti nem megyek innen egy métert se tovább egy jó darabig! Maradtam tehát a seggemen és elküldtem minden germánokat a jó büdös rákba, hogy pont most, pont itt kell összetörni a pofájukat, hogy ne mehessek haza. Ennek köszönhetően a betervezett 21:00 helyett este 22:30 körül értem Ruhstorfba, másnap reggel 7-kor meg már újra a pályán voltam. Röpke 5 óra alatt sikerült is Budapestre érni, ahol a Babi nénivel kínait ettünk (Ez de hiányzott! Jó kis kínai kaja a Dózsa György út-Thököly utca sarkán lévő kínaiból, ahol a néni cérna hangon mindig azt kérdezi, hogy "kícit cípősz ném báj?") Aztán Panna segítségével kirámoltuk a lakást, ezúton is köszi Panna, majd kiderült, hogy nem fér el minden retkes cuccom a Roncsban, ami előbb is eszembe juthatott volna, mert így visszanézve elég egyértelmű volt. Háh de jó! Újabb köszönet (Zsoltinak a békának) Annának és Katának, mert másnap a Galaxy-val ők hozták utánam a nem beférős cuccaimat Győrig, ahol Máté és Kata is megállapították, hogy a rendszámom seggfej. Nämlich: SG FJ 88. Nekem ez soha nem jutott volna eszembe, cserébe azóta ha meglátom, bevillan, hogy seggfej. Danke schön! :)
Otthon - mint mindig - tök jó volt, pincésztünk, lemostam a Roncsot, kipakoltam-bepakoltam-átpakoltam-visszapakoltam: utálok költözni, ezt újra és újra meg kell, hogy állapítsam. Le kéne szokni erről, mert a motyó soha nem lesz kevesebb, sőt...! Voltam fogorvosnál is, egy élmény volt. Pontosan tudtam, hogy kisebb gáz van már a számban, mert éreztem, hogy fáj itt-ott. A fogi alaposan belelendült a helyrehozási munkálatokba, de hiába könyörögtem neki már az elején, hogy teljes narkózist akarok, végül abban maradtunk, hogy elkezdi simán és ha fáj, kapok érzéstelenítő szurit. Nem tudom, miért hiszi minden fogorvos azt, hogy majd nem fog fájni. Lófaszt nem. Mindenki tudja, hogy fájni fog. Még jóformán hozzám sem nyúlt, én már teljesen készen voltam, úgyhogy számára is viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az azonnali duplaoldali érzéstelenítés-fejezet lesz, amitől aztán az egész fejem úgy lezsibbadt, hogy ferde volt a vigyorom egész nap, folyt a nyálam és a szemem alatti részeket sem érzékeltem, pedig ott nincs is fog. Illetve nem tudok róla. :)
Hétfőn reggel Mátéval együtt indultunk útnak, elvittem Sopronba a suliba, nekem végül is mindegy volt, hogy hol megyek át a határon. A navi nem volt tisztában vele, hogy Győrnél új elkerülő van Enese felé, úgyhogy egész úton el akart bennünket küldeni a rossz irányba, nem győztünk ellenállni a körforgalom-fétisnek, amit produkált. Sopronban még beugrottam valami boltba 150 kiló Zabfalatokat venni, aztán tűz, kb egykor már újra Ruhstorfban voltam, ahol Luise-nél regisztráltam kávéra és sütire, majd nekivágtam az újabb 670 km-nek, ami még hátra volt. Itt kezdett a helyzet rosszra fordulni megint, mert elfáradtam. Würzburg környékén nagyon álmos lettem, az első lapos pislogásnál úgy megijedtem, hogy azonnal leálltam a következő benzinkútnál, futottam pár kört, meg ugráltam, megmostam az arcom, mindent csináltam, csak múljon el, mert onnan még majdnem 400 km hátra volt hazáig. A kúton valami olyan hightech wc volt, hogy vonalkódot kellett nyomtatni hozzá, beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogyan jutok be. Mindezt 70 centért. Erről jut eszembe, a benzinárakban is durva különbség van: tudtam, hogy Ausztriában olcsóbb, úgyhogy még mielőtt átértem volna a határon, Schärdingnél teleraktam a Roncsot, ott került 1.54-be literje, Ruhstorfban már 1.66, az autópálya német szakaszán meg már 1.74 volt. Sajna Frankfurtnál ki kellett próbálnom, milyen érzés 1.74-ért teletankolni, na nem mondom, az fájt! A bealvós periódusban kínomban elkezdtem Rammsteint hallgatni, ami be is vált, azt leszámítva, hogy az agresszióm átfordult a kamionosok irányába és egyenként átkoztam el mindet, akit kerülgetni kellett, mert 80-nal előzgetik egymást. Két nagy Rammstein kedvencem van újabban, az egyik a Waidmanns Heil című vadászós nóta, a másik meg a nem kevésbé kegyetlen Eifersucht. Ennek eredményeképpen Würzburgtól Frankfurtig úgy jutottam el, hogy felváltva (énekeltem) ordítottam, hogy "...die Kreatur muss STERBEN!", meg hogy "Töte mich und iss mich ganz AUF!" (ehhez a másodikhoz még azt is hozzá lehet fűzni, hogy tümmdürürümmdümm-dümmdümmdümm-tümmdürürümmdümm, Máté azt is tudja, hogy mindez sünihangon is remekül kivitelezhető).

Este fél 10-kor érkeztem meg Duisburgba, addigra a belemet már úgy vontattam magam után, olyan fáradt voltam. A pályáról persze nem lehetett lejönni Großenbaumnál, mert le volt zárva, tovább kellett mennem Wedau-ig, megkanyarodni és a másik oldalon visszajönni. Imádtam. Az összes cuccot egy pléddel letakarva a kocsiban hagytam a ház előtt, ami miatt aztán azt álmodtam, hogy éjszaka betörték a Roncs ablakát és kiloptak belőle mindent, reggel felébredés után nem győztem kirongyolni az utcára megnézni, hogy megvan-e még a motyóm... Michaellel is minden le van zsírozva, már csak kulcsátadás van hátra, remélem az a héten menni fog, mert akkor a cuccaimat egyenesen a másik lakásba pakolom már ki, nem Hendrikhez, mert ott nincs elég hely, a járgány meg tök sokat fogyaszt így, hogy ennyire tele van ömlesztve, szóval valamit csinálnom kell vele. Apropo teleömlesztés. Ma ritka nagy balfaszkodásnak lehettem újra részese, pedig már kezdtem azt hinni, hogy vége. Ahogy a Besenyő Pista bácsi mondaná, "Dehogyvanmárvégehogylennemárvége???!!!" Beértem reggel dolgozni, leparkoltam a Roncsot, aki még mindig tele van pakolva és sokkal többet nyom, mint egyébként terheletlenül. Most fordult először elő, hogy elfelejtettem behúzni a kézi féket. De ez itt sík terep mondjuk, az is igaz. Kiszálltam, éppen nagyban turkáltam a hátsó ülésen a borok között, erre mit veszek észre? Megy az autó előrefelé. Mih? ÁÁÁ AZTAKURVA! Elkezdtem rohangálni, mint a mérgezett egér, először azt gondoltam, hogy elé pattanok és megállítom. :) Értitek, kiteszem a kezem és az 1100 kg saját tömegű autót, ami most faszán meg is van terhelve még kb 150 kilóval, majd én, Wilson, a kezemmel megállítom. Mint annak idején a hetes buszon az ajtónyitást, a Tombácz Katával. Ott is nagyon power voltam. Szóval közben alaposan befostam, mert a Roncs előtt állt a HB-s autó, aki mindig előttem parkol és akit ha meglátok, mindig az jut eszembe, hogy mit keres ez itt brémai rendszámmal, na de ez most mindegy is volt, mert épp felé gurult a Lantra, feltartóztathatatlanul. "Tök jó" volt. Na mondom nincs más hátra, gyorsan be kell ugranom és behúzni a kézi féket. Igen ám, de a centrálzár hajlamos játszani velem, mert néha működik, néha meg nem, persze most pont az a két ajtó nem volt nyitva a kocsin, amin keresztül az autó megkerülése nélkül be tudtam volna ugrani, úgyhogy választhattam, hogy vagy átrohanok a másik oldalára és ott ugrom be a guruló autóba - időt vesztegetve ezzel -, vagy most sebtében előkeresem a kulcsomat, kinyitom a kurva ajtót és úgy ugrok be - szintén időt vesztegetve ezzel. Utóbbit választottam, sikerrel. Nem ment neki a kurva brémai autónak, de az ujjamat nem tettem volna már oda. "Kicsit" felment a vérnyomásom is. Hát így indult a mai munkanap.
Valamint: a blogstatisztikánál meg lehet nézni a keresési kulcsszavakat, amiket ti adtok be a keresőbe, amikor pl nem jut eszetekbe a blog címe és meg akarjátok a neten találni. Vannak néha viccesek, a keresési kulcsszavak általában a blog, borbely kata, duisburg és a kepesztésem szavak köré épülnek, az eddigi legjobbat azonban ma találtam meg, íme: "vércsék tanitoja" 
Remek. 

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...