2013. szeptember 28., szombat

Kertész leszek, fát nevelek

EM egy hete pakol, mérlegel, mit hozzon magával-mit ne, ma kaptam tőle egy fényképet, amin az összekészített dolgai voltak: ingek, pólók, nadrágok, zoknik, alsók... és ami elsőre feltűnt: egy bámulatosan ronda nyakkendő! Kérdeztem is tőle, hogy ezzel ugyan mi a szándékod? 
- hát, sose lehet tudni, mikor kell...
Nem akartam elkezdeni kiokosítani, hogy ha elegánsabb helyre találnánk menni, akkor is elég egy szimpla ing. Ha el szeretné hozni, hát hozza el, nem foglal sok helyet úgyse. Közben rötyögtünk kicsit skype-on, majd a következő, színlelt-sértett bejelentést tette:
- nem is vetted észre, hogy a kupacban van a fürdőnadrágom is?!!!
- pff... bocsánatot kívánok, most hogy jobban megnéztem, tényleg ott van. Feltehetek egy kérdést? MINEK NEKED FÜRDŐNADRÁG? Ugye tudod, hogy 1. ősz van, 2. a fürdőszobám mindenki számára kötelezően FKK jellegű? * 
- höhö... Persze, de sose lehet tudni.
(Hogyne lehetne már tudni? Egyikünk sem rajong a nyilvános fürdőhelyekért, az Alsterben nem lehet fürdeni, azt pedig nem tudja, hogy a tengerhez is megyünk jövő héten, de ha tudná is, a vízhőmérséklet csak 15 fok, nem jön szóba a fürdés.)

A másik meglepetés a bazsalikom volt. A növénykét tőle kaptam 4-5 hónappal ezelőtt virág helyett, de a költözésnél újra a gondjaira bíztam. EM-ről azt kell tudni, hogy eddig nem voltak növényei, mert nem élték volna túl a kalandot, a bazsalikommal viszont valahogy más a helyzet: a költözésem után először ügyesen magától rájött, hogy a növény nem érzi magát jól a konyhában, így bevitte a hálószobába, ahol az ablakban kapott helyet. Amikor már látta, hogy a bazsalikom túléli a helycserét, én is megnézhettem skype-on, hogy lámcsak, milyen jó sora van. Ma úgy belemelegedett a bazsalikomgondozásba, hogy a következő vállalkozásba kezdett: az egy nagyból csinált nyolc kicsit. Sőt, annyira ügyelt minden részletre, hogy a dobozok aljába még vízelvezető lyukakat is fúrt. Nem találok rá szavakat.



* FKK: nudista

2013. szeptember 27., péntek

Cukiék

A héten levelet kaptam lájf a szupercuki geislingeni szomszédaimtól, az idős házaspártól, akiktől közvetlenül az elköltözésem előtt már nem sikerült elbúcsúzni, így a kolléganőimtől tavaly születésnapomra kapott lila orchideámat egy búcsúlevélkével körítve az autójuk mellett hagytam a garázsban, mielőtt elindultam Hamburgba.

A növényke sorsa napokig komoly fejtörést okozott, mert:

- szerettem, mert szép volt, de különösebben szoros kapcsolatot nem alakítottam ki vele, szemben a többi növényemmel, akik most kivétel nélkül itt laknak velem a városban és köszönik, mindannyian jól vannak.
- nem volt már több hely az autóban és a szállítást sem élte volna valószínűleg túl.
- semmit nem akartam megtartani, ami Heubach-ra és az ottani munkahelyemre emlékeztet, amely halmazba sajnos az orchidea is beletartozott.

Végül indulás előtt bevillant, hogy cukiékkal a ritka találkozásaink ellenére úgyis nagyon jóban voltam, a néni biztos örülne a virágnak, én meg jó szívvel hagyom itt, jó kezekben lesz. 

Tegnap végre megkaptam a postaládakulcsomat, tele is volt alaposan mindennel (mivel az oda érkező postámat átirányíttattam a hamburgi címemre), amik közül egynek nagyon örültem: köszönő levélke a geislingeni szomszédaimtól, benne valami olyan mennyiségű cukisággal, hogy teljesen meghatódtam.


A hétvégém sűrű lesz: rendbe kell tennem a lakást, mosni kell sokat, kozmetikushoz menni, bevásárolni, hogy mire EM hétfő este berobban, minden rendben legyen. Ha terv szerint alakulnak a dolgok, egészen jövő hét szombatig vagy vasárnapig itt lesz. Holnapután O-val előreláthatólag a műcsarnokba megyünk, mert "Khátáá, nem akarunk valamit csinálni a hétvégén?" Hát hogy a viharba ne akarnánk! Felvetettem a Kunsthalle ötletét, amiben meg is egyeztünk, bár O-t ismerve vasárnapig még hetvenkétszer meggondolja és átszervezi a programot, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy inkább ebédelni/vacsorázni/sütizni/tortázni akar majd menni.

A jövő hét is hasonlóképpen túl van szervezve: amíg én nap közben dolgozom, EM szépen itthon írja a szakdolgozatát, esténként pedig erre-arra megyünk, ezt-azt csinálni. Október 3. csütörtök nemzeti ünnep és egyben munkaszüneti nap, amit kihasználva elzsoltizunk Niendorfba, ami egy kis falu a Balti tenger partján, innen kb 70 km-re. EM nem tud róla semmit, csak annyit mondtam neki, hogy a csütörtököt fenntartom a saját kis privát céljaimra és nem Hamburgban fogjuk a napot eltölteni. Ugyanazzal a módszerrel szeretném odavinni, ahogy ő engem legutóbb a meglepetés koncertre: egészen a végcélig fogalma sem lesz róla, merre tartunk.

2013. szeptember 22., vasárnap

Alster

Tegnap nagy lendülettel nekiindultam felfedezni a környéket azzal a nem titkolt céllal, hogy körbejárom a közeli Alster nevű tavat, ami sikerült is volna, ha nem az ellenkező irányba indulok el. Sétáltam vagy 4-5 kilométert, mire feltűnt, hogy már rég a tónál kellene lennem, valami nem passzol. Nagyon ügyesen észrevettem, hogy az utcát, ahol épp voltam, már ismerem: itt van a közelben a kerületi hivatal, ahol a megérkezésem után bejelentettem a lakcímemet. A kerülő nem volt teljesen felesleges, mivel ha a helyes irányba indultam volna, most nem tudnám, hogy a lakástól körülbelül 100 méterre van (egy, a különös igényeimnek megfelelő) kozmetika és jóga stúdió is.

Ma megtaláltam a rövidebb utat is a tóhoz: 5 km helyett kb 800 métert kell csak sétálni, csináltam még képeket:




Út közben beleszaladtam egy szupermocskos autóba, amire valaki rendkívül humorosan ráírta (és rajzolta) a véleményét:



2013. szeptember 20., péntek

Tudúúú

Minden nap együtt ebédelünk a három urakkal a szemben lévő kantinban, heti egyszer pedig egy közeli étteremben. Szoktam néha magamban röhögni, hogy egy hét alatt úgy elfogadtak, hogy egyáltalán nem feszélyezik magukat az evés közbeni témaválasztást illetően: a héten volt szó nudistákról, öreg, ráncos és lógó herékről (ezért külön hálás voltam, mert nagyon vizuális vagyok), arról, hogy a nők felöltözve izgatóbbak, mint meztelenül, fekve mindegyik úgyis ugyanolyan, stb stb hasznosabbnál hasznosabb infók. Kiváló.

D. a társaság legfurább tagja, tipikus észak-német: csak akkor beszél, ha nagyon muszáj és azt is háromszor meggondolja. O. már az elején felhívta rá a figyelmemet, hogy ne vegyem magamra, ha nem szól hozzám, mert ő ilyen. (Természetesen kicsit azért magamra vettem, na, mert tényleg nem szólt hozzám.) 3 nap alatt megérkezett hozzá is az infó, hogy nem vagyok annyira halálos, mint aminek kinézek, azóta meglepő módon néha beszélgetést kezdeményez velem, amin még a többiek is meglepődtek: 
- na mi van D, hirtelen megeredt a nyelved??? 
- nem, csak felolvadt a jegem.

O. és a magyar szavak:
- Khátááá...???
- tessék...!
- hogy mondják magyarul, hogy Klugscheißer?
- okostojás.
- Häää?
- okostojás.
- o-kosch-toooiasch
- látod, megy ez!
- Heheh, úgy hangzik, mintha mindig tele lenne a szád valamivel. Höhh, beveszek 12 (!) tésztát a számba és tudok magyarul. (Pfff...)

Munka után hazafelé jövet a piros lámpánál a következő autót pillantottam meg, amin aztán a lakásig teli szájjal röhögtem:




Andreas Mau, macskaadótanácsadó autója. Kiváló. Mivel itt mindenki csak a vezetéknevét mondja be, ha felveszi a telefont, azonnal az jutott az eszembe, hogy Füli cica is ezt mondaná otthon Ravazdon, ha bejövő hívása lenne. A készüléket a két kis szőrös mancsa közé fogná és beleszólna: Mau.

Valamint: készítettem nektek egy képet a teraszról, meg lehet csodálni, milyen k*va magasan lakom:


2013. szeptember 18., szerda

Az automata váltó

- Khátá, tudsz automata váltós autót vezetni?
(Attól függ, mire megy ki a kérdés. Hogy szeretnék-e segíteni az autóelhozásban, mert 2 sofőr kell, vagy arra, hogy ha pisztolyt szegeznek a fejemhez, hajlandó lennék-e automata váltós autót vezetni? Nyilván, ha az életem múlik rajta, kötéltáncolni, helikoptert vezetni, meg zsírleszívást végezni is tudok, kérdés, hogy TÉNYLEG szükség van-e rá? A szükség ez esetben ott kezdődik, hogy minimum megmentem vele a világot, különben  a válaszom: nem.)
háááát, ha nem muszáj, akkor nem nagyon szeretnék... (A diplomatikus válasz ellenére éreztem, hogy ez nem lesz a választható opciók között...)
- Elkísérnéd bitte M-et? Ki kéne szállítani ezt a Hyundai SantaFe-t az egyik közeli kereskedőnek, elviheted az én autómat is - mondja nagy lazán O., akinek automata váltós A6-osa van, amit eddig még nem törtem rommá, na majd most.
- szerintem Zsoltival mennék inkább...
(Majd megérkezett M., aki széles vigyorral, hitetlenkedve kérdezte, hogy tényleg nem vezettél még automata váltós autót? Majd a kezembe nyomta a SantaFe kulcsát, hogy akkor most megyünk vele egy kört, mert itt a szalonban nincs egy darab kézi váltós kocsi sem, meg kell, hogy tanuljam kezelni az automatát, mert szükség lesz rá. Hát mit mondjak, kicsit hirtelen jött a felkérés, felzaklatódtam a dolog hallatán. Beültünk az autóba, majd ahogy M. elmagyarázta, hogy a P, R, N, D betűk mit jelentenek és kényszerített, hogy elkezdjek vezetni, megdöbbentem, hogy ahogy a P betűtől áthúzom a váltót a Rückwärts-en és az üres járaton, elindul az autó hátrafelé, pedig nem is az volt a cél. Mögöttünk "szerencsére" az autószalon üvegfala volt, ami mögött O. ücsörgött, remélem nem látta, hogy majdnem betolattam az irodájába.
M. a következőt kommentelte, miután sikerült előre felé (is) elindulni: "hehehe, szerintem O. nem röhögött volna, ha átmegyünk az autóval üvegen."

2013. szeptember 17., kedd

blabla

Szervusztok kis kedveskéim, most jól rátok ömlesztem, ami péntek óta összegyülemlett:

2013. péntek 13-án hivatalosan is bejelentettem magam a városba, ami által hamburgerré váltam.

Az eddigi első benyomások nagyon jók, a hamburgiak ugyan eléggé maguknak való kis népség (ezt mondjuk eddig is tudtam), zárkózottabbak, mint a déliek, viszont van valami leírhatatlan a viselkedésükben, amit nagyon szeretek. Valami higgadt korrektség, nyugalom, biztonság. Tök jó.

Nagyon előreszaladtam: csütörtök délután átadtam tehát a geislingeni lakást a tulajdonosnak, lepapíroztunk mindent, leadtam a kulcsaimat, majd átvágtattam a csutkóra telepakolt Zsolti-járművel EM-hez, akivel elmentünk utoljára a Pammukkale-ba pizzáért. Szakadt az eső, hideg volt. A hangulat sem nagyon járt csúcsra, kicsit ilyen mit-is-mondhatnék? – arca/érzése volt mindkettőnknek. Evés után kikísért egészen az autóig és kaptam tőle egy (cica)szeretetcsomagot, amit nem bontottam azonnal ki, csak miután eltűnt a kanyarban. 3 könyv volt benne, mindhárom saját, külön kis jelentéssel, amit csak én tudok dekódolni az elmúlt fél év ismerete alapján. Mindegyik könyv elejébe bele volt írva valami kedves, búcsúzós blabla  - itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán ki nem állhatom, ha beleírnak a könyvekbe, de ebben az esetben még a fejcsóválástól is eltekintettem, annyira cuki volt. Hát mit mondjak? Nagyon meghatódtam, körülbelül Würzburgig nem is nagyon láttam ki a fátyol mögül, ami a szememre borult (és amit nem csak a könyvek okoztak). Megkaptam az infót: nehéz úgy vezetni, ha az ember közben az egereket itatja. Mire Hamburgba értem éjjel fél12 felé, felszáradtak a könnyek, a tonhalas pizzám megmaradt másik felét is legyűrtem út közben, becuccoltam az új vackomba Barmbek városrészben és elnyomott az álom.
Pénteken a városba való hivatalos bejelentkezés után délre beszéltem meg O.-val, hogy eltolom hozzájuk a szekeret Rellingenbe, hogy a bagázs másik 3 tagját is megismerjem, akikkel együtt fogok a következő 1-2 átmeneti hónapban dolgozni: 4 pasi. Azért ez kihívás a javából, kérem szépen, egyetlen nőként érvényesülni közöttük… Elmentünk ebédelni egy helyi étterembe, ahol a pincér a „sooo die Dame, willkommen in Hamburg” – szöveg kíséretében hozta ki az ebédemet. (HONNAN tudta? Rá van írva a homlokomra, hogy messziről szalasztottak?) A Waldenbuchból magammal hozott Ritter Sport csokitoronnyal osztatlan sikert arattam, teljesen transzba estek tőle.

Amikor haza akartam indulni Rellingenből, leszólított egy pali az utca túloldaláról, hogy lapos a bal első kerekem, ő inkább nem menne így fel az autópályára. Kiszálltam, megnéztem, pffff, tényleg lapos volt, nem is kicsit. Ez pont hiányzott. Visszakullogtam hát a négy urakhoz, egyikük nyomott egy kis levegőt a gumiba, hogy a következő Total benzinkútig el tudjak gurulni, ahol rendkívüli hozzáértésről téve tanúbizonyságot, előadtam a hattyú halálát, hogy nem tudom, hogy kell a guminyomást ellenőrizni és légyszi segítsééég. (Tényleg soha nem csináltam még ilyet, mert Andi tesói által túl jól el voltam látva Zsoltit illetően.) A pult mögött álló, nálam kb 7-8 évvel fiatalabb, széjjel dizájnolt és szolizott – egyébként nagyon kedves – csávónak fogalma sem volt róla (sőt, megkockáztatom, hogy kettőnk közül nekem sikerült volna hamarabb guminyomást mérni, ha nagyon kell), de abszolút segítőkészen felhívta a főnököt, aki egy afrikai fazon volt, kötött sapkában. Sztereotíp módon azonnal felcsendült a fülemben, hogy no woman no cry… Halál jó fej volt a fazon, 2 percen belül ott termett, megvizsgálta mind a négy kerekemet, felpumpálta, amelyiket fel kellett, majd amikor kérdeztem, hogy mivel tartozom, közölte, hogy semmivel, legközelebb jöjjek ide tankolni. Egyértelmű, nem téma.

A parkolással viszont gondjaim vannak, voltak és lesznek is, mivel úgy kell parkolóhelyet vadászni magamnak, mert minden tele van a városban. Borzasztó, erre még majd megoldást kell találni, mert beleőszülök. Nem is igazán az a baj, hogy Zsolti nagy és hosszú, hanem az, hogy 0 darab parkolóhely van, ami van, azon meg a bennszülöttek parkolnak. Lassan majd erre is biztos lesz megoldás, egyelőre nem elsődleges prioritású elintéznivaló, van helyette ezer más fontosabb.

EM nagyon cuki, beszéltünk vagy háromnegyed órát telefonon, fura volt. Nyilván, mivel az utóbbi hónapokban nonstop együtt lógtunk éjjel-nappal, ekkora változás azért hagy űrt az emberben rendesen és mivel a „Hol vagy? 10 perc múlva ott vagyok. Vigyek-e sört? Hozzál.” – típusú, 4 másodperces telefonálásokhoz voltunk szokva, ez most furcsa nagyon. Ha minden terv szerint alakul, szeptember 30-án meglátogat és egészen október 6-ig itt lesz. Pont jól kijön a lépés is, mivel nap közben tudok rendesen dolgozni (okt. 3-at kivéve, mert az nemzeti ünnep), ő pedig, amíg én húzom az igát, itthon írja szépen a szakdolgozatát, mint a kisangyal (és este meleg vacsorával vár, amiről még ugyan nem tud, de így lesz, ha mondom).

Hétfőn megrendeltem egy mobil-internet csomagot az irodából online, mivel a jelenlegi, átmeneti lakásban nem fogok 2-3 hónapnál több időt eltölteni, így nincs értelme rendes, korlátlan (vezeték nélküli) vezetékes internet szerződést kötni, mert csak a gond van vele és nem lehet lemondani, ha másik lakásba költözöm. A mobil–internet online megrendelésénél megszokott módon elkérik a személyes adatokat, bejelentett lakcímet, személyigazolvány vagy útlevél számot és postán kapja meg az ember az USB Stick-et (pendrájvot) benne a megfelelő méretű kártyával. Mint említettem, hétfőn levadásztam a neten, mire van szükségem, majd szépen megrendeltem. Megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy a rendelésem megérkezett és vielen Dank, majd fél óra múlva, hogy sztornózták és a „körülményességre való tekintettel” inkább ne kérdezgessek, miért (ez így kajakra benne volt az e-mailben, azt hittem rosszul látok). Ok, nincs idegzetem ezzel szórakozni, INTERNETET AKAROK, megrendeltem tehát egy másik szolgáltató, hasonló kondíciókkal rendelkező ajánlatát. Megint megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy mennyire örülnek a megrendelésemnek és újfent vielen Dank, majd egy fél óra feldolgozási idő elteltével jött a következő e-mail, hogy ezt is sztornózták és mennyire sajnálatos. Hát az. Nem írom le, milyen gondolatok fordultak meg a fejemben, kinek mit kívántam az édesanyja melyik felébe, mert letiltják a blogomat, de szerintem el tudjátok képzelni (főleg aki ismer), hogy agyvérzésem volt, mondhatni, idegállapotba kerültem. Fogtam magam, hazafelé méregből bementem egy Lidl-be, mivel tőlük is találtam mobil-internet ajánlatot. A kasszánál a csaj ránézésre is az a típus volt, akinek úgy általában véve fogalma sincs. Irritált, na. Ahogy odaértem hozzá, ez a feltevésem sajnos beigazolódott, majd kiderült, hogy az ajánlat, amit a neten találtam, nem is létezik. Itt dobtam le végleg az ékszíjat. Ilyen nincs. Komolyan. Lassan elérem a szintet, hogy az USB Stick-et a seggembe is kész lennék bedugni, ha cserébe lenne internetem, de ez (sajnos/szerencsére) nem opció.

Visszatérve az első két sztornózott megrendelésre: a nyakamat merem rátenni, hogy azért nem fogadták be, mert nem vagyok német állampolgár (ezt meg kellett adni a kérdőívben és az útlevélszám alapján is kiderül) és külföldiként 2 év kötött szerződéses mobilinternetet nem akarnak bevállalni, mert félnek, hogy holnap után lelécelek Ugandába és nem fizetem tovább. Ezzel a hozzáállással (és magával az eljárással is) a következő problémáim vannak:

1.    sok német állampolgárral ellentétben nekem van bejelentett lakcímem, és soha egy percig sem dolgoztam vagy laktam feketén, nem értem a hisztit.
2.    sok német állampolgárral és még több itteni külföldivel ellentétben van munkám is és nem segélyből élek.
3.    teljesen legális az itt tartózkodásom és EU-polgárként az országban UGYANAZOK a jogok illetnek meg, mint egy német állampolgárt, tök mindegy, hogy mobil internetről, munkavállalásról, vagy bármi másról van szó.
4.    majd én köszönöm eldöntöm, hogy elég ügyes vagyok-e 2 évre mobil internet szerződést kötni. Ha saját magam úgy ítélem, az azt jelenti, hogy nem szorulok senki felülbírálatára, legfőképpen nem a szolgáltatóéra.
5.    nagyon kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez a fogyasztóvédelem, mert azzal 100% számolhatnak, hogy a héten mindkét sztornózott megrendelést egyenesen oda fogom továbbítani az „inkább-ne-kérdezgessem-miért-törölték-a-megrendelést-mert-körülményes”-indoklással együtt.

Ha megfeszülök is, lesz a héten internetem.

2013. szeptember 12., csütörtök

Lelépek

Kirámoltam a lakást, Zsolti teljesen tele van a cuccaimmal, nem is értem, a Transitos fuvar után HOL volt nekem még ennyi motyóm...? (és KI fogja ezt a 3 tonna cuccot kirámolni és felvinni a 27. emeletre, ahol a lakás van???)

Ma délután átadom a lakást a tulajnak, megszabadulok a kulcsaimtól és még indulás előtt elmegyünk EM-mel egy utolsót dönerezni, nekem már most csorog a nyálam... A nála való 1-2 napos csövezés alkalmával először kifigyeltem a tökéletes rejtekhelyet, ma reggel pedig amíg ő a konyhában a reggelinket sütötte, becsempésztem egy rólunk készült képet a tiszta, összehajtogatott törölközői közé, kíváncsi vagyok, mikor találja meg.

Ha Geislingenből délután 4 körül el tudok indulni és minden jól alakul az autópályán is, éjfél-fél1 körül már Hamburgban leszek. Be van készítve a kocsiba egy üveg sör, amit EM-mel táv-iszunk majd meg, ha végre  lakásban leszek (és ő még nem alszik).

Túl nagy okosságot nem tudok most közvetíteni, nincs különösebb facit, tanulság stb. Olyan ez, mint amikor az ember hajat fest: elmegy a boltba, kiválasztja a hajfestéket, végig örül neki, majd amikor kezdődik a festés és nincs már visszaút, elkezd tetszeni az eddigi hajszín...  

Majd jelentkezem, ha lesz honnan.

2013. szeptember 8., vasárnap

Hamburg Vol1. - a transzport

Péntek este egyenesen a munkából elhoztam őt, a  bérautót:


A beülést követő első rövid pánikroham és néhány magamban elmormolt "énezzelnemtudokezerötszázkilométertmenni, éneztnemtudomvezetni, jajmileszmostjaj" után összeszedtem magam és próbavezetés jelszóval hazazúztam vele Pforzheimból Geislingenbe. Körülbelül 10 perc alatt rájöttem, hogy Ford Transitot vezetni jó, valamint, hogy valószínűsíthetően életben fogok maradni. E megállapítást követően egész este olyan vigyor volt a fejemen a vezetéstől, mint aki ruhafogassal a szájában aludt (vagy ahogy a német mondja, vigyorogtam, mint egy mézeskalácsló. Grinsen, wie ein Honigkuchenpferd.) 

A gyakorló-100km után Pforzheimból hazatérve EM már a lakásban várt meleg vacsival, méghozzá amit a hűtőmben található utolsó semmikből kotyvasztott össze, hogy kiürüljön és leolvaszthassam végre. Evés és némi sör elfogyasztása után hosszú, tömött sorokban levonultunk az utcára megnézni a szerzeményemet és megmérni a magasságát, hogy be tudom-e passzítani a mélygarázsba, mert akkor nem kell minden kartont és egyebet kihordani, sokkal egyszerűbb a bepakolás. Miután egyhangúlag megszavaztuk, hogy az autó épphogycsak, de befér a garázsba, beültem és szépen lassan, lépésben haladva, hogy a plafonon lévő neonlámpákat és csöveket ne taroljam le, elkezdtem besunnyogni vele. Egészen addig minden rendben is volt, amíg észre nem vettem, hogy a garázsajtó-rács elkezd automatikusan lecsukódni, én meg még bőven alatta vagyok. Mit volt mit tenni, gyorsan pánikba estem és mondtam EM-nek, aki az autó mellett állt és ökölbeszorult arccal nézte, hogy beférek-e, hogy WWWWRRRÁÁÁÚÚÚÚ! (Informatívabban nem tudtam sajnos megfogalmazni a mondandómat mert a beszédközpontomat épp blokkolta, hogy a garázsajtó mindjárt félbevág Transitostul). Érdekes módon megértette, mi a bajom, odaszaladt az ajtónyitó madzaghoz és meghúzta, így nem nyiszáltam ketté a fémráccsal az újonnan beszerzett kocsit.

Másnap reggel fél8-kor indultunk Hamburgba: 
Egész napi megtett táv: 1541 km 
Autóban eltöltött órák száma: kb. 19, amit nagyrészt beszélgetéssel és az SD kártya zenéinek lelkes éneklésével töltöttünk. 
Majdnem bekövetkezett katasztrófák száma: 1

Utóbbit összefoglalom: Hamburgba érve konstatáltuk, hogy világít a tanklámpa és már "csak" 86 km-re elegendő üzemanyag van az autóban. Mivel a navi szerint már csak 30 km-re voltunk a célul kitűzött Rellingentől, ahol O. barátunk várt ránk, megegyeztünk, hogy jó lesz ez így, majd ott tankolunk helyben, ráér az még. 

Hogy tényleg ráért-e? Kurvára nem. 

A navi rendkívül hasznos módon leutasított minket az A7-es autópályáról (amiről ha egyáltalán nem jövünk le, nem lett volna semmi gond) és bezavart bennünket a városba. Részvétemet nyilvánítottam EM-nek, mivel épp ő vezetett: 1,8 milliós metropolisz, a forgalom kb. a budapesti kétszerese (pedig az sem kutya!!!), brutálisan sok egy irányba haladó sáv egymás mellett, fogalmunk se volt, hol vagyunk, merre megyünk. Mivel elmulasztottunk 2-3 benzinkutat is, ami az utunkba került, elég magabiztosan gurultunk a nagy lila ködbe, mondván, hogy majd Rellingenben... Odaérve már csak 22 km-re való üzemanyagunk volt, kipakoltunk gyorsan az autóból, csevegtünk kicsit O-val, majd átvettem a sofőrstafétát EM-től. Mivel az O. által javasolt, közeli benzinkutat nem találtuk meg egy útlezárás és forgalomelterelés miatt, idegállapotba kerültem, mert már csak 5 kilométernyi dízelünk volt az autóban, kénytelenek voltunk újra a navira hagyatkozni, aki remekül felvitt bennünket az autópályára. Hogy ez miért nem jó? Mert a következő 40-50 autópályás kilométeren nem található benzinkút, amit 5 km-re való üzemanyaggal viszonylag nehezen abszolvál az ember. Súlyosbította a helyzetet továbbá, hogy EM és O. beszélgetéséből számomra is  kiderült, hogy (most kaptuk a hírt) a benzines autókkal ellentétben a dízelesekből ha teljesen kifogy a lé, szervizbe kell, hogy kerüljenek, mivel nem lehet egyszerűen ADAC autómentő által odarendelt S.O.S. üzemanyaggal feltöltetni és tovább menni, mert károsodik az autó. Remek. Ez is persze csak velem fordul elő, kizárólag akkor, amikor más autójával teszek épp világ körüli utat. Miután mindkettőnk örömére beleszaladtunk egy benzinkútba, ami persze zárva volt, még jobban idegállapotba kerültem, majd EM a következő díjnyertes kérdést tette fel: ideges vagy? Hát erre mit lehet mondani? Nem, nem vagyok ideges. Hetente háromszor fordul elő velem, hogy a bérteherautómból kifogy a dízel és ott maradok valahol, igazából van is nálam 20 liter itt a zsebemben, csak eddig nem szóltam, mert nem volt rá szükség. BAZEG, PERSZE HOGY IDEGES VAGYOK!!!! Ettől persze ő is még idegesebb lett, mert látta, hogy nálam a józan, higgadt gondolkodás épp elköszönt és átalakuló félben vagyok hisztérikává (hozzátenném: JOGGAL!). 

A függöny egészen pontosan ott ment le végleg, amikor a kilométer számláló 5-ről nullára ugrott és mi még mindig az autópályán nyüsszögtünk. Se közlekedési táblák, se a többi autós, se sebességkorlátozás nem érdekelt már, annyira rá voltam feszülve a kijelzőn világító nullára. A wirwerdenstehenbleiben - wirwerdenstehenbleiben - WIRWERDENSTEHENBLEIBEN sorozatos ismételgetése és némi idegroham után az első lehajtón elhagytuk az A7-est, mondván, hogy legalább ne az autópálya forgalmát akadályozzuk, amikor majd végleg megáll az autó. A városi forgalomban félreállni nem volt mód, így sajnos visszacsöppentünk a hamburgi dugó kellős közepébe: piros lámpa, stop&go (ami természetesen még több üzemanyagot fogyaszt, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, amikor a kijelző már rég nullán áll), majd valahol a harmadik és a negyedik agyvérzésem között megláttam valamit: ...
... a semmiből egyszer csak kinőtt előttünk egy benzinkút!!! 

Odaértünk lerobbanás nélkül.

Facit1: a hülye kis lámpa kigyulladása után AZONNAL tankolni kell, akkor is, ha EM bizonygatja, hogy kitart az üzemanyag Rellingenig.
Facit2: az autó a nulla kijelzése után még legalább 10 km-t tud menni (talán még többet is, de ezt szerencsére nem próbáltuk ki, úgyhogy kizárt dolog, mert nem tudom).

Hazafelé kellett vagy 60 perc, hogy mindketten megnyugodjunk és tudjunk röhögni a saját ostobaságunkon. Újra helyreállt a világ rendje. Miután levezettem zsinórban 7,5 órát, éjjel fél 1 körül hazaérve konstatáltuk, hogy a Pammukkale török kajálda még nyitva van, úgyhogy az egész napos vezetés, a dízel-stressz és egyéb fáradalmak kiheverésére rendeltünk magunknak jutalmul két frissen sült, forró pizzát, amit itthon némi hideg sör kíséretében el is pusztítottunk. 

(Valamint: megerősítést nyert a hipotézisem, mely szerint késő esti zabálás után közvetlenül nem szabad lefeküdni, mert rémálmokat okoz: a pizza-sör kombináció közvetlen elfogyasztása után azt álmodtam, hogy EM meghalt és a hullája mellettem hever a kanapén...)

2013. szeptember 6., péntek

Status quo


Szárvusztok kis kedveskéim, ma az irodai ebédszünetböl jelentkezem, mivel otthonról pontosan nulla percem van blogolni. A német billentyüzet nem rendelkezik hosszú ö és ü betükkel, így ettöl ma el kell, hogy tekintsek.


Tegnapra terveztem be az egész lakás tartalmának összepakolását, ami minden költözési gyakorlatom ellenére jó nagy hülyeség volt, nem is értem, hogy gondoltam, hogy majd egy este alatt mindennel készen leszek.

Mivel sikerült az internet segítségével megkerülni az Europcar-on keresztül történö, méregdrága autóbérlést, sikerült privátban szert tennem egy Ford Transitra, amiböl a német fazon az üléseket kiszedte nekem, így kb harmadannyi zséböl megúszom az autóbérlést. Ma munka után szépen felkerekedek (nem mintha nem lennék már így is elég kerek) és eltolom Zsoltit a halál fa**ára, Pforzheim környékére, ami innen laza 100 km-re van, de közelebb nem találtam vállalható, biztonságos és megfizethetö autót. A jogsim és a személyim bemutatása után felmarom a Transitot, Zsolti jármüvet pedig ott hagyom, majd a nagy autóval haza robogok Geislingenbe.

EM tegnap este kapott kulcsot a lakásomhoz, mivel úgy beszéltük meg, hogy mire ma este 8 körül hazaérek a halál fa**áról Pforzheimból, addigra ö csinál vacsit és evés után a tegnap összekészített huszonhárommillió kartont és estébét bepakoljuk a Transitba, hogy másnap korán reggel már csak útra kelljen kelni Hamburgba. 
Tegnap kicsit kiverte a hisztit, amire volt is oka, meg nem is: mivel pontosan tudtam, hogy majd nem akar átjönni, mert csomagolok, észrevétlenül manipulátorkodni kezdtem és úgy rendeztem mindent, hogy ö maga döntötte el: mégis átjön. Szétszerelte a ruhaállványomat, lecsavarozta a falipolcokat a falról, majd amikor mondtam neki, hogy a konyhával lehet folytatni, elöször nem mondott semmit, csak nekiállt kirámolni a szekrényeket, majd amikor gyanús lett, hogy rég óta nem szólt semmit és megkérdeztem, hogy fel van-e cseszödve, elszakadt nála a cérna: merthogy ö pontosan tudta, hogy ez lesz és nem is akart igazából ma átjönni (hozzátenném, hogy két hete nem aludt a saját ágyában, még úgy sem, hogy nálam idöközben már a nappaliban a kanapén csövezünk, mert nincs már ágyam), és hogy ez az én költözésem és nekem kellene a pakolást megcsinálnom és hogy ez olyan, mint amikor a hóhért akasztják, mert nem igaz, hogy pont neki kell a csomagolásban segíteni, amikor ö nem is akarja, hogy elmenjek. Blablabla... 
Hát mit lehet erre modnani? Annyira nagy manipulátor én sem vagyok, hogy az akarata ellenére vezényeljem oda, én csak kicsit rásegítettem a dologra némi kínai kajával, de végsö soron ez az ö döntése volt és különben meg haza is lehet menni, nem várom el és nem is mondtam egy szóval sem, hogy segítenie kell. Erre mit mond? Tudja, de nyilván nem örül ennek az egésznek és hogy tudott volna erre rosszabb reakciót is adni, például ha minden kötél szakad, eldughathá a kulcsaimat, így nem tudnék elemenni. 
(Höhh. Milyen kis rafkós.)

Summa summarum: szombat hajnalban elindulunk Hamburgba a Transittal, majd vasárnap jelentkezem, ha nem öljük halomba egymást a 16 órás úton.


2013. szeptember 3., kedd

Lángossütés Vol2.

Tegnap a kísérletezés és a német újító szellem jegyében tejfölös-fokhagymás-sonkás lángost sütöttünk. Mielőtt EM este berobbant, felírtam egy darab papírra a hozzávalókat és a mennyiségeket, hogy ő maga tudja majd feljegyezni a receptet elkészítés közben (mert a legjobbakat felírja magának, amiket később begépel és feltölt a saját kis internetes tárhelyére, hogy ne vesszenek el. Igen, ennyire kis precíz). A mennyiségeket szándékosan dekagrammban és deciliterben adtam meg, mert gonosz vagyok mert ezeket itt nem ismerik és meg akartam nézni, hogy küzdi le a problémát. Hát mit mondjak, elég hülye fejet vágott, amikor meglátta a feljegyzésemet.

Meggyúrtam a tésztát, ő közben jegyzetelt és az internet segítségével mindent visszaváltott az általa is jól ismert grammra és milliliterre. A tésztához recept alapján 2 deciliter langyos tejet és érzésre kimért langyos vizet kell hozzáadni, annyit, hogy az állaga pont passzoljon. Na ezt próbáld meg elmagyarázni egy németnek! Nem lehet. Feljegyezte: 200 ml langyos tej (csodálkozom, hogy a hőfokot nem írta oda Celsiusban és Kelvinben is), kb 50 ml langyos víz, lassan adagolva.

Itt kicsit rötyögtem magamban, mert eszembe jutott, amikor pizzát sütöttünk és a szupermarketben fejben kimérte a tésztát, meg a tepsit is. Ahogy kész lett a tészta, elkezdtem elmagyarázni, amit az anyukámtól tanultam a múlt hétvégén szkájpon, hogy fél óra kelesztés után kis, lángosnyi gombóckákat szaggatok és úgy kelesztem tovább. Közbekérdezett:

Jó, de mekkora gombóckákat? Golflabda vagy teniszlabda nagyságúakat?

BITTE? (Igen, közben már röhögtem és muszáj volt kicsit meggyurmázni azt a kis német fejét, mert ez valami szupercuki volt.) Ezt komolyan kérdezed? Igen. Höhöhöhöh, hát szerintem a teniszlabda egyértelműen túl nagy, úgyhogy inkább golflabdát mondanék. Ok, ebbe belenyugodott, fel is írta, hogy a tésztát pontosan 30 perc kelesztés után golflabda nagyságú gombóckákra szedjük. A komplikáció ott lépett fel, amikor megállapítottuk, hogy a kiszaggatott gombóckák nagyobbak, mint egy golflabda, de kisebbek mint egy teniszlabda... Nehéz az élet, na.

Az első lángost - mintegy példaképpen - én sütöttem, majd átadtam a stafétát az addigra teljesen transzba esett EM-nek, aki már egy ideje azt skandálta, hogy Langoooosch-langooosch-langooosch. A sütés tehát az ő feladata lett, közben feljegyezte azt is, hogy a széle ha alulról elkezd barnulni, kb 15-20 mp alatt, meg kell fordítani az olajban. A tejfölbe beleaprította szépen a fokhagymát, majd felírta, hogy 200 ml tejfölhöz pontosan 2 gerezd fokhagyma kell. (Soha nem jutna eszembe a tejfölt milliliterben mérni...) Miután a sonkát is felcsíkoztuk, megterítettünk a tv asztalkán (mert a rendes étkezőasztalomat a hétvégén eladtam a székekkel együtt) és a földön, párnán ülve, kemping hangulatban megzabáltuk a mesterien kisütött lángosokat. (Szédületes egyébként, ahogy mondogatja, hogy Langooosch, langoschoooook...langoschooooooooook. A cukisági skálán majdnem eléri az O.-féle tv maci, alias téfáó móóószííí - szintet, aminek régebben már Malte is járt a közelében a kolbász helyett mondott kolbácsíííí-val, valamint a Piros Pöttyös helyetti phötjös-sel.) EM becsületére váljék egyébként, hogy amióta T. itt volt, tudja mondani, hogy eeegessegedreee, amit ha nagy ritkán pálinkát iszunk, nem is mulaszt el a koccintáshoz hozzátenni.

2013. szeptember 1., vasárnap

Zúzda

EM meglepetése remekül sikerült, Face koncertre mentünk Hirrlingenbe. (Igaz, hogy az autója indulás előtt végleg feladta a harcot, amivel Zsolti megnyerte a 200 km-es utat, én meg a sofőrködést a saját meglepi koncertem alkalmából, de nem baj, mert így is vastagon megérte.) A zenekar 4 és fél órán keresztül játszott, hajnali 3-kor indultunk el haza, fél 5-kor már ágyban is voltunk. A koncert alatt az embereket figyeltük a sörünk mögül és kibeszéltük őket, ez vezetett a következő szívszorító dialógushoz:

A helyszín a koncertsátor, velünk szemben, kb. 2 sörpaddal odébb ült egy 50-55 év körüli, kopaszodó, szomorú pasi, aki egész idő alatt egy 3 decis kólát szorongatott és búsult. Pislogott jobbra-balra, látszott rajta, hogy nem vár senkire, egyedül jött és egyedül is fog hazamenni. Nem dobolt az ujjával a zenére, nem üvöltötte a többiekkel, hogy THUNDER, csak lesett ki a fejéből szomorúan. Sajnálatot keltett bennünk, majd EM a következő kommentárral megadta a kegyelemdöfést:
- Látod? Pont így fogok én is kinézni, ha elmész Hamburgba.

Hát mit tehettem volna? Megpuszilgattam egy hangos jaaaaaaahaaaaaajj kíséretében, de még most is belesajdulok, ha eszembe jut.