Zurück nach Duisburg

Újra Duisburgban. 
Tegnap délután 2 körül szép komótosan elindultam Münsterbe. Először tankolni kellett. Ez a "kedvenc" elfoglaltságom. Már előző nap 300 a vérnyomásom pusztán a gondolattól. Mindegy, ezt meg kellett tenni, mert a nagy holland duplakörutam miatt 1/3-ig volt csak a tank, azzal már nem biztos, hogy 200km-t lenyomok. Blöe. Szóval bekanyartam a vesztőhelyre, közben már ökölbe volt szorulva az arcom, mert eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy a roncson hogy nyílik a tanksapka. Ez nyilván nem egy olyan kideríthetetlen nagy probléma, de minden tankolással kapcsolatos apró szarságon iszonyatosan felpörgetem magam. Szóval már két bajom is volt, pedig még csak alig indultam el. Beálltam. Kiszálltam. Szitkozódtam magamban. Megtaláltam a tanksapkagombot. Kényszeredett vigyor. Nalegalábbezmegvan-gondolás. A roncs benzines, emlékszem. A holland forgalmiban is megnéztem. Nagyon fel vagyok készülve. Jajistenemmivanharosszattankolokbele-arckifejezéssel teletöltöttem 95-ös superrel. Bementem a kasszához, csávó mosolygott (itt mindenki mosolyog), én is megpróbáltam valami olyasfélét az arcomra erősíteni, de valószínűleg csak valami szánalmas vicsorgással vegyes, "haddmenjekmárelinnen"-kifejezés ült ki a pofázmányomra. Fizettem. Beültem. Elindultam. Fél óráig gyomorideggel vártam, hogy lerobban-e a pályán, mert rossz üzemanyagot tettem bele, de ez szerencsére minden klappolt. Huh. Onnantól fasza volt minden, 113 km az út Duisburg Großenbaumtól Münster belvárosáig a navinéni szerint, ez nekem kicsit több időbe tellett, mint másfél óra, mert bedugultam Münsterben. Mázli, hogy előző este nem néztem meg, hogy a hotel mennyire belváros, mert tuti nem aludtam volna egész éjjel, hanem azon rágódom, hogy úristen hogyan és hol fogom a roncsot leparkolni anyagi csődbemenés, ellopás, elvontatás és egyebek nélkül. Szóval repesztettem, végig autópálya, nagyon király. Navi nélkül viszont komoly gondjaim lennének, mert itt valami roppant mennyiségű autópálya szakasz keresztezi egymást felülről, alulról, oldalról, meg minden irányból, egyik autópálya szakaszról hajtasz át a másikra úgy, hogy majdnem észre sem veszed. Eszement bonyolult. Így viszont, hogy a navinéni közben mondja, hogy merre tartsak, nem is kell néznem a térképet, mert tök egyértelműen az arcomba közli. Beérve a városba, fél 4 körül, valami iszonyat dugóba kavarodtam, nem is értettem, szombat délután mi ez a tömeg az úton? Belém vágott a villám, hogy hol fogok parkolni? Nem nagyon volt lehetőség kavarásra meg kevergésre, mert a következő autó már benne volt a seggemben, olyan sűrű dugó volt. Mentem-mentem-mendegéltem. Egyre beljebb a belvárosba. Egyszercsak közli velem a navi, hogy elértem a célom. Au ja! Jólvan. A környék kb annyira volt belváros, mintha Győrben a Dunakapu téren akarnék megállni egy napra. Parkplatz sehol, csak ott elöl balra egy Parkhaus tábla, na attól külön befostam, hogy én azt nem akarom, jaj csak azt ne. Balfaszkodni nem áll módomban. A pecsába. Közben meg nem tudom, a következő parkolási lehetőség hol lesz, mi van, ha csak Parkhaus lesz megint, akkor meg még messzebb is mentem, mint ez, jaj jaj haza akarok menni...! Közben odaértem a gyűlölt kereszteződésbe, dönteni kellett, hát bekanyartam. Egy életem-egy halálom. Az utcaszint fullon. Egy hely sincs. Jézus mondom, mi lesz itt... Ez nem az a hülye szerpentines felépítésű parkolóház, ahol csak mész körbe és egyre feljebb vagy. Ez valahogy egymásból nyíló csarnokokból állt, amik egyre lejjebb voltak, és ilyen rohadék nagy csarnokból volt 10. Tíz szinten. A mínusz negyedikig tele volt az egész, előttem is mögöttem is autók, mindenki, mint a vércse, leste, hogy kiáll-e valaki a helyéről. Szóval a negyedik szinten találtam egy db olyan helyet, ahova ezzel a böszmeteggel be tudtam állni. Huh. Nagylevegő beszív, kifúj, autó leparkolva, én is élek még, össze se törtem, ki se röhögött senki. Wunderschön. (Meg az is eszembe jutott, hogy "alles klärchen, wunderbärchen.") Kezdődött a nagy vidámság, roncstól szabályosan megszabadultam. Már csak azt nem láttam sehol, hogy mindez mennyibe fog nekem fájni, ha aznap délután 4-kor oda beállok és csak másnap délben hagyom el a terepet. Mindegy, már úgyis beparkoltam, lesz, ami lesz, annyira durva nem lehet. A Parkhaus kb 50 méterre volt a hoteltől, szuperkényelmes! Elslattyogtam a hotelbe, mondtam a jelszót recicsajnak, kaptam egy mágneskártyát a szobához, felmásztam a 2. emeletre, megkerestem a szobát, majd látom ám, hogy nincs kártyalehúzó az ajtón, hanem KULCSLYUK van! Na mondom mi a szar???? Hát én ezzel a kártyával aztán hogyan...??? Első gondolatom az volt, hogy beszuszakolom a kártyát a kulcslyukba, de aztán (megpróbálás nélkül) rájöttem, hogy ez f@szság. Még milyen szerencse, remélem jóanyám most büszke rám!) Ott porszívózgatott egy takinéni, gondoltam egy életem egy halálom, megkérdezem. (Itt meg a Besenyő Pista bácsi jutott az eszembe: "Mé'? Legális!") Tök jó fej volt, mosolygott,  fogta a kártyám, odatartotta a kulcslyuk elé, az még zölden villant is, és kinyílt az ajtó. Aztakurva. Montaja Babi néni. Bementem. Végre. Ez is megvolt, még sincs este. A recepción látni egyébként általában minden országban, hogy mi a nemzeti gyengeség. Szerintem. Ott vannak kirakva ilyen kisebb rágcsák, gyümölcs, mittomén mi (itthon leginkább semmi, vagy selyemcukor), na ebben a hotelben egy elegáns üveggömb-tál volt, tele gumimacikkal. Meg egy kanállal. Így a várakozó vendég, amíg a recicsaj be vagy kicsekkolja, hasznosan, jóigényesen, higiénikusan, kiskanállal gumimacikat tölthet a markába és eszegetheti. Valamint: a párnára se kis szappant tesznek, hanem kis csomag "Süße Träume" gumimacit. Becuccoltam tehát a szobába, aztán kicsit nyuszogtam a városban, megnéztem mi merre, vettem fogkrémet a dm-ben, mert az nem volt nálam, csak azzal nem számoltam, hogy elfelejtettem, hogy megyek vissza a hotelbe. Elkolbászoltam. Az utcának akkori emlékeim szerint valami iszonyatos hülye neve volt, valami olyasmi, hogy Igibigi vagy Ugibugi Straße. (Igazából Aegidii Straße volt, most már tudom, de akkor ez nem jutott eszembe) Eljött hát a perc, amikor már annyira fáztam, hogy utána kellett kérdeznem egy pasinál, hogy az "Igibigi Straße oder sowas"-t keresem, segítsen már. Vigyor. Aegidii? Az. Arra, aztán balra. Danke. Hazataláltam. M. csak fél 8 körül ért oda este, aztán beültünk egy kávézóba sörözni, meg enni. Toltam valami tonhalas Tuna Wrap-nak nevezett témát, az tök jó volt, aztán le kellett nyomnom egy Stückchent M. fokhagymás pirítósából is, mert befosott, hogy csak ő lesz büdös. Kajakra belémtömte. (Ein Schnäppchen reicht mir aber. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. ISS ES AUF! Na gut.) No de a nagy móka csak ezután jött. Este 11 körül visszamentünk a hotelbe. Jháááájj! Utoljára akkor röhögtem ennyire, amikor a müncheni kórházban megláttam, hogy borotválja az orvos a melléről a szőrt. Itt a következő történt: kuksolás a töksötét fürdőszobában. Mindketten ott vagyunk. Én a vizes hajamat próbálom egy törcsivel megszárogatni, M.pedig fogat akart mosni. Csak az ajtó alatt jött be némi fénycsík, amitől kb láttuk, hogy mi hol van. A párbeszéd a következőképp zajlott:
- Khátá, használhatom a fogkrémedet? (itt jegyezném meg, azt a fogkrémet aznap Münsterben vettem, mert eleinte én is arra bazíroztam, hogy majd ő hoz és akkor én nem viszek, de valami miatt mégis vettem, csak ennek köszönhetően volt fogkrémünk...)
- Persze.
- Ez az itt a tükör előtt a csapnál?
- Ja.
Én közben szárítkoztam, ő meg kiment, hogy eggyel kevesebben kotorjunk odabent. Közben fogmosáshangok szűrődnek be kintről. (**Sikál-sikál). Majd kb 1 perccel később: villany felbasz, szemem azonnal kifolyik. M. ökölbeszorult arccal bejön. Megfogja a tükör előtt álló tubust, amiből a töksötétben fogat mosott, megnézi, majd az orrom alá dugja: "olivaolajas kézápoló krém". A dm-ben vettem aznap. A fogkrém még a táskámban volt, csak terveztem, hogy a tükör elé teszem. Annyira röhögtem, hogy le kellett ülnöm. Hosszú percekig. Ő pedig különféle megtorlási módszereket közölt velem, meg hogy a bosszú véres lesz. Hiába mondtam, hogy nem volt szándékos, és hogy magam is azt hittem, hogy a fogkrém van a tükör előtt és a kézkrém a táskában, meg hogy sötét volt és blabla, közben visítva röhögtem. Aztán már ketten röhögtünk. Nekem még elalvás előtt is össze-összerándult a rekeszizmom, meg rötyögtem egy sort, ha eszembe jutott az a fej, amivel visszajött a már világos fürdőszobába. "Als ob ich Vaseline im Mund hätte."
Másnap reggel 10 körül beültünk a szemben lévő kávézóba reggelizni, mert a hoteles Frühstück-öt lemondtuk, mert plusz 13 EUR lett volna a szoba árán felül (fejenként!), ami kicsit túlzás. Előtte beugrottunk a táskákkal a parkolóházba, ő előző este egy emelettel feljebb talált helyet, mint én. Kitalálta persze, hogy na muti a roncsot, meg hogy járjak vele az övé mellé, mert az milyen jó. Nem a saját alap Scheißbmw-jével jött, hanem egy, a szalonban aznap beszámított, másik Scheißbmw X5 V8-assal, mert annak tele volt a tankja és az ilyen beszámított autókkal ő közlekedhet. A németeket meg ismerjük, ahol tud, spórol. (itt most a svábokra a többi németek által kitalált mondóka jut eszembe: "Schaffe, putze, spare! Hund verkaufe, selber belle!") Egy ilyen mellé kellett beállnom az én kis kívül-belül mocskos szakadékommal. (Egyébként nagyon nem volt menő a járgány. Ki vesz már benzines terepjárót? Kb 17 litert eszik 100-on.) Reggeli után még mentünk egy kört a városban, de aztán befagyott a seggünk, baromi hideg volt, fél 1 körül szépen hazatoltuk a szekerünket mind a ketten. Most már itthon kotrok. Ánnyi volt a móka mára, zárul Miki mókatára.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...