2013. szeptember 8., vasárnap

Hamburg Vol1. - a transzport

Péntek este egyenesen a munkából elhoztam őt, a  bérautót:


A beülést követő első rövid pánikroham és néhány magamban elmormolt "énezzelnemtudokezerötszázkilométertmenni, éneztnemtudomvezetni, jajmileszmostjaj" után összeszedtem magam és próbavezetés jelszóval hazazúztam vele Pforzheimból Geislingenbe. Körülbelül 10 perc alatt rájöttem, hogy Ford Transitot vezetni jó, valamint, hogy valószínűsíthetően életben fogok maradni. E megállapítást követően egész este olyan vigyor volt a fejemen a vezetéstől, mint aki ruhafogassal a szájában aludt (vagy ahogy a német mondja, vigyorogtam, mint egy mézeskalácsló. Grinsen, wie ein Honigkuchenpferd.) 

A gyakorló-100km után Pforzheimból hazatérve EM már a lakásban várt meleg vacsival, méghozzá amit a hűtőmben található utolsó semmikből kotyvasztott össze, hogy kiürüljön és leolvaszthassam végre. Evés és némi sör elfogyasztása után hosszú, tömött sorokban levonultunk az utcára megnézni a szerzeményemet és megmérni a magasságát, hogy be tudom-e passzítani a mélygarázsba, mert akkor nem kell minden kartont és egyebet kihordani, sokkal egyszerűbb a bepakolás. Miután egyhangúlag megszavaztuk, hogy az autó épphogycsak, de befér a garázsba, beültem és szépen lassan, lépésben haladva, hogy a plafonon lévő neonlámpákat és csöveket ne taroljam le, elkezdtem besunnyogni vele. Egészen addig minden rendben is volt, amíg észre nem vettem, hogy a garázsajtó-rács elkezd automatikusan lecsukódni, én meg még bőven alatta vagyok. Mit volt mit tenni, gyorsan pánikba estem és mondtam EM-nek, aki az autó mellett állt és ökölbeszorult arccal nézte, hogy beférek-e, hogy WWWWRRRÁÁÁÚÚÚÚ! (Informatívabban nem tudtam sajnos megfogalmazni a mondandómat mert a beszédközpontomat épp blokkolta, hogy a garázsajtó mindjárt félbevág Transitostul). Érdekes módon megértette, mi a bajom, odaszaladt az ajtónyitó madzaghoz és meghúzta, így nem nyiszáltam ketté a fémráccsal az újonnan beszerzett kocsit.

Másnap reggel fél8-kor indultunk Hamburgba: 
Egész napi megtett táv: 1541 km 
Autóban eltöltött órák száma: kb. 19, amit nagyrészt beszélgetéssel és az SD kártya zenéinek lelkes éneklésével töltöttünk. 
Majdnem bekövetkezett katasztrófák száma: 1

Utóbbit összefoglalom: Hamburgba érve konstatáltuk, hogy világít a tanklámpa és már "csak" 86 km-re elegendő üzemanyag van az autóban. Mivel a navi szerint már csak 30 km-re voltunk a célul kitűzött Rellingentől, ahol O. barátunk várt ránk, megegyeztünk, hogy jó lesz ez így, majd ott tankolunk helyben, ráér az még. 

Hogy tényleg ráért-e? Kurvára nem. 

A navi rendkívül hasznos módon leutasított minket az A7-es autópályáról (amiről ha egyáltalán nem jövünk le, nem lett volna semmi gond) és bezavart bennünket a városba. Részvétemet nyilvánítottam EM-nek, mivel épp ő vezetett: 1,8 milliós metropolisz, a forgalom kb. a budapesti kétszerese (pedig az sem kutya!!!), brutálisan sok egy irányba haladó sáv egymás mellett, fogalmunk se volt, hol vagyunk, merre megyünk. Mivel elmulasztottunk 2-3 benzinkutat is, ami az utunkba került, elég magabiztosan gurultunk a nagy lila ködbe, mondván, hogy majd Rellingenben... Odaérve már csak 22 km-re való üzemanyagunk volt, kipakoltunk gyorsan az autóból, csevegtünk kicsit O-val, majd átvettem a sofőrstafétát EM-től. Mivel az O. által javasolt, közeli benzinkutat nem találtuk meg egy útlezárás és forgalomelterelés miatt, idegállapotba kerültem, mert már csak 5 kilométernyi dízelünk volt az autóban, kénytelenek voltunk újra a navira hagyatkozni, aki remekül felvitt bennünket az autópályára. Hogy ez miért nem jó? Mert a következő 40-50 autópályás kilométeren nem található benzinkút, amit 5 km-re való üzemanyaggal viszonylag nehezen abszolvál az ember. Súlyosbította a helyzetet továbbá, hogy EM és O. beszélgetéséből számomra is  kiderült, hogy (most kaptuk a hírt) a benzines autókkal ellentétben a dízelesekből ha teljesen kifogy a lé, szervizbe kell, hogy kerüljenek, mivel nem lehet egyszerűen ADAC autómentő által odarendelt S.O.S. üzemanyaggal feltöltetni és tovább menni, mert károsodik az autó. Remek. Ez is persze csak velem fordul elő, kizárólag akkor, amikor más autójával teszek épp világ körüli utat. Miután mindkettőnk örömére beleszaladtunk egy benzinkútba, ami persze zárva volt, még jobban idegállapotba kerültem, majd EM a következő díjnyertes kérdést tette fel: ideges vagy? Hát erre mit lehet mondani? Nem, nem vagyok ideges. Hetente háromszor fordul elő velem, hogy a bérteherautómból kifogy a dízel és ott maradok valahol, igazából van is nálam 20 liter itt a zsebemben, csak eddig nem szóltam, mert nem volt rá szükség. BAZEG, PERSZE HOGY IDEGES VAGYOK!!!! Ettől persze ő is még idegesebb lett, mert látta, hogy nálam a józan, higgadt gondolkodás épp elköszönt és átalakuló félben vagyok hisztérikává (hozzátenném: JOGGAL!). 

A függöny egészen pontosan ott ment le végleg, amikor a kilométer számláló 5-ről nullára ugrott és mi még mindig az autópályán nyüsszögtünk. Se közlekedési táblák, se a többi autós, se sebességkorlátozás nem érdekelt már, annyira rá voltam feszülve a kijelzőn világító nullára. A wirwerdenstehenbleiben - wirwerdenstehenbleiben - WIRWERDENSTEHENBLEIBEN sorozatos ismételgetése és némi idegroham után az első lehajtón elhagytuk az A7-est, mondván, hogy legalább ne az autópálya forgalmát akadályozzuk, amikor majd végleg megáll az autó. A városi forgalomban félreállni nem volt mód, így sajnos visszacsöppentünk a hamburgi dugó kellős közepébe: piros lámpa, stop&go (ami természetesen még több üzemanyagot fogyaszt, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, amikor a kijelző már rég nullán áll), majd valahol a harmadik és a negyedik agyvérzésem között megláttam valamit: ...
... a semmiből egyszer csak kinőtt előttünk egy benzinkút!!! 

Odaértünk lerobbanás nélkül.

Facit1: a hülye kis lámpa kigyulladása után AZONNAL tankolni kell, akkor is, ha EM bizonygatja, hogy kitart az üzemanyag Rellingenig.
Facit2: az autó a nulla kijelzése után még legalább 10 km-t tud menni (talán még többet is, de ezt szerencsére nem próbáltuk ki, úgyhogy kizárt dolog, mert nem tudom).

Hazafelé kellett vagy 60 perc, hogy mindketten megnyugodjunk és tudjunk röhögni a saját ostobaságunkon. Újra helyreállt a világ rendje. Miután levezettem zsinórban 7,5 órát, éjjel fél 1 körül hazaérve konstatáltuk, hogy a Pammukkale török kajálda még nyitva van, úgyhogy az egész napos vezetés, a dízel-stressz és egyéb fáradalmak kiheverésére rendeltünk magunknak jutalmul két frissen sült, forró pizzát, amit itthon némi hideg sör kíséretében el is pusztítottunk. 

(Valamint: megerősítést nyert a hipotézisem, mely szerint késő esti zabálás után közvetlenül nem szabad lefeküdni, mert rémálmokat okoz: a pizza-sör kombináció közvetlen elfogyasztása után azt álmodtam, hogy EM meghalt és a hullája mellettem hever a kanapén...)