...avagy holnap itt nemzeti ünnep van, sünnap, a német egység napja. Tag der
deutschen Einheit: 1990 október 3-án egyesült ugyanis a BRD és a DDR, az
akkori Kelet- és Nyugat-Németország. A jó németek nem nagyon gondolnak
ebbe bele, csak annyi jut el hozzájuk - furcsa módon - hogy nem kell
dolgozni menni, mert tegnap előtt O. is azon filozofált, miután
kérdeztem tőle, hogy mivel tölti a szabadnapját, hogy ez vajon egységes
szünnap-e Németországban. Megdöbbentett vele, talán még egy halk jézusmária is kicsúszott a számon. Ha én, az Ungarin tudom, hogy mit ünneplünk holnap,
akkor neki is tudnia kéne. Sőt. Aztán ma A-val is szóba került, hogy
holnap sokáig alszunk, majd megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon is ünnepnap
lesz-e. Persze! Utcabál keretében, önkívületben ünnepeljük a német egység napját. Nanáhogy.
Valamint: ma reggel gyanútlanul mendegéltem Zsoltival munkába, hát Bartholomä-nál egyszer csak azt látom, hogy ahol mindig is le szoktam kanyarni balra, ott a jó németek áthúzták az Aalen és Bartholomä szavakat a lekanyarós táblán. Természetesen nem hittem nekik, muszáj volt megpróbálnom mégis arra menni, mivel kerülőutat nem ismertem. Talán nem lep meg senkit a hír: nem vicceltek, tényleg le volt zárva az út, valami munkások is nyüszörögtek arrafelé, keltették a munka látszatát, támaszkodtak a lapáton és nem engedtek tovább menni. 10 percet késtem a munkából, mivel mindenféle kukoricaföldek között kellett szegény Zsoltival elkommandóznom Heubach-ig navi nélkül, mert ő meg nem ismerte a kukorica földek közötti utakat (nem mintha én ismertem volna). Magic! Hazafelére persze egyrészt elfelejtettem, hogy még ez is szembe jön ma velem visszaúton, másrészt haladtak a munkával a jó németek: nagyon poénos ötlet volt nem kitenni a táblát, hogy 10-15 centi szintkülönbség jön az útfelmarás miatt, ahogy az ember megpróbálja kikerülni a félsávos lezárást, mivel ahogy rongyolsz le a hegyről, nem látszik, hogy nem csak kikerülni kell az úttorlaszt, hanem kurvára le kell lassítani gyök kettőre, különben kitörik a kerék. Annyira nem röhögtem nagyot, annak ellenére sem, hogy nem törtem tengelyt. Semmi tábla, semmi torlasz, mentem szépen amerre kellett, erre mindkét sávban valami úthenger jött szembe, a munkások meg, akik először mutogattak, hogy nyugodtan kerüljem ki őket balról - nem látták, hogy onnan az a hengergetős, 2 tonnás szűzmária jön szembe teljes sávszélességben, igencsak képben voltak a saját munkájukkal - szóval amikor észrevették, hogy mégsem tudok arra tovább menni, elkezdtek izomból ordibálni, hogy gyorsan tolassak vissza. Hát mit mondjak? Remek érzés volt 100 métert úgy tolatni, hogy közben 10 munkás leste. Több kilométert kellett visszafelé mennem, mivel a hülyék a kukoricásba és a környező mezőkön át vezető összes betonos és földutat lezárták. Biztos ami biztos alapon, nehogy már haza tudjon menni, aki reggel arra tévedt valami miatt. Gondoltam is magamban többször, hogy ez most komoly? HOGYAN menjek vissza? Repüljek? Végül találtam egy (szó szerint) mezei utat, amin kb 40 percet bandáztam, bevitt valami fenyőerdőbe, ahol eléggé nehezemre esett nem arra gondolni, hogy a horror filmeket is ilyen helyeken forgatják, ahol mindenféle szörnyűségek ugrálnak ki a kocsik elé a sötétben (mert az erdőben igenis sötét volt) és beleállítják az ember fejébe a fejszét. Volt olyan keskeny földút - szegény szegény Zsolti! - amin traktor jött szembe ezerrel, meg olyan is, ami 3 felé ágazott és aminek mind a 3 elágazásán végig mentem és egyik sem vezetett sehova. Nagyon jó volt, remélem csütörtök hajnalban mindezt ismét átélhetem. Az annyival lesz fokozott élvezet, hogy reggelente köd is van.
