2016. november 7., hétfő

Update következik

Kb fél évvel ezelőtt megígértem, majd írok a munkámról, ha már lesz róla véleményem. Hát most mit mondjak, mostanra lett, eltartott egy darabig.

Egy másik pozícióban kezdtem volna el dolgozni, mint amiben most vagyok, de mivel az elsőben csak 3 napot töltöttem, nem fecsérlem rá a szót, nem nekem való volt, aztán ahogy az lenni szokott, mázlim volt és pont akkor mondott fel egy kolléganő a nemzetközi értékesítési osztályon, amikor rájöttem, hogy ahol vagyok, nem jön be, kvázi 3 nappal a munkába állásomat követően. Még csak nem is kellett nagyon kaparnom, hogy rájöjjenek, hogy errefelé minden dinnyét nekem találtak ki, hogy ez az ÉN pozícióm, mert rájöttek maguktól is és a 4. napot már International Sales Managerként kezdtem az értékesítésen. Hááhhh.

Csupa finom dolgokkal foglalkozom, mint például méz, juharszirup, agáve szirup, sötét és világos kókuszszirup, kókuszcukor... stb stb stb, mindez konvencionális és bio minőségben is. B2B üzletelek, azaz nem direkt a végfelhasználóknak adom el a jóságot, hanem kizárólag viszonteladóknak, és / vagy cégeknek, akik valamilyen módon feldolgozzák a termékeinket, pl. pékségek, drogériák, édesipar, kozmetikai ipar, szupermarketek, dohányipar (igen, a dohányipar is használ pl. juharszirupot, bizonyos tabaktípusokat abban áztatják, innen kapják a jellemző édeskés ízt)... 

Sokszínű a munka, nagyon jó az értékesítési team, 4-en vagyunk sales managerek, jól megértjük egymást. Soha nem volt még munkáltatóm, akit a szívembe zártam volna (értsd: akire azt mondhatnám, hogy igen vázze, mekkora arc, tiszteli a munkavállalóit, motivál, megért, nem nyom el, nem nyom agyon, nem nyomorít meg, felnézek rá), na ez itt sincs másként, de kezdek rájönni, hogy ez a nehezen irányítható természetemen meg a megyek-a-magam-orra-után-mentalitásomon múlik (amelyből egyenesen következik, hogy mindig igazam is van), úgyhogy az illúziót, hogy majd egyszer olyan munkáltatóm lesz, akire egy kicsit is fel lehet nézni, már eltemettem, mert csak én vagyok itt helikopter. 

Nem baj, időközben elég vastag bőrt növesztettem az ilyen esetek kezelésére, minden lepereg rólam. Csak azt veszem ki belőle / viszem magammal haza, ami nekem jó, ami gyarapít, minden másra pedig ott a master card.

Összefoglalván tehát az imént leírtakat: jól megy sorom, nagyrészt olyan emberek vesznek körül, akiktől sokat tanulhatok. Az egyik kollégám pl, akivel eléggé egy húron pendülök (csak 20 évvel idősebb és kevésbé forrófejű), a mai fényes-dicsőséges, három órás (no comment) főnök + értékesítési team meetingen, amikor látta, hogy már gőz jön ki a fülemből és jó eséllyel mindjárt idegállapotba kerülök, az orrom alá dugott egy cetlit, amin az állt: "Ruhe bewahren!!!" azaz "nyugi van". Ez mondjuk még mindig sokkal jobb annál, mint amikor (mivel a főnökünk - érthetetlen módon - nem tudja kimondani a "zwischen" szót), minden alkalommal más felé kell, hogy nézzek, amikor azt modnja, hogy "schwisn", mert látom a többieken, hogy vörösödik a fejük és ha egymásra nézünk, valaki hangosan fel fog rögöni.

Leginkább a Tesz-vesz városhoz tudnám hasonlítani az egészet.

2016. október 29., szombat

Citromtorta

Ma megcsináltam életem első bazsalikomos citromtortáját, tök jó lett. Az alja vékony, ropogós tészta, az összes többi része pedig bazi sok, fincsi, nem túl édes túrós-citromos-bazsalikomos krém. 
P teljesen transzba esett tőle. :)





2016. szeptember 13., kedd

Czika Tihamér for president.

Még soha nem osztottam meg más írását a blogomon, hát ennek is eljött a napja. Annyira szívemből szól, hogy én sem tudtam volna ezt jobban összeszedni, minden szavával egyetértek. 

Íme hát, nem csak én buzdítok a népszavazáson való antirészvételre. Czika Tihamér for president!!! De tényleg.

“Tisztelt Miniszterelnök úr!
Nem ismerjük személyesen egymást, bár egyszer kezet fogtunk, váltottunk két rövid szót, még 2003-ban. Ön akkor már/még az ellenzék vezére volt és az épülő Sapientia egyetemet látogatta meg Kolozsváron, én jogászhallgató, egy szakkollégiumnak voltam az egyik vezetője. Nyilván nem emlékezhet rám, hosszú nap volt, sok kézfogással. Sok év el is telt az óta.
Küldött nekem egy levelet a minap. Pontosabban a miniszterelnöki hivatal kommunikációs csapata által megírt, szakértők, jogászok és spin-doktorok által bizonyára 15-ször leellenőrzött, közpénzen legyártott és kiküldött kampánylevelet kaptam. Annyira személyes ez a levél, amennyire egy sorozat kampánylevél lehet: semennyire. Ennek ellenére, fontos megbeszélnivalónk van, mert súlyos dolgok vannak benne. Válaszolni szeretnék. Kicsit hosszabb leszek mint ön, de érvelni csak alaposan érdemes.
Először is azt állítja, hogy „Brüsszel rossz politikája idézte elő” a menekültválságot, és hogy emberek milliói „azért jönnek ide, mert egyes európai vezetők felelőtlen ígéreteknek tesznek.” Nem miniszterelnök úr, nem Brüsszel politikája, s nem tudom kik milyen ígéretei miatt jönnek a menekültek Európába. Azért jönnek, mert lebombázták a házukat, utcájukat, meghaltak szeretteik s barátaik, lebombázták iskoláikat és bombázzák most már az utolsó még álló kórházaikat is. Én sem maradnék ott családommal, s valószínűleg ön sem.
Amióta civilizáció létezik, az emberek menekülnek a háború és a megtorlások elől. Tettük ezt mi magyarok is, amikor otthagytuk Levédiát a keleti betörések miatt, hogy aztán előlünk meneküljenek sokan, amíg Európát pusztítottuk szét vagy 50 évig „kalandozva”. Aztán megint rajtunk volt a sor, amikor a tatár vagy török betörések elől kellet mentenünk éltünket. Menekült a magyar, aki nem akarta vértanúként végezni 1849-ben, s menekült az új határ túloldaláról pesti vagonokba, aki féltette biztonságát az új országokba rekedve 1920-ban is. Menekültünk a II. Világháború alatt és után, front elől, s felszabadulás alól.
1956-ban, a sikertelen forradalmunk után 200.000-en (!) menekültünk Ausztrián és Jugoszlávián át nyugatra. Mi voltunk az első kedvezményezettjei az első világméretű menekült-relokációs programnak. Pont egy olyannak, amelyet ön most azt kéri tőlem, hogy elutasítsak. 37 ország fogadott be minket, egyesek tízezrével, mindössze pár hónap alatt. Nem riogattak velünk, nem is szavaztatta senki politikus saját népét, hogy éppen akarnak-e minket. Emberi jóérzés, szolidaritás, és nem mellékesen a nemzetközi jog vezérelte a nyugatiakat. S vezérli most is. Ez vezérelhetné a magyarokat is, ha a kormányunk állami szintű xenofóbia propagálása helyett azt tenné, amit ilyenkor helyes.
Azt állítja miniszterelnök úr, hogy „Brüsszel olyan döntést hozott, amely szét akarja osztani az illegális bevándorlókat a tagországok között”. Nos, tisztelt miniszterelnök úr ez még klasszikus politikai kommunikációs csavarnak is túl csúnya. Ez így egyszerűen hazugság. Egyfelől, tudja ön is jól, hogy nincs tulajdonképpen olyan, hogy „Brüsszel döntést hozott”. Brüsszel nem egy elvont politikai hatalom, amely ott lebeg önmagában és azt csinál, amit akar. Az Európai Unió, a tagállamok összessége, az EU-s jog a tagállamok közös akarata. Konkrétan, szavazásnál is. Brüsszelben minden fontos döntést – ahogy ezt is – a tagállamok hozták meg. A 2015. szeptember 22-én megszavazott 12098/15 sz. Európai Unió belügyi tanácsának döntését a menekültek relokációjáról a belügyi mechanizmusokban résztvevő 24 tagállami belügyminiszter hozta meg közösen. Szavazás volt, ahogy egy demokráciában illik. Magyarország mellett másik 3 tagállam szavazott a döntés ellen és 1 tartózkodott. 19 tagállam ugyanakkor egyetértett. Egyszerű többséggel is simán átment volna a döntés, de lakossági súlyozással, egyértelmű minősített többség volt az EU-ban a relokáció mellett. Ott volt az ülésen Pintér Sándor belügyminiszter is, aki érvelt, de leszavazták. Van ez így, de ilyen a demokrácia. Néha sikerül átvinni, amit akarunk, néha nem. De amiért a többség nem a mi véleményünkre szavazott, attól a törvény az törvény marad. Mi volna, ha az ellenzéki képviselők vagy a parlamenti többség döntésével egyet nem értő állampolgárok, csak úgy eldöntenék, hogy hát nekem ez a törvény nem tetszik, nem fogom betartani s kész? Vagy mondjuk népszavazni szeretnének róla. Amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz, s később amikor ratifikálta a Lisszaboni szerződést, akkor elfogadta azt is, hogy belügyi kérdésben is minősített többséggel hozhatók döntések. Persze az unanimitás mindig követendő cél, de az EU működését hatékonyabbá kellett tenni, mert nyilvánvaló volt, hogy húszon-akárhány tagállammal már nehéz lesz mindig elérni az egyöntetűséget és leállhat a rendszer. Leszavaztak, ez ilyen, legközelebb jobban kell lobbizni, vagy a valósághoz közelebb álló véleményt kell képviselni. De addig is: betartjuk a közös döntést, akkor is ha szimpatikus, akkor is ha nem. Hogy valaki demokrata-e, az akkor derül igazán ki, amikor el tudja fogadni azt is, hogy leszavazzák.
Továbbá azt mondja, hogy a „bevándorlás” miatt nőtt meg a terrorcselekmények száma Európában. Miniszterelnök úr, a 2015-ös európai menekültválság elindulása után történt párizsi, brüsszeli, nizzai és németországi terrorcselekmények több tíz elkövetője közül bizonyíthatóan csak 3 (!) jött a mostani menekülthullámmal. Szinte az összes többi Európában született és élt. Az vitathatatlan, hogy a menekültek között lehetnek terrorcselekményekre kiküldött daesh tagok, egyetértünk abban, hogy ellenőrizni kell mindenkit. De a jelenlegi iszlamista terror-hullám mögött elsősorban európai vagy régóta Európában élő emberek állnak. Ez elsősorban rosszul működő integrációs politika kérdése, szekularizáció hiányának a kérdése, vagy sok esetben akár kriminalitási kérdés, hisz nem kevesen közülük köztörvényes bűnözők voltak korábban. Statisztikailag egyszerűen igazolható, hogy a tavaly „Európába érkezett másfélmillió bevándorló” 99% nem terrorista. Tegyük fel – ad absurdum – hogy az 1,5 millió „bevándorló” között van mondjuk 5000 potenciális dzsihadista, aki rossz célokkal érkezett ide (minden bizonnyal ez a szám túlzás, de az érv kedvéért hadd adjak egy szép kerek számot). Ennyi ember 0,3%-a 1,5 milliónak. Hogyan lehet egy nyelvileg, kulturálisan végtelenül diverzifikált, különböző országokból, különböző katasztrófák elől menekülő csoportot leterroristázni, mert egy statisztikailag teljesen mérhetetlen arányú kisebbségük potenciálisan veszélyes? Ez a retorika semmiben sem különbözik attól, amellyel éppen a sokmillió magyar és más európai bevándorlók ellen uszítottak az Egyesült Államokban a XX. század fordulóján, kriminalitást, betegségeket, mindenféle veszélyt varrva a gőzhajókról leszállók nyakába.
Azt állítja, hogy „Brüsszel elhibázott politikája kockára teszi kultúránk jövőjét meg hazánk gazdaságát”. Nos miniszterelnök úr, ha a tagállamok belügyminiszterei által Magyarországnak ítélt 1294 menekült kockára teszi a magyar kultúra jövőjét s az ország gazdaságát, akkor jó nagy bajban lehetünk. Ha mi egy alföldi község lakosságát kitevő pár száz családtól féltjük a kultúránkat s gazdagságunkat, akkor a baj velünk van, nem velük. Ha önt Szent István intelmei nem győzték meg arról, hogy az egy nyelvű ország esendő és gyenge, ha önt a XIX. századi nacionalizmus hajta, amely ennek épp az ellentétét mondja, akkor is megnyugodhat: 1.300 de még 13.000 menekült sem veszélyeztethet sem kultúrájában se gazdagságában 10 (+2) millió magyart. Százalékok miniszterelnök úr, százalékok, számolni kell mindig. Ennél sokkal nagyobb számú bevándorlót s menekültet asszimiláltunk be csak az elmúlt 27 évben minden gond nélkül, s minden bizonnyal több milliót Szent István intelmei óta. Ha valami kockára teszi és tette a magyar kultúrát és gazdaságot az éppen Szent István intelmeinek a figyelmen kívül hagyása volt. Nem tanultunk semmit sem az 1849-es veszteségből, sem a Trianonhoz vezető kisebbségek elnyomásából, sem a Holocaustból. Pontosan akkor kerültünk mindig a legnagyobb veszélybe, ért a legnagyobb veszteség, amikor csak egy kultúrát egy nyelvet akartunk mások fölé helyezni, amikor elborultak vezetőink, azt hitték, hogy csak miénk lehet itt a tér.
Európa etnikai, kulturális és vallási összetételét félti levelében miniszterelnök úr. Hadd mondjak egy közhelyet: Európa etnikai, vallási és kulturális összetétele azóta változik, amióta a Közel-Keletről megérkezett az első homo sapiens erre a gyönyörű kontinensre. Hadd mondjam el önnek, hogy családom egy olyan faluból származik Erdélyben, ahol 2 generáció alatt cserélődött le majdnem teljesen a falu és a környékbeli falvaknak is az etnikai, kulturális és vallási összetétele. Egy olyan városban születtem és nőttem fel, ahol a kétnyelvűség alap volt és egy olyan városban végeztem el az egyetemet, ahol a város mérhetetlenül gazdagabb, színesebb és érdekesebb lett, amint megérkeztek a mindenféle „bevándorlók” az erasmusos diákoktól a sarki török kebabosig. Miniszterelnök úr, Közép-Európa tele van kicserélt városokkal, Kaliningradtól Fiuméig, Gdansktól Brassóig. Mi ebben az egészben az új önnek?
Jelenleg egy olyan többnyelvű, többkultúrájú városban élek, ahol 150 évvel ezelőtt a többség egy nyelvet beszélt (flamandot), ma pedig egy másikat (franciát), úgy hogy egy harmadik (az angol) lassan átveszi a belváros utcáit ettől is. Brüsszelnek ma tulajdonképpen nincs domináns etnikai kultúrája, mégis jól elvagyunk benne, mindenki megtalálja a maga helyét. Nehogy félreértsen, nem akarom elvitatni senkitől a nemzeti kultúráját, magyar meséken és irodalmon nőttem fel, ma is feltankolók magyar könyvből ahányszor hazajárok, magyar médiát (is) fogyasztok naponta, a gyerekeimet is magyarnak fogom nevelni. De nehogy már a potenciálisan 24 tagállamban szétszórtan elhelyezendő pár százezer menekülttől féltsük az 500 milliós kontinens kultúráját.
Egyébként a kultúra, amit ön félt az már rég nem az, amit ön gondol. Nemcsak Brüsszelben, Londonban, vagy Stockholmban nem az, hanem már Prágában vagy Budapesten sem. A globalizáció, a szekularizáció, a kommunikációs technológia egységesítő ereje, a szabad és olcsó mozgás lehetősége, a nemzetközi média és kultúracsere visszafordíthatatlanul megváltoztatta Európát s az egész világot. Amit ön félt, annak már vége, menekültekkel vagy nélkülük. Ideje azzal foglalkozni inkább, hogy hogyan csempésszük bele ebbe a nagy kavarodásba Magyarországot, s a magyar örökséget. Semmi nem állít meg minket abban, hogy az irodalom új írjei, az infótechnológia új finnjei, a zene új svédjei, az oktatás új szingapúrijai, a konyhaművészet új görögjei, vagy miért is ne, a béketeremtés s a humanitarizmus új norvégjai legyünk. Mert ezek is lehetnénk. Ezek mind méretileg kb. ugyanakkora népek, mint mi, s pont úgy megvolt a maguk nehéz sorsa. Csak ők nem folyton a múltban keresik a dicsőséget és utasítják el a jelent, hanem inkább alakítják azt.
Úgy fejezi be miniszterelnök úr, hogy Magyarország számít rám. Na ebben legalább egyetértünk. Éppen ezért nem fogok szavazni ezen az álnépszavazáson, mert az országom számít rám. Az utókor magyarjai hálásak lesznek, hogy ezt a döntést hoztam, akármi is legyen az eredmény. Európát s a szolidaritást nem fogom, nem tudom elutasítani.
Önök egyszer úgyis elmennek. S önök után, akarva-akaratlanul, olyanok jönnek majd, akik nem félni fognak az új globalizált világtól, nem uszítani fognak a menekültek ellen, nem gátolni akarják majd a nyitottabb és egységesebb Európát, nem a saját alkalmazkodás-képtelenségüket akarják majd ráerőszakolni a népre, hanem fejest fognak ugrani ebbe a mostani világba, amelyben ők már felnőttek, okostelefonjaikkal a kezükbe. Önök után majd azon fogunk dolgozni, hogy megtaláljuk végre a helyünket a globalizált világba, s ne minden sarkon az elveszett Levédiát keressük, tökön szúrva magunkat félévszázadonként. Európa és a világ nem vár ránk. Magyarország Szent István óta kivétel nélkül mindig akkor haladt, ha felült a nyugatra tartó vonatra, s akkor járt porul, ha nem. Most sem lesz ez másképp.
Ébresztő.

Üdvözlettel: egy távolmaradó honfitársa.”

2016. szeptember 6., kedd

Felmentapumpa...

Hát eljött a nap (mitváárvavááártuuuunk. Azégencsillagfényragyooog. Jézuskafáját ímelhoztááák. Ahalkanszááállóóóaaangyalooook. Ja nem, ez mégis egy másik nap volt.) Az a nap jött el, kéremszépen, amikor is levelet kaptam lájf, magától a Zorbánviktortól, személyesen odaszkennelt aláírással. Pííha! 
Nem is tudom hol kezdjem, mit is mondjak... először persze le kellett ülnöm, mert felment tőle a vérnyomásom, már a boríték puszta látványától, nem beszélve mindarról, ami bele volt írva betűvel... Aztán, hogy valami értelme mégis legyen a levélnek - kommenteltem egy nagyot, (mert ugye véleményt még azért szabad nyilvánítani, vagy nem?) Az írásra, amelyben felhív, hogy október 2-án vegyek részt egy olyan népszavazáson, amelynek sem a tartalmával, sem a gondolatiságával (már ha van neki ilyenje), sem a politikai hátterével (azzal főleg nem), sem az egész orbánviktorságával NEM értek egyet. Szegény, ha ezt tudta volna, megspórolhatott volna legalább egy darab elsőbbségi (!!!) levelet külföldre (mennyibe kerül egy ilyen? Egy iskolás gyerek egyszeri ebédje biztos kijön belőle, nem...? De minimum egy tízórai, ehelyett ebbe öli a sok pénzt ez a tuskó a Zorbánviktor, meg gyűlöletkeltésbe, mert az annyira hip), mert ebben a háztartásban a kutyának sincs rá szüksége, SŐT, ha sokan olvasnák a blogomat, még ide is kiírnám, hogy minél több emberhez jusson el az infó ( de tudjátok mit? Ha csak hárman olvassátok is, kiírom ide): NE MENJETEK EL NÉPSZAVAZNI! Ez a kérdés arra sem méltó, hogy egy elegáns nemmel válaszoljon rá az ember. (Vagy nyilván attól függően, hogy teszik fel a kérdést - lehet hogy mégis igennel, mindenesetre semmiképpen sem egy véleményen a Zorbánviktorral, aki itten elsőbbségi postával leveleket küldözget nemtomhányszázezer magyarnak, akikben eme levél láttán nagy eséllyel ugyanúgy felmegy a pumpa, mint bennem most.) 

Na de egy szónak is száz a vége, tessék lássék, ezt válaszolom a miniszterelnöki levélre és egyben kérem a zuraságot, hogy nekem többé ne küldjön semmilyen levelet se, mert sajnos nem olvasom el. Vegyen inkább az árából tízórait egy nélkülöző gyereknek, annak legalább van értelme, én erre szavazok október 2-án.



2016. augusztus 13., szombat

Figyelem, figyelem

Ma délelőtt bevásárló körutat csináltunk, ami a metroban zárult, ahol P. rendszeresen bevásárlási rohamot kap (annak ellenére, hogy folyamatosan mondogatom neki, hogy erre nincs szükségünk, meg erre sem, meg erre sem, teljesen mindegy, mintha a falnak beszélnék...), aminek az lett az egyik következménye, hogy austern-t "reggeliztünk" délben, amikor hazaértünk végre:


A másik következmény pedig, hogy proseccoval mentem utána fürdőszobát takarítani, ami sajnos ma napirendi pont volt, amit hetek óta elhanyagoltam itthon, de meg kell hagyni, hogy az alkohol sokat javított a helyzeten:


VALAMINT
Achtung Achtung, fel szeretném mérni, kb hányan olvassátok még a blogot, mert érdeklődés hiányában nem folytatom az írást. Tehát: bitte mindenki, aki szeretné, hogy írjak (és még követi a blogot), kommenteljen ide egyet, hogy lássam, van még, aki olvas - attól függetlenül, hogy ismerjük egymást vagy nem.


2016. június 1., szerda

Feldőltem.

Hát az úgy volt, hogy bicikliztem haza munkából (igen, ma óta újra dolgozom, erről egyelőre nincs még konkrét véleményem, majd ha 1-2 hét múlva már lesz, írok róla), a haza utam a Stadtpark-on keresztül vezet, ami egy városliget szerű, bazi nagy (és szép) fás zöldterület. Már a planetárium környékén jártam, ami egészen a park szélén van, amikor elértem egy kisebb "útlezáráshoz" - már ha egy földes-kavicsos, keskeny gyalogutat tényleg rendes útnak nevezhetünk - ahol okos emberek munkások úgy keskenyítették le az út nem feltúrandó részét, hogy kb csak egy méter széles hülye kis sáv maradt szabadon, amibe a vicc kedvéért még 90 fokos kanyarokat is tettek, nehogymán biciklivel is át lehessen menni agyvérzés nélkül ezen a kb 20 méteres szakaszon. Mivel lusta voltam leszállni, azért bepróbáltam magam, miután már a héten itthon is megállapítottam, hogy a keskeny és éles kanyarok bevétele valahogy nem az erősségem, de hát na mindegy, mondom, lusta voltam leszállni, amiből az lett, hogy feldőltem. Nem volt egy hú de fájdalmas felborulás, inkább úgy tudnám leírni, mintha valami medvemama borult volna fel: szép komótosan, közben mérlegelve, hogy most komolyan feldőlök vagy nem, mintha valami slo-mo videón keresztül néztem volna magam lassítva, még gondolkodni is volt időm azon, hogy ez milyen ciki mán itt egyszerűen csak úgy felborulni. A legjobb meg az volt az egészben, hogy a jó munkásemberek egy lehetetlenül alacsony kis hülye kerítést is építettek a gány kis ösvény mellé (kb 15 cm magas - MINEK EZ???), aminek persze az lett a vége, hogy ahogy lavíroztam a bicajjal és elkezdtem megingani, nem tudtam letenni a lábam, ami persze megakadályozta volna, hogy feldőljek, mert a redva kis kerítésbe beleakadt, illetve beszorult a kerítés és a bicikli közé, így nem tudtam időben letappantani vele és mit volt mit tenni, földre hulltam, mint egy zsák krumpli - lassított felvételen. Kicsit még nyekkentem is szerintem.

Aztán jött egy kocogó pasi, aki nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben-e. Igen, köszönöm - montaja Babi néni, majd feltápászkodott és önmagát és a biciklit összegyűjtve gyorsan eloldalgott a tett színhelyéről.

2016. május 23., hétfő

Gyúrok vazze

Ma kiléptem a komfortzónámból és elmentem egy közeli fitness stúdióba edzeni. Baaahh... 

Már legalább fél éve hitegetem magam (és a szűkebb értelembe vett környezetemet), hogy rendszeresen el fogok járni, nos, ez eddig nem sikerült, mert ähm...izé...úgy érzem, ez nem teljesen az én szociális szférám, ami ott uralkodik, kicsit olyan érzés, mint amikor mindenki hülye, csak én vagyok helikopter (ráadásul egy kis, dagi helikopter) - miközben pontosan tudom, hogy én lógok ki a sorból és ez elég nyilvánvaló is mindenki számára. Mindenesetre olvastam a hétvégén a neten, hogy az általam már rég óta kiszemelt fitness stúdióban 2 ingyenes próbaedzést biztosítanak egy edzővel, aki végigjárja velem a gépeket, megmutatja mi hogy működik, melyik géppel mire lehet edzeni, mit miért kell csinálni, tanácsot ad stb stb és úgy gondoltam, itt az ideje lépni: nem volt egyszerű menet, mert az elején, amikor kb 10 percet vártam a trainer csajra (ilyen csini kis sportruciba öltözve, mint valami kis majom - és ezzel még véletlenül sem másokat szeretnék leminősíteni, hanem egyszerűen csak így éreztem magam), folyton késztetést éreztem arra, hogy megfutamodjak, feszengtem, gondolatban kapálóztam is kicsit, aztán végre jött a csaj és körbejártuk a helyet, majd toltam egyedül egy órányi gyúrást. Banyek, rég izzadtam ennyit, kb 100 liter víz lefolyt rólam, viszont megérte, mert már most érzem, hogy jó lesz ez, idővel meg majd egyre kevésbé leszek én a helikopter vagy a majom.

A legdurvább ez a cardio cross gép volt. Bemelegítést nyomtam rajta 4 percet az edzőcsaj felügyeletével, de már akkor szakadt rólam a víz, aztán végigpróbáltam a nem cardiós gépeket és később visszaálltam erre a lépegetőre, gondoltam tolok 10 percet, de nehezítettem a fokozaton, mert méne, teljesen legitim. Valahol 5 percnél kezdtem el úgy érezni, hogy lerohadnak a lábaim, pedig csak közepesen gyors tempóval lépegetőzök, meg ömlik rólam a víz, zihálok, viszont a hiúságom nem hagyta, hogy 5 perc alatt leszálljak róla, mint tyúkanyó a rúdról, hiszen az elején megbeszéltem magammal, hogy 10 percet tolok ezen a szörnyűségen, úgyhogy maradnom kell még legalább 5 percet, bármi történjék is, különben gyík vagyok. Amikor végre letelt mind a gyötrelmes 10 perc, a lábaimon az izmok a combomtól kezdve egészen a lábfejemig olyan kemények voltak, hogy úgy éreztem magam, mint egy kalóz, akinek két falába van és egy botot dugtak a seggébe... beletelt egy kis időbe, mire megint rendesen tudtam menni, amit aztán egy másik gépen vártam ki, amelyiken karizomra meg hátra lehetett gyúrni. Egy óra volt az edzési cél, ezt teljesítettem is, majd hazabicikliztem (nem mintha a lábaim nem lettek volna pont eléggé készen).

Most büszkeség van, úgy ülök itt a laptop előtt, mint a kiskakas, aki a kis szemétdombján teljesítette a napi fitness penzumot. Pontosan úgy.