Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...
Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:




Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...