...

Ma valami miatt eszembe jutott az erkrath-i Aral kutas barátom haverspan. Bunkó paraszt módjára egy mukkot se mondtam neki, amikor anno elköltöztem Duisburgból, nem mintha magyarázattal tartoztam volna, de akkor is na, kaptam tőle 2 csavart és egy láthatósági mellényt. 2 napja Nordrhein-Westfalen-nosztalgiám van, valószínűleg a kutas emberes emlékeim is emiatt törtek felszínre az agyam legeldugottabb bugyrában. Hogy mi az oka? M. újra jelentkezett. Sms-eztem vele tegnapelőtt és addig csűrte-csavarta ügyesen a beszélgetés fonalát, amíg ott lyukadtunk ki, hogy ő mostanában nincs olyan jól és látni szeretne (hol az összefüggés?), de én nem vagyok hajlandó sehova csak ezért elmenni, amiből egyenesen következett, hogy beleestem a saját magam által felállított csapdába: ide akar jönni. Mégpedig hétfő este. Barátunk a medvesajt googlemaps támogatásával megnéztem, hogy az onnan idejövés 650 km-t tesz ki, úgyhogy talán annyira mégsem bánom, hogy nekem nem kell mozdulnom a történetben, mert én vagyok a hegy, ahova Mohamednek kell mennie és nem fordítva. A vicc ott kezdődik, hogy Mohamed itt is szeretne aludni (itt = a lakásom), de erre még nem voltam oly kegyes, hogy választ adjak, csak egy "ich überlegs mir"-re futotta meglepettségemben, meglátom még, bérelheti-e a piros kanapémat a nappaliban. Nem vagyok benne biztos, úgyhogy összehívom a Frau Booohbelii - Hildegard - Khátá hármast és megbeszélem velük. Úgy tűnik, lemaradtam róla, hogy pont a következő napokra esik az ismert, tradicionális, régi skandináv/észak-német "Aludjunk Katánál"-népi hagyomány, mert O. is a napokban akart megtisztelni a jelenlétével, de a végén mégis inkább a gyomorvírust választotta helyettem, ebben a témában úgy tűnik még gyúrnom kell, mert van, ami nálam is ütősebb. Muhaha. Tudom, ma tréfa répát reggeliztem, biztos a göppingeni rendszám teszi.

Apropo rendszám: meztelen érzés így közlekedni, olyan, mintha mindenki tudná, ki vagyok. Hülyeség, tudom, mivel senki nem sejti, hogy a német rendszám mögött egy Ungarin rejtőzik, mégis olyan lebukásos érzésem van vezetés közben, pedig ugyanannyira nem vagyok német, mint amennyire holland se.

Apropo vezetés: B. ma munka után úgy döntött, egy hónappal hamarabb feljogosít az egyébként januártól nekem ítélt Tankschein használatára: ez azt jelenti, hogy havonta 26 liter benzint kapok a német államtól támogatás gyanánt, ami egy vicc, mert Zsolti tankja nagyjából 2-szer ekkora, de persze jólvan, ez is jobb, mint a semmi, örülünk neki.

Nagy nap van ma

Zsolti-jármű német állampolgár lett: az úri közönség tapsol.

A biztosítás és a KFZ-adó ugyan durván sokkoltak, de még mindig jobban megéri (talán), mint ugyanez holland pepitában, arról nem is beszélve, hogy 4 vagy 6 hónap után kötelező átjelenteni az autót. Mivel egy darabig még nem tervezek - minden kívülről jövő nyomás ellenére sem - országon belül odébbállni, ez egy okkal több, hogy nyugton maradjak a seggemen. Ha elköltözöm, megint jelenthetem át, megint újabb rendszámot kapok stb stb. Ezzel több kínom remélem mostanában nem lesz. 

Nehéz napom volt ma: reggelre annyi hó esett, hogy rossz előérzettel indultam munkába, ami sajnos be is jött. 2 hegyen kell átvágnom reggelente: az első Geislingenben van, a második Bartholomä után, Heubach előtt. Az egyes számú szerpentinen csak várakoztam egy 10-15 percet, ami közben rettegtem, hogy a szakadó hóesésben az előttem szlalomírozó göppingeni ökör belém csúszik: a novemberi havazásban nyári gumikkal tolta a drágám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos tapadási különbség van a téli és a nyári gumik között. Most végre beláttam, hogy nem felesleges pénzkidobás volt a 4 új gumi... Olyan volt, mintha az autónak mind a 4 kereke egymástól függetlenül azt csinálna, amit akar. Az egyik erre fordult, a másik arra, a harmadik nem pörgött, a negyedik meg kapart csak. Megdöbbentő volt látni. 

Az igazi vicc a második hegynél jött, ahol is közölte velem egy - erős bajor színezettel beszélő - rendőr, hogy nem mehetek tovább, mert le van zárva a Steige. A meddig kérdésemre az volt a válasz, hogy menjek szépen haza, csináljak magamnak egy jó kis kávét és egy óra múlva vissza lehet nézni. Áhá. Ezen jót röhögtem (komolyan gondolta!), majd kerestem magamnak egy félreeső helyet, ahol egy órácskát üldögéltem az autóban, rendezgettem a papírjaimat, sms-eket törölgettem kínomban, felhívtam O-t, elpanaszoltam neki, hogy nem tudok dolgozni menni (neki ez vicces volt, nekem nem annyira...) szóval csupa hasznos dolgokat csináltam. Egy óra leteltével bepróbáltam még egyszer a hegyet: nem sikerült, de a várakozási helyemet megváltoztattam legalább: ezúttal a hegy tetején, egy szintén várakozó kamion mögött kempingeztem még egy óra hosszat. 2-szer ment el mellettünk hókotró, egy idő után kezdtem nem érteni, mi zajlik. Ha ő már többször is fordult, miért nem lehet leereszkedni a völgybe? 6-7 km-re voltam már csak a céltól, elég idegesítő volt egy helyben ülni, amikor dolgozni kellett volna reggel 8-tól. Miután a szembe-forgalom beindult, nálam is megjelent az első agyrágó bogár, hogy az előttem álló LKW mi a jó életért nem indul mán el...? További 20 perc várakozás után meggyőztem magam, hogy a kamionos csak fosik az áruval nekiindulni és az, hogy nem mozdul, nem azt jelenti, hogy nekem sem szabad. Se rendőr, se szalag, se lezárás vagy mi fene. Szépen kikerültem tehát és nekivágtam a lefelé útnak a szerpentinen. Kb 200 méter után nagyjából rá is jöttem, hogy az LKW miért nem indult el: ő valahonnan tudta, hogy csak a szembe-sáv volt lepucolva. Az, amin repesztettem lefelé, még mindig havas és jeges volt, nem mondom, csúszott is alaposan, de mivel gyök kettővel mentem, nem volt semmi gond. Aztán az irodába 2,5 órás késéssel beérve hallottam a rádiós hírekben, hogy a Steige Heubach és Bartholomä között teljes hosszában le van zárva, a kolléganőim kérdezték is, hogy mégis HOGYAN jutottam át rajta? ("Mér, az az, amin jöttem?") Áhá. Hát mit mondjak? Szemrebbenés nélkül átmentem rajta, fel se tűnt, csak a rendőrök néztek rám, mint valami űrlényre, amikor kibukkantam a kanyar mögül Heubach elején.

Hogy mit tanultam az elmúlt néhány napban?

1. Azt, hogy akinek gyomorvírusa van, az nem megy a héten sehova.

2. Azt, hogy az éves autóbiztosításom Zsoltira kb akkora lesz, mint Etiópia éves GDP-je.

3. Azt, hogy ha megőrülök, akkor se tehetek ellene semmit. (Erre persze csak az első megőrülési hullám után jöttem rá)

Meg kell állapítanom, hogy az egyik kolléganőm boszorkány. Tegnap munka után rámoltuk el a kávés bögréinket a konyhában, amikor megkérdezte, hogy a múltkori botrányba fulladt lemondott hamburgi utazást be akarom-e pótolni még idén. Mondtam neki, hogy ez elég vékony jég és nem nagyon tervezek decemberben oda menni, idén nem lesz már erre szabim, O. meg nem tudom miben utazik, erről nem beszéltünk.

Majd ezt követően otthon:

- Khátá, mondd csak, otthon vagy ezen a hétvégén?

- szombaton igen, vasárnap nem. Miért?

- ... és a következő hétvégén?

- ööö... talán igen. MIÉRT?

- mert arra gondoltam, hogy elugrom hozzád.

(Itt az "elugrom" kifejezésen való meglepődés után az jutott eszembe, hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben "ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez...")

- remek ötlet, Ulmban szerintem akkor már lesz karácsonyi vásár.

- és nem veszek ki hotelszobát, mint a múltkor, hanem a piros kanapédon alszom.

(Hát persze.)

Három dolog

1. Elhatároztam, hogy negatív dolgokat (egy darabig) nem írok le, mert azzal csak realizálom a problémát. Mivel nyúlfarknyi lesz csak a bejegyzés, könnyedén ki lehet találni, hogy ma kevésbé vagyok csillámpóni hangulatban.

2. Második elhatározás, melyet régebben rendszeresen hallottam Anditól (meg lehet nézni, most hol tart...) és O-tól is: kevesebbet kellene gondolkodnom, mert "a fejem nehezíti meg az életemet." Kevesebbet fogok tehát (meghatározott témákat illetően) gondolkodni, meglátjuk mi lesz.

3. Gyakorlatba is átültetem az - eddig csak elméletben tervezgetett - bizonyos dolgokhoz való, holland típusú, "leszarom"-hozzáállást.

Értetlenkedési világnap van?

A nap híre: ZSOLTI délelőtt gond nélkül ÁTMENT A MŰSZAKI VIZSGÁN!!!!!! **Az úri közönség tapsol.

Továbbá:

Telefonáltam ma az egyik beszállítónkkal valami környékbeli sváb cégtől, azt szerettem volna tudni, hogy bizonyos mennyiségű használt plasztik csomagolóanyag rendelkezésre áll-e még nála, mert lenne rá egy ügyfelem, aki megvenné mindet. Így történt:

- én: Hallo Herr X, ich möchte gerne wissen, ob diese Behältermenge von 882 Stk. bei Ihnen noch zur Verfügung steht?

- ő: ja, des hammrda.

Itt egy levegővételnyi szünetet tartottam csak (mert hát levegőt kellett éppen vennem), amit ő a Hochdeutschomból ítélve úgy értelmezett, hogy a végtelenül elegáns hammrda kifejezést nem értettem meg és most nem tudok mit mondani (pedig de), úgyhogy gyorsan hozzátette:

ő: JÁ, DESZ HÁÁÁBEN VÍÍÍÍÍR DÁÁÁ. (=hammrda)

Hát mit mondjak? Beleröhögtem a telefonba, majd mondtam neki, hogy K-Ö-S-Z-Ö-N-Ö-M, M-Á-R E-L-S-Ő-R-E I-S M-E-G-É-R-T-E-T-T-E-M.

Ez egy ilyen értetlen nap volt, úgy tűnik. Munka után beszaladtam az útba eső dm-be, mivel rendeltem valamiket, amiről itt most nem tudósítok, mert ajándékok lesznek valakiknek. Ez a része mindegy is. Megkérdeztem a kasszánál a csajt, hogy ezzel a rendeléssel jó helyen járok-e, hol tudom átvenni az anyagot, majd az orra alá dugtam az előtte az irodában kinyomtatott e-mailt, aminek már a tárgya is az volt, hogy "Ihr Auftrag ist abholbereit". Mire a csaj tudálékosan: "Wissen Sie, az abholbereit azt jelenti, hogy az e-mail beérkezésétől számítva 2-3 nap, amíg az áru elhozható az üzletben." (és a csaj nem török volt, hanem anyanyelvi német!) Na vazzeg, gondoltam is magamban, a végzettségem ugyan nem szódefiniátor, meg még a DUDEN-től sem kerestek eddig meg, hogy én írjam a következő Universalwörterbuch kötetet, de ha már itt tartunk, az abholbereit kurvára azt jelenti, hogy az áru - mint ahogy maga a kifejezés szó szerint is mutatja - elhozásra készen áll és bent figyel az üzletben, ahova megrendeltem. Ezért kaptam az e-mailt is. Mindezt csak elkezdtem a csajnak magyarázni, nem sikerült teljes értelmezési tanácsadásban részesítenem, mert valószínűleg már abból, ahogy a mondandóm elkezdődött, meg amilyen fejet vágtam hozzá, rájött, hogy ebből a csatából nem kerülhet ki győztesen, úgyhogy  - nagyon okosan - úgy döntött, inkább megmutatja, hol tudom magam leellenőrizni, hogy a rendelésem ott van-e. Megnéztem. Persze, hogy ott volt, mivel ami abholbereit, az ott van. Felmartam szépen a cuccot, beálltam a csaj kasszájához kifizetni, felvettem a "nagyugyehogyigazamvoltlátodlátod" arckifejezést és győzedelmesen, hosszú, tömött sorokban vonulva  elhagytam a terepet.

Zsolti fiú esete Tóth Marival...

Munka után Niederstotzingenbe mentem és otthagytam szegény Zsoltit, holnap remélem simán megy minden a TÜV-vel. A navim az első 100 méteren megőrült (na jó, véletlenül a reset gombot nyomtam meg, amiről nem is tudtam, hogy van rajta és ilyen érintőpontokat kellett rajta nyomkodnom, hogy újra belője a magát. Egy szerpentinen sötétben-ködben nem vicces, hogy menet közben egy ikszet kell nyomkerásznom a kijelzőn, ami mindig odébb megy.) Mivel nem sikerült a navigációs feladatot abszolválni, inkább jó mérges lettem, majd egy éles kanyarban lecsúszott a készülék az ölemből (mert kivételesen épp az utat néztem) és minden kotrás ellenére sem találtam többé meg. Ezen a ponton kezdtem el káromkodni, mint a kocsis. Meg kellett állnom egy benzinkútnál - akkor meg már tankolok is-jelszóval - közben vadul kerestem a navit az ülés alatt, az ülések között, a szőnyeg alatt, mindenhol, mihaszna. Páran megbámultak a kúton: nem értették, hogy a hülye "holland" nő miért száll be kicsit minden ajtón az autóba... Végül persze meglett, félreálltam szépen és beállítottam rajta mindent, működött rendesen. Heubachból nem tudom még kívülről az utat Niederstotzingenbe na, talán 2szer fordult eddig elő, hogy onnan kellett mennem. 

Odaérve R. gondjaira bíztam Zsoltifiút, megkaptam cserébe C. Volkswagen Poloját (vagy Golf? Reggel meg kell néznem, mibe ülök be), ami egy egérkamion. Elöl is és hátul is olyan hirtelen van vége, mint a botnak, cserébe egy darabig nem találtam, hol kapcsolom be a fényszórót, majd azt sem, hogy hol kapcsolom ki a reflektort. Páran azt hiszem, emlegettek hazafelé az úton, de inkább másnak folyjon ki a szeme, mint hogy világítás nélkül kelljen nyomulni a tök sötét ködben. Útba esett egy bevásárló központ, gondoltam beugrom ezt-azt venni. Itt jött az újabb megijedés: az autó menet közben bezárta az ajtaját és nem találtam, hol nyitom ki. Az hagyján, ha nem tudok bevásárolni menni, de kiszállni azért mégis jó lenne előbb-utóbb (na meg milyen ciki már telefonon segítséget hívni, hogy nem tudok kiszállni a kölcsön-autóból / kimászni az ablakán), így aztán beletelt pár percbe, mire kirágtam magam a Poloból (Golfból?), de sikerült.

O. közben a hétvégén lebetegedett, összeszedett valami vírust, amibe "minden bizonnyal bele fog halni", mert néha kicsit görcsöl a hasa. Talán már az utolsó kenetet is feladatta ma magának. Miután az egóm kapott egy kis masszírozást, azért hozzá tette, hogy - most kaptuk a hírt - szerinte az a(z aprócska) hátulütőm van, hogy nagyon kemény a fejem. Hát ezt is megtudta a világ.

Geislinger Zeitung

Este fél8 körül csörög a vezetékes telefonom. Nem lenne akkora attrakció, ha nem egy idegen Baden-Württembergi számról hívnának, amiről minden áldott hétköznap van nem fogadott hívásom, amikor haza érek a munkából. Ma először úgy hívtak, hogy végre itthon voltam. Felvettem.

- én: Borbély.

- idegen nő: jó estét, a Geislinger Zeitung-tól telefonálok, Herr XY-t keresem.

- én: HONNAN??? KIT???

- nő: Herr XY-t. A Geislinger Zeitungtól telefonálok.

- én: (csak-csak jól értettem akkor...) Öööh... én itt tudtommal egyedül lakom. Remélem legalábbis.

- nő: Jaj bocsánat, akkor téves. Szép estét.

Áhá. A Geislinger Zeitungtól. Hát ültem utána pár percet kérdő tekintettel a semmibe meredve.

Ma büszkeség (és balítélet) van, mert elmentem újra futni. 30 percet toltam a városban, hegynek le és hegynek fel, közben a hőmérséklet volt vagy 6 fok.

Babi néni, ha a 10 napos tisztítókúra mellett döntesz, csinálom veled együtt! Mire jössz, mindketten csillámpónik leszünk... :)

Kuschelseminar

Munka után itthon zizgek a konyhában, statisztikát csinálok éppen a szavazataim segítségével, hogy mit is egyek vacsorára, épp ott tartok, hogy nem bírom eldönteni: tejszínes sajtszószos kuszkusz legyen-e, vagy inkább tükörtojás pirítóssal, amikor megcsapja a fülem az egyik háttérben futó tv műsor szövege, amit a konyhában való zizgés miatt nem nézek, csak amiatt megy, hogy legyen itthon valami alapzaj. Hogyaszongya: Kuschelseminar in Berlin. Ezen a ponton ki is jöttem a konyhából, mert nem hittem el, hogy azt mondták, amit hallottam. Márpedig Kuschelseminar-t mondtak. Valami rafkós germán kitalálta, hogy az emberek néha hosszú távon nagyon magányosak és ölelésre, összebújásra. meg érintésre, simizésre vágynak. Így született meg a Kuschelseminar (és a Kuschelparty) ötlete. Összegyűlnek a jó németek és némi ráhangolódás / lazulgatás, táncolgatás, ugrabugra után szeretgetik egymást. A végén Gruppenkuschel van, amikor nem csak 2 ember szeretgeti egymást, hanem mindenki szeretget mindenkit. Hát mit mondjak? Röhögtem közben. Mivel nem szexről van szó, semmi ilyen szándék nincs megtűrve a kurzuson, bizonyos részeket nem ér megérinteni, a lényeg, hogy megölelgetik, szeretgetik, simizgetik egymást a résztvevők és utána mindenki rohadt jól, boldogan és ellazultan érzi magát. Mindez kerül alkalmanként, személyenként 16 EUR-ba (kb 4500 Ft). Nem tudom még, mit gondoljak erről, de el kell ismernem, hogy az ötlet zseniális. Mindemellett bízom abban, hogy ha eljutok arra a szintre, hogy ennyire ölelgetésre lesz szükségem, akkor ezt valaki ingyen is megteszi majd.

Apropo: O. tegnap elemében volt. Bejelentette, hogy mindenképpen "még előtte" találkoznunk kell. Ezen röhögnöm kellett. Mi előtt??? Nem derült ki.

Nyitott kérdés még a szilveszterezés is (ugyan nem tudom, hogy ez még előtte vagy már utána van-e): mivel mind a ketten ugyanannyira utáljuk a kényszeresen-valahova-menni-kell-mert-szilveszeter-van- időszakot, könnyen megeshet, hogy együtt nem csinálunk semmit, miközben együtt nem megyünk sehová, ami paradoxon, mert eleve ahhoz, hogy találkozni tudjunk, eléggé el kell menni valahová, ami beleesik a valamit csinálás és a program tervezés kategóriákba is. Remélem követhető vagyok. 

Zsolti a béka, Zsolti a béka, Zsolti a bééé-kaaaa...

Zsolti-jármű szerdán műszaki vizsgára megy, hogy megkaphassa végre a német állampolgárságot (és neki meg sem kell házasodnia érte - höhö). Izgulok, mert jaj mi van, ha nem megy át a vizsgán? Gyújtógyertyák és fékbetétek lettek rajta cserélve**, amióta itt vagyok a régióban, a motor állapotáról sajni nincs sok infóm: van benne, az biztos. Hónapok óta figyelem, milyen roncsok bukkannak fel időnként az úton és bizony van köztük pár olyan, amihez képest az én Zsoltim esküvői autó. Ha ezeknek van TÜV matricájuk, akkor nekem is simán lesz. Reméljük a legjobbakat. Ha megvan szerdán a TÜV és ezzel megszabadultam újabb 90-100 eurótól, jöhet a forgalomba helyeztetés, amihez a szép, sárga, holland rendszámomat vissza kell, hogy küldjem Hollandiába, ahol ez alapján ki tudják jelenteni Zsoltit a forgalomból, megküldik postán a papírjait, amiket bemutatván kapok vehetek jó pénzért német rendszámot, ami GP-vel kezdődik majd, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre megszabadulhatok a holland biztosítás és adó fizetési kötelezettségtől, ami éves szinten pontosan négyszer annyiba kerül, mint a német.

**Miután O. legutóbb egy héten keresztül minden este hallgatta a nyöszörgésemet a téli gumik miatt, hogy jaj hol vannak, jaj mikor jönnek, jaj esni fog a hó, jaj nem tudok majd dolgozni menni, jaj nem szállítják ki őket stb, amikor elmeséltem neki, hogy fékbetéteket cseréltetek, csak annyit fűzött hozzá egy mély sóhajtás keretében: "na vazz, most meg emiatt nem lesz nyugtunk." És akkor a TÜV- és forgalomba helyezős terveimről még nem is tud...

Most kaptuk a hírt: a hétvégén vásárolt nagy csomag wc papír nem is annyira szimpla, mint aminek a szupermarketben kinézett. Nämlich: rénszarvas mintás és MÉZESKALÁCS ILLATÚ. Gratulálok.

Féljek vagy ne féljek?

A hálószobámban megjavította magát a lámpa. Nem viccelek, a beköltözésem óta nem stimmelt vele valami, még Andreas sem tudta megbuherálni, pedig az összes többi lámpát is ő kötötte be és ő ért hozzá (és nem, nem az állólámpáról beszélek, amit csak bedugok a konnektorba és világít, hanem aminek a hülye kis 3 drótja kiáll a plafonból és be kell kötni ügyesen, amit természetesen nem én csináltam, mert kuka vagyok hozzá). Körte is volt benne, mégis lassan 5 hónapja az egyik IKEA-s állólámpával bohóckodom a hálószobában, mert nem működött a plafonra szerelt fényforrás, pedig van 3 felesleges kapcsoló is a szobában, amikről eddig nem tudtam, mire jók, mivel eddig semmit nem kapcsoltak, egyáltalán nem működött egyik sem. Tegnap este óta mind a három kapcsolja a plafonon lévő nagy rizslámpát. Azért az ilyenektől befosok. Tudom persze, biztos van rá fizikai magyarázat, meg a kóbor áram, meg a villanyszerelés, de ehhez a beköltözésem óta senki nem nyúlt hozzá.

Ez a halogatós stratégia, ami az esetek 0,000000000001 %-ában tűnik hatásosnak lenni (az internetigénylésnél például nem működött, hiába vertem szemmel a laptopomat). A "majd egyszer hívok villanyszerelőt"-típusú "hej ráérünk arra még"- hozzáállás meghozta a gyümölcsét: a lámpa a kapcsolókkal együtt előbb unta meg a várakozást és tegnap óta inkább világít.

Ha a héten nem jelentkezem többet, akkor elvittek az idegenek, kezdjetek el keresni légyszi!

Utórezgések, konzekvencia

Reggelre megnyugodtam. Tegnap, miután Günzburgból hazaértünk és be tudtam jönni a lakásba, még kb fél óráig fenn volt a vérnyomásom a plafonon, még a kezem is remegett. Nem csoda, mint mondám, a záras ember annyit kérhet a szolgáltatásért, amennyit nem szégyell, mivel rá vagy utalva, nincs más választásod: vagy be akarsz jutni a lakásba és ezért sokat fizetni, vagy nem fizeted ki, amit kér és kint maradsz (és éjjel megfagysz a folyosón). 

Peterék nagyon rendesek és segítőkészek voltak tegnap. Mondtam neki, hogy az üzemanyagköltségét természetesen kifizetem, mivel innen Günzburgig és vissza összesen lenyomtunk kb 100 km-t, nem is vártam el tőle, hogy ingyen furikázza a seggemet szombat este, miután kiugrasztottam őket az ágyból. Nem hagyta, hogy kifizessem. Azzal az indoklással koptatott le, hogy néha az autót is használni kell, jót tesz az. Hogy ti is értsétek miért mondta ezt: a lakástól kb 300 m-re van az üzlet, amit bérelnek, oda értelemszerűen nem kocsival járnak dolgozni. Ennek ellenére a garázsban áll 2 autó is: egy Porsche 911 és egy akkora Porsche Cayenne, amibe fél Ravazd beleférne. Én eddig csak a 911-ről tudtam és minden bizonnyal leszakadt volna a pofám tegnap, ha éppen nem lettem volna a saját nyomorommal annyira elfoglalva, hogy csodálkozni is elfelejtek, milyen autóba szállok be éppen ökölbe szorult arccal, házi papucsban, piros zokniban, és a Peter feleségétől (barátnőjétől?) kölcsön kapott pulcsiban. 

Andiról röviden annyit, hogy amikor odaértünk és megcsörgettem, a tesóját, R-t küldte le a kulccsal, ő maga köszönte, de nem méltóztatott velem találkozni. Hát mit mondjak? Fájt. R is vágta, mert elég szánakozó arccal nyomta a kezembe a kulcsomat.

Hazaérvén még úgy volt, hogy O-val telózunk, ami sajna a Günzburgba-kepesztésem miatt elmaradt, de ezt ma mindenképpen el kell neki mesélnem, mivel nála külön aktualitása van a kizárom-magam-a-lakásomból- történetnek. Elég gyakran emlegetjük, hogy legutóbb, amikor ez a szörnyűség megtörtént, épp ott volt ő is. Akkor találkoztunk először: amíg kinyitottam neki az épület ajtaját, a huzat bevágta mögöttem a lakásajtót és neki kellett kimásznia a közös folyosó ablakán a kertekhez, betörni hozzám a teraszon keresztül és visszaengedni a birodalmamba. Ez azóta is nagy nosztalgia-téma, majd a tegnapi akción is biztos fogok tudni röhögni, ha kicsit elhalványul a szívroham emléke, amit emiatt kaptam.

Eksön

Voltam újra az IKEA-ban, a fő zsákmány ezúttal egy fehér szekrényke, még egy nagy zöld szőnyeg és 2 magas állópolc, körítve némi dekóval és apróságokkal. Pozitív, hogy a 3 nagy dolog összeszerelése közben egyszer sem kaptam agyvérzést, csak akkor, amikor a vásárlás után az IKEA parkolóban a nehéz cuccokkal megrakodott bevásárló kocsi elkezdett nekigurulni a mellettem parkoló Opelnek, miközben én telerakott kezekkel próbáltam kinyitni a csomagtartót. Hát nem nagyon tudtam hirtelen kínomban, mit dobáljak el gyorsabban, hogy ne zúzzam le a szomszéd autót...

De volt ma jobb is: pont a napokban jutott eszembe, hogy olyan rég balfaszkodtam utoljára, attól félek, lassan eljön annak is az ideje. Hát eljött. 

Elindultam a lakás alatti helységben található mosókonyhába, hogy kiszedjem a ruhákat a mosógépből és kiteregessek. Fogtam a kulcsom és a teregetős kosarat, kiléptem a lakásból, elindultam lefelé a lépcsőn, amikor megakadt a szemem a kulcstartón fityegő kék műanyag elektromos szarságon, amivel az irodába reggel becsekkolunk, munka után meg ki, így automatikusan számolódik a munkaidőnk. Miért akadtam fenn ezen? Mert nem a lakáskulcs volt nálam, hanem az irodakulcs. Mi következik ebből egyenesen? Hogy kicsuktam magam a lakásból!!!

Mivel nem volt más választásom, becsengettem a házmesterékhez, mivel csak őket ismerem az épületben. Titokban abban reménykedtem, talán van valami univerzális kulcsuk, amivel vissza tudok menni. A felesége nyitott ajtót, csak résnyire, mögötte mindenhol tök sötét volt, hú mondom ilyen későn van? Igen, mondja. (Este fél 9 volt...) Felvázoltam neki a gondomat, közölte, hogy mindjárt visszajön, csak felvesz valamit. (Pfff...) Aztán megvitattuk, hogy nekik nincs pótkulcsuk, de a főbérlőmnek talán van, hívjuk fel. OK, hívjuk (ugyan tudom, hogy mind a három kulcs nálam van, de hátha mégis...) de nekem nincs meg a száma, mivel nem telefonnal járok mosni. Hát nekik sincs. Fasza. Kigugliztuk, felhívtam a csaj telefonjáról (akinek jaj még mindig nem tudom a nevét), majd a főbérlőm közölte velem nagy jókedvvel, hogy nincs kulcsa, de nekem sok szerencsét kíván.

Eszembe jutott, hogy Andinak adtam egy lakáskulcsot még anno az elején. Viszonylag kevés esélyt láttam arra, hogy tőle vissza tudom szerezni, mivel az utóbbi 1 hónapban egyáltalán nem beszéltünk, mert nem érem el telefonon. Nem baj, egy próbát azért megér, különben a lábtörlőmön kell, hogy aludjak, a hideg folyosón. A mobilszámát hálistennek megtaláltam az interneten, a szomszéd csaj telefonjáról felhívtam. Kb. a 136. csengés után vette fel a telefont, mondtam neki mi van, meg azt is, hogy csak ő tud segíteni, mert senki másnak nincs kulcsa a lakásomhoz. Kérdezte, hogy el tudok-e menni hozzá a kulcsért. Persze bazzeg, nem csak mosni, de wc-re is autóslusszkulccsal járok. Itt Peter, a házmester beleszólt a telefonálásba, mert levágta, mi volt a kérdés, mondta, hogy ő elvisz Günzburgba, nem gond. Szegénykék... Mindketten átöltöztek (hja, rajtam melegítőnaci, póló melltartó nélkül, piros zokni és papucs volt, szuper látványt nyújtottam, bár így is mázlim volt, mivel fürdés után első körben nem is akartam a fürdőköpenyemet levenni, de valami tudat alatti hang rábeszélt, hogy ha csak a mosógépig megyek is, vegyek már fel valami normális cuccot), leslattyogtunk a mélygarázsba és szépen elmentünk Günzburgba. Ott megkaptam a kulcsot, visszajöttünk, ugyan azzal a lendülettel oda is adtam Peternek, arra az esetre, ha még egyszer ilyen lesz (nem lesz, de ha mégis), ne kapjak megint idegösszeomlást. 

Ha ők és Andi nem lettek volna otthon, lehúzhattam volna magam a wc-n, mivel a legközelebbi Schlüsseldienst Göppingenben van és tekintve, hogy szombat este senki nem dolgozik, 500-600 EUR alatt nem úsztam volna meg a zárcserét.

Hazajöttem otthonról

A jó édes anyámat szeretném első körben megkérdezni, hogy ugyan már hány titkos cetli hever még nálam eldugva a lakásban? Találtam egyet a konyhában, egyet a fürdőben, egyet az ágyamban és egyet Zsolti szélvédőjén. Meg is ijedtem tőle alaposan. Reggel, ahogy elindultam dolgozni, nem vettem észre, hogy egy puszi-cetli van beszorítva a jobb oldali ablaktörlő alá, mentem már vagy 10 perce, amikor megakadt rajta a szemem, hogy hú bazzeg, megbüntettek a mélygarázsban??? De hát az nem lehet, hiszen havonta fizetek a parkolóhelyemért. Ahogy mentem mentem mendegéltem, a szerpentinen felfelé menet nyilván nem állhatok meg a hegy közepén, hogy megnézzem mi az, egyre idegesebb lettem, egyre több hülyeség fordult meg a fejemben: a rendőrség biztos észrevette, hogy Zsoltin még mindig holland rendszám van. De az nem lehet, hogy ezt egy csíkos füzetlapból kihasított cetlin közlik velem. Aztán gondoltam arra, hogy biztos a lakásom alatt székelő cég, akinek napközbenre bérbe adtam a parkolóhelyemet, felmondta a szerződést és nem fizet tovább. De egy csíkos cetlin mondják fel??? Az nem lehet. Akkor biztos valamelyik hollandgyűlölő szomszédomnak lett elege a sárga rendszámból és most jól megfenyeget figyelmeztet rá, hogy át kell jelentenem az autómat német adóra és biztosításra. (Ebből is látszik, mennyire sok bizodalmam van az emberekben...) Mire elértem arra a szintre, hogy már azon gondolkodtam, hogyan tudnám menet közben lehalászni a fecnit a szélvédőről (nem, nem próbáltam meg!), szerencsére elértem egy pihenőhelyhez, ahol gyorsan félre tudtam állni és megnézni, mi az isten van a szélvédőmön. Ki büntetett meg, ki perelt be, ki fenyegetett meg, ki tört az életemre írásban??? Na ki? Hát a jó édes anyám. A cetlin ugyanis ez állt: "Megint jó volt nálad, köszönöm. Puszi." Hát erre nem gondoltam. Enyu a frászt hoztad rám, de 10 perccel a sokk után már nagyon örültem neki!

Valamint: levelet kaptam lájf egy Düsseldorf-Chemnitz-i ügyvédi irodától (nem, még mindig nem csuknak le) a következő címzéssel és megszólítással: Frau Katja Borbély. Hát mit mondjak? Majdnem minden voltam már a Herr Boohbelii-től a Frau Khátáig, de Katja még nem. Hendrik hívott még a múlt héten, hogy a régi duisburgi címemre jött valami ügyvédtől levelem, ami neki fontosnak tűnik, úgyhogy postára adja nekem, nehogy valami gáz legyen abból, hogy nem kaptam meg. Hogy ideges lettem-e? Igen! Éreztem a hangján, hogy kurvára kíváncsi, mi lehet benne és gond nélkül beolvasná nekem telefonon, ha megkérném rá - egyébként O. is ezt javasolta utána, amikor beszéltünk, de nem akartam, mert mi van, ha valami szörnyűség van benne? Akkor ő megtudja! Nem akarom, hogy bárki is megtudja. Elég lesz majd akkor, ha magamtól is rájövök, hogy  - bármi is az - nem sumákolhatom el titkolhatom el. Beteg gondolatmenetem van, tudom, pedig teljesen legálisan élek, még a kurva Rundfunksteuer-t is fizetem, mert kényszerítettek fizetni fogom. 

Hogy volt-e végül a levélben életveszély / lépfene / letartóztatás / 10.000 eurós büntetés / perbe fogás / kitoloncolás? Következő adásunkból megtudhatják.

Mácská.

B szereti a mondandóját - amikor Magyarországon vagyunk - meglepetésszerűen az általa ismert (csekély mennyiségű) magyar szavakkal kidíszíteni, aminek ilyen és hasonló eredménye szokott lenni:

B: ...és képzelje el Frau Booohbeliii, tegnap is voltam lefekvés előtt egy kört sétálni.

én: Igazán remek, Herr B, riszpekt, én éjfélkor az orromat se dugtam volna már ki ilyen hidegben.

B: ...és ahogy elértem az utca végéig, láttam, hogy valami hirtelen kirohan előttem a bokorból. Mit gondol, mi volt az? So eine kleine mácská!

Érted, so eine kleine mácská. És ne röhögd ki utána...

Újfent Edit kedvéért

Hogy ez a két német gengszter ne csináljon 4 nap alatt semmi vicceset? Nem, olyan nincs.

Átváltottunk az eddigi magyar szállodáról egy sima panzióra, mivel havonta 3-4 napot 3-an az előző helyen eltölteni a legnagyobb jó szándékkal is anyagi csőd, erre lassan a két úriember is rájött. Annyira meg nem is volt jó hely, de hát nekik ennyi időbe tellett a felismerés, nem baj. Az új hely főnénije (azt hiszem, ő a tulaj) egy megtermett, tenyeres-talpas 45-55 év közötti medve asszonyság, nagyon jó fej és nagyon oda van G-ért. Hogy honnan tudom? Mert látszik.

B-vel egy nappal hamarabb értünk ide, elfoglaltuk a szobát, G pedig csak másnap reggel jött utánunk Bécsből. Épp a hallban eszegettük a reggelinket, amikor begurult a panzió előtti parkolóba. A hölgyemény az ablakból látta, hogy új vendég jött, rakéta sebességgel azonnal ott is termett kémkedni a függöny mögött. Mondtam neki, hogy nyugalom, ez csak G, velünk van, neki foglaltam a harmadik szobát. Az asszonyság (fura módon) emlékezett rá, a reakciójára hagynék némi feldolgozási időt:

Házi néni: - "Óóóóóóóóóó hát Ő az??? JAAAAAAJJ ANNYIRA CUKIIIIIIIIIII!" (Ezt hallva nem csak én, de B is majdnem visszaköpte a félig megrágott rántottát a tányérra) 

G bevonult, leült hozzánk az asztalhoz, a házi néni azonnal ott termett, sürgött-forgott, kávét öntött neki, tányért tett elé, meg joghurtot, meg tejet, meg kiskutya valagát. (Hadd jegyezzem meg, hogy neki nem is járt volna reggeli, de az ugye senkit nem érdekelt, mert annyira "cuki"...) 

Mindezek után elmentünk hát szépen dolgozni a csarnokba, B-vel egész nap jókat röhögtünk egymás között, hogy hehe... Ma reggel G egy órával korábbra kérte a reggelit, mint mi, mert előbb el kellett, hogy induljon, megbeszéltem a háziasszonnyal, hogy rendben, G 7-kor eszik, mi ketten B-vel meg 8-kor, nem is akadt fenn ezen senki. Egészen estig, amikor is munka után mindhárman fásultan ücsörögtünk az Unicumunk mellett az egyik helyi vendéglőben, vártuk a kajánkat és megvitattuk a nap eseményeit: véletlenül kiderült, hogy a mai reggeli - amit B-vel meg is beszéltünk, hogy hűha - nem véletlenül és nem mindenkinek volt olyan turbó, mint nekünk hármunknak: nem csak sima rántotta + hideg felvágottak + sajt volt, mint eddig, hanem tükörtojás és minden finomsággal megpakolt, frissen sütött (!!!) mini melegszendvicskék. B-vel röhögtünk is gonoszul reggel - viccből - hogy höhö, ezt tuti G miatt kaptuk. Aztán kiderült, hogy tényleg, mert a többi vendég a szokásos rántottát + hideg felvágottakat + sajtot ette. G ráadásul eggyel több tükörtojást is kapott, mint mi. Hát mit mondjak? Röhögtem. Hogy B is röhögött-e? Ő is. Elég sokáig.

Nagyon várom, mit kapunk holnap reggelire.

Edit kedvéért

Kádvásáim, 

péntek óta minden nap elhatározom, hogy írok, de mire este ágyba kerülök, már nincs mit mondanom, akkor se, ha van, mert leesik a fejem. Hétfő óta megint Magyarországon vagyok a két német gonosztevővel, kidolgozzuk a belünket kidolgozom a belem. Csütörtök este végre szépen visszatérek a megszokott sváb mindennapokba, legkésőbb péntek este tudósítok nektek.

Kádváskéim, a héten elfoglalt vagyok, jövő héten jelentkezem.