2013. november 24., vasárnap

Hétvégi ez-az-amaz

A három urak mind a 72 ajándékát becsomagoltam a hétvégén, azt hiszem, egy darabig nem szeretnék csomagolópapírt látni, elég nagy meló volt, viszont már előre örülök neki, hogy minden nap egyet kibonthatnak majd és remélem, lesz a fejenként 24 ajándék között pár olyan is, amivel tényleg kapuba találok náluk.

Valamint: jövő hét pénteken nagy móka lesz: nem csak azért, mert D-vel este jéghoki meccsre megyek, hanem mert előtte korán reggel valószínűleg Berlinbe kell mennem elhozni egy autót: Hamburgból ICE-vel el a fővárosba, ott felmarni T-nél a kereskedésben a járgányt (ő egyébként az a T, akinek a lakását bérlem), elmenni vele egy jót enni, majd a friss zsákmánnyal visszajönni Hamburgba. Nem hangzik nagyon bonyolultan, mindenesetre viszek magammal egy heti hideg élelmet, vizet és hálózsákot arra az esetre, ha a visszaúton eltévedek és elmegyek egészen Vlagyivosztokig, ami sajnos a remek tájékozódási képességeimet ismervén nem zárható ki teljesen. Az ICE egyébként baromi menő, eddig egyszer próbáltam, jó 10 évvel ezelőtt: egy olyan hightech vonatot kell elképzelni, ami a Hamburg-Berlin között tátongó 300 kilométert mindössze másfél óra alatt lenyomja, a leggyorsabb szakaszokon 300 kmh-val tépve.

Továbbá: ma újra elkezdtem futni. Gyönyörűségesen elfutottam az Alster egyik túlsó partjáig, meg vissza, ami mindössze 20 perc volt kb, de figyelembe véve, hogy utoljára Geislingenben, a világ valagán voltam futni, egyáltalán nem annyira kegyetlenül ergya - montaja Babi néni.

2013. november 22., péntek

Munka után este elmentem O-val kicsit nézegetni, ettünk indiait, voltunk dm-ben, szagolgattunk parfümöt, vettem is magamnak egyet, megbeszéltünk minden fontos és nem fontos dolgot, sétáltunk egyet a hidegben, majd a következő megállapítást tette:

- Khátá, tudod mi még szerintem nagyon vicces?
- Na mi?
- Az, amikor magyarul telefonálsz.
- Az miért vicces?
- Mert tisztára úgy hallatszik, mintha kisegerek beszélgetnének egymással.

Pfff... :)

2013. november 21., csütörtök

Ismerkedem

Munka után eltoltam Zsoltit a benzinkútra adtam a lovamnak abrakot. A kasszánál fizettem, nem gyűjtök pontot, nincs Aral kártyám se, Danke schön, mind a száznyolc kérdésre nemmel válaszoltam, elköszöntem, a kasszás csávó még szép estét kívánt, majd lendülettel megfordultam és elkezdtem volna izomból kigaloppírozni a shopból, ha észrevettem volna, hogy a következő ügyfél, aki egy fiatal katona volt, annyira szorosan mögöttem áll, hogy ha ezt előre tudom, biztos zavart volna. Mivel nem tudtam, így nem is zavart, gyanútlanul megpördültem és nekifogtam a galoppnak, de nem sikerült, cserébe szemből felkenődtem a katonára. Tisztára, mint amikor az ember nekimegy az üvegajtónak. 

Hogy mi történt aztán? Baromira meglepődtem, majd miután visszapattantam a mellkasáról, kiröhögött. 

...

Nem értem, miért kell újonnan minden(ki)nek nekimennem, ami tetszik.

2013. november 15., péntek

:)

Három urakról külön blogot lehetne írni, annyi anyagot szolgáltatnak hozzá.

1.
A rendszámtáblák felszerelése nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, mert koszos lesz a kezem, a rendszám éle elvágja az ujjam, felsérti a bőröm, macerás is stb, viszont naponta százszor kell a piros rendszámokat cserélgetni az autók mozgatásakor, szerencsére általában nem nekem kell ezt a típusú művészetet művelnem, viszont néha előfordul, hogy szembejön velem a tenni való, mint ahogy ma is: 
Misszió: 2 db autó elhozása Dével. Ő szerelte a "sajátjára" a rendszámot, én meg nem akartam ácsorogni, mint valami királylány és nézni, ahogy a másik dolgozik, hiszen nekem is van két kezem, fogtam szépen a másik két rendszámtáblát és elkezdtem ráhegeszteni őket az általam vezetendő autóra. Az elsőt sikerült is ügyesen feltenni, majd mire a hátsóhoz értem volna, Dé közbeavatkozott:
- Khátárííínááá te mi a jó istent csinálsz?
- Hogyhogy mit? Felszerelem a rendszámokat.
- Adod ide rögtön? Hát lekopik a körmöd, lejön róla a lakk!!!!
Pfff... :)

2.
Ma beköltöztem Dé irodájába, mert az egész csarnokot télen nem lehet rendesen befűteni és a héten sokat fáztam, O. is minden nap basztatott, hogy menjek inkább hátra M-hez a "könyvelésre", mert ott meleg van, de azt nem akartam, mert ott nincs semmi dolgom és unom magam, úgyhogy inkább a többiekkel maradtam, be voltam öltözve egész héten, mint valami jeti, egészen a mai napig, amikor is O. reggel megvitatta Dé-vel, hogy hideg van a csarnokban és biztos fázom, mire Dé saját magától felvetette, hogy beköltözhetnék hozzá az irodájába, mert ott meleg van, mi meg úgyis mindig nagyon egy kapura játszunk, jól megértjük egymást, ő örülne neki. Hát mit mondjak? Ezen a felvetésen alaposan meglepődtem, mert mindegyikük közül Dé a leginkább magának való, visszahúzódó, csendes, most meg ő veti fel, hogy legyek szíves zavarjam a köreit nonstop jelleggel. Ezen aztán mindenki teljesen belelkesült, átrendeztük/kicseréltük a komplett berendezést, egész délelőtt szereltünk-csavaroztunk-bútorokat tologattunk, hogy legyen elég hely Dé icipici irodájában nekem is, de megérte, mert a fiús odúból nagyon kis csini, lakható kuckó lett végül. Hogy mi az egész hozadéka? Azon kívül, hogy már nem fázom az, hogy mindenki nálunk csövezik. Nincs is annyi ülőhely, hogy mind a négyen letegyük a seggünket, de a többi kettő urak is ott tornyosulnak állandó jelleggel a másfél négyzetméteren, amikor csak lehet.

3.
Az egyik asztal szétszedése és a hátsó traktusba vitele után állunk nagyban mind a négyen az objektum körül, aminek a lábai le lettek szerelve, ezáltal sokkal alacsonyabb lett. Úgy nézett ki, mint valami ovis étkezőasztalka, amire O., aki ma egyébként is sziporkázott, a következő díjnyertes hozzászólást osztotta meg a nagyérdeművel:
- höhö, most aztán fel kell vennünk M-nek egy titkárnőt, mert lett egy felesleges asztalkánk, de csak törpét tudunk alkalmazni, mert olyan alacsony. Khhhh... Khátá, tudod miért lenne rendkívül praktikus egy törpe barátnő? (Meg kell mondjam, kezdek hozzájuk edződni, mert azonnal a helyes megfejtés jutott az eszembe...) Hát azért khhhhh, mert állva le tud sz*pni. Khhhhh...


2013. november 12., kedd

Szimpla kedd

Ma a szokásos menza helyett a közeli Steak House-ba mentünk ebédelni, mert a három urak már napok óta rá vannak feszülve a témára, amitől kicsit idegállapotba kerültem, de végül minden jóra fordult, mert szerencsére volt pulyka is az étlapon, így sikeresen megúsztam, hogy marha húst kelljen ennem. Közben ment a szokásos téma, egymás orrba-szájba szívatása: M-et azért, mert lassú és mert mindenhez 10 liter szószt eszik, D-t mert keveset beszél és mert bele van csavarodva a szomszéd szőke csajba, engem pedig most szerencsére pihenőpályára tettünk, mert a múltkor izomból berágtam O-ra, ami úgy tűnik, emlékezetes volt, úgyhogy még védettséget élvezek. Szóba jött, hogy mi minden volt jobb a régi időkben, mi az, ami ma teljesen más stb, amikor is a következő rendkívül ízléses és odavaló megjegyzést fűzte hozzá a témához minden átmenet nélkül: 
...és kkkhhhh akkoriban a nőknek (és mutatja hozzá, nagy kupacot formálva a kezeivel az öle fölött) iiiiiiiiiilyen sok fanszőrzetük volt, ni! Végzel a "melóval", ééérted, aztán szedegetheted le egyenként a  10 kiló szőrt a nyelvedről...

Nah itt kajakra kiesett egy darab krumpli a számból és belesírtam a dressingbe.

Továbbá megbízatást kaptam adventi naptárak tömeggyártására, szám szerint háromra: D-nek, M-nek és O-nak. Mivel háromszor 24 darab, személyre szabott ajándék kitalálása, megvétele és becsomagolása nem kis feladat, kicsit ökölbe vagyok szorulva, de nagyon szórakoztat a dolog, meglátjuk, mennyire jön be nekik a Khátá-féle minden napra egy meglepetés. (És igen, nekem is lesz naptáram, de az enyémet nem én készítem, hanem O.)

2013. november 10., vasárnap

Tipp1

Babi néninek ma remek ötlete támadt a 18 üres csatos üveget illetően: EM talán sört akar főzni!?

Tudom, elsőre hülyén hangzik, de ha jobban belegondolok, nem kell feltétlenül otthon megfőznie az X liter sört, mert akkor meg is kellene, hogy utaztassa, ami 700 km-es távon nem okoz annyi örömet, főleg, ha valaki más autójában út közben ki is folyik kicsit, viszont a melót nálam is végezhetjük, így elég, ha velem beszerezteti a csatos üvegeket... Jaj, remélem nem ez lesz a meglepetés, mert az én 2 négyzetméteres minikonyhámban nem biztos, hogy szeretnék sört főzni!

Megöl a kíváncsiság december végéig.

2013. november 9., szombat

Jéghoki meccsre megyek

Ülök az autóban M-mel és D-vel, úton vagyunk hármasban 2 másik autót elhozni, amiket O. vásárolt be. Arról megy a diskurzus, hogy D. bele van szerelmesedve egy emhármas béemwébe és az a nagy kérdés, hogy a kézi váltós vagy az automata verzió lenne-e a legmenőbb megoldás? Mivel ehhez nem tudtam hozzászólni, pedig megkérdeztek engem is, hogy Khátá, neked melyik jönne be jobban, lassan lemorzsolódtam a beszélgetésben, elmerültem a saját kis gondolataimban és már nem követtem, hogy a másik kettő miről beszél tovább. Akkor kaptam csak újra észbe, amikor a nevemet hallottam D-től:

- ...és te Khátárííínááá (mert ő valami miatt mindig így hív), voltál már jéghoki meccsen?
- Öööh ...nem én!
Lemaradtam az urak témaváltásáról: jéghoki meccs, ahova D. egy pajtijával megy, ahol söröznek, mulatnak és a játékosokon röhögnek.
- Lenne kedved a következőre eljönni?
- Lenne hát - montaja Babi néni.

Pitty-pitty-pötty, nyomban fel is hívta a spant, lekérdezte, hogy lenne-e még egy jegy Khátárínának is, mert ő is szívesen jönne, 1-2 óra múlva pedig már a kezemben is volt a frissen begyűjtött plusz jegy:
November 29, a Hamburg Freezers játszik a Kölner Haie ellen.

A csatos üvegeket illetően pedig elkezdtem a gyűjtést, megvettem az első sixpack-et: hat darab 0,33-as Dithmarscher Urbock barnasört, amit Cuxhaven felé gyártanak, ott, ahol az Elba az Északi-tengerbe torkollik. (Mai geográfiai kultúrrovatunkat hallották, köszönjük figyelmüket.)

2013. november 7., csütörtök

18 üres csatos üveg

Második nekifutásra sikerült a rendszám-hadművelet. Az idő ugyanolyan takony volt, mint hétfőn, esett az eső, a hatos felkelés is ugyanannyira fájt, mint legutóbb, erőfeszítéseimet viszont végre siker koronázta, szert tettem a szép, új HH rendszámaimra, Zsoltinak igazán jól állnak, sokkal jobban, mint a GP-sek.

EM-mel közben a szilvesztert tervezzük, az ünnepek után nálam tölt egy hetet, együtt ünnepeljük a születésnapját is január másodikán. Fel kell kötnöm a gatyámat az ajándéka(i) kitalálását illetően, mert valamit megint forgat a fejében:

- Ha innentől sört veszel, csak csatos üvegeset vehetsz. 
- MÉ????
- Mert azt mondtam. Nem árulom el, meglepetés lesz, de mire megyek, össze kell, hogy gyűljön 18-20 darab üres csatos üveg. Pálinkás vagy boros is lehet, csak gondoltam ezt a mennyiségű sört hamarabb ki tudod addig végezni, heti 3-at kellene (csak) így meginnod.

Hát mit mondjak? Halvány lila gőzöm sincs, mit lehet csinálni 18 darab üres, csatos, sörös üveggel. Meg fogok makkanni december 30-ig a kíváncsiságtól, a mocsok meg direkt visszaél vele. Akinek van tippje, mire kellhetnek az üvegek, ne titkolja el előlem, légyszi!

2013. november 4., hétfő

Balfék vagyok, az az igazság


Ma reggel 7:15-re volt átírási idöpontom a forgalmi bázison, mivel Zsoltinak - a békának - intéznem kell szép új, hamburgi rendszámot a régi sváb helyett. Nagy nehezen fel is tápászkodtam hajnali hatkor (!!!), tegnap este rendkívül ügyesen összekészítettem a nyóc tonna papírt, amit ilyenkor kérnek: biztosítási számot, forgalmit, e-mail visszaigazolót, tettem a kosárkámba csavarhúzót, mert nem emlékeztem rá, hogy a rendszámomat ki tudom-e simán cserélni, vagy esetleg csavarozni is kell, még majdnem büszke is voltam magamra egy percig, hogy milyen kis elörelátó kocka vagyok, majd lefeküdtem aludni, mint aki jól végezte dolgát.

Reggel utálatos volt hatkor felkelni. Hideg, nyálkás idö volt, amikor nekivágtam az útnak a hajnali vaksötétben. Az elsö gondom az volt, hogy nem találtam rendes parkolóhelyet a forgalmi bázis mellett, így egy közeli Shell kút parkolójában álltam meg. Remek érzés reggel háromnegyed hétkor, tök sötében és izomból szakadó esöben a rendszámtáblákat levandálkodni az autóról, hótt retek lett mindkét kezem és el is áztam alaposan. (A tegnap felkent körömlakkot is becsülettel meggyászoltam és elsirattam közben.) Kicsit bazmegoltam még a sötétben, majd elindultam a megadott címre, ahol kb 4 perc várakozás után be is hívtak (mert ugye okosan kértem magamnak online idöpontot!), leültem a bácsi asztalához, elmutogattam neki (mint a stewardes a repülön), hogy mi mindent hoztam magammal ügyesen: biztosítási szám, visszaigazolás, útlevél, régi rendszám, forgalmi, tudúúúú pábúmm, tssss...

- Fahrzeugbrief?
- ...

Pííííííppp - kisípolom inkább a reakciót, ami hirtelen kijött belölem. Hogy miért? Mert a Fahrzeugbrief (mi annak a rendes neve? Nagy, zöld lepedö, ami nem a forgalmi és amin nyomon lehet követni az elözö tulajdonosokat estébé... A4-es mértü, tudjátok na) szóval a zöld anyámkínja bizony nem volt nálam. Ennyire gyökér is csak én lehetek. Mi következik ebböl egyenesen? Hogy potyára keltem fel 6-kor, áztam caffá a hideg, szakadó esöben, potyára szereltem le a rendszámaimat, rádásul vert hadakként most mehetek vissza a Shell kútra, szerelhetem fel újra a rendszámtáblákat a még mindig szakadó, hideg esöben, a kezeim megint mocskosak lesznek, reggel fél nyolc van és semmit nem tudtam elintézni. Ennél nem jöhet rosszabb.

De jött. Miután másodszor is eláztam, immár úgy néztem ki, mint egy varacskos disznó, épphogy csak röfögni kellett volna még egy kicsit, visszaültem az autóba, sürü káromkodások közepette eldöntöttem, hogy nincs már értelme haza menni a Kfz-Brief-ért, mert nincs újabb idöpontom, ki tudja, mennyit kellene várni, inkább bemegyek egy órával korábban dolgozni. Ezt eldöntvén Rellingen felé vettem az irányt a sajnos még mindig göppingeni rendszámú Zsoltival, a városban természetesen dugó volt, ahol eltöltöttem remekbeszabott másfél órát, majd pontban 9-kor megérkeztem az irodába, mintha mi sem történt volna. 

A következö idöpontot szerda 7:15-re stoppoltam le magamnak, meglátjuk, abból mi lesz...

2013. november 2., szombat

Liftaknás dáridó

Délelőttre volt Hendrikkel és Sandrával megbeszélve, hogy értem jönnek autóval és csellengünk kicsit a városban. Összekészültem, felöltöztem, bezártam szépen a lakást és le akartam menni eléjük a földszintre. Megjött a lift, kinyílt az ajtó, majd véletlenül kiejtettem a(z egyetlen) lakáskulcsomat a kezemből, ami természetesen a liftaknába esett (hova máshova?), illetve először a liftajtók alatti hülye kis résbe. Hallottam, ahogy fémes hanggal neki-nekiütődik a falnak zuhanás közben, majd 17 emelettel lejjebb DISS, földet ér. 

Hát mit mondjak? Ezt az érzést nem kívánom senkinek: amikor rájön az ember, hogy (már megint) hajléktalanná vált. Most mi lesz? - kérdezteja Babi néni (és joggal). A lakásba nem tudok visszamenni, mert bezártam. Az épületből nem tudok kimenni, mert akkor nincs többé visszaút, így legalább bent maradok, nem kerülök teljesen az utcára. Különben meg mindjárt megérezik Hendrik és Sandra, akik miattam utaztak 400 kilométert én meg ahelyett, hogy örülnék nekik, inkább beb*szom a kulcsomat a liftaknába. Kiváló.

Felhívtam T-t, akitől a lakást bérlem, hátha van valami tippje, de sajna nem volt. Sejtettem. Berlinből nem tudott segíteni, csak annyit, hogy a házmester irodájának az ajtaján szoktak lenni telefonszámok, azok közül válasszam ki a Notdienst-et és vegyem fel velük a kapcsolatot. Ok. Felvágtattam a lifttel a 4. emeletre, ahol nagy meglepetésemre belebotlottam a házmesterbe, aki szombaton alapból nem dolgozik, nem is értem, mit keresett itt. (Mázli!) Kihasználva a helyzetet, kicsit ráakaszkodtam és mondtam neki, hogy képzelje el, bedobtam a kulcsomat a liftaknába, most mi lesz?

- Melyik liftbe? (kettő van ugyanis, egymás mellett: egy kisebb és egy nagyobb)
- A jobb oldaliba.
- Oké, nyugodjon meg szépen, mindjárt megnézzük, mit lehet tenni. 
(Nyugodjak meg? NYUGODJAK MEG? NYUGODT VAGYOK B*MEG!!!!!!!!!!!)
- De lehet, hogy nem is a jobb oldaliba, hanem inkább talán a balba. (Jóvanna, felment a vérnyomásom, ideges voltam, kínomban nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy 5 perccel ezelőtt melyik lifttel jöttem le a 17. emeletről.)
- Semmi baj, akkor megnézzük mindkét liftet. 
Alles klar.

Lementünk a földszint alatti emeletre, szétnyitottuk az ajtót, lehasaltunk és egy zseblámpával bevilágítottunk az ajtó alatti résen keresztül a liftek alatti szűk kis térbe, ahova nem lehet lemenni, max ki lehet horgászni onnan dolgokat, ha nagyon muszáj. Kulcs persze sehol. Se az egyik, se a másik lift alatt. Priceless. Mi lesz most? - kérdezteja Babi néni a házmestert (és joggal).
- Notdienst. Pár óra alatt (!!!) kijönnek, szétszerelik a lifteket (mivel nem tudom, melyikbe ejtettem a kulcsot, nem elég csak az egyik liftet szétszedni, hanem mind a kettőt szét kell...), kihalásszák a kulcsot, de ezt természetesen alaposan meg kell fizetni. 

Fergeteges. Így lehet megszabadulni rendkívül gyorsan és hatékonyan "rongyos" párszáz eurótól, ráadásul nem tudok sehova se menni, órákat kell várnom a szerelőkre. Agyfasz. A házmester látta az arcomon, hogy itt a vég, lassan lemegy nálam a roló, így felvetette, hogy menjünk vissza az irodájába, csinál nekem egy kávét és megbeszéljük, hogyan tovább. 
- Nem annyira tragikus ez, szerintem az sokkal rosszabb lenne, ha elvesztette volna a kulcsot - mondá a házmester. Hát pfff jóember... Nem igazán látom a különbséget a kettő között, mivel se így, se úgy nem tudok bemenni a lakásba. Így is elég tragikus, hogy eddig minden lakásomból kizártam magam valahogy, Duisburgtól kezdve Geislingenen át egészen Hamburgig, bár hozzá kell tennem, hogy ez a liftaknás trükk nagy újítás volt, level 999, ez még nem fordult elő. Közben hívott T, akinek véletlenül eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt adott a házmesternek egy pótkulcsot, ami, ha szerencsénk van, még benne van a páncélszekrényben, kérdezzem meg, hogy megvan-e, megkaphatom-e.
Megkérdeztem, megtalálta, megkaphattam.
(Guruljunk le, jó lesz. Legurultak, jó lett.)

Hogy kaptam-e hozzá idegösszeomlást is? Kaptam. Tanultam-e belőle? Igen. Soha többé nem szedem le a lakáskulcsot a kulcscsomómról, amit holnap magamra fogok ragasztani, leginkább pillanatragasztóval, hogy soha többé ne tudjam elveszíteni, meg beledobálni különböző liftaknákba.