Fúj a változás szele

Fúj a változás szele.

Megszűnt / megszüntettem a munkahelyem. Múlt hét kedden még elindultam bicajjal a hajnali nulla fokban az irodába, majd 10 perc alatt felmondtam / felmondattam magamnak. Figyelemreméltó húzás volt, az biztos. Azért a dupla igei kifejezés, mert ha nem mondódott volna fel nekem, akkor magam mondtam volna fel, így nyilván csak a perspektíva változik, a végeredmény nem. Mivel Hamburgból Bréma környékére költözik a cég (innen kb. 100 km) és a hamburgi irodát állandóra nem éri meg fenntartani - amit már hetek óta sejtek - jó előre közöltem a főnökünkkel, hogy az én munkahelyem Hamburgban van, bármi történjék is, még mielőtt félreértjük egymást és egyik napról a másikra az a megtiszteltetés ér, hogy naponta összesen 200 kilométert ingázhatok a világ valaga és a lakhelyem között. Hát most mit mondjak? Fontosnak tartottam (és még mindig annak tartom) ezeket az "apróságokat" jó előre tisztázni, mert ezzel mindkét fél tud később számolni. A főnök tudja, hogy nem mutatok hajlandóságot az ingázásra és ezzel egyben vállalom a vele járó összes következményeket, én pedig tudom, hogy senki sem pótolhatatlan, azaz sejthető volt, hogy egyikünk sem felel meg a másik elvárásainak, így a kettőnk munkakapcsolata (másmilyen híján ugye) érdeklődés hiányában elmarad. Kicsit persze elnyújtottabb befejezésre számítottam, DE (és itt kell kiemelni a különbséget elbocsátás és felmondás között) sokkal több értelme van ha elbocsátanak, mintha magam kellett volna, hogy felmondjak (ami valószínűleg 2-3 nappal később be is következett volna), mivel így kapok munkanélküli ellátást, amúgy meg nem kapnék. A keddi felmondós beszélgetés az én malmomra hajtotta a vizet, mivel utána azonnal haza is bicikliztem, a március havi teljes béremet megkapom, cserébe egy percet sem dolgozom a hónapban, hanem itthonról koordinálom az univerzumot. (Brémába meg Hamburgból menjen az minden nap dolgozni, aki annyira hülye, hogy ezt vállalja, vagy az, aki ott vett magának autószalont. A továbbiakhoz meg minden jót kívánok, kezitcsókolom, örvendtem.)

Viccet félretéve komoly, munkakeresős, önéletrajzírós, új korszak veszi kezdetét. Nincs pánik, nincs para, nyilván néha kicsit hangulatingadozós a dolog, mert nem vagyok ehhez hozzászokva, hozzá kell edződni a gondolathoz, de összességében azt hiszem, elég lazán kezelem az új helyzetet. P. nagyon cuki volt, azonnal megölelgetett és biztosított róla, hogy nincs világvége és hogy bármi lesz is, mellettem áll (szerintem azzal számolt, hogy majd nagyon kiborulok - igazából én is azzal számoltam -, de most az egyszer szerencséje volt és cool maradtam, nem is értem milyen megfontolásból). 

Szombatra egyeztetek időpontot fotóshoz, aki remélhetőleg egy remekbe szabott CV fotót csinál majd rólam, jövő hétfőre pedig már van is egy kávézgatós-beszélgetős időpontom P. egyik ismerősével a hamburgi egyetemen, aki ilyen munkakeresési ügyekben nagyon jól képben van és remélhetőleg pár hasznos tippet tud majd adni.

Összességében fogalmam sincs még, mit szeretnék, de mivel nem hajt a tatár és mivel a március még "berufstätig", azaz még hivatalosan munkavállaló vagyok, van időm szépen lassan mindenről tájékozódni és kitalálni, mit akarok. Maradjak inkább pár héttel/hónappal tovább munkakeresési státuszban, mintsem hogy kényszerből elvállaljak valami f*st, amivel nem vagyok elégedett és amiből nem lehet megélni. Értitek, na. Mivel több, mint három éve itt élek és dolgozom, ugyanúgy jogosult vagyok a munkanélküli ellátásra, mint bármelyik német állampolgár, akinek hasonló módon kimegy a talaj a lába alól, úgyhogy túl nagy világvége nem várható, minden rendben lesz.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...