Újra itthon... de nem sokáig

Zúzós hetet zártam, ismét sikerült több, mint 1400 kilométert megtenni 4 nap alatt. Excellent. Kezdem az elején: csütörtökön elmentem Ripityomfalvára, (időközben persze már megjegyeztem a helység rendes nevét, de már olyan jól rááll a kezem, hogy maradunk ennél), ami több volt, mint praktikus, mert így nem kellett 7-8 órát egyben levezetnem Hamburgból Geislingenig, hanem Németország kellős közepén, félúton, pontosan 400 kilométernél tartottam egy ottalvós pihenőt P. szüleinek a rezidenciáján. Az utazást megelőző ginisz-gonosz hozzáállásom ellenére is be kell, hogy ismerjem: jó vót. Bár igaz az is, hogy amikor megláttam a Hessen táblát az autópályán (azaz amikor átértem a rendkívül biztonságos Hamburg és a meglehetősen biztonságos Niedersachsen tartományokból a piros veszélyfokozatú Hessen szövetségi államba, ahol Ripityomfalva is leledzik), azért belém állt az ideg, de ügyesen úrnője maradtam a helyzetnek és nem menekültem el mégsem. A szülők mindketten cukik voltak (kiderült, hogy a mamának az a növény a kedvence, amit tök véletlenül beválasztottam, tele volt vele a kert meg az egész ház), este grilleztünk és iszogattunk, P. direkt a kedvemért vett indokolatlan mennyiségű lazacfilét is, mert sejtette pontosan tudta, hogy a vacsorára szánt véres és egyéb vörös húsoktól ki fog verni a víz, menekülési rohamot kapok és a szülők által okozott alap-stresszt ha még a hússal is megfejeli, lehet, hogy elhúzom a kondenzcsíkot... 
Ezt a képet valahol az erdő közepén lőttem, ahova pléden fetrengési céllal mentünk, mielőtt elkezdődött a hardcore grill-vacsora.


P. ezt-azt gondolom mesélt a szüleinek, hogy mégis legyen valami fogalmuk a rájuk leselkedő, Hamburg felől érkező veszedelemről, de azzal nem számoltam, hogy a házuk küszöbét átlépve, mamával kezet fogva, papa első, rendkívül kedves reakciója ez lesz:
- de most mé, nem is olyan kicsi, nézd csak, anyádnál egy centivel sem kisebb! (és igen, ez rám vonatkozott.)

Másnap mindketten útnak indultunk, P. vissza Hamburgba, én pedig délnek, ahol előbb egy pizza erejéig tiszteletemet tettem Niederstotzingenben Andreas családjánál, majd elvágtattam hűséges paripámmal Geislingenbe, ahol összeszedtem EM-et munka után és kezdetét vette a régen várt móka: evés, ivás és magunknak örülés, amiben mindketten elég jók vagyunk. Tudtam, hogy péntek estére valamit tervez, de nem volt hajlandó elárulni, így az utolsó pillanatig informálatlan maradtam: meglepetés volt, hogy amíg ő este a fitness-stúdióban edz, addig én ugyanott kényeztetésben részesülök: bemelegítésnek masszázsfotel, majd vízágyas masszázs, szolárium, kávé, epershake, szauna... mindent, amit akartam, kipróbálhattam korlátlanul, tök jó volt. Miután a hétvégét az elhízás jegyében töltöttük, vasárnap dél körül haza indultam, majd út közben sikerült megállapítani, hogy az almás telefonom - akitől sokkal több szolidaritást vártam volna - az éjszakai update után szépen kikapcsolt és vissza, majd minden ujjlenyomat meg egyéb azonosítási beállítások ellenére a PIN kódomat kérte, amit természetesen nem tudtam neki prezentálni, nem véletlenül volt beállítva az ujjlenyomat beolvasás sem, hogy ilyeneket ne kelljen megjegyeznem. Mindössze annyival nem számoltam eddig, hogy a kikapcsolás után minden esetben kell a hülye, nagyon hülye PIN kód is. Yeah. Ez egyben azt jelentette, hogy nem tudok sem telefonálni, sem e-mailt olvasni (mert az alap internetkapcsolatom sincs meg bejelentkezés nélkül), nem kapom meg az sms-eket és felhívhatatlan vagyok. Minden mást lehetett csinálni (fényképezni, régi üzeneteket és e-maileket olvasni stb), csak azt nem, ami egy egyhuzamban levezetett, 700 kilométeres úton fontos: TELEFONÁLNI ÉS ESEMESEZNI! Tudtam, hogy P. aggódni fog (és mint kiderült még páran mások is, bocsánatot kívánok!), mert már a kora reggeli üzenetére se válaszoltam, mert akkor még kómában hevertem, utána meg, amikor elindultam haza, nem volt már rá lehetőség, mert a telefon lebutította magát, így nem volt más választásom: hazavezettem rekordgyorsasággal, mindössze 6 óra alatt és itthonról küldtem neki választ. Szegény... eléggé ökölbe volt szorulva, nem is volt semmi cirkusz, csak egy válasz sms-ben boldogan megállapította, hogy Schatz lebt, majd áttolta a szekerét az ő barlangjából az enyémbe és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A hét második felében újabb eltűnési hullám közeledik: kihasználva, hogy május elseje idén csütörtökre esik, péntekre szabadságot vettünk ki mindketten és szerda estétől vasárnapig elzúzunk a (Hamburgtól egyébként autóval egy másfél óra alatt autóval megközelíthető) Balti tengerhez egy part menti kis kunyhóba semmit tenni. Jíííhááá!

Mielőtt vééégleg elmegyek...

...kapsz egy képet rólam  írok egy végleg elmenés előtti utolsó blogbejegyzést, hogy az emlékem fennmaradjon az utókorra.

Holnap a hivatalban indítom a napot a Polgár úrnál a Jenőnél a hivatalba' , ahol szépen átjelentem magam az új lakhelyemre, majd beülök a batmobilba és elhajtok az innen 400 kilométerre fekvő Ripityomfalvára. Hogy jófejnek tűnjek (a telefonos segítség igénybe vételével) vettem ma kék hortenzia növényt is, kék színű cserépben, még kis rózsaszín textilmadár is ül a tetején. Beszarás. Ha ettől nem dobják el magukat P. szülei, akkor semmitől. Tudom, csak úgy ömlik belőlem a cukiság:


Ha túléltem a csütörtök éjjelt Ripityomfalván, péntek reggel tovább indulok Geislingen és Niederstotzingen felé, ahol a végcél természetesen EM bunkerja lesz, már megfenyegetett vele, hogy fél 5-re kell odaérnem, mert este fél 6-kor már valahol máshol programunk van, amit nem árul el, hogy mi... Nehéz napok, de főleg nehéz hétvége elé nézek, azt hiszem.

Anyu álmánt...

Ezt találtam itthon, miután kivittem a reptérre. MIKOR csináltad - kérdem én és joggal - és hogyhogy nem vettem észre???

Külön blabla és beszámoló helyett inkább töltök fel pár képet, mert az egyszerűbb többet ér/mond:





Remekbe szabott négy nap volt... Reggeliztünk az utcán P-vel, voltunk az északi-tengernél Cuxhavenben, a hamburgi kikötőben, hajóztunk az Elbán, meglátogattuk a három urakat munkaidőben, finomakat ettünk és ittunk, láttunk épphogycsak húsvéti tüzet, harisnyatartós-tangabugyis férfi punkot úszni a jéghideg tengerben, mentünk a komppal Glückstadtból Wischhafenbe, jártunk a Reeperbahn-on és a Michel-ben, ettünk rákos zsemlét és...és...és...

Elfoglalt vagyok

Kedveskéim, zajos napok elébe nézünk, keveset fogok jelentkezni, mert:

1. Szombaton jön anyu és kedd estig nálam, Hamburgban fog garázdálkodni, erről majd utólag tudósítok.
2. Csütörtökön útra kelek és kis kitérővel Geislingen felé veszem az utam, ahol a hétvégét EM-mel szándékozom meghízással evéssel és ivással eltölteni (és még mielőtt bárki is elkezdi a fejét csóválni, kiemelném, hogy pusztán baráti szellemben teszem nála tiszteletemet, amit már alig várok, még hivatalos meghívót is kaptam, ahogy kell: levélben, aláírással, pecséttel, postán), jövő szombatra már foglalt is helyet a legkedvencebb (és egyben a leglepukkantabb) helyünkre, Türkheimba, ahol a világon a legfinomabb maultáskákat készítik. A kis kitérő nem lesz teljesen stresszmentes: jövő csütörtökön meghívásos alapon (igen, ezzel magamat próbálom kimenteni a gyanú alól, hogy ez az én ötletem volt: nem, nem az én ötletem vol!) meglátogatom P-t a szüleinél Ripityomfalván (valahol Németország délnyugati kellős közepén, a helység nevét nem bírtam megjegyezni, úgyhogy Ripityomfalva marad), majd másnap onnét megyek tovább Svábföldre.

Mindenkinek boldog nyulat kívánok, az ünnepek után tovább tudósítok.

Összefoglalom az elmúlt napokat

Mivel otthonról nem sikerül egy hete egy tisztességes posztot idehegeszteni, az irodából írok, hosszú ö és ü nélkül.

A lakásban még mindig áldatlan állapotok vannak, a cuccaimnak az a fele, amit ritkán használok, még mindig kartonokban áll, mert nincs idöm kipakolni: vagy P. van nálam és azért nem pakolok, vagy én vagyok nála és azért nem pakolok, vagy mindketten valahol máshol tartózkodunk, mint például holnap este, amikor is az  operába megyünk operálni. Kicsit ver a víz, mert az ilyen szintü elegáns megjelenés nem annyira az én asztalom, maga P. is megütközött, amikor a lakásban a hétvégén véletlenül belebotlott a kifejezetten erre a célra vásárolt, fekete, magas sarkú cipöimbe. Nem látott még rajtam ilyet, na. Vicces lesz, mert holnap munka után valószínüleg egyenesen fejest ugrok a kultúrprogramba, mert nem lesz idöm haza menni, letusolni, átöltözni, újra autóba ülni, úgyhogy a három urak is szemtanúi lehetnek a ritka pillanatok egyikének, amikor úgy nézek ki, ahogy. Hát reméljük a legjobbakat.

Röviden, tömören összefoglalom az utóbbi eseményeket, nem idörendi sorrendben: voltunk a Hamburg-Ohlsdorf-i temetöben, ami európa legnagyobb parktemetöje, olyasmi, mint a kerepesi Budapesten, csak nagyobb, majdnem 400 hektárnyi területet foglal el, börig áztunk a szakadó esöben, szép volt. Jártunk továbbá szaunázási céllal fürdöben, ahol vizuális péniszüberdózist kaptam: én voltam az egyedüli, aki egyszál törölközöben csellengett az épületben és a szaunákban, MINDENKI MÁS tök meztelen volt. Nem volt külön öltözökabin sem férfiak és nök számára, hanem mindenki ugyanabban a teremben öltözött át, nagyjából egymás elött. Hogy sokkot kaptam-e? Igen. Hát most mit mondjak? Ha csak ketten lettünk volna, nem lett volna vele egy szál gondom se, de az, hogy tök meztelenül bemerészkedjek a szaunába, ahol rajtunk kívül még számos további emberek lógatják a p*csüket - már bocsánat - azt annyira nem preferáltam. Ha már valakivel meztelenül lógatom a p*csömet, leginkább kettesben szeretem e nemes müveletet végrehajtani. Mert ilyen prüd vagyok.

De nem baj, majd szépen eröt és bátorságot gyüjtök és a következö alkalommal lehúzok egy felest a program elött és én is meztelenül nyomom az ipart, mint mindenki más.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...