2013. december 18., szerda

Tejeskávé és lazacos zsemle

Khátá, hiányozni fogsz - mondták a három urak a Babi néninek, aki 10 évre Timbuktuba költözött, majd betolták az utolsó falat reggelit az arcukba.

Kis kedveskéim, december végéig eltűnök a blogról, mint szürke szamár a ködben. Annak, akivel nem találkoznék az ünnepekben (és sajna ők vannak többen) boldog karácsonyt kívánok, január elején vadonat új kepesztésekkel jelentkezem. Lesz sok speed dating és lakás keresés, berendezés, megőrülés és természetesen még több három urak. :)

2013. december 16., hétfő

Három urak be vannak pörögve a szerdai hazarepülésemtől.

D-nek kicsit későn esett le, hogy december 18-tól január 6-ig nem dolgozom, nehezen vette az adást: "És ezt O. vagy M., mint cégvezető, komolyan helyben hagyta neked, hogy ENNYI IDŐRE LELÉPJ???? Nemááá!"

O. egyébként is mindent evéssel ünnepel. Ha születésnapja (vagy bármije) van valamelyikünknek, nem a szokásos szemközti menzára megyünk ebédelni, hanem a Steak House-ba, vagy egy közeli étterembe, ahol nagyon jól főznek: "Szerda reggel 9 helyett 8-ra jövünk mindannyian dolgozni, jó? Elmegyünk együtt reggelizni, mert Khátá délben lelécel."

Komolyan kezdem úgy érezni, mintha minimum Timbuktuba mennék legalább 10 évre...

Ma ebéd után O-ra olyan szinten rátört a valahova mehetnék és a valamit csinálhatnék**, hogy miután mondtam neki, hogy akkor én elmegyek gyorsan a sarki postára, mert fel kell adnom valamit, mindjárt jövök, közölte, hogy jó, az ő autójával megyünk és D. is jön (közben az ad hoc programról mit sem sejtő D-nek üvölti a csarnok másik felébe, hogy "Dééééééééééé gyereeeeeeeee, megyüüüüüüüünk!!!", aki természetesen kérdőjel arccal néz rám, hogy mé, most mi van, hova megyünk? Hát nem tudom, én csak postára akartam menni, de úgy tűnik, most mindhárman útra kelünk, mert valakinek mehetnékje van). Szerencsére azért elkanyartunk a postára is, mert tényleg dolgom volt, majd a két urak lelkesen megszavazták, hogy menjünk ki a pár kilométerre lévő hamburgi repülőtérre, "mert ott olyan jó", fel lehet ülni a legfelső szintre kávézni és lehet lefelé lesni az embereket, kritizálni a nőket, röhögni a többieken. El voltam képedve az ötlettől, de ezt valami olyan lelkesen szavazták meg a postáról a főútra kikanyarodófélben (még az öklüket is le kellett pacsizni!), mintha valami nagy horderejű dolgot döntöttünk volna el, hogy még engem is teljesen magával ragadott a dolog, hogy juhú, reptér!!!



**ez az utóbbi hetekben többször előfordult, mindig ebéd után: voltunk már ilyen formán Ikeában és Media Marktban is kényszerbevásárolni és nézegetni... 

2013. december 15., vasárnap

Bekeményítettem

...és lefoglaltam magamnak január 19-re egy speed dating helyet a már rég kiszemelt korcsoportban egy bárban. Eredetileg úgy volt, hogy O-val megyek (ami persze még lehetséges), de miután a héten 4 napig halogattuk az online regisztrálást, mert egyik nap én felejtettem el munka után, másik nap meg ő és ma reggel kellőképpen bal lábbal keltem fel ahhoz, hogy elegem legyen a "Tüdelkram"-ból, úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást, O. meg jön velem ha akar, ha meg nem akar, akkor nem jön, ennyire egyszerű ez. 

Mert mindenki a saját szerencséjének a pogácsa.

Mivel a mai napon a hangulatom minden különösebb ok nélkül a szánalmas, a közepesen ergya és a fogalmamsincshagyjálbékén állapotok között mozog, meghoztam a mai második nagy döntést is: este újra elmegyek a zeneművészeti egyetemre egy koncertre, ami A lovely noise névre hallgat és Benjamin Britten 100. születésnapja alkalmából rendeződik. Mivel semmi kedvem megint a seggemet mutogatni a sötét parkban, miközben 817 kilométert sétálok, úgy döntöttem segítségül hívom hű társamat, Zsolti járművet, aki egyébként is arra hivatott, hogy engem fuvarozzon A-ból B-be. (Tudooom-tudooom, tömegközlekedéssel is biiiiztosan lehetne menni, de utána néztem a neten és ez nem az a nap, amikor agyvérzés nélkül elviselem, hogy eltévedek. Semmi kedvem nincs se átszállni, se keresgélni, se embereket megkérdezni, hogy hol vagyok, úgyhogy most Zsolti a soros.)

2013. december 12., csütörtök

Öreg krumpli

Három urak (úgy ülnek, mint a nyulak) külön kis kifejezéstárral rendelkeznek a régi autókat illetően: nem azt mondják, hogy roncs, vagy hogy öreg mint az országút, hanem das ist ja eine alte Kartoffel / Gurke! azaz a szóban forgó autó egyszerűen egy öreg krumpli vagy uborka. Megemlítettem ma O-nak, hogy rendkívül nagy cukiságnak könyvelném el, ha hosszú távollétemben néha beindítanák a közelben parkoló Zsoltit, nehogy mire visszajövök, ne akarjon működni. 
- "Persze Khátá, nem téma, dann kannst du mit deinem Auto wieder durch die Stadt gurken." 

Pfff...szegény Zsolti, ki lett osztva, megkapta az uborka-minősítést.


2013. december 9., hétfő

Maja a méhecske...

... amikor O. az ikea kellős közepén egyszer csak úgy dönt, hogy a frissen a sárga szatyorba helyezett, tapadós végű mosogató kefékből kettőt a kopasz fejére cuppant. 

Hát mit mondjak? Nem csak én röhögtem visítva, hanem még páran mások is körülöttünk...

2013. december 8., vasárnap

Svábok...avagy a lesújtó véleményem nem változott

Tegnap vidáman netbankolgattam, utalgattam ezt-azt ide-oda, majd teljesen véletlenül belebotlottam egy számomra ismeretlen, viszonylag magas összegbe, ami november végén lett levonva a számlámról. MIAZISTEN??? - háborodott fel a Babi néni és joggal. Megnyitottam a részleteket, ahol a következő pofátlanság fogadott: a göppingeni adóhivatal nagy vidáman levonta a következő évi gépjárműadót Zsoltira, ami azért röhej, mert:
- 3 hónapja hivatalosan elköltöztem a szövetségi államból
- Zsolti is át lett november elején jelentve, HH rendszáma van, az égvilágon semmi közük nincs már se az autómhoz, se a gépjárműadómhoz.
A hamburgi adóhivataltól még levelet is kaptam az autó átjelentése után arról, hogy az összeg és az esedékesség dátuma nem változik a korábban a göppingeni adóhivatal által megállapítottakhoz képest, viszont a lét az itteni hivatal fogja levonni (logikus módon, hiszen 3 hónapja ide fizetek adót). Drága sváb tázsvíreink viszont azt gondolták, a hivatalos bejelentés ellenére miért is ne vonjuk már le mi is a pénzt, milyen vicces lesz már, ha a hamburgiak és mi is jól járunk. A hiba csak az volt, hogy észrevettem és WRÁÁÁ! - montaja Babi néni - bedobom jó igényesen kővel az ablakát - és éktelen haragra gerjedt, majd sztornózta az adóhivatal levonását, aminek köszönhetően az összeg az utolsó centig visszatért a számlájára. (Pozitív meglepetés volt egyébként, hogy van ilyen online opció, hogy a kívülről rám küldött terhelést egyszerűen vissza tudom utasítani, illetve a levont pénzt füttyszóra vissza tudom hívni.)

Hétfőn mindenesetre felhívom őket és kivont karddal a város ellen vonulok úgy megosztom velük a véleményemet ékes német nyelven, hogy csak úgy nyekkennek. 

Ráverek a kezükre, az biztos. Anyád számlájáról vonogassál éves gépjárműadót, köcsög !

2013. december 7., szombat

Büdös, zavarodott és félmeztelen emberek, avagy üdv a nagyvárosban

Voltam ma M-mel (azzal az M-mel, akinek az autóját kicsit megnyomorítottam) vért adni. Az út a véradó központig nem volt teljesen akadálymentes, mivel először elbeszélgettük a metróban az időt és elfelejtettünk a megfelelő megállónál leszállni, majd beszállt a kocsiba egy nő, aki valami olyan leírhatatlanul büdös volt, hogy nem tudtunk hova menekülni, mert az egész metrókocsit elárasztotta a szaga, aztán nagy nehezen elértük a célállomást, felfújt arccal, visszatartott levegővel kepesztettünk ki a szerelvényből, amikor is jött a legrosszabb: egy körülbelül 70 éves bácsi baktatott előttünk, akinek valamilyen megfontolásból le volt félig húzva a nadrágja (és természetesen nem viselt alsónadrágot, mert minek is az), amiből egyenesen az következett, hogy sajnálatos módon láttuk a fenekét. Hát mit mondjak? Nem kellett volna, kifolyt a szemünk, ezt a látványt épelméjű ember nem kívánja magának (nem mintha bajom lenne az idősebb korosztállyal, de ha én nem teszem közszemlére a meztelen fenekemet, akkor légyszi az idősek se tegyék!). Továbbá: a véradó központban a szokásos kérdőív kitöltése után az orvosi vizsgálatra várva röhögőgörcsöt kaptam. Az orvosok a véradókat ugyanis nevükön szólítják be a terembe, ahol leveszik a vért, addig kint az előtérben kell várakozni, ahogy mi is tettük, amikor is a következő pácienst szólították:
- Frau Einhorn! (Einhorn = egyszarvú)
Nálam itt elszakadt a cérna, elkezdtem izomból röhögni, ami lavinaszerűen egyre súlyosabb lett, a végén már M. kérdő tekintete ellenére sem tudtam egy értelmes szót se kipréselni magamból, mert ő nem hallotta, hogy hívták a nénit, belőlem már csak sípoló hangok jöttek ki és csak annyi sikerült, hogy nyíííííííííííhhhíííííííííííííííííí, miközben folyt a könnyem, mint a záporeső. 

(Az is lehet egyébként (és be kell látnom, ennek van több esélye), hogy Eichhornnak hívták a nénit.)

Továbbá: végre sikerült megvennem EM születésnapi és karácsonyi ajándékait is. Mivel december 30-án jön és egy hetet marad, azaz ugyanazon a napon érkezik, amikor én is visszarepülök Budapestről Hamburgba, így nem lesz időm az érkezése előtt további bevásárló köröket tenni. Nagy fejtörést okozott, hogy mi(ke)t ajándékozzak neki, mivel nem tudtam, ő mekkora költségvetéssel számol és nem akartam megint alul maradni. Szerencsére nekem volt hamarabb születésnapom, pontosan 3 nappal ezelőtt (azaz 4 héttel vagyok nála idősebb), kaptam is tőle postán egy szuper cuki ajándékot (és itt meg kell említenem a családomat és a Babi nénit, mert ők is küldtek nekem csomit, benne tök jó dolgokkal, amit nem bonthattam fel idő előtt, bele is őrültem kicsit). Ennek hála, megtudtam, hogy EM körülbelül mennyivel számolt, ami nagyban megkönnyítette az ajándékvásárlásomat: küldött nekem egy home-sörfőzőszettet, ami egyben magyarázat a csatos üvegekre is, amiket gyűjtenem kell. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy január első hetében barna sört fogunk gyártani nálam a lakásban! 

2013. december 1., vasárnap

Autóelhozás - level 999

A berlini utam csütörtök délutánra volt betervezve: odafelé ICE-vel, visszafelé a frissen bevásárolt Infiniti FX 30d-vel. Az egyetlen dolog, amivel nem számoltam, hogy a MÁV-hoz hasonlóan a német vasútnak is vannak rossz napjai, amit sajnos a saját bőrömön meg is tapasztaltam. Este fél 6-ra kellett volna Berlinbe érkeznem, a kiválasztott vonatra viszont több, mint két órát (!!!) kellett várnom a pályaudvaron. Priceless. Hideg volt, sötét volt, mérgemben még haza sem tudtam menni, mert Zsoltit Rellingenben hagytam, M. vitt ki délután a hamburgi főpályaudvarra, így nem volt más választásom, mint kivárni a hatalmas késést. (Mellesleg a vonatra egy másodosztályú jegy 76 EUR-ba került, a pofám leszakad, hogy még így sem sikerült időben odaérni!) A szerelvény fél 8 körül nagy nehezen meg is érkezett, este fél 10 körül értem Berlinbe, ahol újabb 20 percet kellett várnom a nyomorult taxira, mert persze mindenki azzal akart tovább utazni és kajakra sorba kellett állni érte. Miután nagy körülményesen elértem a célul kitűzött Infiniti szalont, átültem T. autójába és elmentünk először enni, mert mindketten farkaséhesek voltunk. Beültünk egy japán étterembe, ahol alaposan bekajáltunk sushiból (itt szeretném megjegyezni, hogy kezdek teljesen kifordulni önmagamból: a sushi az elmúlt 27 évben abszolút no go volt, semmilyen körülmények között nem lettem volna hajlandó nyers halat enni. Így múlik el a világ dicsősége: rászoktam hát a sushira.) T. nagyon cuki volt: evés után még autóval körbevitt, mint foxi a rongyot a berlini éjszakában, majd a mini sightseeing-et az autószalonban befejezve átvettem a dögöt. Nem találok rá jobb kifejezést: 2 méter széles, 4,8 méter hosszú autószörny, négy kerék meghajtású, 7 fokozatú automata váltós, 90 literes tankkal és több, mint 2 tonnás önsúllyal.

                     

Éjjel negyed egykor sikerült is elindulnom vissza Hamburgba, 3-kor értem haza. Be kellett látnom, hogy titokban örülök, hogy éjszaka vezetek, mert a berlini városi forgalom - ha lehet ilyet mondani - még a hamburginál is rosszabb, én meg nem vagyok hozzászokva, hogy egy ekkora tehenet vezessek, nem nagyon éreztem (még), hol kezdődik és hol végződik az autó. Út közben volt is egy kis "vitám" vele, mert derült égből villámcsapás szerűen néha rám pittyegett, amit nem tudtam hova tenni, mivel tankoltam is bele, most mé' kell még mekegni? Bosszantott, na. Egy apró szignál villogott a pittyegés mellett a kijelzőn, amin egy autó volt 2 csík között. Kajakra röhögnöm kellett a helyzeten, mert halvány lila gőzöm sem volt, mi az isten ez??? Értem én, hogy a két csík azt a sávot jelenti, amiben megyek, de ezt miért kell velem külön közölni? Tudom én is, hogy egy autóban ülök az út 2 sávja között, ezért igazán nem kell itt a csipogós hiszti... A kormányon volt egy gomb ugyanezzel a kis jellel ellátva, azt néha megnyomtam, hátha akkor abba hagyja, de nem jártam sikerrel. Beletelt vagy fél órába, mire az autópályán repesztve végre rájöttem, mit akar mondani az autó: az extrát, ami belepofázott a vezetésbe úgy hívják, hogy Spurhalteassistent (departure warning system, azaz LDW) és az a lényege, hogy amikor az autó úgy gondolja, hogy túl közel (vagy nedajisten rá) mentem a felezővonalra, akkor szemrehányást tesz nekem pittyegés formájában. Ha a kormányon található gombot megnyomom és ezzel bekapcsolom a rendszert, akkor pedig még ellen is tart, azaz nehezebben lehet balra kormányozni, mert a kocsi ellenáll. Beszarás.

2013. november 24., vasárnap

Hétvégi ez-az-amaz

A három urak mind a 72 ajándékát becsomagoltam a hétvégén, azt hiszem, egy darabig nem szeretnék csomagolópapírt látni, elég nagy meló volt, viszont már előre örülök neki, hogy minden nap egyet kibonthatnak majd és remélem, lesz a fejenként 24 ajándék között pár olyan is, amivel tényleg kapuba találok náluk.

Valamint: jövő hét pénteken nagy móka lesz: nem csak azért, mert D-vel este jéghoki meccsre megyek, hanem mert előtte korán reggel valószínűleg Berlinbe kell mennem elhozni egy autót: Hamburgból ICE-vel el a fővárosba, ott felmarni T-nél a kereskedésben a járgányt (ő egyébként az a T, akinek a lakását bérlem), elmenni vele egy jót enni, majd a friss zsákmánnyal visszajönni Hamburgba. Nem hangzik nagyon bonyolultan, mindenesetre viszek magammal egy heti hideg élelmet, vizet és hálózsákot arra az esetre, ha a visszaúton eltévedek és elmegyek egészen Vlagyivosztokig, ami sajnos a remek tájékozódási képességeimet ismervén nem zárható ki teljesen. Az ICE egyébként baromi menő, eddig egyszer próbáltam, jó 10 évvel ezelőtt: egy olyan hightech vonatot kell elképzelni, ami a Hamburg-Berlin között tátongó 300 kilométert mindössze másfél óra alatt lenyomja, a leggyorsabb szakaszokon 300 kmh-val tépve.

Továbbá: ma újra elkezdtem futni. Gyönyörűségesen elfutottam az Alster egyik túlsó partjáig, meg vissza, ami mindössze 20 perc volt kb, de figyelembe véve, hogy utoljára Geislingenben, a világ valagán voltam futni, egyáltalán nem annyira kegyetlenül ergya - montaja Babi néni.

2013. november 22., péntek

Munka után este elmentem O-val kicsit nézegetni, ettünk indiait, voltunk dm-ben, szagolgattunk parfümöt, vettem is magamnak egyet, megbeszéltünk minden fontos és nem fontos dolgot, sétáltunk egyet a hidegben, majd a következő megállapítást tette:

- Khátá, tudod mi még szerintem nagyon vicces?
- Na mi?
- Az, amikor magyarul telefonálsz.
- Az miért vicces?
- Mert tisztára úgy hallatszik, mintha kisegerek beszélgetnének egymással.

Pfff... :)

2013. november 21., csütörtök

Ismerkedem

Munka után eltoltam Zsoltit a benzinkútra adtam a lovamnak abrakot. A kasszánál fizettem, nem gyűjtök pontot, nincs Aral kártyám se, Danke schön, mind a száznyolc kérdésre nemmel válaszoltam, elköszöntem, a kasszás csávó még szép estét kívánt, majd lendülettel megfordultam és elkezdtem volna izomból kigaloppírozni a shopból, ha észrevettem volna, hogy a következő ügyfél, aki egy fiatal katona volt, annyira szorosan mögöttem áll, hogy ha ezt előre tudom, biztos zavart volna. Mivel nem tudtam, így nem is zavart, gyanútlanul megpördültem és nekifogtam a galoppnak, de nem sikerült, cserébe szemből felkenődtem a katonára. Tisztára, mint amikor az ember nekimegy az üvegajtónak. 

Hogy mi történt aztán? Baromira meglepődtem, majd miután visszapattantam a mellkasáról, kiröhögött. 

...

Nem értem, miért kell újonnan minden(ki)nek nekimennem, ami tetszik.

2013. november 15., péntek

:)

Három urakról külön blogot lehetne írni, annyi anyagot szolgáltatnak hozzá.

1.
A rendszámtáblák felszerelése nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, mert koszos lesz a kezem, a rendszám éle elvágja az ujjam, felsérti a bőröm, macerás is stb, viszont naponta százszor kell a piros rendszámokat cserélgetni az autók mozgatásakor, szerencsére általában nem nekem kell ezt a típusú művészetet művelnem, viszont néha előfordul, hogy szembejön velem a tenni való, mint ahogy ma is: 
Misszió: 2 db autó elhozása Dével. Ő szerelte a "sajátjára" a rendszámot, én meg nem akartam ácsorogni, mint valami királylány és nézni, ahogy a másik dolgozik, hiszen nekem is van két kezem, fogtam szépen a másik két rendszámtáblát és elkezdtem ráhegeszteni őket az általam vezetendő autóra. Az elsőt sikerült is ügyesen feltenni, majd mire a hátsóhoz értem volna, Dé közbeavatkozott:
- Khátárííínááá te mi a jó istent csinálsz?
- Hogyhogy mit? Felszerelem a rendszámokat.
- Adod ide rögtön? Hát lekopik a körmöd, lejön róla a lakk!!!!
Pfff... :)

2.
Ma beköltöztem Dé irodájába, mert az egész csarnokot télen nem lehet rendesen befűteni és a héten sokat fáztam, O. is minden nap basztatott, hogy menjek inkább hátra M-hez a "könyvelésre", mert ott meleg van, de azt nem akartam, mert ott nincs semmi dolgom és unom magam, úgyhogy inkább a többiekkel maradtam, be voltam öltözve egész héten, mint valami jeti, egészen a mai napig, amikor is O. reggel megvitatta Dé-vel, hogy hideg van a csarnokban és biztos fázom, mire Dé saját magától felvetette, hogy beköltözhetnék hozzá az irodájába, mert ott meleg van, mi meg úgyis mindig nagyon egy kapura játszunk, jól megértjük egymást, ő örülne neki. Hát mit mondjak? Ezen a felvetésen alaposan meglepődtem, mert mindegyikük közül Dé a leginkább magának való, visszahúzódó, csendes, most meg ő veti fel, hogy legyek szíves zavarjam a köreit nonstop jelleggel. Ezen aztán mindenki teljesen belelkesült, átrendeztük/kicseréltük a komplett berendezést, egész délelőtt szereltünk-csavaroztunk-bútorokat tologattunk, hogy legyen elég hely Dé icipici irodájában nekem is, de megérte, mert a fiús odúból nagyon kis csini, lakható kuckó lett végül. Hogy mi az egész hozadéka? Azon kívül, hogy már nem fázom az, hogy mindenki nálunk csövezik. Nincs is annyi ülőhely, hogy mind a négyen letegyük a seggünket, de a többi kettő urak is ott tornyosulnak állandó jelleggel a másfél négyzetméteren, amikor csak lehet.

3.
Az egyik asztal szétszedése és a hátsó traktusba vitele után állunk nagyban mind a négyen az objektum körül, aminek a lábai le lettek szerelve, ezáltal sokkal alacsonyabb lett. Úgy nézett ki, mint valami ovis étkezőasztalka, amire O., aki ma egyébként is sziporkázott, a következő díjnyertes hozzászólást osztotta meg a nagyérdeművel:
- höhö, most aztán fel kell vennünk M-nek egy titkárnőt, mert lett egy felesleges asztalkánk, de csak törpét tudunk alkalmazni, mert olyan alacsony. Khhhh... Khátá, tudod miért lenne rendkívül praktikus egy törpe barátnő? (Meg kell mondjam, kezdek hozzájuk edződni, mert azonnal a helyes megfejtés jutott az eszembe...) Hát azért khhhhh, mert állva le tud sz*pni. Khhhhh...


2013. november 12., kedd

Szimpla kedd

Ma a szokásos menza helyett a közeli Steak House-ba mentünk ebédelni, mert a három urak már napok óta rá vannak feszülve a témára, amitől kicsit idegállapotba kerültem, de végül minden jóra fordult, mert szerencsére volt pulyka is az étlapon, így sikeresen megúsztam, hogy marha húst kelljen ennem. Közben ment a szokásos téma, egymás orrba-szájba szívatása: M-et azért, mert lassú és mert mindenhez 10 liter szószt eszik, D-t mert keveset beszél és mert bele van csavarodva a szomszéd szőke csajba, engem pedig most szerencsére pihenőpályára tettünk, mert a múltkor izomból berágtam O-ra, ami úgy tűnik, emlékezetes volt, úgyhogy még védettséget élvezek. Szóba jött, hogy mi minden volt jobb a régi időkben, mi az, ami ma teljesen más stb, amikor is a következő rendkívül ízléses és odavaló megjegyzést fűzte hozzá a témához minden átmenet nélkül: 
...és kkkhhhh akkoriban a nőknek (és mutatja hozzá, nagy kupacot formálva a kezeivel az öle fölött) iiiiiiiiiilyen sok fanszőrzetük volt, ni! Végzel a "melóval", ééérted, aztán szedegetheted le egyenként a  10 kiló szőrt a nyelvedről...

Nah itt kajakra kiesett egy darab krumpli a számból és belesírtam a dressingbe.

Továbbá megbízatást kaptam adventi naptárak tömeggyártására, szám szerint háromra: D-nek, M-nek és O-nak. Mivel háromszor 24 darab, személyre szabott ajándék kitalálása, megvétele és becsomagolása nem kis feladat, kicsit ökölbe vagyok szorulva, de nagyon szórakoztat a dolog, meglátjuk, mennyire jön be nekik a Khátá-féle minden napra egy meglepetés. (És igen, nekem is lesz naptáram, de az enyémet nem én készítem, hanem O.)

2013. november 10., vasárnap

Tipp1

Babi néninek ma remek ötlete támadt a 18 üres csatos üveget illetően: EM talán sört akar főzni!?

Tudom, elsőre hülyén hangzik, de ha jobban belegondolok, nem kell feltétlenül otthon megfőznie az X liter sört, mert akkor meg is kellene, hogy utaztassa, ami 700 km-es távon nem okoz annyi örömet, főleg, ha valaki más autójában út közben ki is folyik kicsit, viszont a melót nálam is végezhetjük, így elég, ha velem beszerezteti a csatos üvegeket... Jaj, remélem nem ez lesz a meglepetés, mert az én 2 négyzetméteres minikonyhámban nem biztos, hogy szeretnék sört főzni!

Megöl a kíváncsiság december végéig.

2013. november 9., szombat

Jéghoki meccsre megyek

Ülök az autóban M-mel és D-vel, úton vagyunk hármasban 2 másik autót elhozni, amiket O. vásárolt be. Arról megy a diskurzus, hogy D. bele van szerelmesedve egy emhármas béemwébe és az a nagy kérdés, hogy a kézi váltós vagy az automata verzió lenne-e a legmenőbb megoldás? Mivel ehhez nem tudtam hozzászólni, pedig megkérdeztek engem is, hogy Khátá, neked melyik jönne be jobban, lassan lemorzsolódtam a beszélgetésben, elmerültem a saját kis gondolataimban és már nem követtem, hogy a másik kettő miről beszél tovább. Akkor kaptam csak újra észbe, amikor a nevemet hallottam D-től:

- ...és te Khátárííínááá (mert ő valami miatt mindig így hív), voltál már jéghoki meccsen?
- Öööh ...nem én!
Lemaradtam az urak témaváltásáról: jéghoki meccs, ahova D. egy pajtijával megy, ahol söröznek, mulatnak és a játékosokon röhögnek.
- Lenne kedved a következőre eljönni?
- Lenne hát - montaja Babi néni.

Pitty-pitty-pötty, nyomban fel is hívta a spant, lekérdezte, hogy lenne-e még egy jegy Khátárínának is, mert ő is szívesen jönne, 1-2 óra múlva pedig már a kezemben is volt a frissen begyűjtött plusz jegy:
November 29, a Hamburg Freezers játszik a Kölner Haie ellen.

A csatos üvegeket illetően pedig elkezdtem a gyűjtést, megvettem az első sixpack-et: hat darab 0,33-as Dithmarscher Urbock barnasört, amit Cuxhaven felé gyártanak, ott, ahol az Elba az Északi-tengerbe torkollik. (Mai geográfiai kultúrrovatunkat hallották, köszönjük figyelmüket.)

2013. november 7., csütörtök

18 üres csatos üveg

Második nekifutásra sikerült a rendszám-hadművelet. Az idő ugyanolyan takony volt, mint hétfőn, esett az eső, a hatos felkelés is ugyanannyira fájt, mint legutóbb, erőfeszítéseimet viszont végre siker koronázta, szert tettem a szép, új HH rendszámaimra, Zsoltinak igazán jól állnak, sokkal jobban, mint a GP-sek.

EM-mel közben a szilvesztert tervezzük, az ünnepek után nálam tölt egy hetet, együtt ünnepeljük a születésnapját is január másodikán. Fel kell kötnöm a gatyámat az ajándéka(i) kitalálását illetően, mert valamit megint forgat a fejében:

- Ha innentől sört veszel, csak csatos üvegeset vehetsz. 
- MÉ????
- Mert azt mondtam. Nem árulom el, meglepetés lesz, de mire megyek, össze kell, hogy gyűljön 18-20 darab üres csatos üveg. Pálinkás vagy boros is lehet, csak gondoltam ezt a mennyiségű sört hamarabb ki tudod addig végezni, heti 3-at kellene (csak) így meginnod.

Hát mit mondjak? Halvány lila gőzöm sincs, mit lehet csinálni 18 darab üres, csatos, sörös üveggel. Meg fogok makkanni december 30-ig a kíváncsiságtól, a mocsok meg direkt visszaél vele. Akinek van tippje, mire kellhetnek az üvegek, ne titkolja el előlem, légyszi!

2013. november 4., hétfő

Balfék vagyok, az az igazság


Ma reggel 7:15-re volt átírási idöpontom a forgalmi bázison, mivel Zsoltinak - a békának - intéznem kell szép új, hamburgi rendszámot a régi sváb helyett. Nagy nehezen fel is tápászkodtam hajnali hatkor (!!!), tegnap este rendkívül ügyesen összekészítettem a nyóc tonna papírt, amit ilyenkor kérnek: biztosítási számot, forgalmit, e-mail visszaigazolót, tettem a kosárkámba csavarhúzót, mert nem emlékeztem rá, hogy a rendszámomat ki tudom-e simán cserélni, vagy esetleg csavarozni is kell, még majdnem büszke is voltam magamra egy percig, hogy milyen kis elörelátó kocka vagyok, majd lefeküdtem aludni, mint aki jól végezte dolgát.

Reggel utálatos volt hatkor felkelni. Hideg, nyálkás idö volt, amikor nekivágtam az útnak a hajnali vaksötétben. Az elsö gondom az volt, hogy nem találtam rendes parkolóhelyet a forgalmi bázis mellett, így egy közeli Shell kút parkolójában álltam meg. Remek érzés reggel háromnegyed hétkor, tök sötében és izomból szakadó esöben a rendszámtáblákat levandálkodni az autóról, hótt retek lett mindkét kezem és el is áztam alaposan. (A tegnap felkent körömlakkot is becsülettel meggyászoltam és elsirattam közben.) Kicsit bazmegoltam még a sötétben, majd elindultam a megadott címre, ahol kb 4 perc várakozás után be is hívtak (mert ugye okosan kértem magamnak online idöpontot!), leültem a bácsi asztalához, elmutogattam neki (mint a stewardes a repülön), hogy mi mindent hoztam magammal ügyesen: biztosítási szám, visszaigazolás, útlevél, régi rendszám, forgalmi, tudúúúú pábúmm, tssss...

- Fahrzeugbrief?
- ...

Pííííííppp - kisípolom inkább a reakciót, ami hirtelen kijött belölem. Hogy miért? Mert a Fahrzeugbrief (mi annak a rendes neve? Nagy, zöld lepedö, ami nem a forgalmi és amin nyomon lehet követni az elözö tulajdonosokat estébé... A4-es mértü, tudjátok na) szóval a zöld anyámkínja bizony nem volt nálam. Ennyire gyökér is csak én lehetek. Mi következik ebböl egyenesen? Hogy potyára keltem fel 6-kor, áztam caffá a hideg, szakadó esöben, potyára szereltem le a rendszámaimat, rádásul vert hadakként most mehetek vissza a Shell kútra, szerelhetem fel újra a rendszámtáblákat a még mindig szakadó, hideg esöben, a kezeim megint mocskosak lesznek, reggel fél nyolc van és semmit nem tudtam elintézni. Ennél nem jöhet rosszabb.

De jött. Miután másodszor is eláztam, immár úgy néztem ki, mint egy varacskos disznó, épphogy csak röfögni kellett volna még egy kicsit, visszaültem az autóba, sürü káromkodások közepette eldöntöttem, hogy nincs már értelme haza menni a Kfz-Brief-ért, mert nincs újabb idöpontom, ki tudja, mennyit kellene várni, inkább bemegyek egy órával korábban dolgozni. Ezt eldöntvén Rellingen felé vettem az irányt a sajnos még mindig göppingeni rendszámú Zsoltival, a városban természetesen dugó volt, ahol eltöltöttem remekbeszabott másfél órát, majd pontban 9-kor megérkeztem az irodába, mintha mi sem történt volna. 

A következö idöpontot szerda 7:15-re stoppoltam le magamnak, meglátjuk, abból mi lesz...

2013. november 2., szombat

Liftaknás dáridó

Délelőttre volt Hendrikkel és Sandrával megbeszélve, hogy értem jönnek autóval és csellengünk kicsit a városban. Összekészültem, felöltöztem, bezártam szépen a lakást és le akartam menni eléjük a földszintre. Megjött a lift, kinyílt az ajtó, majd véletlenül kiejtettem a(z egyetlen) lakáskulcsomat a kezemből, ami természetesen a liftaknába esett (hova máshova?), illetve először a liftajtók alatti hülye kis résbe. Hallottam, ahogy fémes hanggal neki-nekiütődik a falnak zuhanás közben, majd 17 emelettel lejjebb DISS, földet ér. 

Hát mit mondjak? Ezt az érzést nem kívánom senkinek: amikor rájön az ember, hogy (már megint) hajléktalanná vált. Most mi lesz? - kérdezteja Babi néni (és joggal). A lakásba nem tudok visszamenni, mert bezártam. Az épületből nem tudok kimenni, mert akkor nincs többé visszaút, így legalább bent maradok, nem kerülök teljesen az utcára. Különben meg mindjárt megérezik Hendrik és Sandra, akik miattam utaztak 400 kilométert én meg ahelyett, hogy örülnék nekik, inkább beb*szom a kulcsomat a liftaknába. Kiváló.

Felhívtam T-t, akitől a lakást bérlem, hátha van valami tippje, de sajna nem volt. Sejtettem. Berlinből nem tudott segíteni, csak annyit, hogy a házmester irodájának az ajtaján szoktak lenni telefonszámok, azok közül válasszam ki a Notdienst-et és vegyem fel velük a kapcsolatot. Ok. Felvágtattam a lifttel a 4. emeletre, ahol nagy meglepetésemre belebotlottam a házmesterbe, aki szombaton alapból nem dolgozik, nem is értem, mit keresett itt. (Mázli!) Kihasználva a helyzetet, kicsit ráakaszkodtam és mondtam neki, hogy képzelje el, bedobtam a kulcsomat a liftaknába, most mi lesz?

- Melyik liftbe? (kettő van ugyanis, egymás mellett: egy kisebb és egy nagyobb)
- A jobb oldaliba.
- Oké, nyugodjon meg szépen, mindjárt megnézzük, mit lehet tenni. 
(Nyugodjak meg? NYUGODJAK MEG? NYUGODT VAGYOK B*MEG!!!!!!!!!!!)
- De lehet, hogy nem is a jobb oldaliba, hanem inkább talán a balba. (Jóvanna, felment a vérnyomásom, ideges voltam, kínomban nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy 5 perccel ezelőtt melyik lifttel jöttem le a 17. emeletről.)
- Semmi baj, akkor megnézzük mindkét liftet. 
Alles klar.

Lementünk a földszint alatti emeletre, szétnyitottuk az ajtót, lehasaltunk és egy zseblámpával bevilágítottunk az ajtó alatti résen keresztül a liftek alatti szűk kis térbe, ahova nem lehet lemenni, max ki lehet horgászni onnan dolgokat, ha nagyon muszáj. Kulcs persze sehol. Se az egyik, se a másik lift alatt. Priceless. Mi lesz most? - kérdezteja Babi néni a házmestert (és joggal).
- Notdienst. Pár óra alatt (!!!) kijönnek, szétszerelik a lifteket (mivel nem tudom, melyikbe ejtettem a kulcsot, nem elég csak az egyik liftet szétszedni, hanem mind a kettőt szét kell...), kihalásszák a kulcsot, de ezt természetesen alaposan meg kell fizetni. 

Fergeteges. Így lehet megszabadulni rendkívül gyorsan és hatékonyan "rongyos" párszáz eurótól, ráadásul nem tudok sehova se menni, órákat kell várnom a szerelőkre. Agyfasz. A házmester látta az arcomon, hogy itt a vég, lassan lemegy nálam a roló, így felvetette, hogy menjünk vissza az irodájába, csinál nekem egy kávét és megbeszéljük, hogyan tovább. 
- Nem annyira tragikus ez, szerintem az sokkal rosszabb lenne, ha elvesztette volna a kulcsot - mondá a házmester. Hát pfff jóember... Nem igazán látom a különbséget a kettő között, mivel se így, se úgy nem tudok bemenni a lakásba. Így is elég tragikus, hogy eddig minden lakásomból kizártam magam valahogy, Duisburgtól kezdve Geislingenen át egészen Hamburgig, bár hozzá kell tennem, hogy ez a liftaknás trükk nagy újítás volt, level 999, ez még nem fordult elő. Közben hívott T, akinek véletlenül eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt adott a házmesternek egy pótkulcsot, ami, ha szerencsénk van, még benne van a páncélszekrényben, kérdezzem meg, hogy megvan-e, megkaphatom-e.
Megkérdeztem, megtalálta, megkaphattam.
(Guruljunk le, jó lesz. Legurultak, jó lett.)

Hogy kaptam-e hozzá idegösszeomlást is? Kaptam. Tanultam-e belőle? Igen. Soha többé nem szedem le a lakáskulcsot a kulcscsomómról, amit holnap magamra fogok ragasztani, leginkább pillanatragasztóval, hogy soha többé ne tudjam elveszíteni, meg beledobálni különböző liftaknákba.

2013. október 27., vasárnap

Ezt a posztot Viktornak ajánlom...

Gyakran eszembe jut, főleg (de nem kizárólag!), amikor valami technikai problémával találom szembe magam, amit nőként, budapesti szemszögből nézve a világ valagán, tök egyedül kell megoldanom, a hozzáállásom és a műszaki témákban való kompetenciám ismert, tudom, hagynak némi kívánnivalót maguk után. Szerszámaim sincsenek, csak csavarhúzó (amivel eddig bámulatosan sok dolgot szétszedtem, megszereltem és össze is raktam egyébként). Gondoltam rá (V-re) a téli gumik vásárlásánál, majd a geislingeni vezetékes internet wifire történő átállításakor, végül ma a hamburgi konyhai csap alatti lefolyórendszer szétszerelése előtt is. A felsorolás első két pontját megoldottam egyedül, a harmadik új, számomra eddig ismeretlen terület:

Minden azzal kezdődött, hogy nehezen folyt le a víz (mondjuk melyik dugulás nem így kezdődik?). Beleöntöttem némi lefolyótisztítót, de nem segített. A Most mit kéne csinálni? - kérdést feltéve magamnak végül meghoztam a végzetes döntést, ami akkor még viszonylag jó ötletnek tűnt, majdhogynem kedvem is volt hozzá: szétszedem a csap alatt található komplett lefolyót. A szétszerelés könnyen ment, kipucoltam a kanyargós csöveket, majd újra összeépítettem őket. (Ezt követően egy perces néma csendben emlékeztem a tegnap este frissen pirosra festett körmeimre, akiken a lakkot az akcióval tönkretettem.)

Csap megenged, három megfigyelés regisztrál:

1. A csövek tömítése nem jó, mert csurog az illesztéseknél a víz. (A szétszerelés előtt sajnos nem csurgott.)
2. Minden erőfeszítésem ellenére a dugulás még mindig fennáll.
3. Scheiße, nem kellett volna hozzányúlni, mert eddig legalább a tömítések jók voltak.

Szétszedtem még egyszer, a csöveket külön összeépítettem a fürdőszobában, hogy leteszteljem, hol van a gyenge pont. Sehol. Pfff. Ok, az összeépített szerkezetet visszavittem a konyhába, megint beszereltem, megint eresztett. FÁÁKKK!!! Itt már nagyon untam, hogy 3 órája a mosogatócsap alatt görnyedek, a kezeim klórszagúak (vagy miazisten van a lefolyótisztítóban, nem kellemes érzés, na), a hátam sajog a gubbasztástól, a lefolyómocsokban turkálok egész délután és nem tudom megoldani a problémát, sőt, amióta hozzányúltam, rosszabb, mint előtte.

Kérdés újra feltesz: mit lehet tenni? Khátá, was machst du jetzt? A következő fényes ötleteim támadtak:

- EM-et felhívni Geislingenben és mondani neki, hogy nyüüüüüüüüüüüühhhüüüüüüüüüü, aminek nincs értelme, mert csak összevesznénk az okostojás tanácsai miatt, amikkel nem segítene, mert én is pontosan látom, mit kell összeszerelni, a tömítetlenségen pedig nem tudna segíteni 700 km-rel messzebbről.
- O.-t felhívni, aki szintén nem ért az egészhez, teljesen értelmetlen.
- A Jézuskától új lefolyót kérni.
- M-et megkérdezni, hogy az energiamenedzsmenten kívül ért-e esetleg a vízvezeték szereléshez is, mert a következő randit a konyhámban is tarthatnánk. (Pfff... Ez volt az ötletek közül eddig a legrosszabb.)
- T.-t felhívni, mégiscsak ő lakott itt előttem, hátha tud valami okosat hozzászólni.

Felhívtam tehát T-t, aki holnap felhívja a házmestert, aki ha nem tud segíteni, ajánlani fog nekem egy szerelőt, aki idejön és fél óra alatt megoldja a problémát, amivel a fél vasárnap délutánomat elb*sztam, potyára. Némi kognitív fejlődést mégis tapasztalok saját magamon, mivel sem agyvérzést, sem pánik- vagy dührohamot nem kaptam és másokat sem gyilkoltam le (még). Egyszerűen tudomásul vettem, hogy nem tudom egyedül megszerelni a lefolyót (amit meglepő módon nem tanítanak az egyetemen), a többibe meg sz*rtam bele, majd jön szépen a szerelő és/vagy a házmester és megcsinálják.

Csap- és lefolyószétszerelési rovatunk holnap folytatódik, kérem, maradjanak velünk.

2013. október 26., szombat

Lomtalanítok

A költözésem okáról, hátteréről és körülményeiről nem sokat írtam a blogon. A mai bejegyzés megértéséhez elmesélem nektek, hogyan jutottam hozzá a jelenlegi lakásomhoz.

Miután O.-val megbeszéltük, hogy Hamburgba költözöm, felajánlotta, hogy megkérdezi egy Berlinben élő jó barátját, T-t, hogy lakhatok-e az első pár hónapban a hamburgi lakásában, amit egyébként nem használ, csak fenntartja arra az esetre, ha Berlinbe becsap egy meteor, vagy az idegen bolygóról érkező kémrobotok porig rombolják a várost. Remek ötletnek tűnt, mert nagyon húztam a szám egy újabb üres lakás komplett berendezésétől, mivel a bútoraimat eladtam, semmi kedvem nem volt megreszkírozni, hogy megint kidobok egy valag pénzt az ablakon. T-ről azt kell tudni, hogy baromi jó fej, azonnal, látatlanban igent mondott, így neki fizetem ugyanazt a bérleti díjat, amit ő is fizet a tulajnak havonta. Mivel februárnál hamarabb nem tervezem elhagyni a lakást, fontos, hogy jól érezzem magam benne, ami nem egyszerű, mert az ízlésünk T-vel baromira eltér, ha gonosz lennék, mondhatnám azt is, hogy neki nincs, nekem meg van. A kuckó kicsi, de rendkívül jó a fekvése a városon belül és egy huszonhat emeletes toronyház tizenhetedik emeletén van, kilátással mindenre, ami a városban van. A beköltözésem után pár héttel elindult a fejemben az agyrágó bogár, mivel van pár dolog lakásban, amivel nem voltam kibékülve és amiktől lépcsőzetesen meg kellett, hogy szabaduljak, 3 dolgot emelnék ki ezek közül:

1. bazinagy, neobarokk festmény, vastag, arany kerettel, rajta egy fekvő női alak, körülötte gyerek-angyalkák virágokkal és gyümölcsökkel. Pár hét elteltével mondtam O-nak, hogy vagy a festmény megy, vagy én, de egyszerre mindketten nem lakhatunk a lakásban, úgyhogy letakartam ezt a művészi csodát egy drapériával. A megoldás átmenetileg működött, ma viszont meghoztam a döntést: leszedem a monstrumot a falról, bármi történjék is, majd ezzel a lendülettel be is tettem szépen a kukába kanapé mögé, ott van a megérdemelt helye. (Annak pedig, aki ilyesmit fest, elad és ezzel a világra szabadítja az ízléstelenséget, statárium járna!)

2. kb 50 centi magas, fura, letörött szarvú, fekete kerámiaantilop és egy kb. 30 centis fekete kerámiaorrszarvú. Ilyenkor azért felteszi magának az ember a kérdést, hogy EZ MINEK? Nem árasztanak valami nagy szafari hangulatot, cserébe baromi rondák, főleg, mert az antilop szarvai valami baleset következtében a fejétől 4 centire letörtek. Ő antilopsága és a csodaorrszarvú mától a szekrényben laknak, ahol nem látom őket.

3. Eltüntettem továbbá T. autómodelljeit és a díjait is, amiket anno a BMW-nél kapott, amíg ott dolgozott. Mindannyian bekerültek egy fiókba, amit nem nyitogatok.

2013. október 25., péntek

Koktélbár és M.

Ma este találkoztam M-mel. (Tudom, túl sok M. nevű férfi ismerősöm van, egyedül a telefonkönyvemben 4 db, de hát erről nem tehetek, néha magamnak is gondot okoz a megkülönböztetésük, na.) 

M. az a kelet-német hamburgi (ez majdnem olyan, mint én, aki a magyar hamburgi vagyok, vagy a medvedisznóemer, aki félig medve, félig disznó, félig ember), akinek rendkívül tehetségesen beletolattam a vonóhorgommal az autójába október elején. Addig-addig csűrtük-csavartuk a telefonálást és e-mailezést, amíg végül úgy döntöttem: ennyi erővel akár egy (két) sört is meg lehetne inni valahol, mert miért ne, legális!? Megegyeztünk hát, hogy ma este munka után beülünk a közeli koktél bárba, ahol elfogyasztottam egy "Zurückbleiben bitte" nevű koktélt, majd rendeltünk egy kör sört is: 2,5 órát ültünk a bárban, volt is sok közös téma, soha nem gondoltam volna, hogy egy kelet-némettel ennyi mindenről lehet beszélni, ami neki is és nekem is ismerős, fura mód nem volt még soha kelet-német ismerősöm. Első körben kiderült, hogy a családjával rengeteget voltak a Balatonon, ismerte Füredet, Siófokot, meg hogy a déli vagy az északi parton mélyül-e a víz hirtelen, teljesen meglepett. A pont, amikor úgy érzetem, lef*som a bokám, akkor jött el, amikor szóba került, hogy volt egy brémai (hát minek nevezzem?) "kalandom", aki rendszeresen hülye kérdésekkel bombázott nyugat-Németországot Magyarországgal és a többi keleti országgal ("Ostblock?") összevetve, amit még így évek távlatából is nehezen viselek - kajakra felmegy tőle a vérnyomásom még mindig:
- Khátá, miért, mit kérdezett?
- Szerintem nem akarod tudni...
- Tippelhetek? Azt, hogy akkoriban nálatok se lehetett banánt venni?
Pfff... ez nagyon durva. Első tippre eltalálta! Wow!

2013. október 23., szerda

Keresd a nőt!

Ma délután a következőre lettem figyelmes: O., mint a nyílpuska, kirohan D. irodájából, át a sajátjába, közben kiabálja nekem, hogy Kháátááá da kommt sie da kommt sie da kommt sie da kommt siiiieeee!!!! (itt jönn itt jön itt jön itt jöööööön!!!)
- ki? hol? MI VAN???
Futtában felmarta a fényképezőgépet, átrohant a csarnokon, fedezékbe vonult és próbált fényképeket készíteni az épület előtt elvonuló hölgyről, aki mint megtudtam, D-nek nagyon bejön, de nem nagyon állt még vele szóba, csak egyszer, amikor felvilágosította róla a csaj, hogy kapcsolatban él, ami persze nem változtat a dolgokon, szegény D. akkor is bele van csavarodva teljesen. Közben megjelentem én is az ablakban, nehogy már lemaradjak a show-ról, bár mindannyiunk közül O. pörgött rá a legjobban a hülyeségre: futkozott fel-le, teljesen be volt lelkesedve és privát detektíveset játszva fényképeket lőtt a csajról, aki az egészből szerencsére semmit nem vett észre és lassan eltűnt a kéklő messzeségben.

Ahogy elmúlt az eksön és a nő elért a buszmegállóig, D. visszament dolgozni, én is az asztalom felé vettem az irányt, de nem igazán sikerült folytatni a munkát, mert megjelent O, felvázolva a legújabb nagy tervet:
- Khátá, jössz velem?
- Hova?
- Hát a csaj után!
Ezt nem teljesen értettem. Minek? Meg akarjuk szólítani D. helyett? Vagy csak meg akarjuk nézni? Közben magával sodort az O. nevű hurrikán, cákk-cákk, egy szempillantással később már az autóban ültünk és még mindig nem értettem, mi történik.
- O., most hova is megyünk?
- Megnézzük, hol lakik a lány!
- WIE BITTE? HOGY MIT NÉZÜNK MEG???
- Nézd, ott jön a busz! Háááh, remek, követjük!
- Pfff...! Meg vagy te huzatva! Komolyan a busz után akarsz menni?
- Persze! Khátá, neked az a dolgod most, hogy figyeld amikor megáll a busz, hogy leszáll-e róla, engem túlságosan leköt, hogy rendesen rá tudjunk tapadni az autóval.
- Rendben, igenis!

Hát mit mondjak? Egy idő után már csak vinnyogtam a röhögéstől, meg cincogó hangokat adtam ki, ahogy suhantunk a busz után: O. manőverezett, hogy ne veszítsük szem elől a járgányt, én meg azon dolgoztam, hogy észrevegyem, ha a lány leszáll. Körülbelül fél óráig mentünk a busz után, mint két 007-es ügynök, néha kénytelen-kelletlen elé keveredtünk, olyankor le kellett kepeszteni az útról, be valami mellékutcába, ott megfordulás, újra a busz után menés, buszmegálló lesés, leszállt-e, vagy nem, mind a ketten teljesen rá voltunk feszülve az üldözésre, egészen addig, míg le nem harapott bennünket az egyik lámpa. A busz még átfért a sárga jelzés alatt, mi már nem, így vert hadakként sajna vissza kellett indulni dolgunk végezetlenül a többiekhez.

Az irodába érve M. kikérdezett, merre jártunk, mivel ő lemaradt az egész leselkedésről és üldözésről, mert valamerre kódorgott éppen, amikor az eksön volt. Mondtam neki, mi a helyzet, meg hogy a csajt szállító buszt sajna kiérve Rellingenből elveszítettük a hülye piros lámpa miatt, de az irányból ítélve nagy valószínűséggel Kummerfeld-en lakhat a célszemély.

- Kummerfeld? Nem mondod!
- De. Miért?
- Mert a múltkor (!!!) Eidelstedt-ben szállt le a buszról, nem Kummerfeldnél.
- Miiih??? TI MÁR MÁSKOR IS KÖVETTÉTEK?
- Igen, egyszer, 3 hónappal ezelőtt.

Pfff... :)

2013. október 20., vasárnap

Berlin

Tegnap Anjánál voltam Berlinben. Mivel semmi kedvem nem volt szegény Zsolti járművet az előttem álló összesen 600 km-rel terhelni, kerestem magamnak szépen fuvart a blablacar.de-n: odafelé egy Rolf nevű, 24 éves csávóval utaztam, de annyira kiütött a szombati fél8-kor kelés, hogy nem nagyon voltam közlékeny állapotban, leginkább végigaludtam a 2 és fél órás utat. Előtte telefonon megbeszéltük, hogy minden rendben, együtt utazunk, majd sms-ben elküldte a címet, ahol tali: "metrómegálló Barmbek, a másik oldalon, a régi Herti-nél" (beim alten Herti). Pfff... montaja Babi néni. Barmbek még rendben van, azt tudom, hogy tőlem pontosan 2 metrómegállóval van odébb, remek, de mi/ki az isten a Herti? Épület? Üzlet? Ember? És miért régi? Van új Herti is? És melyik a "másik" oldal? Van egyáltalán alapértelmezett oldal?
Minden igyekezetem ellenére nem tudtam megfejteni a kódot, így hát odaérve a metróval meg kellett kérdeznem egy csajt az egyik pékségben, hogy hol találom a régi Hertit... Ez itt úgy tűnik közismert dolog, mert simán tudott segíteni, így ímehát megleltem hazámat rátaláltam Rolfra.

Visszafelé egy Jakob nevű, 22 éves főiskolással utaztam, aki 2 haverjával tartott egy berlini gyógyszerész buliból hazafelé. Kiderült, hogy az útjuk átvezet azon városrészen, ahol lakom, így egészen a bejárati ajtóig hoztak. Meg kell állapítsam, hogy nagyon megérte az utazásnak ezt a módját választani,  mivel a saját autómmal egy teljes tank benzint biztos, hogy elfogyasztottam volna (kb. 75 EUR), vonattal kb. 120-ból jöttem volna ki, így meg az oda- és a visszaútért egyben fizettem kemény 29 EUR-t az összesen 600 km-re, arról nem is beszélve, hogy így remekül lehet ismerkedni is.

Hazaérve - dobpergéééés - összeszedtem szépen a kocsikulcsot a lakásból és elslattyogtam Zsoltihoz az egyik mellékutcába, majd elvittem a benzinkútra, ahol - mivel szegénynek a bal első kereke feltűnően laposabb volt az optimálisnál - szépen mind a négy kerékbe "utántöltöttem" a guminyomást (csókolom, Evetke vagyok, kérek szépen két csomag guminyomást), hogy egyformák legyenek. Mindezt én, Wilson, egyedül. EM ki is röhögött utána skype-on, mert mondtam neki, hogy azon is látszik, mennyire ráfeszültem az "autószerelésre", hogy a kezeim is hótt feketék lettek, pedig csak a kis szelepsapkákat kellett lecsavarni, rányomni a gumicsövet, amiből a levegő jön, majd visszacsavarni. Nekem mindenesetre sikerült úgy összekenni mindkét kezem, hogy úgy néztem ki, mint aki az egész autót darabjaira szedte, majd újból összerakta.


2013. október 17., csütörtök

O. hülye ötletei

- Khátá, azt gondoltam, újra regisztrálnunk kellene téged finya-ra.
- NEM !!! (Ez az a hülye, nagyon hülye internetes társkereső, ahol a lábfétises, meg a többi elmebeteg is megtalált egy fél évvel ezelőtt, szintén O. ötlete nyomán. Igaz, EM-et is ott szedtem össze, de ő volt a kivétel, aki erősíti a szabályt.)
- Höhöhöh. Miért nem? Szerintem tök jó lenne.
- Persze, marha jó lenne, te biztos remekül szórakoznál. Megismétlem a válaszomat: N-E-M, SOHA TÖBBÉ!!!
- Khátá, találnunk kell neked egy megbízható, művelt hamburgit.
- Jó de miért pont a finya-n akarod? Az minden hülyék gyűjtőhelye, akinek nincs ki mind a négy kereke, mind ott van. Ha már tényleg vállalkozni kezdek a témában, akkor inkább speed dating, de szerintem nem állok még erre az egészre készen.
- NAGYON JÓÓÓ! Speed dating az még jobb, oda tudunk együtt menni!!! Juhú!

Nem könnyű, amikor így elkezd valamiért lelkesedni, mert rend szerint nem szoktam megúszni, hogy megkapjam belőle a részemet. Speed dating bazeg, speed dating. EM-mel még javában a szilveszterre gyúrunk, O. meg már a következőn "dolgozik"... Ahelyett, hogy magának találna inkább valami kevésbé elmebeteg ribit, mint a legutóbbi, engem akar mindenképpen kiházasítani.

2013. október 16., szerda

H - M

Ma visszakaptam Zsolti járművet, semmit nem kellett rajta megszerelni, csak az ablaktörlő lapátokat cserélték ki, ami nem tudom, hogy megnyugtat-e, vagy inkább ez már az úgyis mindegy minden- kategória... Műszaki vizsgára mindenesetre már nem fogom elvinni jövő októberben, mert nem menne át rajta, addig különben is még annyi idő van, hogy azalatt Timbuktuba is költözhetek akár, ott meg úgyse kell autó... 

A szerelőnek mondtam hétfőn, amikor ott hagytam a járgányt, hogy egyetlen megjegyzésem van csak, a műszerfalon a kis lámpa valószínűleg kiégett, mert ha sötétben vezetek, nem látom, mennyivel megyek.

- áááh, neeeem, a fényerősséget be lehet állítani, látod, itt ni (és rámutat arra a gombra, amivel az órát állítom be: balra tekerve H, jobbra M.)
- deh deh deh nem, szerintem az nem az - montaja Babi néni. 
- dehogynem (és közben már tekeri is el), látod, már világosabb is! (persze, az eszed tokja, az a világosabb!)

Nem akartam okostojás lenni, de délután 13:00-kor természetesen látom a műszerfalat, mert világos van és mivel tekergetéssel az órámat sikeresen el is állította, még mindig fenntartottam azt a véleményemet, mely szerint az nem a fényerőszabályozó H mint high és M mint medium gombja volt, hanem az óra H mint hour és M mint minute bütyke, de hát ugye kettőnk közül nem én vagyok a szerelő.) 

Aztán persze rájött ő is, én meg elmentem a csarnok mögé röhögni.

2013. október 15., kedd

Boris Becker

Ma reggel munkába menet rádiót hallgattam (ezzel aztán le is buktam, igen, csereautóm van, mert Zsolti kicsit a szerelőnél lakik a héten), amiben a műsorvezető visítva röhögve közvetítette valamelyik tegnap esti tévéműsor összefoglalóját, amelyben Stefan Raab nyilvánosan, live kiröhögte Boris Beckert. Hogy miért? Mert a frankfurti könyvvásáron azt nyilatkozta: "Ich sage auch ganz klar in diesem Buch, dass ich stolz Deutscher zu bin." (kerettörténet: itt, Raab még nemzeti színű pólót is nyomtatott magának, amin az állt: "Ich stolz Deutscher zu bin", ettől hangos a napokban a német média, az egész ország Boris Beckeren röhög. Mondjuk van is min, szó se róla.)

A téma persze ebéd közben is feljött: nagyban ülünk a három urakkal a kis fasírtunk meg krumplipürénk fölött, cseverészünk róla, hogy Boris Beckernél még a múlt heti azerbajdzsáni autóvásárlós ügyfelek is jobban tudtak németül (akik hozzátenném, hogy nem német azerbajdzsániak voltak, hanem azerbajdzsáni azerbajdzsániak, azaz nem tudtak németül). Közben O. megemlített valami műsorvezető nőt, akiről láthatóan halvány lila lövésem se volt, hogy kicsoda, amit ő a következő - jellemző - módon kommentált:
- Khááátá, ő egy optikailag rendkívül kellemes jelenség, nagy külső hasonlóságot mutat azzal a vonzó nővel, akinek reggelente a fogát mosod.
Azt hiszem kicsit bele voltam merülve a krumplipürémbe (gondolati síkon is), mert eltartott egy ideig, mire hozzám is megérkezett az infó, épp készültem visszavágni, hogy én ugyan nem mosom reggelente senki fogát a magamén kívül...

2013. október 14., hétfő

Kilátszik a fenekem

A tegnapi egyetemi koncert érdekes volt: belecsöppentem egy zenetudósokból, zenetanárokból és komponistákból álló, 50-60 fős társaságba, akik az egyik komponista-zongorista-zeneprofesszor 60. születésnapját ünnepelték. Ez az interneten is olvasható volt, viszont azzal nem számoltam, amikor kiválasztottam a programot, hogy mindenki ismerni fog mindenkit, mert mindenki a Zeneművészeti Egyetemen oktat, én meg mint a semmiből odacsöppent ufó Khátá ülök az egész közepén és nem értem, mi van. Beszélgetésbe elegyedtem a mellettem helyet foglaló mukival, akinek a felesége az egyetemen dolgozott. Megállapította, hogy biztos délről jövök, mert sváb színezettel beszélek. (Anyád beszél sváb színezettel, neszójjábe!) 
A koncert és az egész rendezvény szuper volt, tipikusan hamburgi. Ez az, amit nagyon szeretek a városban: adott egy értelmiségi társaság és egy születésnapi örömködés, megtervezik, hogy zenélnek egyet a saját örömükre, de miért is ne lehetne engedni másoknak is, hogy részt vegyenek a koncerten, ha szeretnének? Ezzel a jelszóval nyilvánossá teszik az interneten az eseményt, én persze megtalálom és tádááám, így lett a csokapik. Szeretem ezt a mindenre nyitottságot.

Mivel a kétszer 4 kilométeres utat a lakástól az egyetemig (és vissza) gyalog tettem meg (nem is értem, hogy gondoltam, hogy ez így jó lesz???), elég kiadós sétában volt részem: visszafelé már nem annyira tetszett a kutyagolás, főleg, mert besötétedett és az Alster partján kellett egyedül visszajönnöm a parkon keresztül. Sikerült persze nagyot alakítani: fekete harisnya, csizma és miniszoknya volt rajtam, ami minden lépésnél kicsit feljebb csúszott a derekam irányába, így már az odafelé úton is folyton meg kellett állnom lehúzkodni, hogy ne csússzon fel a nyakamig. Hazafelé menet nem nagyon foglalkoztam vele, mivel lehűlt a levegő, a piros kabátom pedig a térdemig ér, összehúztam hát magamon és nem érdekelt, hogy a szoknya valóban a derekam körül lifegett. Átértem a sötét parkon, kiértem végre a kivilágított utcára, sétáltam már vagy egy órája, amikor egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően véletlenül megállapítottam, hogy a kabátom hátulja - most kaptuk a hírt - jó alaposan fel van sliccelve. Hogy ez mit jelent? Hogy végig ki volt a seggem a kabát alól, csak az nem látta, aki nem akarta. Pfff... GratulálokKhátáNagyonHülyeVagy - gondolás után egy félreeső utcában lehúzkodtam a szoknyát és hazáig röhögtem magamban. (Nem lehetett túl bizalomgerjesztő látvány: a fura csaj, akinek a kabát alól kilátszik a feneke, mert a szoknyáját valamilyen megfontolásból a dereka körül hordja, még magában is röhög... Kiváló.)

2013. október 13., vasárnap

Konceeeeeeeert

Mivel a holnap estére betervezett zongora vizsgakoncert a Színház és Zeneművészeti Egyetemen valami miatt sajni kiesik, "kénytelen vagyok" helyette egy másikra menni, ma délután. Teljesen véletlenül bukkantam rá az infóra, hogy az egyetem itt van a lakástól kb 4 km-re az Alster túloldalán és rengeteg jó programjuk van, amire a belépés ingyenes, úgyhogy mától hivatalosan is oda vagyok szokva. Az ötlettől O. is teljesen be volt lelkesülve, mivel már hetek óta tervezzük, hogy színházba vagy koncertre kéne menni, csak nála az "el kéne menni" meg a "ténylegesen el is megyek" között szakadék tátong, amit újabban azzal hidalok át, hogy egyszerűen elidegenítem magamtól a problémát, mondván "én mindenképpen megyek, te meg velem jöhetsz, ha szeretnél", így ha végül mégsem jön, az csak ő gondja, nem az enyém. 

2013. október 11., péntek

A vén kecske és a játékrendszám

Nonszensz. Levelet kaptam a göppingeni hulladékkezelő cégtől, akik a szemétdíjat szedik be és akik az elszállítást szervezik, hogy tartoznak nekem 34 EUR-val az éves befizetett díjamból a költözésem miatt és legyek olyan kedves és küldjem el a bankszámlaszámomat, hogy átutalhassák az összeget. Kajakra kétszer elolvastam a szöveget, mert nem hittem el, hogy ilyen van. A postám hivatalos átirányításával és a városba való bejelentésemmel tehát nem csak a biztosító értesült a költözésemről, hanem úgy tűnik, mindenki más hivatalos szerv is. Mókásak egyébként, mert a közleményben neonszínű kihúzóval meg is jelölték a szövegrészt (arra az esetre, ha mégis teljesen idióta lennék), hogy egyértelmű legyen: küldjem vissza nekik a kukára felragasztott Müllmarke nevű matricát, amit évente postán küldenek ki a népnek. Persze. Meg nagy lóf*szt nincsisibolya. Ők sem küldték ki nekem anno, csak hónapokkal később, telefonos felszólításra. Meg a rosseb, aki ezért visszamegy oda a világ valagára lekapargatni a kukáról a matricát. Fellázadtam. Kapargassa le az, aki akarja, meg aki még ott lakik. 

Továbbá: a héten tele voltunk nyugdíjas privát ügyfelekkel, közülük egyet emelnék ki: Buxtehude-ból jött a papi és egy Mercedes C220-ast akart rajtunk keresztül eladni. Be nem állt a szája, megtudtam, hogy csütörtökönként délelőtt 10-re vízi tornára jár (vagy mi a rákra, Wassergymnastik), és blabla blablabla blablablablabla. Közben persze se a szerződést nem írta még alá, se az általam összeállított adatlapot nem töltötte ki (más dolga nem is volt!!!!), csak szövegelt, cserébe végig a melleimhez beszélt a fejem helyett. Hát mit mondjak? Baromira zavart, alig vártam, hogy végezzünk és megszabaduljak tőle, majdnem ki is bukott belőlem, hogy tudod mit, inkább "mondd a mancsomba, mert a fej terád nem figyel!" Miután nagy nehezen kitöltött és aláírt mindent, kimentünk az autóhoz, hogy fényképeket készíthessek. Kétoldalú ragasztóval feltettem a kocsira a céges logós reklámrendszámunkat, hogy az ügyfélé ne látszódjon a fotókon, lőttem pár képet, majd végre-végre-végre megszabadultam a vén kecskétől. Jó másfél órával később jön D. és a következő kérdést teszi fel:

- Khátárínááá (mert ő így hív), leszedted a Merciről a reklámrendszámokat?
- én ugyan nem, azt hittem te leszedted. Te se szedted le?
- nem hát, azt hittem te szedted le. O-nak meg ne mondd!

Pfff... Höhö. A bácsi 40 km-t vezetett vissza Buxtehude-ba a kétoldalú ragasztóval odahegesztett játékrendszámmal az autóján. Mivel azóta nem jelentkezett, abból indolok ki, hogy (még) nem kapta el a rendőrség.

2013. október 10., csütörtök

Elmarasztalásban részesültem, úgyhogy mától rágyúrok a blogírásra.

Mivel a múlt héten minden nap voltunk valahol EM-mel, eléggé kinyúltam, mire hazament, a héten ennek megfelelően takarékon vagyok.
Ma Németország-szerte traffipax maraton volt: 14.700 rendőr 8500 ponton fényképezett az országban csütörtök reggel 6-tól péntek reggel 6-ig. Egyedül Hamburgban 300 utcát jelöltek meg a hatóságok, ahol hivatalosan sebességet mértek a városban, nagy élmény volt részt venni a mai forgalomban, mindenki betartott minden szabályt, olyan volt, mintha megállt volna az idő.

Csokorba gyűjtök némi további eseményeket az elmúlt két hétből, amiket nincs kedvem teljes történetben megfogalmazni, mégis viccesek/szánalmasak/hírértékűek:

- sikerült a múlt héten este 10-kor (EM-mel az anyósülésen, vaksötétben) tolatás közben gyök kettővel a vonóhorgommal egy akkora horpadást "ráhegeszteni" egy mögöttem parkoló Audi lökhárítójára, mint a fejem. Azt mondta, ahogy nekimentem, hogy KRRRRSSSSSSCS!!!
- Hogy elhajtottam-e? Nem. Pár percre mérlegeltem ugyan a Murmanszkba való azonnali kivándorlás lehetőségét, de végül nem tettem meg. Mi történt? Kihívtuk magamra a rendőrséget. Remek érzés volt. Hálás vagyok EM-nek, mert a higgadtságával rengeteget javított a kezdődő idegrohamomon, valamint 5 percenként eszembe juttatta, hogy ne őrüljek meg, amíg kiérkezik a rendőrség, mivel pontosan az ilyen esetekre fizetem a biztosítást. Igaza volt, na.
- A hétvégén felhívott az Audi tulajdonosa ("hála" a rendőrségi cetlinek, megkapta a telefonszámomat) és megköszönte, hogy "feladtam magam" és nem hajtottam el. 20 percet telefonáltunk, kiderült, hogy egy évvel fiatalabb nálam a csávó, pár hónapja lakik Hamburgban és pénteken sörözni megyek vele, legalábbis ez a hivatalos formája a kárfelmérés kielemzésének, mondván, egyikünk sem látott még ilyet soha. Hát mit mondjak? Van ennél jobb módszer is az ismerkedésre, de be kell lássam, hogy ez is működik.

2013. október 6., vasárnap

Képek

A heti összefoglalásra ma nem futja az energiámból, cserébe mutatok pár képet a 6 napos Hamburg-kalandunkról. Ömlesztve: Reeperbahn, St.Pauli, Balti-tenger, Hamburg kikötő, Hafen City, Alster... (Rájuk kattintva meg lehet őket nagyban is nézni)














2013. szeptember 28., szombat

Kertész leszek, fát nevelek

EM egy hete pakol, mérlegel, mit hozzon magával-mit ne, ma kaptam tőle egy fényképet, amin az összekészített dolgai voltak: ingek, pólók, nadrágok, zoknik, alsók... és ami elsőre feltűnt: egy bámulatosan ronda nyakkendő! Kérdeztem is tőle, hogy ezzel ugyan mi a szándékod? 
- hát, sose lehet tudni, mikor kell...
Nem akartam elkezdeni kiokosítani, hogy ha elegánsabb helyre találnánk menni, akkor is elég egy szimpla ing. Ha el szeretné hozni, hát hozza el, nem foglal sok helyet úgyse. Közben rötyögtünk kicsit skype-on, majd a következő, színlelt-sértett bejelentést tette:
- nem is vetted észre, hogy a kupacban van a fürdőnadrágom is?!!!
- pff... bocsánatot kívánok, most hogy jobban megnéztem, tényleg ott van. Feltehetek egy kérdést? MINEK NEKED FÜRDŐNADRÁG? Ugye tudod, hogy 1. ősz van, 2. a fürdőszobám mindenki számára kötelezően FKK jellegű? * 
- höhö... Persze, de sose lehet tudni.
(Hogyne lehetne már tudni? Egyikünk sem rajong a nyilvános fürdőhelyekért, az Alsterben nem lehet fürdeni, azt pedig nem tudja, hogy a tengerhez is megyünk jövő héten, de ha tudná is, a vízhőmérséklet csak 15 fok, nem jön szóba a fürdés.)

A másik meglepetés a bazsalikom volt. A növénykét tőle kaptam 4-5 hónappal ezelőtt virág helyett, de a költözésnél újra a gondjaira bíztam. EM-ről azt kell tudni, hogy eddig nem voltak növényei, mert nem élték volna túl a kalandot, a bazsalikommal viszont valahogy más a helyzet: a költözésem után először ügyesen magától rájött, hogy a növény nem érzi magát jól a konyhában, így bevitte a hálószobába, ahol az ablakban kapott helyet. Amikor már látta, hogy a bazsalikom túléli a helycserét, én is megnézhettem skype-on, hogy lámcsak, milyen jó sora van. Ma úgy belemelegedett a bazsalikomgondozásba, hogy a következő vállalkozásba kezdett: az egy nagyból csinált nyolc kicsit. Sőt, annyira ügyelt minden részletre, hogy a dobozok aljába még vízelvezető lyukakat is fúrt. Nem találok rá szavakat.



* FKK: nudista

2013. szeptember 27., péntek

Cukiék

A héten levelet kaptam lájf a szupercuki geislingeni szomszédaimtól, az idős házaspártól, akiktől közvetlenül az elköltözésem előtt már nem sikerült elbúcsúzni, így a kolléganőimtől tavaly születésnapomra kapott lila orchideámat egy búcsúlevélkével körítve az autójuk mellett hagytam a garázsban, mielőtt elindultam Hamburgba.

A növényke sorsa napokig komoly fejtörést okozott, mert:

- szerettem, mert szép volt, de különösebben szoros kapcsolatot nem alakítottam ki vele, szemben a többi növényemmel, akik most kivétel nélkül itt laknak velem a városban és köszönik, mindannyian jól vannak.
- nem volt már több hely az autóban és a szállítást sem élte volna valószínűleg túl.
- semmit nem akartam megtartani, ami Heubach-ra és az ottani munkahelyemre emlékeztet, amely halmazba sajnos az orchidea is beletartozott.

Végül indulás előtt bevillant, hogy cukiékkal a ritka találkozásaink ellenére úgyis nagyon jóban voltam, a néni biztos örülne a virágnak, én meg jó szívvel hagyom itt, jó kezekben lesz. 

Tegnap végre megkaptam a postaládakulcsomat, tele is volt alaposan mindennel (mivel az oda érkező postámat átirányíttattam a hamburgi címemre), amik közül egynek nagyon örültem: köszönő levélke a geislingeni szomszédaimtól, benne valami olyan mennyiségű cukisággal, hogy teljesen meghatódtam.


A hétvégém sűrű lesz: rendbe kell tennem a lakást, mosni kell sokat, kozmetikushoz menni, bevásárolni, hogy mire EM hétfő este berobban, minden rendben legyen. Ha terv szerint alakulnak a dolgok, egészen jövő hét szombatig vagy vasárnapig itt lesz. Holnapután O-val előreláthatólag a műcsarnokba megyünk, mert "Khátáá, nem akarunk valamit csinálni a hétvégén?" Hát hogy a viharba ne akarnánk! Felvetettem a Kunsthalle ötletét, amiben meg is egyeztünk, bár O-t ismerve vasárnapig még hetvenkétszer meggondolja és átszervezi a programot, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy inkább ebédelni/vacsorázni/sütizni/tortázni akar majd menni.

A jövő hét is hasonlóképpen túl van szervezve: amíg én nap közben dolgozom, EM szépen itthon írja a szakdolgozatát, esténként pedig erre-arra megyünk, ezt-azt csinálni. Október 3. csütörtök nemzeti ünnep és egyben munkaszüneti nap, amit kihasználva elzsoltizunk Niendorfba, ami egy kis falu a Balti tenger partján, innen kb 70 km-re. EM nem tud róla semmit, csak annyit mondtam neki, hogy a csütörtököt fenntartom a saját kis privát céljaimra és nem Hamburgban fogjuk a napot eltölteni. Ugyanazzal a módszerrel szeretném odavinni, ahogy ő engem legutóbb a meglepetés koncertre: egészen a végcélig fogalma sem lesz róla, merre tartunk.

2013. szeptember 22., vasárnap

Alster

Tegnap nagy lendülettel nekiindultam felfedezni a környéket azzal a nem titkolt céllal, hogy körbejárom a közeli Alster nevű tavat, ami sikerült is volna, ha nem az ellenkező irányba indulok el. Sétáltam vagy 4-5 kilométert, mire feltűnt, hogy már rég a tónál kellene lennem, valami nem passzol. Nagyon ügyesen észrevettem, hogy az utcát, ahol épp voltam, már ismerem: itt van a közelben a kerületi hivatal, ahol a megérkezésem után bejelentettem a lakcímemet. A kerülő nem volt teljesen felesleges, mivel ha a helyes irányba indultam volna, most nem tudnám, hogy a lakástól körülbelül 100 méterre van (egy, a különös igényeimnek megfelelő) kozmetika és jóga stúdió is.

Ma megtaláltam a rövidebb utat is a tóhoz: 5 km helyett kb 800 métert kell csak sétálni, csináltam még képeket:




Út közben beleszaladtam egy szupermocskos autóba, amire valaki rendkívül humorosan ráírta (és rajzolta) a véleményét: