Furdal kicsit a lelkiismeret, mert igazam volt M-mel kapcsolatban: nem csak sajnálja magát, hanem még mindig a burn out-tal küzd, ami nem hogy másfél év alatt nem múlt el, de mostanra addig fajult, hogy januártól pszichológiai kezelésre szorul és legalább 2 hónapra komplett elszeparálják a külvilágtól valami kórházban. Se telefon, se személyes kapcsolatok, semmi, csak terápia, hogy ne csavarodjon be teljesen. Hát mit mondjak? Baromira sajnálom. Így valamennyire már meg tudom érteni, miért akart kicsit ide jönni. 

Ő volt ma az első szülinapi köszöntőm, pedig nem is ma van a napja, hanem holnap, de teljesen meghatódtam, hogy eszébe jutott és felhívott. Rendesen ökölbe vagyok ettől szorulva, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul van.