Lefosom a bokámat - 3-szor!

Lefosomabokámat -1

Három – sikertelen – internetszerzési taktikám volt eddig Svábföldön:

1.  Várni, hogy valaki elintézze helyettem (mert nekem nem csak halovány gőzöm sincs róla, milyen internetre van szükségem, de lepkefingnyi kedvem, meg időm és lehetőségem sem volt ez után rohangászni. A telefonálás puszta gondolatát is utáltam. 
2. Lesni, hogy a szomszédé esetleg nincs lejelszavazva. Minden nap csekkoltam, mindhiába. Az is megfordult a fejemben, hogy felmegyek hozzá és felajánlom a szolgálataimat, hogy mondjuk havi 10 EUR-t fizetek neki, ha ad hozzáférést a saját internetéhez és mindenki jól jár. (Tudom, tudom, szánalmas vagyok… Khátá, szánalmas vagy!) 
3. Várni, hogy minden magától megoldódjon. (Ez volt a legkevésbé sikeres mindközül.)

Több, mint 10 napja vagyok hivatalosan geislingeni bejelentett városi polgár, több, mint 10 napja nincs internetem, több, mint 10 napja nyekergek hol Andreasnak élőben, hol Olafnak telefonon – amikor tv macit akar nézni telefonon keresztül - hogy niiiihiiincs neheteeheeem. Lassú lépésekben eljutottam odáig, hogy kiszimatoltam, a KabelBW nevű szolgáltatónál előnyös szerződést tudok kötni gyors internetre, amennyiben van kábelcsatlakozásom a lakásban (vagy miabánat ez, Kabelanschluss). Hát én azt ugyan HONNAN tudjam? – montaja Babi néni, s köpött egyet. Kiderült nagy nehezen (a professzionális technikai hozzáértésemmel nem csoda, hogy ennyi ideig tartott), hogy nekem van ilyenem a lakásban! Hujiii, ez remek, akkor már csak fel kellett hívni a Kabel BW-t és a pontos lakcím után lekérdezni, hogy akkor mehet-e a menet, vagy mi a rák és hogyan tovább, meg mennyi az annyi. Mivel mindennemű hivatalos ügyintézéstől szabályosan kiver a víz, ezt a nyomorult telefonhívást is 3-4 napig halogattam. (Valamitől mindig félnem kell. A tankolással már nincs gondom, most épp a hivatali ügyintézéstől félek.) „Nem volt időm rá” – montaja Babi néni, de persze hazudott. Végül egy nagyon szimpatikus csávóval beszéltem kb 20 percen keresztül, aki miután bediktáltam neki minden adatomat, nevetgéltünk 10 percet, lebetűztem neki a nevemet, aszongya:

Én: - …B wie Bertha, O wie Otto, R wie Robert, B wie Bertha, E wie Emil, L wie Ludwig, und Y am Ende.

Ő: - Booohbeliii?

Én: - Ja.

Ő: - Ez véletlenül nem egy magyar név?

Én: - De. MÉ????

Ő: - Akkor azt nem Borbélynak kell kiejteni?

(én közben arra gondoltam, hogy na most lefosom a bokámat. A sváb mondja meg nekem, hogy nem is vagyok Boohbelii, hanem Borbély. Hä???)

Én: - Öööh… de. Maga ezt HONNAN az ördögből tudja?

És itt elkezdődött valami olyan szintű rizsamennyiség, hogy le kellett ülnöm és erőnek erejével visszafojtanom a röhögést. A csávó kajakra megette a mesekönyvet.

Ő: - „Mert amikor kicsi voltam, 9 éves, 3 hetet töltöttem Keszthelyen egy magyar cseregyereknél. Keszthelynek kell kiejteni, nem? K-E-S-Z-T-H-E-L-Y. De nem a szüleimmel ám, hanem egymagam! Mire visszajöttem 3 hét után, alig tudtam németül! Mert bizony 3 hétig magyarul kellett beszélnem! Sajnos azóta már mindent elfelejtettem, de blablablabla blablabla blablabla… „

Én meg csak ültem közben és nem hittem el, amit hallok. Végül megbeszéltük, hogy szombaton még valami technikus felhív, hogy aznap mikor jöhet és nyélbe ütjük a szupernagyongyors internetemet. Addig már csak hármat kell aludni! Ja és lesz vezetékes számom is - ez mondjuk csak Olafnak jó hír, bár eddig sem panaszkodott a Khátá miatt kialakult telefonszámlája miatt. Mindegy. Willkommen in der Zivilisation!

Lefosomabokámat - 2

Munkából hazafelé jövet felhívott Andi:

Ő: - Kaptál ma e-mailt anyámtól?

Én: - Nem. Mé’?

Ő: - Mert holnap van apu 50. szülinapja – tehát ugrik a „szokásos” szerdai bármitegyüttcsinálós esténk – szűk családi körben elmegyünk kajálni este és megünnepeljük a szülinapot, anyu meg ragaszkodik hozzá, hogy te is gyere. Lenne kedved?

Én: Wow, de én nem vagyok családtag!

Ő: - Nem baj. Nagyon szeretné, ha jönnél.

Úgyhogy ott is leszek, visszatarthatatlanul. Regisztráltam Schmid családtagként.

Lefosomabokámat -3

El kellett, hogy vigyem az útlevélmásolatomat a főbérlőimhez, hogy a lakásra letett rettenetes mennyiségű kauciómhoz hozzáférésem legyen a külön csak erre a célra létrehozott bankszámlán. (Ami szerintem szuperkorrekt egyébként…) Úgy beszéltük meg, hogy bedobom az üzletük postaládájába a fénymásolatot, mert az itt van Geislingenben. Jóvan, montaja Babi néni. Gondoltam munka után sétálok egyet legalább, a címet tudom, egyszer voltam ott, nagyjából emlékszem, hogy merre van. Itt látszik igazán, hogy csak az önbizalmam lett a költözés óta sokkal nagyobb, a tájékozódási kompetenciám ugyanannyira a béka segge alatt van, mint előtte. Geislingenről azt kell tudni, hogy a várost egy jó nagy hegy választja ketté. Egyik városrész a hegy egyik oldalán, a másik meg a másik oldalán van. Én a hegyen lakom, középen. Elkezdtem az óvárosba lebattyogni, nagyon céltudatosan, meg voltam győződve róla, hogy tudom, merre van a Fahrschule, amit keresek. Mentem, mentem, mendegéltem, aztán amikor meguntam, megkérdeztem egy idősebb bácsit, aki olyan kis békésen ücsörgött egy padon a parkban, pont úgy nézett ki, mint aki tudja, merre akarok menni:

Én: - Nem tudja véletlenül, merre van az Überkinger Straße? Valahol itt kell lennie a környéken.

Ő: - De. Pontosan a hegy másik oldalán, Überkingen irányában. (és röhög…)

Én: - pfff… (bravó Khátá) Hát akkor köszönöm az infót, ezt is megtudtam ma.

És ezzel a lendülettel, mint vert hadak, elkezdtem hosszú, tömött sorokban elvonulni, miközben kigondoltam, hogy majd reggel navival munka előtt beugrom, én ma már el nem megyek a hegy másik felére is, ennyi séta pont elég volt potyára. Közben a bácsi még valamit elkezdett mondogatni mögöttem, visszafordultam, hogy wie bitte?

Ő: - Épp megjött értem a feleségem az autóval, mi pont arra megyünk tovább, jöjjön, elvisszük!

Én: - Hä???

Ő: - Az Überkinger Straße felé megyünk haza, jöjjön, szívesen elvisszük!

Én: - Wow, hát nagyon kedves, köszönöm!

És valóban elvittek az Überkinger Straße-ra, én közben csak ültem az autóban és nem hittem el, hogy ez most komoly. Vadidegen svábok úgy felvettek az autójukba, hogy nem is kértem, sőt, eszembe se jutott, hogy velük menjek! Út közben persze sikerült visszaemlékezni, hogy ez valóban a másik irányban van, meg a fájdalmas felismerés is belém vágott, hogy na most visszafelé mászhatom meg gyalog az egész  hegyet… 

Mindenesetre befogom a számat a németek sztereotípségével kapcsolatban, mert én is az vagyok, nem csak ök: nem néztem volna ki egy öreg svábból, hogy ilyen önzetlenül kedves egy magamfajta jöttmenttel (igaz, azt ránézésre nem tudja, hogy külföldi vagyok, az enyhe akcentusomból kiindulva meg bármi lehetek) és ez nem az elsö bizonyíték volt, hogy az eddig ismeretlen sváb cukiság - mint fogalom - létezik!!! :)