A szomszédaim annyira cukik, hogy mazsolával etetném őket...

Ma véletlenül összefutottam azzal az idős házaspárral, akik már a beköltözésemkor is lenyűgöztek és akiknek a karácsonyi Magyarországra menésem előtt egy kis csomag saját készítésű mézeskalácsot akasztottam a BMW visszapillantójára, mivel elcsípni már nem sikerült őket, azt meg nem tudtam, melyik lakásban laknak, na meg sajna a nevüket sem. Amikor visszaértem január elején, a postaládámban egy picike boríték várt, benne egy szupercuki köszönő levélkével. Hogy honnan tudták meg, melyik az én ládám és hogy hogy hívnak, nem tudom, mivel csak egymás autóit ismerjük a mélygarázsból, ők meg ráadásul tök másik épületben is laknak, mint én. Íme:


Ma este, ahogy kepesztettem le a mosógéphez, hogy a tegnap kiteregetett ruhákat begyűjtsem, épp baktattak fel a garázsból. Eleresztettem egy hálló-t, a néni persze azonnal megismert és jött, hogy "Ugye Ön Katja?" - majd rám zúdított valami olyan mennyiségű cukiságot, hogy utána fél óráig nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. "Kifigyeltem ám, hogy új frizurája van, féltem is, hogy legközelebb nem ismerem majd meg!" (Pfff... Én őt nem láttam ősz óta, ő vajon hol látott engem a múlt héten, amikor a hajamat levágattam? Félelmetes. "Kifigyeltem"...) Közben láttam, hogy a férje nincs képben, nem nagyon tudott hova tenni, vagy csak nagyot hallott, súgva kérdezte a nénit, hogy "ő az? ő az? ő az?"  -gondolom az AZ a félőrült holland mézeskalácsos nőt jelentette, mert hát igen, én voltam AZ. És a kis, vézna, gombszemű, de mindig nagyon elegáns és mosolygós nénikéből csak úgy sugárzott a jóindulat - mint mindig - és tolta, hogy mennyire örültek a kis csomagnak és hihetetlen, hogy munka mellett is volt ilyenre időm és hogy milyen szépen be volt csomagolva és hogy amikor megtalálta a visszapillantón, tudta, hogy ennyire cuki csak én lehetek (így szóról szóra bele az arcomba, pedig nem is ismerjük egymást, összesen 3-szor találkoztunk eddig) és hogy reméli, hogy már jól belaktam a lakást és hogy minden rendben van és blablabla. És megszorongatta a kezem - mint a múltkor a garázsban - és a férje is kezet nyújtott, megköszönték a sütit és eltipegtek.

Ezért érdemes volt ma felkelni.

Facit 2012

T.-nek - aki ma inkább őzsutát pucol Ponyvaregény helyett - lehet megköszönni a mai posztot, ő adta ugyanis az ihletet és a kezdő lökést hozzá. 

Kis kitérővel kezdem: M. az utóbbi időben addig-addig fenyegetőzött az idejövéssel egybekötött meglátogatásommal, amíg aztán tegnapelőtt tényleg utolért a végzet ide is ért és elég alaposan meglátogatott. Még mielőtt beleélitek magatokat a részletekbe, tájékoztatlak benneteket, hogy a mai bejegyzés nem erről fog szólni, mert másik, érdekesebb témát hoztam: 
Február 4-én, azaz jövő hét hétfőn lesz hajszálpontosan egy éve, hogy a Babi néni kikísért a ferihegyi reptérre (jó-jó, tudom, Liszt Ferenc Nemzetközi Blablabla), megittuk a szokásos reptéri % kávénkat (ami az évek során bizony szokásból fogalommá nemesedett), nyühültem magam után a hatalmas, piros, gurulós bőröndömet és a hátizsákomat, ami átkozott Győri Édes Zabfalatokkal volt megtömve (mert valaki függővé vált tőle) és feltettem a seggemet a Düsseldorfba menő repcsire. Egy éves a blog, kádváskéim. T. mai kérdése, ami elindította az agyrágó bogaramat és a grafomániámat a következő volt: Összegezve milyen volt ez az egy év?
Összegezve? Lehet ezt egyáltalán összegezni? Ezzel a kérdéssel alaposan meg lettem fogva. Annak ellenére, hogy fokozott hajlamosságot mutatok az értelmetlen dolgokon való hosszas töprengésre, rágódásra, önmarcangolásra és az abszolút semmi rendszeres, alapos és kimerítő elemzésére, be kell vallanom, hogy ezen eddig még nem gondolkodtam. Ha rendes bölcsész hozzáállással nekifutok, kapásból többféle elemzési lehetőség is kínálkozik: mivel a Germániában eltöltött egy év majdnem 50%-50%-ban oszlik meg Duisburg és Geislingen között, adott volna a lehetőség földrajzi alapokra helyezni az analízist, vagy - és nekem ez a megoldás jobban tetszik - szét lehet bontani a véleményemet két másik egységre: egy empirikus és egy elméleti összegző válaszra. 

Az elméleti megközelítésből kiindulva azt kell mondjam, hogy a mérlegem nyelve a pozitív felé hajlik. Rengeteg utánajárással, kepesztéssel, szervezéssel, spórolással és őszhajszállal eljutottam Duisburgba, ahol lassan, apránként felépítettem a magam kis jelenlegi világát, ahol az van, amit a Frau Boohbelii mond. (Hát nem? Hát de.) Megvolt a kötelező csövezési fázis, aztán a végre külön lakásban egyedül lakós fázis, jártam egy csomószor Hollandiában, egyszer Münsterben, egyszer Osnabrückben, sok egyéb helyen, megismertem egy halom kedves embert, aztán lett másik munka keresős és találós fázis, költözős, lakás keresős és találós fázis, Andreassal IKEA-ba sokat járás, lakásberendezés, kölcsönös telefonos lelkisegély O-val (aki a héten szintén idejövéssel fenyeget) és tádááám, most itt valék. Nem csoda egyébként, hogy empirikus úton lehet valóságközelibb, életszagúbb válaszokat találni a kérdésre, nem pedig az előbb felvillantott módszerrel.

Az empirikus facit kevésbé csillámpónis: az elmúlt egy év bizony nagyon nehéz és szar volt. Rengeteg idegeskedés, egyedül levés, állandó, hol valós, hol beképzelt egzisztenciafélelem, hovatartozási kérdések. Nem volt jó Hendriknél csövezni, bármennyire is jól megértettük egymást és bármennyire is jót akart. A munkahely átmeneti volt, sokat voltam egyedül, M. akaratlanul is folyton bántott, rágódás, nyüszkölés, költöznékdenemtudomhova, denemtudommikor, denemtudomhogy, aztán Andreas is meghibbant sajnos, ez sem kerül már fel a csillámpóni listára... Így múlik el a világ dicsősége.

A két ellentétes (és kicsit szándékosan kisarkított) verzióból tudok viszont egy olyat gyúrni, amivel lehet azonosulni, ami titokban jó. Amibe belekeverem a kliséket, melyek szerint minden kezdet nehéz, meg hogy minden fejben dől el, meg még azt is hozzágondolhatom, hogy mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, de a végén minden pesszimizmusom ellenére csak-csak azt kell mondjam, hogy egyre jobb a helyzet, mert már rég nem pánikolok és lassan rájöttem, hogy minden úgy megy, ahogy elterveztem. Lassan, de jól. Értelemszerűen. Csak hát valami miatt mindig a nehezebb utat választom
Úgy kell nekem.

A sajtos pulttól keletre...

Voltam ma bevásárolni, mert nincs itthon semmi és lehet, hogy kéne, hogy legyen. Furán viselkedtek az emberek a szupermarketben, vagy az is lehet, hogy én voltam csak helikopter, ez már sajnos nem fog kiderülni. Miután egy (a felesége mellől) folyamatosan kacsintgatós és nevetgélős ronda pasas elüldözött a zöldséges osztályról a meghitt kis répa-és gombaválogatásom közben a kacsintgatással, úgy döntöttem: a sajtoknál kezdek új életet, ott nem talál majd meg. Állok szépen birka türelemmel a sajt-és húspultnál, aminek a másik végén nagy tülekedés volt, valami hús teljesen felkavarta a kedélyeket, a néninek nem volt rám és az igényeimre ideje. Nem baj - gondoltaja Babi néni - szombat van, időm van, türelmes leszek. Jó pár perc eltelt, mire a húsos néni, aki egyben a sajtos néni is (lehet, hogy ez a hiba???), végre odalibbent hozzám a másik oldalra és megkérdezte, mit kegyeskedem kérni és hogy szeletelje-e. Megláttam, hogy van szép zöld, wasabis sajt, gondoltam, kipróbálom, mert legális. Válogattam ezt-azt, közben végigrágcsáltam a fogpiszkálóra gondosan feltűzdelt és az orrom elé kikészített sajtfalatkákat, majd a hölgyemény miután kívánságomnak megfelelően mindent szépen felszeletelt vékonyra, kedvesen megkérdezte, hogy adhat-e nekem a sajtokhoz egy üveg vágódeszkát? Köszöntem szépen, nagyon kádvás, persze, hogy adhat. Mennyibe kerül? Semennyibe. Tőle-nekem. Wow - montaja Babi néni, 7 hónapja járok ebbe a Kauflandba bevásárolni, de ilyen még nem volt. 
Elgurultam szépen, óvatosan, lapos kúszásban a kasszához, közben riadtan pislogtam jobbra-balra, hogy a ronda pasi vajon kiugrik-e valamelyik kutyakonzerv vagy sörös rekesz mögül, de úgy tűnt, elpárolgott az asszonnyal együtt, amíg én a fél életemet leéltem a sajtos pultnál. A kasszánál ahogy a csaj végigcsipogtatta a bevásárlásom minden tartalmát, odaért a sajtokhoz és az üveg vágódeszkához. Mivel minden sajt és maga az ajándék is egy nagyobb papír zacsiba volt beletéve, tűzőgéppel lezárva és hozzákapcsolva az ár, nem látott bele, kérdőn rám nézett, hogy ez a kemény valami a sajtok között mi az isten nyila? Mondtam neki, hogy üvegizé (nem jutott eszembe, hogy vágódeszka, úgyhogy hivatalosan is Glasdingsbums lett belőle). Mivel furán nézett, hozzátettem, hogy a sajtos nénitől kaptam az előbb. Miért, ez nem valami akció? Kiderült, hogy nem.
Hát most mit mondjak? Nekem adta, mert szép zöld sapka volt rajtam. :)

Herr Van de Looij, du Arsch!

Lenyűgöző, hogy németül milyen hanyag eleganciával lehet az ember egyszerre udvarias és betonbunkó. Van egy kb 2 hete húzódó ügyünk egy Van de Looij nevű beszállítónkkal. Az ominózus árajánlatot, amiből a baj lett, az egyik kolléganőm, A. készítette, ami azért nagyon jó, mert így az egész stresszt ő bonyolítja a beszállítóval, az ügyféllel és a főnökünkkel is, C-nek és nekem nem kell ezzel törődnünk. Lényeg a lényeg, rég óta megy a cirkusz, szegény A. már attól rosszul van, ha meglátja a bácsi telefonszámát a kijelzőn, mert nem lehet vele egyről a kettőre lépni. Ma a következő - nyelvészeti szempontból zseniális - mondat hagyta el a száját: "Herr Van de Looij, du Arsch!" Percekig levegővétel nélkül röhögtem. Mit csinált a drágám az udvarias, Herr-es, magázós kezdetű mondattal? Mögé tette, hogy te segg. Fantasztikus. Nem csak simán Van de Looij du Arsch, hanem Herr Van de Looij, du Arsch. Megadta neki azt a tiszteletet, hogy úrnak szólította, mielőtt leseggezte. Néhány perc szünet nélküli visítás, könnytörölgetés és térdcsapkodás után mondtam A-nak, hogy ez valami gyönyörű volt. Tudta még fokozni, mivel azt hitte, abba kötöttem bele, hogy du-t mondott. Javította hát magát: Herr Van de Looij, Sie Arsch!

Délután egy hirtelen jött sugallat hatására eldöntöttem, hogy munka után megszabadulok a hajamtól. Mivel utoljára körülbelül a 17. században, még Pannonhalmán voltam fodrásznál, a hajam ennek megfelelően is nézett ki, eltoltam hát a szekeret az egyik geislingeni fodrászatba, ahol röpke fél óra leforgása alatt ezt készítették belőlem:

"A négynél jobb a három. Az nem sok."

1.
Aszonnya az egyik ügyfél ma telefonon, miután szépen elmondtam neki, hogy mit akarok:
- tessék mondani, maga új?
Na ezt nem tudtam hova tenni. Hogy érti vajon???
- hát nézze Kedves Herr Braun... nagyon réginek éppen nem mondanám magam, de annyira kifejezetten új sem vagyok már.
Közben beleröhögött a telefonba.
- Neeem, úgy értem, Ön Frau P. utódja?
- aaaaaaaaaaaaaaach soooo! Nem. Annál azért régebbi vagyok.

2.
Ebédszünetben kiugrottam az EDEKA-ba visszaváltani a hülye Heubacher rekeszt a hülye üres Heubacher sörösüvegekkel együtt, amiket Heubachon kívül sehol nem vettek vissza, pedig megpróbáltam Geislingenben 2 helyen is visszaváltani, amiből az egyik egy reteknagy itallerakat volt, így el kellett vinnem egy egész rekesz üres sörösüveget reggel a munkába. Juppí. Soha többet nem veszek ilyen sört. Ahogy a szupermarket parkolójából nagy átéléssel tolattam kifelé, még meg is morogtam 3 német suhanckölket, akik olyan kis lazán slattyogtak mögöttem, mint akiket nem érdekel, hogy épp rájuk tolatok. Észrevehették, hogy nagyon ráfeszültem a hátranézésre, meg a szám is mozog közben, ahogy épp nem ütöm el őket, annak ellenére, hogy nagyon közel sétafikáltak Zsolti hátuljához, erre felordított az egyik mint a gering, bennem megállt az ütő, Úristenrámentemagyerekre - gondoltaja Babi néni, majd ahogy félve hátranéztem, felkészülve mindenre, látom ám, hogy ugyanúgy ott röhög a kis köcsög az autó mögött, mint eddig, csak hülyére vett kicsit. Lehet tippelni, mi történt ezután:
A.) elröhögtem magam
B.) hunyorítva kiszálltam a kocsiból, miközben a vadnyugati szél lágyan fújta a kalapom és száraz bokrokat sodort végig az utcán, majd beleállítottam a sarkantyús csizmámat a suhanc valagába
C.) élve elástam mind a 3 gyereket.

3.
M-nek tegnap óta megint idejövési rohama van, kíváncsi vagyok, vajon most meddig tart, amíg újra megfutamítja meggondolja magát. Havonta egyszer beijeszt vele, hogy eljön 1 estére (mintha én 1 estére Ravazdra mennék, másnap reggel meg vissza, nem sokkal kevesebb a táv, csak másik irány), olyan ez, mint amikor a parasztgyerek a mesében farkast kiált: a falusiak eleinte hisznek neki, ügyesen megijednek, aztán nem hisznek már neki, aztán tényleg jön a farkas és mindenki rábaszik.

Hóember

Meséltem, hogy a múltkor fogadtunk O-val, amit meg is nyertem, de balga módon nem rögzítettük előtte mindkét fél által aláírt szerződésben, hogy miben is fogadunk, így jogában állt azt a szemtelenséget megtenni velem, hogy bejelenti: nyereményem egy hóember. Hogy ez tetszett-e nekem? NEM! Sok jobbat is el tudtam volna képzelni, ennél még egy seggberúgás is jobb, de ha már ez jutott, gondoltam nem könnyítem meg a dolgát, közöltem hát vele: nem érem be akármilyen hóemberrel, csakis és kizárólag a hamburgi hóból épített jöhet szóba, ami azért nagy disznóság, mert az év 365 napjából ott talán 5-10 nap van, amikor kb 10 percig havat látnak, ha egyáltalán... Hát bocsánat, én kértem, hogy csesszen ki velem?

Aztán az egész hosszú időre feledésbe merült, majd tegnap:

Khátá, a következő két-három hétben valamikor meg kell, hogy látogassalak. Nyomós okom van rá. MI? Hát az, hogy tartozom neked egy hóemberrel. Pfff... igazad van, én ezt el is felejtettem. Na most jól figyelj: remélem az új autód hátuljában megfelelően működik a hűtő funkció! Meg ne tudjam, hogy megálltál Ulm-nál vagy Bartholomä környékén hóembert építeni, mert ott van hó, nálad meg nincs!

Ez majdnem olyan nehéz feladat, mint az, hogy Csuvi pókjárásban akar idejönni, csak azért, hogy ráverjen T. Kata Magyarországról idebiciklizős teljesítményére...

Nappali deko

Ma újra megkaptam a dm-ből az infóemailt, hogy az általam online feltöltött és előhívatásra megrendelt 74 db fénykép abholbereit. Zsíííííír! - montaja Babi néni, mert erre várt szerda este óta. Az volt a tervem a fotókkal, hogy valami natúr színű, durva madzagra, pici apró facsipeszkékkel feltűzdelem és az egész megy a falra. (A képkeret különben is uncsi, na meg minek vegyek 74 képkeretet...?) Munka után elmentem szépen a dm-be felmarni a fotókat, remélve, hogy hülye kis facsipeszeket is találok hozzá. Hát nem jártam sikerrel, viszont betévedtem a mellette lévő lakásdeko-boltba, ahova nagyon nem szeretek betévedni, mert nagyon nem éri meg, de annyira jó dolgok vannak benne, hogy időről időre becsábulok, már csak ötletelés céljából is, na meg megnézni, hogy a héten mit nem veszek meg. Most az egyszer nem bántam meg, hogy bementem, mivel találtam a durva madzag helyett valami sokkal jobbat: színes, vastag filcmadzagot! Igaz, hogy 3 euró volt 5 métere, de ennél jobb dolog a világon nincs! (na jó van, de abból gazdálkodom, ami rendelkezésre áll, úgyhogy be kell érnem a filcmadzaggal.:) Vettem tehát egy zöldet, egy bézs színűt és egy lilát. A zöld és a bézs a nappaliba, a lila a hálószobába került, mert így vannak a színek összeválogatva a lakásban is. Mivel hülye kis facsipeszeket utána  a Rewe-ben sem találtam, pedig futottam egy kört ott is, még elmentem az OBI-ba, azzal a jelszóval, hogy vagy csipesz, vagy színes, gömbfejű gombostűt biztos találok, na meg apró pici szöget. Közben arra jöttem rá, hogy már odamenni sem biztonságos, mivel bármennyire távol áll tőlem a fúrás-faragás-csemperakás-tiplizés-ésatöbbi, ami nem hoz lázba, még ott is mindig találok valamit, ami húdenagyonkell és nincs rajta a jajmeghaloknélküle-listán. Rettenetes. Lájf iz hárd.

Hazaérve aztán nekiestem a fotóknak és a madzagoknak, bemutatom nektek a lépéseket, meg hogy mi lett belőlük:



Finanzamt ... már megint

Kádváskéim, egész héten lóg a belem. A mai napot az adóhivatalban indítottam, ami főleg azért volt frenetikus élmény, mert már 6-kor felkelhettem, mivel a hivatal 7-kor nyit és én akartam az első ügyfél lenni, hogy 8-ra beérjek dolgozni késés nélkül, ami sikerült is, mert rajtam és az információs nénin kívül egy teremtett lélek sem volt ott. Egy kis gyomoridegem még így, egy év Németországban lakás után is van, de újra be kellett látnom, hogy nem bánt senki. Egy nagyon kedves, mosolygós néni fogadott, elmondta, hogy semmi baj, kaptam tőle egy darab papírt és 5 perc alatt el volt intézve a nyűgöm.

Később megtalált M. is a saját kínjával: megint kinézett magának a mobile-n egy youngtimert, egy 33 éves mercit. De nem is ez a lényeg, hanem hogy hol... Gyöngyösön bazzeg, Gyöngyösön! Mert messzebb nem talált. Mondjuk Szibériában vagy Thaiföldön. A tulaj németül nem tud, ő meg magyarul nem. Remek. Persze itt jöttem én a képbe, mint ügyeletes balek, aki úgyse mond nemet arra, hogy "légyszi légysziiiiii..." Így aztán megnyertem a feladatot, hogy az autó műszaki állapotát magyarul e-mailben lekérdezzem, utána telefonáltunk, hogy mik a fejlemények:
- tyűű, ezer hála és köszönet!!!
- nincs mit...
- ...na és akkor mikor megyünk Magyarországra autót nézni???  
- ...
Pfff... Hát mit is mondhatnék? Mi nem megyünk autót nézni. Te mész autót nézni. És hogy a kérdésre is válaszoljak: amikor csak akarsz.

Klezmer

Kedves Babi néni, amiért tegnap kikacagtál, mert (fürdőköpenyben) Beethoven cd-vel avattam fel Őt, a zenedobozt, ma csak a te kedvedért rákontrázok: klezmer jazz estet tartok, Kol Simcha félét. Ha nem lennék éppen alkoholmentes heteim közepén, isten bizony kibontanék mellé egy üveg valamit. A te kedvedért Babi: egy üveg %valamit. :)
Kol Simcha egyébként nagy kortárs klezmer zenész, nekem a '96-os Crazy freilach albuma van meg, zseniális. Van rajta egy csomó "sietős" szám, tudjátok, az a típusú klezmer, aminek a ritmusa tipikusan kapkodós, nekem rendszeresen üldözős jelenetek jutnak róla eszembe a Tom & Jerry-ből. Tök jó. Tessék szépen erre a mondatra kattintva meghallgatni. 
Hendrikre kell, hogy gondoljak közben, mert ezt az albumot még anno, 17 évesen nála másoltam le magamnak Duisburgban, amikor a nyári szünetben ott méltóztattam iskolába járni és mindenféle jazzfesztiválra és koncertekre elmentünk, amik között csak egyetlen egy olyan volt, amit nem bocsátok meg neki soha, a többi mind fantasztikus volt.

Új szerzemény

Na kádváskéim, ma végre megvettem Őt, a zenedobozt! Nem pont olyat, amilyet elterveztem, mivel nem is én lettem volna, ha épp van raktáron olyan, amilyet szeretnék. Persze, hogy nem volt, így aztán egy sokkal jobbat kellett vennem, a Panasonic-ról átnyergeltem a Philips-re, miután végigszaladtam a kiállító helységen és szemügyre vettem a választékot. Hagytam, hogy a szolidan szolibarna, kiszedett szemöldökű, belőtt sérós, sváb eladósrác töviről hegyire mindent elmagyarázzon, majd kegyesen beleegyezésemet adtam, hogy hozhat nekem egy ilyet a raktárból, mert az eladótérben nem volt már belőle. A csávó persze nem talált másikat, futott pár kört, megkérdezett 2 idősebb eladó hapsit, akik körülöttünk sündörögtek, ekkor már hárman rohangáltak a minihifim után, nem sokkal több sikerrel: nem volt ugyanis több raktáron, csak a kiállítódarab, ami meg nem kellett, mert szét volt szedve, össze volt fogdosva, blöe. Ezen már csak röhögni tudtam, mondtam a csókának, hogy ne strapálja magát, inkább mesélje el, mit tud ez a másik Philips itt mellette. Amit végül megvettem, mert volt hozzá távirányító is.
Aztán a pénztárnál a kasszás nő azt kérdezte, hogy felül parkolok-e? (HOL felül???) Ezt nem tudtam értelmezni, elég hülyén nézhettem, mert megkérdezte még egyszer. Mondtam neki, hogy értem én, mit kérdez, csak nem értem. Az itt töltött 7 hónap alatt egyszer sem láttam itt parkolót, pedig valahol mélyen azért furcsállottam, hogy akik itt például mosógépet vagy házimozi rendszert vesznek 2 méteres tv-vel, azok a hátukra kötve viszik haza a cuccot, vagy hogyan? Jön Günther és Hildegard és a kerekesszatyorra kötik a kenyérdagasztó gépet meg a masszírozó fotelt? Báááh. Ha ezt tudom, én se IKEA-s szatyorban nyühültem volna haza a zenedobozt, mert lerohadt mindkét karom, mire felértem vele a hegyre, hanem befogtam volna Zsolti elé a lovakat és FELmentem volna a parkolóba. Mert ezek szerint van. (Mint ahogy a várhoz vezető autóút is létezik, amit szintén 7 havi itt lakás után "röpke" fél óra mármindenhollevés után találtam csak meg, habzó szájjal. Gergő meg tudja erősíteni, pedig ott voltam is egyszer a nyáron kocsival.)

Agymenés

Meg kell állapítanom, hogy tegnap este valamilyen külső behatás eredménye képpen olyan emeletes ökörségeket álmodtam, hogy még mindig nem tértem magamhoz. Lejegyzem hát: két részből állt, a kettő között 6-7 körül felébredtem és visszaaludtam és (hálistennek) nem az elsőt folytattam, hanem új álmot kezdtem, ami persze egy hajszállal sem volt jobb, mint az első. Túl sok Szex és New Yorkot néztem mostanában, attól tartok.

Az első rész arról szólt, hogy NAGYON NEM AKAROK, de valami miatt mégis feleségül kell mennem barátném Blanka férjéhez, Sanyihoz. (Bocs Blanka.) Minden meg is volt már szervezve, rengeteg ember gyűlt össze, én meg közben azon gondolkodtam, hogy lehetne ezt mégis megúszni. Nem teljesen értem, kinek az akaratára kellett (volna) ezt megtennünk, arról meg nem volt szó, hogy Sanyi akarta-e ezt az egész cirkuszt, de végig tiszta sor volt, hogy Blanka férje. Nem volt házasságkötés, meg semmi templomi hercehurca, hanem egyszer csak már a lakodalomba tartottunk és nem tudtam eldönteni, hogy akkor végülis hozzá mentem vagy nem. Fura volt, hogy egy, az álomban nem szereplő szereplőnek volt csak helyén az esze: végig az járt a fejemben, hogy apám mit fog ehhez szólni, mert ő biztos tudja, hogy ez f*szság.
Ennek az ömlesztett hülyeségnek ahhoz lehet talán köze, hogy mostanában újra gondolkodni szoktam azon, hogy az egyházadótól hogyan szabadulhatnék meg. Egy megoldás van csak: papíron, hivatalosan ki kell lépnem az egyházból, aminek az a következménye, hogy - Németországban legalábbis - nem lehet templomi esküvőm. Nem mintha a következő 100 évben a férjhez menés veszélye fenyegetne, de úgy tűnik, a tudatalattim mégis fogta az infót. Ez kérem szépen hülyeség.


A második rész talán még az elsőn is túltesz. Tudni kell hozzá előzetesben, hogy az általános iskolában szolfézs és zongora órákra jártam évekig. Álmomban most, ennyi idős fejjel újra klimpíroztam egy általam nem ismert helységben, mivel - és most kapaszkodjatok meg - a Presser Gábor meghallgatást tartott, mert új zongoristát keresett. Ez a gondolatmenet mindössze két sebből vérzik: 
1. Presser Gábor maga a zongorista, nem keres ilyet.
2. 15 éve nem zongoráztam.
Nem baj, megy ez nekem még - jelszóval belevágtam és ott találtam magam a meghallgatáson, ahol persze meglepő módon zongoráznom kellett. Valamelyik LGT szám elejét nagyon amatőr módon el is tudtam játszani - ennek az álomban külön örültem, hogy nocsak, megy ez! -, aztán a következő schnitt már az volt, hogy az ölében ülök és beszélgetünk. (Miért? Nem tudom. Van értelme? Nincs.) Majd egyszer csak már Ravazdon voltunk, ahol az ebédlőben csevegtünk és ő hozta az unokáját is, aki egy hosszú, göndör szőke hajú, nagyon koszos kislány volt. Annyira, hogy még mindig benne van ez a koszosgyerek-szag az orromban. A kicsi ruhája, haja és bőre is retkes volt, vele kellett foglalkoznom és emlékszem, hogy arra gondoltam: tyű, ez a kölök nem csak koszos, hanem büdös is. Mindezek után Presser Gábor megállapította, hogy - mily meglepő - nem én vagyok a legügyesebb zongorista, de azért jó fej vagyok. (Pfff...)

Herzlichen Glückwunsch, Khátá.

GoNbaleves és CD lejátszó

Pórul jártam a mai tejszínes gombalevessel, mert úgy átrohant rajtam, mint kacsán a nokedli, elég "vicces" (tevékeny) délutánt és estét okozva, még szerencse, hogy előtte mentem futni, nem utána. (Bár a teljesítményemet biztos növelte volna, ha utána megyek, felelevenítettem volna Zrínyi kirohanását...) Úgy tűnik, nem szokott hozzá a bélésem, hogy szilárdat - már amennyiben a leves némi zöldséggel szilárdnak számít - eszem.

Valamint: kinéztem ma magamnak egy Panasonic "zenedobozt", ami nem csak CD-t és MP3-at tud lejátszani, hanem USB- bemenet is van rajta, így pl pendrive-ról is tudok majd zenét lejátszani vele. (Kis nyelvészeti megfigyelés: a németek nem ismerik a pendrive szót, csak azt, hogy USB-Stick.) Programozható, így be tudom állítani rajta, hogy reggelente, amikor kivánszorgok a hálószobából, muzsikaszóra igyam a tejes kávémat. 2 év gari is van rá, úgyhogy hétfőn megyek és megrohamozom a beszerzési helyet. Jiiiihá!


Megbélyegződtem

9 nap speciális egyáltalán-semmit-nem-evés után éhen haltam úgy döntöttem, hogy a tisztítókúrás lötyi ízét már annyira utálom, hogy inkább levesekkel folytatom tovább az ünnepek kézzel fogható nyomainak eltüntetését. Mivel az első adag éhenhalás elleni szirup, amiből eddig a napi "táplálékomat" kevertem, épp el is fogyott, átálltam a speciális léböjtkúráról a sima léböjt kúrára és a döntésemet egy zöldséglevessel ünnepeltem meg. Újeee. Amíg az ember nem próbálja ki ezt a típusú "level 99-es" önsanyargatást, nem tudja megbecsülni egy evőkanál frissen főtt bármi ízét, ami még akkor is fenomenálisan király, ha az csak egy darabka főtt karalábé a levesből. O-nak mondjuk leesett az álla, mivel - hála a sikeres sumákolásomnak - csak tegnap este derült ki, hogy 9 napja csak iszom, amikor elkezdte volna megpendíteni a szokásos esti témák egyikét, ami a Jaj nem tudom mit egyek vacsorára mellett a Mit ettél ma Khátá? Itt aztán lebuktam, hogy sámmit. 
Megkaptam továbbá azt is a pofimba, hogy kicsit tikkes vagyok, mert (kiderült, hogy) munkanapokon 2 ébresztésre van beállítva a vekkerem: csörög egyszer 5-kor (mert a csak 10 perc- típusú visszaalvástól öngyilkos leszek, az nem elég semmire sem) és egyszer fél7-kor. Az 5-ös csörgésnek az a haszna, hogy ezáltal realizálom: van még másfél órám aludni (nagyon jóóó!), a fél hetes csörgésnél pedig fel kell kelnem.

Ez nem is igazi tikk, kikérem magamnak. Há' de nem? Há' de.

Feltettem öcsit a vonatra...

... visszaáll lassan a megszokott napirend.

Gergővel az elmúlt két napban felfüggönyöztük a lakást, már semmi nem hiányzik belőle. Költséges dolog, ha az embernek ennyi ablaka van... Futnom kellett még egy kört este az OBI-ban is, mivel csavar nem volt az IKEA-s karnisokhoz, én meg magamtól nem gondoltam volna, hogy azt is külön kell, hogy vegyek. Öcsi mind az 5 karnist szépen felcsavarozta, én meg méretre szabtam a függönyöket. Szép lett a kuckó, sokkal lakályosabb.
Mára még futás van betervezve, de mivel egész nap szakad az eső, a hozzáállásom valahogy nem az igazi.

O. is jelentkezget szépen, hasonlóan "átgondolt" dolgai vannak, mint nekem szoktak lenni: Na és hogy vagy mostanában? - kérdezteja Babi néni. Jól, csak fáradt vagyok, le kellene adnom 5 kilót, amit az ünnepekben szedtem fel, nincs kedvem semmihez, eladtam a mercit is. Nem mondod! Eladtad a mercit? És mit vettél helyette? Még semmit. Semmi kedvem semmihez, alulmotivált vagyok. Möhh.
Majd másnap este: Na mizu? - kérdezteja Babi néni. Khátá, képzeld, vettem egy autót!!! Pfff... Megjött a kedved? Meg. :)
Remek.

Öcsivel jöttem vissza Magyarországról...

...így most szombat reggelig ketten toljuk a szekeret.

Az ünnepek szépen teltek, felszedtem kb 100 kilót, amitől (na meg a májamra nehezedő terheléstől) úgy próbálok megszabadulni, hogy:

- újra minden nap futok fél órát
- léböjtkúrát tartok 2 hétig, amiből logikusan következik, hogy egyáltalán nem eszem (nem, nem kell kétségbe esni, alaposan átgondolt, kidolgozott és már sokszor kipróbált böjtöt tartok)

Voltunk ma Ulmban, megvolt a kötelező Barfüßer program, ahol (finom!!!) alkoholmentes búzasört ittam, vettem végre az IKEA-ban függönyöket a lakásba, fel is lettek szerelve hála Gergőnek, úgyhogy boldogság van.

Izgalmas sztorival perpillanat (még) nem tudok szolgálni, de a hétköznapokkal együtt a szokásos (sajátos) kepesztés is lassan vissza fog térni.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...