Szüléselőkészítő kurzus

Benyaltam valami jó kis megfázást, ami abban nyilvánul meg, hogy tele a fejem takonnyal, de annyira, hogy hajnali 4 óta olvasgatok, mert nem kapok levegőt (úgy meg ugye nehéz is aludni...), aztán végül úgy döntöttem, hogy mivel 10 percenként amúgy is tüsszögök, ami után 3-szor orrot kell fújni, ennek így nincs értelme, akkor hát legyen: felkelek. 05:41-kor. Möhh...

Múlt hét végén voltunk szüléselőkészítő kurzuson az egyik közeli bölcsödében. Baromi hosszú volt, de nagyon megérte. Az egész hétvége ráment: péntek este 3, szombaton 5 és fél és vasárnap is 5 és fél óra, úgyhogy a végére készen voltunk, mint a tízórai. Rajtunk kívül még 13 másik pár vett rajta részt és az a szülésznő tartotta, aki a szülés után 8 hétig fog bennünket gondozni (ezt fizeti a tb), nevezzük mondjuk C-nek.

C. egy kb. 50-es évei közepén járó, tipikus északnémet jelenség: rendkívül tárgyilagos, távolságtartó, de ezzel egyszerre baromi közvetlen is, amit úgy lehet leírni a legjobban, hogy az egyik légzési gyakorlatnál odaült mellém és a kezét teljesen magától értetődően a hasamra tette, amig a többieknek szemléltette, amit szemléltetni kellett, de nem irritált, mert hát ő C. és ő megteheti, mert ő a szülésznőnk és ennél semlegesebben (de egyben hozzáértőbben) nem lehet amúgy sem hasat megfogni. Tök jó. Árad belőle egy olyasfajta semleges profizmus, amitől az ember helyén tudja az ilyet kezelni, agyvérzés nélkül. (Mondjuk errefelé amúgy sem szokás úton-útfélen nem rokon terhes nők hasát - meg semmijét sem - fogdosni, ezt először és utoljára Magyarországon tapasztaltam - és most nem a családtagjaimra gondolok, akiknek természetesen egytől egyik meg volt engedve a babafogdosás, hanem olyanokra, akikkel még csak nem is vagyunk rokoni viszonyban. Emberek, erről szokjatok le, ez szar!)

Az összesen 14 órás kurzuson volt sok elmélet és gyakorlat is, lazítási és légző technikák, tippek, hogy a partner hogyan támogathatja a nőt szülés előtt / alatt / után, szoptatás, betegségek, gátvédelem, páros gyakorlatok, kiskutya füle. Már az elején meg lett mondva, hogy mindenki vigyen magával még egy embert valami kaját, mert szombaton és vasárnap is együtt ebédelünk és osztozunk az összes hozott cuccon. Ezt C. úgy vezényelte le, hogy a pasikat (mind a 14-et) délben leküldte a konyhába azzal, hogy terítsenek meg mindenkinek és készítsék elő az ebédet, minderre volt fél órájuk, amíg velünk megbeszélt pár olyan témát, amiről úgy gondolta, hogy jobb lesz a férfinép nélkül megkonzultálni, mert esetleg többeket akadályozna a jelenlétük a fesztelen kérdésfeltevésben. És tényleg: mire befejeztük a csajos diskurzust, a konyhában az összes általunk összehordott kaja fel volt tálalva, az asztalok megterítve,  pasik meg szépen egymással cseverésztek. A nap végén lenyomtuk ugyanezt a kört még egyszer: fél órával a program vége előtt a férfinép ünnepélyesen fel lett kérve a konyha összerakodására, a tányérok elmosogatására és a kaják hűtőszekrénybe pakolására, amíg mi a maradék érzékeny témákat tárgyaltunk. És lássatok csodát: minden olajozottan működött. Meglepően pozitív élmény volt egyébként, hogy 28 egymás számára vadidegen ember mennyire fesztelenül meg tud férni egymással 3 napon át: annak ellenére, hogy a németen kívül volt még vagy 3-4 egyéb náció is a csoportban és résztvevők minden lehetséges korcsoportból, teljesen békésen telt el az idő, kifejezetten szórakoztató volt és a pasik sem lázadtak fel egyszer sem, mert néha el lettek küldve a konyhába dolgozni. Mindenki kérdezhetett bármit, lehetett fetrengeni matracokon, ha már kényelmetlen volt az üldögélés, mindenki vitt magával párnát és takarót és ha úgy érezte, eldőlt szépen, betakarózott és úgy figyelte tovább, miről mesél C. (És nem, nem csak a nők pihengettek le, hanem bizony időről időre volt olyan pasi is, aki közben a barátnője / felesége / élettársa mellé henteredett. Mondjuk miért is ne, meg lett mondva, hogy teljesen legitim.)

C. egyébként január végén jön bennünket itthon meglátogatni. Megbeszélni, van-e még kérdés / óhaj / sóhaj / kívánság, lehet vele az eddig beszerzett dolgokról csevegni, vagy tippeket kérni, mi hiányzik még, egészségügyi témákban a tanácsát kérni stb. A szülés nem nála fog lezajlani, de utána amint hazaengedtek a kórházból, nyolc hétig fog járni hozzánk és segíteni, amiben tud / kell.

Kókuszzsírban sült crêpe - avagy konyhai kísérletezgetés / level 999

Tegnap este P-re rátört a crêpe-nassolhatnék és nagy lelkesedéssel nekiállt kikísérletezgetni, miből lehetne a legjobban kikeverni a hőn áhított, vékony kis francia palacsintákat. Amikor megláttam, hogy egy üveg kókuszzsír van az egyik kezében (amit tavaly ajándékba kaptunk), a másikban meg tortabevonó csoki, úgy döntöttem, azonnali hatállyal elvonulok a fürdőkádba és ehhez a kísérlethez inkább nem asszisztálok, csináljon mindent úgy, ahogy akar, bármi is lesz a vége.

15 perccel később, már a jóóó meleg vízben nyakig elmerülve hallgattam, ahogy P. a konyhában iszonyatosan teper: valami baromira sercegett, majd a kókuszzsír jellegzetesen furcsa szaga elért egészen a fürdőszobáig és elkezdett keveredni a levendulás fürdősó illatával. Soha egyikünk sem sütött még semmit kókuszzsírral (pedig egy szerencsétlen, bontatlan üveg már vagy egy éve a hűtőben várja a sorsát, ami úgy tűnik most jött el), úgyhogy egy kísérletet mindenképpen megért a dolog. Ez a fura, szúrós szag egyébként csak a sütés legelején van jelen, utána valahogy elpárolog és a készre sütött bármi illatán / ízén nem változtat, azt leszámítva, hogy marad benne egy nagyon enyhe, de nem zsíros, hanem kellemes kókuszos íz. Fura cucc ez egyébként nagyon, nem fogunk rászokni - már csak azért sem, mert még az előző munkahelyemen volt elégszer dolgom ezzel a termékkel és tudom, mekkora meló és felhajtás árán kerül az európai piacra egy-egy üveg dezodorált vagy szűz kókuszzsír, arról nem is beszélve, hogy a vásárlással egy olyan (szerintem hosszútávon rendkívül kontraproduktív) kereskedelmi láncot támogatunk, ahol az adott termék többször is átmegy x darab köztes kereskedő/kereskedelmi lánc/közvetítő kezén, akik semmit nem csinálnak vele, semmit nem tesznek hozzá, csak a kész terméket értékesítik / drágítják tovább, az árcsökkentés / nyomás pedig a beszerzési folyamat során nem felfelé, hanem lefelé adódik tovább, azaz minden esetben a szerencsétlen indonéz paraszt szívja meg a végén, mert a hisztinek köszönhetően egyre olcsóbban kell, hogy eladja az áruját. Többek között ez az ára annak, hogy az amúgy is túl jól tartott európai seggünket pont kókuszzsírral akarjuk még tovább hízlalni, mert a tv is bemondta, hogy az jobb, mint minden más (pedigaztán...) és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyi környezetkárosítással és szénmonoxid kibocsátással jár az Európába tonnaszámra történő behozatal satöbbi satöbbi, de nem szeretnék jobban belemenni a kereskedelmi filozofálgatásba, mert valószínüleg az égvilágon senkit nem érdekel, meg különben is mindenki döntse el saját maga, mivel főz, szóval ott tartottunk, hogy a fürdőkádban ülök és gyanítom, hogy P. kókuszzsírban süti a crêpe-t.

És tényleg. Percekkel később meg is jelenik a kád szélénél egy villával a kezében és megetet - engem, aki éppen a levendulás vízben ázik - frissen sült, még langyos, nugáttal töltött, leheteltvékony tésztájú, finom palacsinta-próbafalatkákkal.

Tudom, túl jól vagyok tartva... :)

Nyüzsgünk

Az van b*meg, hogy kidobott az ágy 7:00-kor. Vasárnap reggel. Nem is tudom erre mit mondjak. Kiosontam a nappaliba és próbálok lehetőleg úgy létezni, hogy P-t ne zajongjam fel. Be kell valljam egyébként, nem is olyan rossz dolog ilyen korán itt egyedül ücsörögni: melegítettem magamnak tegnapi kávét, meggyújtottam 2 adventi gyertyát és a könyvespolcra aggatott karácsonyi led-es díszvilágítást és csendben kummogok itt a félhomályban. (P. meg majd ha jön ki valamikor pisilni, néz rám boci szemekkel, hogy vajon nooormális vagyok-e?)

Várakozó móduszban vagyunk. Nem csak ma reggel, hanem úgy általánosan, erre pár napja jöttem rá. A következő hetekben megint odaverünk az utazási témának, na már nem mintha az utóbbi 8-10 hónap unalmasan telt volna: nagyjából 2 hét múlva ilyenkor már Ravazdon leszünk és esszük a töpörtyűkrémet örülünk magunknak egymásnak. Utána szilveszterkor még gyorsan tolunk 3 napot Bécsben (mert méne, legális!?) és megeszünk minden bécsi szeletet, ami csak szembejön velünk. Január elején itthon aztán elérkezett az idő az egész hétvégés szülés-előkészítő-kurzusra, amire mindkettőnket beszavaztuk, majd nagyjából mához 5 hétre eljött a nap, mit vááárva vááártuuuunk (azégencsillagfényragyooog... ja nem, az már megvolt december végén): kezdődik a 3 napos szülinapi ajándékom, aminek fedőneve "Sylt".
Az meg mi az? - Sylt a legészakibb német sziget, a méretét tekintve kb 99 négyzetkilométerrel a negyedik legnagyobb az országban (Rügen, Usedom és Fehmarn nagyobbak, DE ők ugye mind a Balti tengeren vannak, ami azt jelenti, hogy Sylt egyben a legnagyobb német északi-tengeri sziget is). Körülbelül egy magasságban van a dán határral és Flensburg városával, (itthonról nincs is nagyon messze, kb 270 km) és soha nem jártam még ott, mert:
a.) nem volt arra soha semmi dolgom (na jó, egyszer a Babi nénivel elmentünk egészen Fehmarn szigetig, de mondom, az nem ér, mert az a másik oldal, a Balti tenger!)
b.) a sziget annyira exkluzív, hogy eleve az odamenés puszta gondolata is szembemegy minden pragmatizmusommal, úgyhogy egy hasonló projekt kizárólag úgy jöhetett létre, ha engem valaki konkréten odavisz (ami most megvalósulni látszik).

Röviden összefoglalva aktuálisan mindennek folyamatosan örülés és a napok visszaszámlálása zajlik.

Szalámi kóstolás

Ilyen se volt még: szalámi kóstolót tartunk. 

Ja nem is, mert nem tartUNK, hanem P. tart szalámi kóstolót azokból az (összesen khm... 11 rúd) olasz szalámikból, akik valami varázslatos és egyben megmagyarázhatatlan módon velünk jöttek Olaszországból az októberi spontán miniszabink után. Voltunk egy bődületesen jó hentesnél Greve in Chianti-ban, ahol egyébként az égvilágon semmi nincs, egy toszkán kisváros kb 30 km-re Firenzétől és mi is csak azért keveredtünk oda, mert P. kb. 10 héttel az utazás előtt már pontosan tudta, hogy van ott egy hentes, aki jaj de jó és egyértelmű volt, hogy oda kell menni. Volt nálam akkor már napok óta három képeslap, akik úgy néztek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki, úgyhogy leültem a hentesnél egy asztalhoz végre megírni őket. Erre a pár percre hagytam P-t magára, aki ezalatt az idő alatt - úgy tűnik - felvásárolta a fél hentesboltot, ami számomra már csak itthon Hamburgban derült ki, amikor pakoltam ki a bőröndünkből és egyik rúd szalámi a másik után bukkant elő a csomagból. Mondom, összesen 11 rúd. Nem találtam nekik megfelelő helyet, a hűtőbe meg nem akartam őket belegyömni, úgyhogy jobb híján fel lettek lógatva egy rúdra a konyhában és ott várják a sorsukat.


Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz: tegnap estére tehát szalámikóstolás volt betervezve P. 3 jó barátjával, kollektív eszegetéssel és iszogatással összekötve, én meg - mivel úgyse nagyon ehetek szalámit, mert az gonosz - visszahúzódtam a vendégszobába (miután betáraztam magamnak egy valag szőlőt és egy nagy bödön teát, biztos ami biztos alapon), mondván, hagyom a fiúkat csacsogni, inkább máshol rontom a levegőt. Valahogy mégsem teljesen sikerül kivonni magam a forgalomból, mert a szalámikhoz előételként P. spaghetti carbonarat csinált és nem akarta elfogadni, hogy mielőtt a pasik jöttek, műzlit vacsoráztam ("De tök sokat fogytál ma, látom az arcodon!"), úgyhogy egy marék spaghettit azért kimentem velük enni, nehogy már "túl sokat fogyjak". Aztán persze ott ragadtam, mert amikor elkezdtek - rendkívül német módon - szalámikat kóstolni, engem is bevontak a szalámiértékelésbe, ami a következőképp zajlott:

P. 9 fajta szalámit szeletelgetett egy nagy vágódeszkára, szépen a különféle típusokat egymástól elkülönítve, címkével alatta, hogy egyértelmű legyen, éppen mit esznek és minden kupacot egymás után megkóstoltak és minden kóstolási kör után megbeszélték, kinek mi a szakvéleménye róla, természetesen előre megadott szempontok alapján, amiket egyenként értékeltek 1-től 5-ig tartó skálán. Így nézett ki a végeredmény: a legjobb szalámi a bal szélső volt (vaddisznó- és sertéshúsból), a sort pedig egy nem Greve-ben vásárolt szalámi zárta a kép jobb szélén.



Én csak a "Schnittbild" és a "Gesamtbild" kategóriákhoz tudtam hozzászólni, mivel nem vettem részt a kóstolásban, de ők szépen végigpontoztak mindent összesen 4 kategória mentén, miközben lecsúszott jópár üveg olasz bor is a kajához (mondjuk egyértelmű, hogy ilyen szakértésnek alkoholos előzménye kell, hogy legyen, ilyen ötlete senkinek nem támad tök józanul, még akkor se, ha német). 

Egy élmény volt egyébként közöttük ülni, alkoholt nem inni és figyelni, ahogy egymás után megszakértik a szalámikat és szakvéleményt mondanak arról például, hogy milyen ízt hagy a szalámi a szájban a falat lenyelése után (erre van borászatos rendes szakkifejezés, csak magyarul nem jut eszembe, ha megfeszülök se, pedig már rá is kerestem, de nem találom. Abgang a német neve), meg hogy a fűszerek közül melyik érvényesül a legjobban és melyik nem annyira. Nagyon cukik voltak.

Szerintem én még jobban is szórakoztam, mint ők, akik nem kívülről szemlélték ezt az egész, már-már örkényi jelenetet.

Gyámügyi hivatal

Szóval az úgy volt, hogy ma reggel nem volt jobb dolgunk és elmentünk megnézni, mi újság a hamburgi gyámügyi hivatalban, mivel ott még soha nem járt egyikünk sem. (...)

Khhh... na jó, ez így nem teljesen igaz, mert már jártunk ott, ez az az épület, ahol egy, még a 60as években épített paternosterrel lehet az emeletek között közlekedni (tök jóóó!!!), aminek a liftjei folyamatosan, megállás nélkül mennek fel-le és úgy kell beleugrani, meg leugrani róla, amikor az ember elérte a kívánt emeletet. Ide már önmagában csak ezért is simán megéri elmenni ilyen-olyan hivatali ügyet intézni, hogy mehessen az ember pár kört a paternosterrel (és tényleg, ez már tegnap este téma volt elalvás előtt, hogy tuti nem liftezünk és titokban már mindketten a ki-be-ugrálásra gyúrunk).

Na jó, javítom magamat, a gyámügyre sem teljesen önszántunkból mentünk, hanem mert az apaságot el kellett ismertetni, még mielőtt a baba megszületik, többek között a névadás miatt. Ahogy odaértünk, mindjárt meg is lettünk kérdezve, hogy csak ezt az apasági témát szeretnénk tolni, vagy egy kalap alatt a gyermekfelügyeleti jog megosztását is, amire - logikus módon - P. egyből mondta, hogy mindkettőt, én meg közben néma beleegyezéssel könyékig túrtam a táskámban, mert nem találtam meg az útlevelemet. Enélkül a lépés nélkül az aktuális német jog szerint kettőnk közül kizárólag nekem lenne gyermekfelügyeleti jogom, P-nek pedig nem, csak egy  halom kötelezettsége. Őrület egyébként, hogy ilyen Németországban 2017-ben előfordulhat. A meglepetés aztán akkor jött, amikor a hölgy ezt a választ így nem fogadta el, hanem egy lépéssel közelebb jött hozzám, a szemembe nézett és nagyon kedvesen, de nyomatékosan hozzá tette, hogy azért az édesanyát is megkérdezné, hogy ő (aki én vagyok) ezzel egyetért-e, mert az én rábólintásom nélkül mondhat P. amit akar, nem csinálnak semmit. WÁÓ (wtf és miegyebek), ezen azért kicsit ledermedtem, aztán amikor kezdtem megérteni, hogy tényleg nem történik semmi, amíg nem mondom, hogy szabad akaratomból úgy döntöttem, hogy a gyermekfelügyeleti jogot megosztjuk, bejelentettem, hogy igen, én is szeretném és igen, légyszi, mindkettőt intézzük el egy kalap alatt. Döb-be-net...!

Azért ezzel párhuzamosan megnyugtató az a tudat is, hogy ennyire odafigyelnek arra, hogy semmi olyan ne történjen, ami miatt az anya joga sérül, vagy olyan férfi is gyermekfelügyeleti jogot kaphasson, akinek nem kellene**, mert sok esetben nyilván ebben a témában nem csak a vérszerinti apa jöhet szóba. Úgy tűnik, rendkívül ingoványos talajra léptünk, úgyhogy ennek a miértjét nem is nagyon firtattuk tovább, P. is szépen félre tette a férfiúi önbecsülését és szépen azt csináltuk, amit mondtak - mondván, úgyis az övék az utolsó szó. Egyébként pozitívan csalódtunk az egész ügyintézésben: nem kellett sokat várni, azonnal foglalkoztak velünk, mindkét hivatali munkatárs, akivel kapcsolatba kerültünk szuper kedves volt és rendkívül segítőkész. Magyarázatot kaptunk az öröklési témától kezdve a pénzügyeken át egészen a legapróbb jogi dolgokig mindenre, kiállították az apai elismerést és a közös felügyeleti jogot rögzítő dokumentumot is, amikkel majd a babát anyakönyveztetni lehet és amik P-nek is biztosítják 100%-ban ugyanazokat a felügyeleti jogokat, amik engem megilletnek.

** és itt nyilván nem P-re gondolok, mert erre a témára nála alkalmasabb jelöltet keresve sem lehetne találni. Ő már most annak örül, hogy majd mennyi féle kását és pempőt készíthet és hogy nem baj, ha az általam a múlt héten vásárolt új kanapépárnákat a baba lehányja (miért is hányná már le pont azokat?), mert levehető és mosható a párnahuzat (ami ugyan az én bevásárlási kompetenciámat dícséri, pedig aztán kettőnk közül garantáltan csak egyvalakinek jutott olyan eszébe, hogy bárki is le fogja hányni őket)... 
No comment. :)

Figyelem, figyelem

Ma délelőtt bevásárló körutat csináltunk, ami a metroban zárult, ahol P. rendszeresen bevásárlási rohamot kap (annak ellenére, hogy folyamatosan mondogatom neki, hogy erre nincs szükségünk, meg erre sem, meg erre sem, teljesen mindegy, mintha a falnak beszélnék...), aminek az lett az egyik következménye, hogy austern-t "reggeliztünk" délben, amikor hazaértünk végre:


A másik következmény pedig, hogy proseccoval mentem utána fürdőszobát takarítani, ami sajnos ma napirendi pont volt, amit hetek óta elhanyagoltam itthon, de meg kell hagyni, hogy az alkohol sokat javított a helyzeten:




Feldőltem.

Hát az úgy volt, hogy bicikliztem haza munkából (igen, ma óta újra dolgozom, erről egyelőre nincs még konkrét véleményem, majd ha 1-2 hét múlva már lesz, írok róla), a haza utam a Stadtpark-on keresztül vezet, ami egy városliget szerű, bazi nagy (és szép) fás zöldterület. Már a planetárium környékén jártam, ami egészen a park szélén van, amikor elértem egy kisebb "útlezáráshoz" - már ha egy földes-kavicsos, keskeny gyalogutat tényleg rendes útnak nevezhetünk - ahol okos emberek munkások úgy keskenyítették le az út nem feltúrandó részét, hogy kb csak egy méter széles hülye kis sáv maradt szabadon, amibe a vicc kedvéért még 90 fokos kanyarokat is tettek, nehogymán biciklivel is át lehessen menni agyvérzés nélkül ezen a kb 20 méteres szakaszon. Mivel lusta voltam leszállni, azért bepróbáltam magam, miután már a héten itthon is megállapítottam, hogy a keskeny és éles kanyarok bevétele valahogy nem az erősségem, de hát na mindegy, mondom, lusta voltam leszállni, amiből az lett, hogy feldőltem. Nem volt egy hú de fájdalmas felborulás, inkább úgy tudnám leírni, mintha valami medvemama borult volna fel: szép komótosan, közben mérlegelve, hogy most komolyan feldőlök vagy nem, mintha valami slo-mo videón keresztül néztem volna magam lassítva, még gondolkodni is volt időm azon, hogy ez milyen ciki mán itt egyszerűen csak úgy felborulni. A legjobb meg az volt az egészben, hogy a jó munkásemberek egy lehetetlenül alacsony kis hülye kerítést is építettek a gány kis ösvény mellé (kb 15 cm magas - MINEK EZ???), aminek persze az lett a vége, hogy ahogy lavíroztam a bicajjal és elkezdtem megingani, nem tudtam letenni a lábam, ami persze megakadályozta volna, hogy feldőljek, mert a redva kis kerítésbe beleakadt, illetve beszorult a kerítés és a bicikli közé, így nem tudtam időben letappantani vele és mit volt mit tenni, földre hulltam, mint egy zsák krumpli - lassított felvételen. Kicsit még nyekkentem is szerintem.

Aztán jött egy kocogó pasi, aki nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben-e. Igen, köszönöm - montaja Babi néni, majd feltápászkodott és önmagát és a biciklit összegyűjtve gyorsan eloldalgott a tett színhelyéről.

Szüléselőkészítő kurzus

Benyaltam valami jó kis megfázást, ami abban nyilvánul meg, hogy tele a fejem takonnyal, de annyira, hogy hajnali 4 óta olvasgatok, mert ne...