2014. február 9., vasárnap

Hozom a formámat...

Tegnap este 7-kor találkoztunk G-vel a moziknál, ezúttal mindenki pontosan érkezett (mondjuk már a múltkor is, csak nem találtuk meg egymást), megittunk a film előtt egy kávét, csacsogtunk kicsit, majd beültünk a Wolf of Wallstreet-re, amit mindenkinek ajánlok sok szeretettel, mert brutálisan jó film, 16-os karikás, mert rengeteg drogozós, kurvázós és szexelős jelenet van benne, viszont a világot nem mentik meg, sem robotok, sem földön kívüliek nincsenek benne és nem a fegyverekről és a robbantásról/pusztításról szól a történet, hanem egy fiatal bróker életéről. Rég láttam ennyire jó filmet (ami persze biiiiiztos nem azzal függ össze, hogy EM-mel túl sok sci-fi szart néztünk anno. Na jó de). Az ötletet azért G. is megpendítette, hogy két film között vacillált, az egyik ez a Leonardo DiCaprios Wall Streetes, a másik pedig az új Keanu Reeves film, a 47 Ronin, ahol szellemszamurájokkal harcol... Hát mit mondjak? Szerintem egy fél mosoly átsuhanhatott az arcomon, amikor a "Geistersamurai" szó elhangzott, mert azonnal hozzá tette, hogy "de ez nem annyira a te stílusod, ha jól sejtem", amivel persze bele is trafált a dologba, mert bármennyire is fokozott érdeklődést mutatok a szellemszamurájok iránt (nem mutatok), a film valahogy nem igazán keltette fel az érdeklődésemet (itt kell viszont megjegyeznem, hogy EM kedvéért is hajlandó voltam egy halom szart végig nézni, úgyhogy nem ezen múlott volna a tegnapi moziba menésünk. Mert jófej vagyok.)

Újfent meg kellett állapítanom, hogy G-nek félelmetes emlékezőképessége és sasszeme van (ami saját elmondása alapján csak arra korlátozódik, ami érdekli) - a film előtti kávét iszogatva megkérdezte, hogy ugyanaz a fülbevaló van-e rajtam, mint a múltkor, vagy ennek más a színe? Pfff... Beszarás. Emlékezett rá, milyen fülbevaló volt rajtam 2 héttel ezelőtt, ez valami hihetetlen, ráadásul el is találta, mert tényleg ugyanarról a kis, köves, zöld Schmuck-ról volt szó (amit anyutól kaptam és amit nagyon szívesen hordok), de úgy tűnik legközelebb mást kell felvennem, mert valaki listát vezet róla (mert azt nem hiszem el, hogy erre fejből emlékezett, egyszerűen lehetetlen, én már azt sem tudnám megmondani, hogy milyen ing volt rajta, mert nem ezzel voltam elfoglalva és basszus férfi létére ilyenekre emlékszik). Elképesztő. Be lettem szkennelve, ennyi.

Mivel a speed dating utáni első rendes találkozáskor nem igazán tudtam eldönteni, hogy hogyan illik üdvözölni a másikat (EM-nek kezet nyújtottam, az teljesen rendben is volt), ezúttal úgy döntöttem, kivárom, ő hogyan reagál és majd ennek szellemében megöleljük egymást, vagy kezet nyújtunk, vagy valami majdcsak lesz. Láthatóan ő is erre bazírozott,  hogy majd én megadom a hangot, így aztán az első találkozáskor nem lett se kézfogás, se ölelés, se semmi. Tök béna. Ugyanez a téma persze tegnap is foglalkoztatott a találkozás előtt, mert mégiscsak kellene valamit csinálni, hiszen két felnőtt ember valahogy azért csak-csak üdvözli egymást, egyikünk sem 15 éves már, így újfent arra az elhatározásra jutottam, hogy kivárom G. kezdeményezését, úgy nem történhet semmi rossz és majd szépen azt csinálom, amit ő (ez úgyis ritkán fordul elő, igazán örülhet neki, ha azt teszem amit akar)! A probléma mindössze annyi volt, hogy a németek alapvetően megölelik egymást, a magyarok ugye puszit adnak, de erről teljesen leszoktam az elmúlt két évben, mivel ez itt nem divat és mert tök ciki, amikor az egyik fél puszira készül, a másik meg ölelésre és teljesen félre megy a dolog. Summa summarum, ölelésre voltam felkészülve, ő meg mit csinált? Hát bazeg puszit adott. Pfff. Mi ez mán? - kérdezteja Babi néni és joggal, mert nagyon vicces, amikor én a megölelésre készülve belövöm a megfelelő testtávolságot, ami persze sokkal szorosabb, mint amire egy puszihoz szüksége van az embernek, hiszen akkor a felsőtestet nem szükséges hozzányomni a másikéhoz, ami persze ilyenkor úgy végződik, hogy az illető, aki a puszihoz szükséges testtávolságot célozza be, ráfarag, mert a túlzott testközelség miatt nem az arcomat puszilja meg, hanem vagy a fülemet, vagy a nyakamat, ami persze mindkettőnket iszonyatosan zavarba hozza, mert egyikünk sem erre készült. Hát erre mit mondjak? Soha nem találkoztam még némettel, aki puszit adott, ez merőben új volt, viszont a hajnali kettőkor lefolytatott elköszönéskor már rutinosan tudtam, hogy nem ölelgetjük egymást, hanem puszit adunk szépen, úgyhogy minden fennakadás nélkül, olajozottan el tudtunk köszönni. Úgy tűnik tehát, a görögök puszit adnak. (Hja, ezt lehet, hogy eddig elfelejtettem bejelenteni, hogy G. ugyan itt született, azaz teljesen német, de görög gyökerei vannak, ami első blikkre fel is tűnik, mert sötétbarna, majdnem fekete szemei vannak, amit a németek egyáltalán nem mondhatnak sajátjuknak. Na most mindenki ért mindent, remélem.)