T.-nek - aki ma inkább őzsutát pucol Ponyvaregény helyett - lehet megköszönni a mai posztot, ő adta ugyanis az ihletet és a kezdő lökést hozzá.
Kis kitérővel kezdem: M. az utóbbi időben addig-addig fenyegetőzött az idejövéssel egybekötött meglátogatásommal, amíg aztán tegnapelőtt tényleg utolért a végzet ide is ért és elég alaposan meglátogatott. Még mielőtt beleélitek magatokat a részletekbe, tájékoztatlak benneteket, hogy a mai bejegyzés nem erről fog szólni, mert másik, érdekesebb témát hoztam:
Február 4-én, azaz jövő hét hétfőn lesz hajszálpontosan egy éve, hogy a Babi néni kikísért a ferihegyi reptérre (jó-jó, tudom, Liszt Ferenc Nemzetközi Blablabla), megittuk a szokásos reptéri % kávénkat (ami az évek során bizony szokásból fogalommá nemesedett), nyühültem magam után a hatalmas, piros, gurulós bőröndömet és a hátizsákomat, ami átkozott Győri Édes Zabfalatokkal volt megtömve (mert valaki függővé vált tőle) és feltettem a seggemet a Düsseldorfba menő repcsire. Egy éves a blog, kádváskéim. T. mai kérdése, ami elindította az agyrágó bogaramat és a grafomániámat a következő volt: Összegezve milyen volt ez az egy év?
Összegezve? Lehet ezt egyáltalán összegezni? Ezzel a kérdéssel alaposan meg lettem fogva. Annak ellenére, hogy fokozott hajlamosságot mutatok az értelmetlen dolgokon való hosszas töprengésre, rágódásra, önmarcangolásra és az abszolút semmi rendszeres, alapos és kimerítő elemzésére, be kell vallanom, hogy ezen eddig még nem gondolkodtam. Ha rendes bölcsész hozzáállással nekifutok, kapásból többféle elemzési lehetőség is kínálkozik: mivel a Germániában eltöltött egy év majdnem 50%-50%-ban oszlik meg Duisburg és Geislingen között, adott volna a lehetőség földrajzi alapokra helyezni az analízist, vagy - és nekem ez a megoldás jobban tetszik - szét lehet bontani a véleményemet két másik egységre: egy empirikus és egy elméleti összegző válaszra.
Az elméleti megközelítésből kiindulva azt kell mondjam, hogy a mérlegem nyelve a pozitív felé hajlik. Rengeteg utánajárással, kepesztéssel, szervezéssel, spórolással és őszhajszállal eljutottam Duisburgba, ahol lassan, apránként felépítettem a magam kis jelenlegi világát, ahol az van, amit a Frau Boohbelii mond. (Hát nem? Hát de.) Megvolt a kötelező csövezési fázis, aztán a végre külön lakásban egyedül lakós fázis, jártam egy csomószor Hollandiában, egyszer Münsterben, egyszer Osnabrückben, sok egyéb helyen, megismertem egy halom kedves embert, aztán lett másik munka keresős és találós fázis, költözős, lakás keresős és találós fázis, Andreassal IKEA-ba sokat járás, lakásberendezés, kölcsönös telefonos lelkisegély O-val (aki a héten szintén idejövéssel fenyeget) és tádááám, most itt valék. Nem csoda egyébként, hogy empirikus úton lehet valóságközelibb, életszagúbb válaszokat találni a kérdésre, nem pedig az előbb felvillantott módszerrel.
Az empirikus facit kevésbé csillámpónis: az elmúlt egy év bizony nagyon nehéz és szar volt. Rengeteg idegeskedés, egyedül levés, állandó, hol valós, hol beképzelt egzisztenciafélelem, hovatartozási kérdések. Nem volt jó Hendriknél csövezni, bármennyire is jól megértettük egymást és bármennyire is jót akart. A munkahely átmeneti volt, sokat voltam egyedül, M. akaratlanul is folyton bántott, rágódás, nyüszkölés, költöznékdenemtudomhova, denemtudommikor, denemtudomhogy, aztán Andreas is meghibbant sajnos, ez sem kerül már fel a csillámpóni listára... Így múlik el a világ dicsősége.
A két ellentétes (és kicsit szándékosan kisarkított) verzióból tudok viszont egy olyat gyúrni, amivel lehet azonosulni, ami titokban jó. Amibe belekeverem a kliséket, melyek szerint minden kezdet nehéz, meg hogy minden fejben dől el, meg még azt is hozzágondolhatom, hogy mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, de a végén minden pesszimizmusom ellenére csak-csak azt kell mondjam, hogy egyre jobb a helyzet, mert már rég nem pánikolok és lassan rájöttem, hogy minden úgy megy, ahogy elterveztem. Lassan, de jól. Értelemszerűen. Csak hát valami miatt mindig a nehezebb utat választom.
Úgy kell nekem.
