Kisállathatározó

Tegnap este ígéretet tettem Évkének, hogy ma megrajzolok neki 3, általa kifejlesztett új állatfajt:

- kétmellbimbójú kacsát

- négymellbimbójú kacsát

- egycsontú cápát 

(...még mielőtt bárki is: igen, tudom, hogy a cápa porcos, a kacsa meg nem emlős, de most de!)

Gondoltam, ezeket az új lényeket megosztom veletek is, akik olvassátok néha kalandozásaimat. (Különben HONNAN szerez majd a National Geographic Magazin tudomást erről a felfedezésről?)

A történet a honfoglalós villámkérdésekre megy vissza: az egyik kérdés az volt, hogy hány mellbimbója van a kacsának (eleve gratulálok a kérdés kitalálójának, fergeteges!), erre Évke a "2" választ adta, habár a lelke mélyén azt sejtette, hogy "4". Aztán jött csak a nagy meglepetés, amikor kiderült, hogy a kacsának nincs mellbimbója. Nálam a reakció röhögőgörcs formájában jelentkezett, ami még ma, munka közben sem akart megszűnni. A másik kérdés a cápa hogyléte felől érdeklődött, mégpedig, hogy hány csontja van. Évke válasza: 1 :) Innen tehát a 3 új állatfaj. Most nem kezdek el mentegetőzni, hogy nem tudok kacsát rajzolni, meg cápát se, ez mind így tökéletes, ahogy van:

 A kétmellbimbójú kacsának egyértelműen dúsabbak a keblei, mint a négymellbimbójúnak, hiszen több hely van őket növeszteni. Ez a két példány a közönséges 2 és 4 mellbimbójú házi kacsa ménfőcsanaki változatai. Oszt jön a cápa is:

 Na szóval, Babi, remélem meg vagy elégedve a mai terméssel! :-)

Munka közben beszélgettem Karinnal a tegnapi sütiről, kérte, hogy küldjem át a receptet (Blanka, menő a sütid, terjesztem szorgalmasan!!!). Gyorsan lefordítottam neki a hozzávalókat, meg a lépéseket és átküldtem e-mailben. Nézi-nézi, egyszercsak megkérdezi, hogy az 5 dé-ká-gé Kakaopulver az mit takar a listában? Jézus mondom, elsőre le sem esett, hogy nem vágja a dekagrammot, de már a fordítás közben volt egy sanda gyanúm, hogy azzal gond lehet majd, de gondoltam, mégiscsak SI mértékegység, hát azt mindenki vágja. Hát nem. Szóval mondom neki, hogy az a dekagramm. Dekagramm: Karin, Karin: Dekagramm. Most már ismeritek egymást. Az mi??? Hát mondom, az mértékegység, tömeget mérünk vele, a kilogramm és a gramm között van félúton, 1 kg = 100 dkg, 1 dkg = 10g. Hát ő még ezt soha nem hallotta, mert itt csak gramm, pfund (fél kiló) és 1 kiló van. Beszarábia. Utána olvastam, a dekagrammot egyébként csak mi meg az osztrákok használjuk, de ők dag-nak rövidítik hivatalosan. Beszarábia2. Még milyen szerencse, hogy nem kértem a bótban semmiből x dekagrammot. Nagy eséllyel nem értettem volna, mit nem lehet ezen érteni, ők meg meg lettek volna győződve róla, hogy az űrből jöttem kb. Apropo bolt: a másik ilyen móka a darált keksz volt. Biztos voltam benne, hogy itt olyan nincs, úgyhogy vettem egy nagy csomag sima Butterkeks-et, zacsiba tettem és kalapáccsal összetörtem. És bumm, így lett a csokapik. Na szóval gondoltam, megkérdezem Karint, hallott-e már olyanról, hogy darált keksz. Na azt a fejet, amit erre vágott, érdemes lett volna lefotózni! "Kaputtes Plätzchen?" Hát bazz mondom, attól, hogy darált, az még nem lesz mindjárt kaputt! Nem értette meg az istennek se, hogy ennek van értelme. Pláne, ha az ember 50 (dkg-t) dékágé-t vesz belőle. :) Na majd ha hazaesz a fene, hozok neki egy csomag darált kekszet. Én vagyok itt a nagy kekszbeszállító. A Győri édestől lassan %-os jutalékot fogok kérni a marketingtevékenységért. Apropo Győri Édes (Zabfalatok!), Malte kitalálta (nem tudom, mennyi volt éppen a láza, amikor jött az ihlet, lehet, hogy nem volt teljesen magánál), hogy márciusban menjünk el egy hétre Franciaországba. Hehh. Cuki! Ez "csak" két dolog miatt nem valósítható meg: pont márciusban kell a legjobban fogamhoz verni a garast, mert áprilisban már máshol szeretnék lakni, úgyhogy éppen nem most fog beleférni egy hét hotelben alvás (egyébként nincs messze a francia határ, kb annyi, mintha Hamburgba mennék), másrészt pedig épphogy itt vagyok egy hónapja, nekem nincs képem mindjárt egy hét szabadságot kérni Klaustól. Nagyon cuki, de hülyeség. Még az április is necces lesz ilyen szempontból. A mentő ötletem, amit még nem hoztam nyilvánosságra, mert csak ma jutott eszembe a 2 és 4 mellbimbójú kacsarajzolás közben, hogy menjünk el húsvétkor Amszterdamba vagy a holland tengerpartra, vagy az északi tengerhez. Azok nincsenek annyira messze, cserébe jó helyek, valamint a húsvéti hosszú hétvége (3 éj-4 nap) teljesen vállalható is (akár lakókocsizhatnánk is, talán már nem fagynánk bele, bár ebben nem vagyok biztos)... Ha meg egy kocsival megyünk, még jobb. Meglátjuk. Mindenesetre bármennyire cuki is volt az ez az egy hetes ötlet, nem tudok vele sajna momentán mit kezdeni.

Boldog névnapot, enyúúúúúúú! 

Ez pedig az általam kb 6 évesen gyártott receptes könyv, anyu fotózta le: 

A hollandok is megőrültek.

Tegnap tehát vettem a Media Marktban Zentral-Europa SD-kártyát, tök jó, mert Magyarországot is tudja. Fel is avattam, jól elnavigáltattam magam Vlodropba. Az út totál jó volt, fél-1 körül ott voltam Klausnál, megnéztem a 10 kiskutyát, akik júúúúhhhhúúúúúúj ennyire cukik, aztán beültünk a haverjaival az egyik vlodrop-i kocsmába (kettő van), ahol valami iszonyatos német-holland keverék dalok mentek, mutatok egyet (be kell vallanom, ezt magam is ismertem, ilyen dülöngélős song) Kapaszkodjatok, vagy üljetek le, mert ez fáj. Szóval ez faszán belement a fejembe, még mindig az kattog, hogy jaaaaaaaaaa er lebt noch, er lebt noch, er lebt noch, jaaaaaaaaaaa er lebt noch, er lebt noch, stirbt nicht. Szörnyű. Meg volt még egy, amin sokat röhögtem, ha már így benne vagyok, ezt is megmutatom, nem kevésbé veszélyes Lischen sem. Na hát az egyik kocsmában egész nap ilyenek mentek, de csutkó hangerővel, azt hittem nem élem túl. Eleinte tudtunk beszélgetni, aztán felnyomták a hangerőt, de annyira, hogy egy szót sem lehetett érteni. Mivel végül úgy indultam el itthonról, hogy nem viszek ottalvós cuccot, nem is ihattam, mert 86KM a hazaút, azé mégiscsak. Ilyen zenék mellett meg, mint ez az alter Holzmichl, viszonylag nehéz józanul nem megőrülni. Sőt... Az elején Klaussal lenyomtunk 2 dl sört dél körül, ezek furamód 2 deciseket isznak, kis poharakból, ám abból meglehetősen sűrűn és sokat. Meg nem is pénzzel fizetnek, hanem zsetonnal a kocsmában. Amikor bemész, veszel (pénzért) zsetont és azzal megy a móka tovább. Ha elfogy a zseton, veszel még. Délután 3 körül kivonultunk az utcára, mert jött a karnevál menet, azt meglestük, nagyjából olyan mint Kölnben, csak sokkal kisebb (Vlodrop egy 1800 fős kisfalu). Van egy rakás kép, lehet nézegetni:

Ezt a képet még odafelé menet csináltam, feltűnt ugyanis, hogy mekkora bazi lila elefántot vontat a Merci. :) Őket pár kilométeren át üldöztem...

Aztán kiderült, hogy ez csak a fele az egész elefántnak, aki egyébként összerakva így néz ki: 

No. Jönnek a többi karneválképek:

Dobálják a cukorkákat az emberek közé... Klaus mondta is, hogy vigyázzak a fejemre, mondom mé, bajom lesz, ha megdobnak gumimacival vagy cukorral? "Nem, de ha kis pálinkás-rakétásüveggel találnak el, az fáj!" 

 Ők voltak a legjobb arcok szerintem. Az erdei manó és erdei manóné vagy mi... :)

Na hogyaszongya. A felvonulás után tehát fél 4-4 körül visszamásztunk a kocsmába, én onnantól töményen szenvedtem, mert ordított az alter Holzmichl, beszélgetni nem tudtunk, ültünk csak, ők ittak, én meg nem. Illetve de, csak Schneewittchent, vagy kólát. Célozgattam is rá, hogy na akkor én lassan mennék, aztán Klaus úgy nézett rám, hogy visszavontam a tanaimat, "hát de majd csak 6 körül kezdődik az igazi móka!!!" Jézus, mondom, addig van még 2 óra... Voltak ugyan nagyon jó arcok, de velük sem tudtam sokat beszélgetni, mert nem volt mód. A (kicsit elmosódott) generális és generálisné:

Egyértelmű volt tehát, hogy este 8-9-nél hamarabb nem szabadulok. Nagyon szenvedtem. Közben átgondoltam, hogy milyen okos húzás volt ottalvós cucc nélkül menni, mert most lennék a bajban, hajnalig kéne mulatni, és amilyen tempóban ők itták a 2 deci söröket (meg utána a feleseket is), nem biztos, hogy azt a felemet látták volna meg, amelyiket mutatni szeretném, no meg ma hótt másnaposan kellett volna onnan munkába jönnöm. Így is kínomban hollandra ittam magam. Kólával meg Schneewittchen-nel. Végig attól féltem, hogy valamelyik őrült majd táncolni akar, mert az tuti kiverte volna a biztosítékot, ha az ilyen alter Holzmichl zenére még ropni is kell. Na azt biztos nem. Ami meg még nagyon sajnálatos, hogy tegnap óta nem megy ki a hülye dallam a fejemből, még az idefelé úton is azt énekeltem magamban, hogy jaaaaaaaaaa er lebt noch, er lebt noch, er lebt noch, jaaaaaaaaaaaa er lebt noch, er lebt noch, stirbt nicht. Blöe. Ücsörögtünk tehát a kocsmában, egyre többen lettek, Klaus mindenkinek elmondta, hogy én vagyok az új magyar Kollegin, egy hete vagyok itt és milyen jól beszélek németül. Möhh. (Ez a harmadik hetem egyébként.) Itt teszek egy rövid szociolingvisztikai kitérőt: az idősebb generáció nem olyan betonhülye, mint a fiatalabb németek, nekik van még fogalmuk arról, melyik ország hol van. A generálisék pl voltak Magyarországon, mesélték, hogy jártak Hévízen, meg Zalakaroson is, bár a nevekkel kicsit bajban voltak, de engem már az is meglepett, hogy a Hévíz meg a Zalakaros fejből ment nekik. Aztán jöttek 6-7 körül az ilyen igazi dülöngélős számok, amikor összekarolnak és kollektíven ritmusra jobbra-balra dülöngélve éneklik a Stammcafé-t, hol holland, plattdeutsch vagy német színezettel... ezt ismerjük azt hiszem, hát mit volt mit tenni, asszimilálódtam. (Apropo asszimiláció: küldtem Malténak a bohócos-cicás-virágosrétes képet, "Assimilationszwang címmel, halálra röhögte magát, majd közölte, hogy látod-látod, így jár az, aki ilyen vidékre költözik, de szerinte hitelesen tudom ezt képviselni - na ezért még kap egy pofont). Közben eszembe jutott néha a Kisherceg, amikor a róka már előre örül, hogy milyen jó lesz, ha megszelídítik, úgyhogy én ennek jegyében már fél7-kor elkezdtem örülni a 8 órának, mert az volt a tervezett hazaindulási időpontom. Fél8-kor aztán jött egy fura, vikingnek öltözött ember (csávó inkább), Klaussal (a hangos zene miatt ordítva) rötyögtek kicsit, közben néha mosolyogva rám mutogattak - itt már rosszat sejtettem - ment a nagy bólogatás, Klaus elment, a csávó meg velem ordítozott tovább, hogy hol vannak a gyerekeim, meg a férjem. Óh mondom bazz... :) Nagy nehezen tisztáztuk, hogy a felsoroltak nem léteznek, én meg mit csinálok itt és rokona vagyok-e Klausnak, mire hívhat meg, jaj de kár, hogy vezetnem kell, blablabla... (őt itt mindenki ismeri, nagyon kemény, ha mondod, hogy Klaussal jöttél, akkor nem kérdeznek vissza, hogy ugyan már melyikkel, egyértelmű, hogy kiről van szó.) A csávó aztán addig győzködött, hogy menjek vele megnézni, mi van az egyébként 50 méterrel odébb lévő másik kocsmában, meg Klaus is azt tolta, hogy utána majd visszajövök ide, menjek csak, hogy nem volt kedvem tovább ordítozni, hogy de én már el akartam indulni haza, hát ottegyemegafene-alapon átmentem vele a másik kocsmába. Ott jöttem rá, hogy ez a két lokál úgy tagolódik, hogy egyikben az idősebb törzsközönség (alter Holzmichl), a másikban a fiatalabb bulizik. Átértünk szóval a másik kocsmába, ami tele volt fiatalokkal, akik a karneválos menetben szerepeltek, mindenki be volt öltözve és a csávó betolt engem kb 15 másik viking közé, akik lájtosan már be voltak tintázva, jah azt elfelejtettem mondani, hogy mind holland volt és nem sejtették, hogy az iszonyatos zenehangerő mellett viszonylag nehezen értek hollandul. Kb 10-szer ordítoztam el különféle arrajáró és kérdezősködő vikingeknek, hogy NEM BESZÉLEK HOLLANDUL, aztán a kezembe nyomtak egy sört, az istennek nem akarták elfogadni, hogy vezetnem kell még haza majdnem 90KM-t, totál rám tört a menekülési reflex, mert mindegyik nagyon ismerkedni akart. (Tudjátok, amikor be van az ember tintázva, és ilyen "jááájjdecukivagy" érzéssel megszorongatja a másikat - itt: engem - Na én ennyit nem ittam és a bennem lakó Frau Borbély nem vette jó néven a szoros kontaktust.) Gyanítom egyébként, hogy Klaus megbeszélte a csávóval, hogy ismeretségekre lenne szükségem... Végül egy laza fél órás ottlét után mondtam a vikingeknek, hogy nekem most tényleg haza kell indulnom, Klauson keresztül elérnek, ha akarnak, majd olajra léptem. Iiiiiszonyatosan elfáradtam, szerintem éveket öregedtem, az egész hazautat végigénekeltem különféle slágerekkel, amik hirtelen eszembe jutottak, mert az alter Holzmichl nem akart kimenni a fejemből, de nem sokat segített, mert még ma is ezzel küzdök, akkora dózist kaptam tegnap...

Ennyit a hosszú hétvégéről. Ma weboldalt fordítok, meg mennem kell a bankba is, elintézni az online banking-et, úgyhogy 4kor kereket oldok, mert a duisburgi bankfiókba kell mennem.

Ich wünsch' dir was!

"Kata, ich wünsch' dir was!" - ezt a mondatot eddig minden nap hallottam. Hol Karintól, hogy Klaustól. Szó szerint azt jelenti, kívánok neked valamit! Telefonon, személyesen, mindenhogyan mondták már. Az erre adott reakcióm eddig csak a hülyén nézés és várakozás volt. (Most a nálam okosabbak persze röhögnek, de én ezt eddig minden germanisztikai tapasztalatom ellenére SOHA nem hallottam). Erre a válasz az kéne, hogy legyen, hogy ich dir auch, (én is neked), vagy valami hasonló, ezzel ugyanis csak azt akarják mondani elbúcsúzásnál, hogy szép estét, jó hétvégét, gondolatban bármit, amit szeretnél, behelyettesíthetsz a "was" helyére, rád van bízva. Én 2 hete nem mondok erre semmit, hanem mindig azt várom, hogy valaki megmondja, mit kíván nekem. Éreztem én, hogy ez fura, főleg akkor, amikor Klaussal telefonálunk, a végén mondja, hogy Khátá, ich wünsch dir was, én meg nem mondok semmit, ő meg leteszi. És csak lesek, hogy na most mi van...? M. meg Mario is jót röhögött rajta, amikor ma meséltem nekik, hogy végre feltaláltam a spanyol viaszt. Erre is rá kellett jönnöm valamikor. A másik ilyen szöveg, ami még nagyon tetszik, amit a Frau Giljohann tol, neki ez a szava járása, amikor meglepődik: Ach, du dickes Ei! (Óh, te kövér tojás!)

Egyébként már navi nélkül is eltalálok a városon keresztül Disburgból Erkrathba, de azért bekapcsolva szoktam hagyni, hadd mondja csak... A héten megkaptam postán a bankkártyámat a bankból és az adóhivatalból a személyi számomat, ami mellé oda is írták, hogy életfogytiglan érvényes. Ez azért durván hangzik, igazán nem kéne ilyeneket írni. Valamelyik Krankenkasse-ban is tag vagyok már, azaz ellátnak egészségügyileg, ha kell, csak azt felejtettem el, melyikbe léptem be, de végül is mindegy, azt a Frau Giljohann intézte, én csak rábólintottam, hogy az jó lesz, amelyiket javasolta. Lényeg, hogy biztosítva vagyok.
Tegnap telefonáltam O-val, a medvedisznóemberrel, laza 20 percet (erről az állandó eposzi jelzőről le kéne szoknom, mert szegény nem szolgált rá), jobb hatással van az egómra, mint anno a szomszéd Nóra néni a Révay utcai albiszomszédom, pedig ő aztán mondott néha cifrákat, például, hogy jaj milyen szépek a fogaim... Külön jó volt rendes, szép Hochdeutschot hallani, nem úgy mint itt a környéken. O. nagyon szépen beszél, ezt már akkor is megállapítottam magamban, amikor még a Land Rovert sefteltük anno. Nyilván meg is erőlteti magát kicsit, hogy tagoltan beszéljen, ne hadarjon, mert jó fej, meg közben mindig hallom, hogy mosolyog, amikor beszél. Mindig. Tök jó. Itt bezzeg csak úgy röpköd a sok dat, net meg wat. Blöeh. (Dat war net schön! Wat? Net.) Nekem ez új, hogy ilyen nehezen értem meg őket. Nem vagyok ehhez hozzá szokva, ebből is látszik, hogy errefelé nem nagyon mászkáltam, a Ruhr-vidék nem tartozott a bejáratott germániai útvonalaim közé. Apropo útvonal: hétfőn nem dolgozunk, mert Rosenmontag lesz. (Ami - az okosabbak javítsanak ki - a húshagyó kedd előtti hétfő??? Akkor mit is ünneplünk?) Nem csak nyelvileg nincs egység, az ünnepek is totál különböznek szövetségi tartományonként. Délen sokkal több a sünnap, mint északon, nyilván, mert a déliek a hívő(bb) katolikusok, így ott sok az egyházi ünnep. Északon karnevál sincs, Ronsemontag sincs, meg a szokásos egyházi ünnepek is elmaradnak. Dolgozás van helyette.

Holnap megpróbálok fotókat csinálni erről-arról a környéken.

Ezek mind megőrültek!

Ma is a városon keresztül jöttem dolgozni, teljesen vállalható volt. Tegnap délután még azért felpörögtek az események, egyedül ültem ugye egész nap az irodában, 5-kor felhív Klaus és közli, hogy jól figyeljek (itt mindig nagyon megijedek, amikor úgy kezdődik a mondat, hogy Kata, pass auf, mert ha külön ki is emeli,  akkor nincs mód félreérteni, hanem azonnal csinálni kell), szóval mondja, hogy keressek meg egy Ford KA forgalmit, mert jön az ügyfél a papírokért, írjak átvételi elismervényt, és nyomtassam ki a számlát. Ez így nem is hangzik bonyolultan, csak onnantól az, hogy nem tudom kezelni a számlázó szoftvert, ráadásul kiderült, hogy maga a benne lévő számla sem jól van kitöltve a KA-ról. (Nekem meg alapjáraton sincs halovány lövésem se az egészről.) Na itt kezdtem el idegösszeomlásokat kapni, mert az ügyfél meg közben elindult már Duisburgból, én meg még semmit sem csináltam, ráadásul épp haza akartam indulni. Meg nem volt itt senki, aki segítsen.

A hazautam ennek megfelelően viccesen alakult, azt hiszem most fizetek meg a két utóbbi nyugodalmas, balhémentes napért: megcsináltam a számlát, az átvételit, minden szart, megvolt a forgalmi, átadtam az embernek, beültem a roncsba, szusszantam, elindultam haza. Városon keresztül. Egy darabig rendben is volt minden, mentem, amerre kellett, aztán hívott M., gyorsan közöltem vele, hogy nem jó most, mert vezetek és nem hallom így, hogy a navinéni mit mond és el fogok megint tévedni, tegyük le. Ahogy letettük, hívott Hendrik, hogy mikor érek haza, melegítheti-e a vacsit. Bááááááh mondom igen, mindjárt otthon vagyok, tegyük gyorsan le. Ahogy letettük, hívott O., a medvedisznóember, aki pont ezt a pár percet találta csacsogásra alkalmas időpontnak, gyorsan elhadartam neki is hogy nemostlégysziiii, de akkor már mindegy volt, mert közben elmentem a pecsába. Egyszer csak valami erdőben voltam, erdei úton, csuhaj. Fasza. Männer. Ez is az ő hibájuk. Mind a háromé. Aztán mentem-mentem-mendegéltem. A navinéni furamód ismerte az erdei utakat is. Végül egész a házhoz közel jöttem ki Duisburgban az erdőből, ahol a kutyával szoktunk sétálni. Cccöhh. Sandra azzal fogadott (még jóformán a küszöböt sem léptem át), hogy ugye tudok hajat festeni? Hát mondom én a mai számlacsinálásos erdőbemenés után mindent tudok. Vacsi után így hát csajos programot futtattunk, hajat festettünk feketés-sötétbarnásra.

Ma reggel meg, ahogy ide értem Erkrathba, átszaladtam még a pékségbe venni valami tápot magamnak. A zebrán szembe jött velem egy katicabogárnak öltözött nő. (Hä???) Kajakra. Még kis szarvacskás piros-fekete hajpánt is volt a fején, meg fekete-piros pöttyös szoknya, fekete harisnya, piros lábszármelegítő... Arra gondoltam, hogy a budapesti lakos mindenhez hozzá van szokva, de ajóéletbeis, ez most tényleg egy katica volt??? (vagy esetleg volt valami a reggeli kávémban, amitől ma viccesebbnek látok mindent...) Elkezdtem hát feldolgozni az eseményeket. Közben beértem a pékségbe. Na mondom (aztakurva) aztaleborult. A személyzet bohócruhában volt. Mindenki. Meg néhány vevő is. Bohócnak sminkelve. MI VAN ITT?

Az irodában aztán Karin látta a fejemen, hogy torlódnak a gondolatok, lehet, a homlokomra ki is volt írva, hogy STAU, kérdezi, mi van, mondom bazz, láttam egy katicát az utcán, a pékségben meg bohócok vannak. Ez itt normális? Röhög. Mondja, hogy karnevál van. Aztakurva. Montaja Babinéni. Ezt ennyire komolyan veszik??? Hát nálunk is van otthon karnevál, de azért ennyire nem durva! Meg csak a kölkek öltöznek be. Nem? De. Közben itt meg a recepciós (egyébként olasz) csaj is csak délután 2-ig van 6 helyett, valamint az utcán már délben üvöltött a zene és különféle németek hőbörögtek mindenhol. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni a ledöbbenésemet.

A hétvégém nyugodalmasnak ígérkezik, nagy valószínűséggel egyedül leszek a lakásban az ebbel. Sandra Budapestre repül, Hendrik talán Wuppertalba megy, én meg örülök a magányomnak. Volt egy kényszerem, hogy mindenképpen menni akarok valahová, de aztán elkezdtem számba venni az ismerősöket, az egyik 519 km-re van, a másik 600-ra, a harmadik 390-re..., M. sem ér most rá, de ha minden klappol, akkor a következő hétvégén csinálunk valamit valahol. Február 29-én 32 éves lesz. Wahnsinn. Most ad hoc az jutott eszembe (hogyanyáknapjánlegyenvirágmindakétkezemben) szóval, hogy csinálok neki 32 db olivaolajas kézkrémmel töltött muffint. Vagy Blankát megkérem, tervezzen rá receptet...

Apropo Blanka: amióta olvastam a főzős blogod és ott ráleltem a kéksajtos beré receptre, úgy érzem, megpusztulok, ha ma nem ehetek kéksajtos berét. Márpedig hát khm...

Este, ha lesznek még értelmes, említésre méltó gondolataim, lehet írok még pár sort. Grafomán lettem, amióta itt vagyok Germániában. Hallatlan.

Zurück nach Duisburg

Újra Duisburgban. 

Tegnap délután 2 körül szép komótosan elindultam Münsterbe. Először tankolni kellett. Ez a "kedvenc" elfoglaltságom. Már előző nap 300 a vérnyomásom pusztán a gondolattól. Mindegy, ezt meg kellett tenni, mert a nagy holland duplakörutam miatt 1/3-ig volt csak a tank, azzal már nem biztos, hogy 200km-t lenyomok. Blöe. Szóval bekanyartam a vesztőhelyre, közben már ökölbe volt szorulva az arcom, mert eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy a roncson hogy nyílik a tanksapka. Ez nyilván nem egy olyan kideríthetetlen nagy probléma, de minden tankolással kapcsolatos apró szarságon iszonyatosan felpörgetem magam. Szóval már két bajom is volt, pedig még csak alig indultam el. Beálltam. Kiszálltam. Szitkozódtam magamban. Megtaláltam a tanksapkagombot. Kényszeredett vigyor. Nalegalábbezmegvan-gondolás. A roncs benzines, emlékszem. A holland forgalmiban is megnéztem. Nagyon fel vagyok készülve. Jajistenemmivanharosszattankolokbele-arckifejezéssel teletöltöttem 95-ös superrel. Bementem a kasszához, csávó mosolygott (itt mindenki mosolyog), én is megpróbáltam valami olyasfélét az arcomra erősíteni, de valószínűleg csak valami szánalmas vicsorgással vegyes, "haddmenjekmárelinnen"-kifejezés ült ki a pofázmányomra. Fizettem. Beültem. Elindultam. Fél óráig gyomorideggel vártam, hogy lerobban-e a pályán, mert rossz üzemanyagot tettem bele, de ez szerencsére minden klappolt. Huh. Onnantól fasza volt minden, 113 km az út Duisburg Großenbaumtól Münster belvárosáig a navinéni szerint, ez nekem kicsit több időbe tellett, mint másfél óra, mert bedugultam Münsterben. Mázli, hogy előző este nem néztem meg, hogy a hotel mennyire belváros, mert tuti nem aludtam volna egész éjjel, hanem azon rágódom, hogy úristen hogyan és hol fogom a roncsot leparkolni anyagi csődbemenés, ellopás, elvontatás és egyebek nélkül. Szóval repesztettem, végig autópálya, nagyon király. Navi nélkül viszont komoly gondjaim lennének, mert itt valami roppant mennyiségű autópálya szakasz keresztezi egymást felülről, alulról, oldalról, meg minden irányból, egyik autópálya szakaszról hajtasz át a másikra úgy, hogy majdnem észre sem veszed. Eszement bonyolult. Így viszont, hogy a navinéni közben mondja, hogy merre tartsak, nem is kell néznem a térképet, mert tök egyértelműen az arcomba közli. Beérve a városba, fél 4 körül, valami iszonyat dugóba kavarodtam, nem is értettem, szombat délután mi ez a tömeg az úton? Belém vágott a villám, hogy hol fogok parkolni? Nem nagyon volt lehetőség kavarásra meg kevergésre, mert a következő autó már benne volt a seggemben, olyan sűrű dugó volt. Mentem-mentem-mendegéltem. Egyre beljebb a belvárosba. Egyszercsak közli velem a navi, hogy elértem a célom. Au ja! Jólvan. A környék kb annyira volt belváros, mintha Győrben a Dunakapu téren akarnék megállni egy napra. Parkplatz sehol, csak ott elöl balra egy Parkhaus tábla, na attól külön befostam, hogy én azt nem akarom, jaj csak azt ne. Balfaszkodni nem áll módomban. A pecsába. Közben meg nem tudom, a következő parkolási lehetőség hol lesz, mi van, ha csak Parkhaus lesz megint, akkor meg még messzebb is mentem, mint ez, jaj jaj haza akarok menni...! Közben odaértem a gyűlölt kereszteződésbe, dönteni kellett, hát bekanyartam. Egy életem-egy halálom. Az utcaszint fullon. Egy hely sincs. Jézus mondom, mi lesz itt... Ez nem az a hülye szerpentines felépítésű parkolóház, ahol csak mész körbe és egyre feljebb vagy. Ez valahogy egymásból nyíló csarnokokból állt, amik egyre lejjebb voltak, és ilyen rohadék nagy csarnokból volt 10. Tíz szinten. A mínusz negyedikig tele volt az egész, előttem is mögöttem is autók, mindenki, mint a vércse, leste, hogy kiáll-e valaki a helyéről. Szóval a negyedik szinten találtam egy db olyan helyet, ahova ezzel a böszmeteggel be tudtam állni. Huh. Nagylevegő beszív, kifúj, autó leparkolva, én is élek még, össze se törtem, ki se röhögött senki. Wunderschön. (Meg az is eszembe jutott, hogy "alles klärchen, wunderbärchen.") Kezdődött a nagy vidámság, roncstól szabályosan megszabadultam. Már csak azt nem láttam sehol, hogy mindez mennyibe fog nekem fájni, ha aznap délután 4-kor oda beállok és csak másnap délben hagyom el a terepet. Mindegy, már úgyis beparkoltam, lesz, ami lesz, annyira durva nem lehet. A Parkhaus kb 50 méterre volt a hoteltől, szuperkényelmes! Elslattyogtam a hotelbe, mondtam a jelszót recicsajnak, kaptam egy mágneskártyát a szobához, felmásztam a 2. emeletre, megkerestem a szobát, majd látom ám, hogy nincs kártyalehúzó az ajtón, hanem KULCSLYUK van! Na mondom mi a szar???? Hát én ezzel a kártyával aztán hogyan...??? Első gondolatom az volt, hogy beszuszakolom a kártyát a kulcslyukba, de aztán (megpróbálás nélkül) rájöttem, hogy ez f@szság. Még milyen szerencse, remélem jóanyám most büszke rám!) Ott porszívózgatott egy takinéni, gondoltam egy életem egy halálom, megkérdezem. (Itt meg a Besenyő Pista bácsi jutott az eszembe: "Mé'? Legális!") Tök jó fej volt, mosolygott,  fogta a kártyám, odatartotta a kulcslyuk elé, az még zölden villant is, és kinyílt az ajtó. Aztakurva. Montaja Babi néni. Bementem. Végre. Ez is megvolt, még sincs este. A recepción látni egyébként általában minden országban, hogy mi a nemzeti gyengeség. Szerintem. Ott vannak kirakva ilyen kisebb rágcsák, gyümölcs, mittomén mi (itthon leginkább semmi, vagy selyemcukor), na ebben a hotelben egy elegáns üveggömb-tál volt, tele gumimacikkal. Meg egy kanállal. Így a várakozó vendég, amíg a recicsaj be vagy kicsekkolja, hasznosan, jóigényesen, higiénikusan, kiskanállal gumimacikat tölthet a markába és eszegetheti. Valamint: a párnára se kis szappant tesznek, hanem kis csomag "Süße Träume" gumimacit. Becuccoltam tehát a szobába, aztán kicsit nyuszogtam a városban, megnéztem mi merre, vettem fogkrémet a dm-ben, mert az nem volt nálam, csak azzal nem számoltam, hogy elfelejtettem, hogy megyek vissza a hotelbe. Elkolbászoltam. Az utcának akkori emlékeim szerint valami iszonyatos hülye neve volt, valami olyasmi, hogy Igibigi vagy Ugibugi Straße. (Igazából Aegidii Straße volt, most már tudom, de akkor ez nem jutott eszembe) Eljött hát a perc, amikor már annyira fáztam, hogy utána kellett kérdeznem egy pasinál, hogy az "Igibigi Straße oder sowas"-t keresem, segítsen már. Vigyor. Aegidii? Az. Arra, aztán balra. Danke. Hazataláltam. M. csak fél 8 körül ért oda este, aztán beültünk egy kávézóba sörözni, meg enni. Toltam valami tonhalas Tuna Wrap-nak nevezett témát, az tök jó volt, aztán le kellett nyomnom egy Stückchent M. fokhagymás pirítósából is, mert befosott, hogy csak ő lesz büdös. Kajakra belémtömte. (Ein Schnäppchen reicht mir aber. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. ISS ES AUF! Na gut.) No de a nagy móka csak ezután jött. Este 11 körül visszamentünk a hotelbe. Jháááájj! Utoljára akkor röhögtem ennyire, amikor a müncheni kórházban megláttam, hogy borotválja az orvos a melléről a szőrt. Itt a következő történt: kuksolás a töksötét fürdőszobában. Mindketten ott vagyunk. Én a vizes hajamat próbálom egy törcsivel megszárogatni, M.pedig fogat akart mosni. Csak az ajtó alatt jött be némi fénycsík, amitől kb láttuk, hogy mi hol van. A párbeszéd a következőképp zajlott:

- Khátá, használhatom a fogkrémedet? (itt jegyezném meg, azt a fogkrémet aznap Münsterben vettem, mert eleinte én is arra bazíroztam, hogy majd ő hoz és akkor én nem viszek, de valami miatt mégis vettem, csak ennek köszönhetően volt fogkrémünk...)

- Persze.

- Ez az itt a tükör előtt a csapnál?

- Ja.
Én közben szárítkoztam, ő meg kiment, hogy eggyel kevesebben kotorjunk odabent. Közben fogmosáshangok szűrődnek be kintről. (**Sikál-sikál). Majd kb 1 perccel később: villany felbasz, szemem azonnal kifolyik. M. ökölbeszorult arccal bejön. Megfogja a tükör előtt álló tubust, amiből a töksötétben fogat mosott, megnézi, majd az orrom alá dugja: "olivaolajas kézápoló krém". A dm-ben vettem aznap. A fogkrém még a táskámban volt, csak terveztem, hogy a tükör elé teszem. Annyira röhögtem, hogy le kellett ülnöm. Hosszú percekig. Ő pedig különféle megtorlási módszereket közölt velem, meg hogy a bosszú véres lesz. Hiába mondtam, hogy nem volt szándékos, és hogy magam is azt hittem, hogy a fogkrém van a tükör előtt és a kézkrém a táskában, meg hogy sötét volt és blabla, közben visítva röhögtem. Aztán már ketten röhögtünk. Nekem még elalvás előtt is össze-összerándult a rekeszizmom, meg rötyögtem egy sort, ha eszembe jutott az a fej, amivel visszajött a már világos fürdőszobába. "Als ob ich Vaseline im Mund hätte."

Másnap reggel 10 körül beültünk a szemben lévő kávézóba reggelizni, mert a hoteles Frühstück-öt lemondtuk, mert plusz 13 EUR lett volna a szoba árán felül (fejenként!), ami kicsit túlzás. Előtte beugrottunk a táskákkal a parkolóházba, ő előző este egy emelettel feljebb talált helyet, mint én. Kitalálta persze, hogy na muti a roncsot, meg hogy járjak vele az övé mellé, mert az milyen jó. Nem a saját alap Scheißbmw-jével jött, hanem egy, a szalonban aznap beszámított, másik Scheißbmw X5 V8-assal, mert annak tele volt a tankja és az ilyen beszámított autókkal ő közlekedhet. A németeket meg ismerjük, ahol tud, spórol. (itt most a svábokra a többi németek által kitalált mondóka jut eszembe: "Schaffe, putze, spare! Hund verkaufe, selber belle!") Egy ilyen mellé kellett beállnom az én kis kívül-belül mocskos szakadékommal. (Egyébként nagyon nem volt menő a járgány. Ki vesz már benzines terepjárót? Kb 17 litert eszik 100-on.) Reggeli után még mentünk egy kört a városban, de aztán befagyott a seggünk, baromi hideg volt, fél 1 körül szépen hazatoltuk a szekerünket mind a ketten. Most már itthon kotrok. Ánnyi volt a móka mára, zárul Miki mókatára.

Bezirksamt Duisburg-Süd

Ma reggel kapásból a duisburgi Bezirksamt-nál kezdtem a napot, bejelentettem magam és van német adószámom is. Az ügyintézés beszarás. Ezek dolgoznak!!! Odamentem, azonnal foglalkoztak velem, kértek egy db igazolványt és az alapján simán be lettem jelentve Duisburgba, meg adószámom is van. Fel voltam rá készülve, hogy nem lesz semmi, meg majd időpont kell, meg mittudomén, gáncsoskodnak, de nem. Mondtam a csávónak, hogy szeretném magam ide bejelenteni. "Honnan?" Hát mondom mi az, hogy honnan? Ezen pörögtem egy ideig, most nem is értem, mit nem értettem akkor ezen (ennyit kérdezett csak, hogy "Von?"), aztán nagy nehezen rájöttem, hogy neki nem egyértelmű, hogy egy Ungarinnal van dolga, nem szimpla német luvnya akar Kukutyinalsórajnavölgyfalváról átíratkozni Duisburgba, ezen örültem kicsit, aztán elintéztük a témát. Következő remek próbatétel az volt, hogy nyitnom kellett egy folyószámlát. Nu. Megmutatta, hol a bank, én meg szépen elintéztem ezt is, postán 2 héten belül kapom az EC kártyámat, meg minden mást is. Kiroá. Utána jött a mai harmadik nagy vállalkozás: szerezzek egy telefont. Bementem a Media Marktba, mert ott lehet ilyen feltöltőkártyás telókat kapni, csak az volt a bajom, hogy komplett nem értettem, hogy működik ez a CallYa nevű téma, ami most a német Vodafonnál van, mert hálózaton belül akartam maradni mindenképpen, mert az irodában meg Klauséknál is mindenki Vodafone-os, meg M. is az, velük meg így 5 centért beszélek percenként, ami jó. Szóval elmagyaráztattam magamnak szépen, hogy mizu, itthon aktiváltam a telót, aközben viszonylag csak kevés hajam őszült meg, és most van német számom. A járgányomat a héten megkapom, holnap vagy holnap után: Hyundai Lantra Kombi. Az elején van valami kis horpadás, de hát nem számítok valami turbóra, így is szuperjófejség, hogy csak miattam beszereznek egy ilyet. Azért remélem nem valami hupilila lesz, mert arra utána akkor rózsaszín szőrkormányt kell majd vennem.

Közben hazaért Hendrik is, itt van vele a szomszéd csávó, aki itt lakik egy emelettel feljebb, totál jó fej, de iszonyatosan meg kell magam erőltetni, hogy megértsem, mit beszél. Vettek a kutyának bugyit. Nem vicc, teljesen komoly. Szerencsétlen most itt rohangál bugyiban. :)

Blöe.

Voltam ma kicsit dolgozni. Na jó, nem is dolgoztam, csak csevegtünk arról, ki mit szeretne, hogyan, merre, meddig. Délután 3-kor már itthon voltam. Holnap nem dolgozom, be kell magam ide jelenteni, utána kell, hogy igényeljek adószámot, hogy ne legyek Schwarzarbeiter, ezt megpróbálom egy nap alatt lezúzni. Az Arbeitsamt szó elhangzása óta hivatalosan is ideges vagyok, nem tudom miért, nem fognak megölni, eggyel több adófizetőjük lesz velem, én mindenesetre ki vagyok a hivatali ügyintézéstől. Holnapra pedig kijut a jóból, első körben a bejelentés, aztán a másik helyen az adószám, utána Sparkasse, csináltatok magamnak egy kontót, aztán ha lesz még kedvem, veszek végre egy mobilt, mert azt ma nem sikerült és nagyon kéne. A nagy európakörutat szerencsére áttettük szerdára vagy csütörtökre, mert ma nem volt annyira alkalmas a helyzet, én is csak bekukkantottam az irodába. A héten megyünk Hollandiába meg Antwerpenbe is. Járgányt szerdán vagy csütörtökön kapok, egy régebbi Hyundai-t. Meg egy hordozható navit, mert vagy nem nézik ki belőlem, hogy haza találok, vagy nem nézik ki belőlem, hogy haza találok. És igazuk is van, én ma már az S-Bahnon odafelé meg visszafelé is halálra izgultam magam. Azt hiszem el kell telnie még egy valagnyi időnek, amíg belátom, hogy életben maradok, és meg lehet nyugodni.

Ma nem volt más érdemleges. Meg kellett állapítanom, hogy a legapróbb kis dolog is iszonyatosan ki tud billenteni. Tök fölöslegesen izgulok, tudom, de hát ez van. Hétvégén ha minden összejön, M. is képbe kerül, nem tudom még hol és hogyan, de tervben van. Meglátjuk.

Írjatok, kivel mi újság, mi történik otthon??? Le vagyok maradva!

A nyúl

Eljött hát a rettegett nap mit vááárva vááártuuuunk: ma nyulat ettem. Én e. Ez több szempontból is próbára tett: egyrészt nem hánytam bele a tányéromba, másrészt a többiek még most is azt hiszik, hogy szeretem a nyulat. Pedig kurvára nem. A gerince mentén lévő kevéske húst nyomtuk. Németesen. Hárman. Ennek mód felett örültem, mert így 4 darabkát kellett "csak" valahogy leküldenem. A sokk akkor jött, amikor észrevettem, hogy amikor a darabkákat megpróbálom elvágni (mert egy egész köbcenti nyulat egyben be nem teszek a számba: a cél, hogy minél kisebb, észrevehetetlenebb cafatokra szedjem szét, amit a legkevésbé kell megrágni. Meg kell sajnos, de csak kicsit.) szóval, amikor rányomom a kést, piros lé szivárog belőle. Na ettől még most is felfordul a gyomrom. Iszonyatos még belegondolni is, hogy félig nyers nyulat, kvázi nyúlvért ettem?! Bäääh. (Erről Joe jut eszembe a Jóbarátokból: "Zsírt ittam!") Hát én meg vért ettem. Illetve véres nyulat. Utoljára akkor kavartam magamnak ekkora szart, amikor Hegykőn, Józseféknél halászlevet kellett ennem. És ettem. Azóta se. Soha. Szóval megettem 4 egész darabkát a nyúlból, aminek a közepe rózsaszín volt és folyt belőle a vér. Blöeh.

Szebb téma: beszéltem Klaussal is, a hollanddal, akinél holnap a munkát kezdem. Biztosított róla, hogy a héten nem lesz sok melóm, lazán elnyuszogunk egész héten, majd elmesélte, hogy holnap Düsseldorfban összeszednek, aztán megyek vele Hollandiába, onnan meg Belgiumba, ahol Antwerpenben meglátogatjuk a Cardoent, azt a belga céget, ahol azok az L200-asok is laknak, amiket múlt héten én rendeltem magamtól. Utána vissza Hollandiába, onnan meg vissza Németországba. Na ha ez a laza nap, nem igazán tudom elképzelni, mi történik, amikor nyakig ér a meló. A legújabb félelmem (mert minden napra kell valami, ma ugye elfogytak a félelmek, mert megettem a nyulat, kellett valami neu), szóval most épp attól félek, hogy holnap kapok járgányt és nem fogok hazatalálni. Mert az S-Bahnnal jól elmegyek reggel Düsseldorfba, de mire megjegyezném az S-Bahn-utat, már mindegy lesz. Mondtam is Hendriknek, hogy ha este gyanúsan nem érek haza, kezdjenek el megkeresni, remélhetőleg még nem Vlagyivosztokban leszek...

Ideértem.

Na kádvásáim,

jelentem, itt vagyok, Germánia nyugati (bal oldali) közepén, Duisburgban. Mindjárt kifolyik a szemem, olyan fáradt vagyok, gyorsan, fájdalommentesen vázolom csak, mi volt ma:

- reptér Budapest (köszi Babi néni!), reptér Düsseldorf. Közte alvás helyett 2 óra csevegés egy cuki nénivel, csupa cukiságokról, közben titkon (ganz geheim) magam szénné izgulása, hogy nem lesz meg a csomagom, vagy hogy másik gépre tették fel, vagy kilőtték az űrbe (vagy hogy engem lőnek majd ki az űrbe...stb irreális félelmek feldolgozása. Pedig már a benejlonozó bácsi is benejlonozta 6 EUR-ért a reptéren, keresztbe, meg hosszába is, mert a számkódot jó igényesen elbástam és azóta sem tudom visszacsinálni (Csuvi+Évke nem röhög).

- Hendrik összeszedett Düsseldorfban, vásároltunk, hazajöttünk Sandrához és Zorához, aki a kölyök magyar vizsla.

- Pezsgő, kaja, kicsit elvonulás. Micimackó németül - könyvmegtalálás, olvasás közben bealvás, majd a kutya azzal ébresztett, hogy helybőltávolról rám ugrott, belenyalt a számba meg a szemembe és némi kepesztés, karmolászás meg morgás után bealudt az ölemben. Majd kutya- és katasétáltatás az erdőben.

- Hendrik közölte, hogy este valami embernek a szülinapi bulijára hivatott, menjek én is, csuhaj, jó lesz. Ok. Iszonyat fáradt voltam és belecsöppentem egy kb 30 fős, jogászokból, bírókból és ügyvédekből (+Frau) álló csapatba, akik közül senkit nem ismertem, de a házi gazda azzal fogadott, hogy "Te vagy a Kata? Jó hogy jöttél, arra vannak a kaják, arra meg a piák, de majd én is lesem, hogy van-e valami a kezedben." Ohhóó..!

Azért én a biztonság kedvéért halálra untam magam. A pasi felesége most szentül meg van róla győződve, hogy én vagyok a tudatos táplálkozás mintapéldánya, mert (szokásomhoz híven) rosszul fogalmaztam, pedig csak el akartam kezdeni szociálissá válni, mert mindaddig (meg utána is) én voltam/vagyok az "Ungarin", aki a fő látványosság kerek e világon. Attól félek, az is maradok. 

Szóval a konyhában tálcahegyeken mindenféle szendvicshegyek álltak és megkérdeztem, miután többször fel lettem szólítva a fogyasztásra, hogy "a zsemlékről mit kell tudni?" (Itt fűzném hozzá, hogy ezeknek nincs humorérzékük, mert én csak vicces akartam lenni, de nem sikerült, úgyhogy ezzel ma hagytam fel ünnepélyesen, mindjárt az első napon.) Szóval csak azt akartam megtudni, hogy melyik szenyóban mi van, nehogy belefussak valami szörnyűségbe, erre a néni elkezdte sorolni, hogy ezek itt teljes kiőrlésűek, ezekben van tökmag is, de ha nem szeretem a tökmagot, akkor itt vannak ezek, amik szintén teljes kiőrlésűek, de tökmag nélkül, no meg a fehér tészta meg a vollkornbrot, no meg amaz ott korpás, blablabla... Aztán megállapította, hogy az én koromban ő is nagyon odafigyelt ám arra, hogy mit eszik. Na nekem akkor esett le, hogy félreértette a kérdést, ezért a rettenetes alaposság, mert ő még most is azt hiszi, hogy engem a pontos zsemletészta-összetevők érdekeltek. Jóvan, nem baj... Lesz ez még jobb is. 

Elfáradtam piszkosul.