Figyelem, figyelem

Ma délelőtt bevásárló körutat csináltunk, ami a metroban zárult, ahol P. rendszeresen bevásárlási rohamot kap (annak ellenére, hogy folyamatosan mondogatom neki, hogy erre nincs szükségünk, meg erre sem, meg erre sem, teljesen mindegy, mintha a falnak beszélnék...), aminek az lett az egyik következménye, hogy austern-t "reggeliztünk" délben, amikor hazaértünk végre:


A másik következmény pedig, hogy proseccoval mentem utána fürdőszobát takarítani, ami sajnos ma napirendi pont volt, amit hetek óta elhanyagoltam itthon, de meg kell hagyni, hogy az alkohol sokat javított a helyzeten:




Feldőltem.

Hát az úgy volt, hogy bicikliztem haza munkából (igen, ma óta újra dolgozom, erről egyelőre nincs még konkrét véleményem, majd ha 1-2 hét múlva már lesz, írok róla), a haza utam a Stadtpark-on keresztül vezet, ami egy városliget szerű, bazi nagy (és szép) fás zöldterület. Már a planetárium környékén jártam, ami egészen a park szélén van, amikor elértem egy kisebb "útlezáráshoz" - már ha egy földes-kavicsos, keskeny gyalogutat tényleg rendes útnak nevezhetünk - ahol okos emberek munkások úgy keskenyítették le az út nem feltúrandó részét, hogy kb csak egy méter széles hülye kis sáv maradt szabadon, amibe a vicc kedvéért még 90 fokos kanyarokat is tettek, nehogymán biciklivel is át lehessen menni agyvérzés nélkül ezen a kb 20 méteres szakaszon. Mivel lusta voltam leszállni, azért bepróbáltam magam, miután már a héten itthon is megállapítottam, hogy a keskeny és éles kanyarok bevétele valahogy nem az erősségem, de hát na mindegy, mondom, lusta voltam leszállni, amiből az lett, hogy feldőltem. Nem volt egy hú de fájdalmas felborulás, inkább úgy tudnám leírni, mintha valami medvemama borult volna fel: szép komótosan, közben mérlegelve, hogy most komolyan feldőlök vagy nem, mintha valami slo-mo videón keresztül néztem volna magam lassítva, még gondolkodni is volt időm azon, hogy ez milyen ciki mán itt egyszerűen csak úgy felborulni. A legjobb meg az volt az egészben, hogy a jó munkásemberek egy lehetetlenül alacsony kis hülye kerítést is építettek a gány kis ösvény mellé (kb 15 cm magas - MINEK EZ???), aminek persze az lett a vége, hogy ahogy lavíroztam a bicajjal és elkezdtem megingani, nem tudtam letenni a lábam, ami persze megakadályozta volna, hogy feldőljek, mert a redva kis kerítésbe beleakadt, illetve beszorult a kerítés és a bicikli közé, így nem tudtam időben letappantani vele és mit volt mit tenni, földre hulltam, mint egy zsák krumpli - lassított felvételen. Kicsit még nyekkentem is szerintem.

Aztán jött egy kocogó pasi, aki nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben-e. Igen, köszönöm - montaja Babi néni, majd feltápászkodott és önmagát és a biciklit összegyűjtve gyorsan eloldalgott a tett színhelyéről.

Gyúrok vazze

Ma kiléptem a komfortzónámból és elmentem egy közeli fitness stúdióba edzeni. Baaahh... 

Már legalább fél éve hitegetem magam (és a szűkebb értelembe vett környezetemet), hogy rendszeresen el fogok járni, nos, ez eddig nem sikerült, mert ähm...izé...úgy érzem, ez nem teljesen az én szociális szférám, ami ott uralkodik, kicsit olyan érzés, mint amikor mindenki hülye, csak én vagyok helikopter (ráadásul egy kis, dagi helikopter) - miközben pontosan tudom, hogy én lógok ki a sorból és ez elég nyilvánvaló is mindenki számára. Mindenesetre olvastam a hétvégén a neten, hogy az általam már rég óta kiszemelt fitness stúdióban 2 ingyenes próbaedzést biztosítanak egy edzővel, aki végigjárja velem a gépeket, megmutatja mi hogy működik, melyik géppel mire lehet edzeni, mit miért kell csinálni, tanácsot ad stb stb és úgy gondoltam, itt az ideje lépni: nem volt egyszerű menet, mert az elején, amikor kb 10 percet vártam a trainer csajra (ilyen csini kis sportruciba öltözve, mint valami kis majom - és ezzel még véletlenül sem másokat szeretnék leminősíteni, hanem egyszerűen csak így éreztem magam), folyton késztetést éreztem arra, hogy megfutamodjak, feszengtem, gondolatban kapálóztam is kicsit, aztán végre jött a csaj és körbejártuk a helyet, majd toltam egyedül egy órányi gyúrást. Banyek, rég izzadtam ennyit, kb 100 liter víz lefolyt rólam, viszont megérte, mert már most érzem, hogy jó lesz ez, idővel meg majd egyre kevésbé leszek én a helikopter vagy a majom.

A legdurvább ez a cardio cross gép volt. Bemelegítést nyomtam rajta 4 percet az edzőcsaj felügyeletével, de már akkor szakadt rólam a víz, aztán végigpróbáltam a nem cardiós gépeket és később visszaálltam erre a lépegetőre, gondoltam tolok 10 percet, de nehezítettem a fokozaton, mert méne, teljesen legitim. Valahol 5 percnél kezdtem el úgy érezni, hogy lerohadnak a lábaim, pedig csak közepesen gyors tempóval lépegetőzök, meg ömlik rólam a víz, zihálok, viszont a hiúságom nem hagyta, hogy 5 perc alatt leszálljak róla, mint tyúkanyó a rúdról, hiszen az elején megbeszéltem magammal, hogy 10 percet tolok ezen a szörnyűségen, úgyhogy maradnom kell még legalább 5 percet, bármi történjék is, különben gyík vagyok. Amikor végre letelt mind a gyötrelmes 10 perc, a lábaimon az izmok a combomtól kezdve egészen a lábfejemig olyan kemények voltak, hogy úgy éreztem magam, mint egy kalóz, akinek két falába van és egy botot dugtak a seggébe... beletelt egy kis időbe, mire megint rendesen tudtam menni, amit aztán egy másik gépen vártam ki, amelyiken karizomra meg hátra lehetett gyúrni. Egy óra volt az edzési cél, ezt teljesítettem is, majd hazabicikliztem (nem mintha a lábaim nem lettek volna pont eléggé készen).

Most büszkeség van, úgy ülök itt a laptop előtt, mint a kiskakas, aki a kis szemétdombján teljesítette a napi fitness penzumot. Pontosan úgy.

Cicarepülőgép

Van egy reklám, amin minden alkalommal szakadok, ahányszor látom a tv-ben. 

A videó létrejöttét valahogy úgy tudom elképzelni, hogy összeült az uberflieger.de marketing osztálya, elszívtak egy csomó füvet, ittak rá jó sok töményet és elkezdődött a vicces brainstorming azzal a céllal, hogy kitaláljanak egy olyan reklámot, ami népszerűsíti a webes repjegyár összehasonlító oldalt:

Marketinges 1: - hogy lehet olyan reklámot összehegeszteni, ami tartósan benne marad a fejekben, de nem irritál?
Marketinges 2: - szerintem a cicákat mindneki szereti, egy cicás reklámmal belopnánk magunkat a nézők szívébe.
Marketinges 3: - oké, de a cicáknak semmi köze a repüléshez! 
Marketinges 2: - Misem egyszerűbb ennél, horgoljunk kis repülőgépjelmezeket és adjuk rá a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lesznek.

És megtették. Repülőgépjelmezt horgoltak a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lettek. Zseniális ötlet! Itt lehet megnézni.

Mmppfff...

A mai délutánt azzal töltöttem, hogy a balkon fa padlójáról lesúroltam a télen az eső miatt rárakódott iszonyatos emnnyiségű koszt és mohát (vagy lehet hogy nem is moha, hanem valami zöld, szerves dzsuva, nem tudom hogy hívják). Vettem az Obi-ban erős szőrű dörzsi-kefét, amibe seprűnyelet lehet csavarozni (hál Istennek, különben biztos leszakadt volna a hátam, ha négykézláb kepesztve kellett volna felnyalni vele a kb 10-12 négyzetméternyi felületet) és neki estem. A kefének a bevizezett-bemosogatószerezett padlón eléggé harsogós hangja volt, a szomszéd ki is jött kb 5 perc alatt a mellettünk lévő (ugyanakkora) balkonjára, megnézni, mi csinálja ezt a hangot, majd megállapította, hogy hmmpfff, nem gyenge mutatványt tolok éppen, ő a jövő hétre akart ugyanerre a felületre szakit hívni, aki ilyen magasnyomású vízsugárral tolja le a saját zöld dzsuváját az ugyanolyan fa padlóról, mint a miénk. Ezzel jól el is bizonytalanított, mert ha ehhez magasnyomású vízsugár kell, nem tudom mit akarok én itt a kis baumarktos kefémmel, lehet, hogy tök feleslegesen suvickolok és köpöm ki itt egész délután a tüdőmet? Nyááúú.

Aztán végül mégis igazam lett, miután végtelen sok csiszatolás, locsolás, meg kefével hátonpörgés után megszáradt a tett helyszíne, zsírul eltűnt a zöld dzsungel és gyönyörűséges lett a padló. Már csak az új növények hiányoznak, meg hogy a meglévők bezöldüljenek.


Még P. csodálatos "skandináv dizájnú" székeivel (a képen a jobboldali kettő) kellene valamit kezdeni (akiket a másfél évvel ezelőtti költözéskor nem sikerült leejtetni a teherautóról), mert már egy ideje lepattogott róluk a festék legfelső rétege és nem lehet rendesen rájuk ülni, mert ahol a székek a csupasz bőrrel érintkeznek (és itt most nem feltétlenül a seggre gondolok, hanem pl a kéztámaszra), ott apró, kiütésszerű piros, szúró pöttyök keletkeznek a hülye-hülye festéklepattogzódástól a bőrön és viszketenek. Hogy ez már tavaly nyáron is így volt-e? IGEN! Tett-e P. azóta ez ellen valamit? NEM, kettőnk közül én vagyok ugyanis a barkács világbajnok itthon és eddig nem vitt rá a lélek, hogy lealapozgassam mindkettőt, aztán lefújkáljam őket valami lakkal. Arról nem is beszélve, hogy jajj mit kapnék érte, ha például nem a megfelelő színt választom, vagy ha a kiválasztott szín nem eléggé retro, vagy nem eléggé "70es évek beli". (És ez teljesen komoly, reális félelem, simán MEGTÖRTÉNHET!) Így aztán a kockázatot nem vállalva, hogy tönkreteszem a gyönyörűséges skandináv dizájnos, ráülhetetlen székeit, nem is csinálok velük semmit.

NENI vagy nem NENI

Nagyon király hétvégénk volt.


Szombaton éjféli szaunázni voltunk, ami este 9-től hajnali 2-ig lehetséges egyszer egy hónapban, eddig soha nem voltunk még ott ilyen későn, az idő taknyos és hideg volt, esett is, úgyhogy elhatároztuk, a vacsit követő pihizés után felkerekedünk és kései szanunázni megyünk.

Apropo vacsi: úgy döntöttem, mivel P. úgyis a golfpályán tölti a fél szombatot, ahol befagy a segge, szépen addig felkészülök mire hazajön és csinálok töltött paprikát, mer' méne, legális?! Nem a sima töltött paprika mellett döntöttem, hanem római edényeset szerettem volna csinálni, azaz nem gázon megfőzőset, hanem a sütőbe betevőset és otthagyósat. Gyönyörűségesen bevásároltam a sarki töröknél, aki az utcán mindig előre köszön (szeretek ott zöldséget venni, na, néha többször is a héten, úgyhogy ismerjük már egymást), vettem szép nagy kaliforniai paprikákat, koriandert, petrezselymet, darált húst és otthon nekiálltam, íme az alaprecept, amit közben kicsit azért átalakítgattam a saját ízlésünknek megfelelően: több darált hús, kevesebb rizs, több fűszer. Kevertem a húsmasszába pl. tandoori fűszert (de nem túl sokat, mert csípős), apróra vágott petrezselymet, valamint a szószt sem úgy csináltam, ahogy a recept írta, hanem miután a paprikák megfőttek a paradicsomlében, leöntöttem róluk egy külön edénybe és liszt nélkül gyártottam belőle egy sokkal királyabb alapszószt parmezánnal, tejszínnel, oregánóval és bazsalikommal, majd az egészet visszaöntöttem a paprikákra. Annyira finom lett, hogy P. ma reggel fél 10-kor, amikor kimásztunk az ágyból, nem volt lebeszélhető arról, hogy töltött paprikát reggelizzen. Tássék:


A szaunázás nagyon menő volt. Havonta egyszer este 11-től az uszoda részről (is) kifogynak ilyenkor a fürdőruhában fürdőzők és átveszik a szaunázók a teljes hatalmat. Mindenhol gyertyák égnek, lehet enni-inni, vannak ingyen kóstoló falatkák (tésztasali, krumplisali, leves...), az egyik dolgozó még egy kis kupica tojáslikőrt is a kezembe nyomott az egyik szauna-kör után. A kételyeket eloszlatván - nem swinger klubban voltunk. Itt a meztelenül szaunázás a módi, teljesen elfogadott és normális, senki nem szaunázik fürdőruhában. Senki. Nincsenek is külön férfi és női öltözők, hanem minden vegyes. Eleinte szokatlan volt nekem is, mondhatni gewöhnungsbedürftig, de aztán lassan hozzászokik az ember és onnantól tök jó. Így néz ki a gyertyafényes éjféli szaunás-fürdős-muri:


Ma, azaz vasárnap délelőtt - miután tényleg töltött paprikát reggeliztünk - úgy határoztunk, hogy jó lenne valahol sétálni egy nagyot, úgyhogy elmentünk a Hafen City-be kikötőzni, mert már rég nem jártunk arra. Mivel P. valahol kávét akart inni, beültünk egy ismerősnek tűnő, NENI nevű helyre, majd vitatkozni kezdtünk azon, hogy ez ugyanaz a NENI-e, mint ahol tavaly decemberben Bécsben a Naschmarkt-on reggeliztünk. A bécsi NENI egy apró, izraeli eszegető volt, naaaaagyon finom humusszal és orientális, nemzetközi konyhával, ez meg itt a legdrágább hamburgi kikötőnegyed kellős közepén egy hasonló dizájnnal írt, ugyanolyan nevű étterem, ahol szintén lehetett humuszt rendelni. Teljes volt a dilemma. Tanakodván, hogy ez a NENI ugyanaz a NENI-e, elkezdtem a telefonomon guglizni (meg közben valószínűleg hangosan gondolkodni is), miközben a szomszéd alsztalnál ülő, középkorű hölgyemény nagyon kedvesen rám mosolygott (és valószínűleg megértette, mit csinálok éppen és hogy mindjárt rájövök az összefüggésre), én meg visszamosolyogtam, aztán egy pillanatra ledermedtem, mert ugyanaz az arc bámult át ránk 2 asztallal odébbról, mint akit épp az interneten láttam a bécsi NENI weboldalán. Hehe. A tulajdonos hölggyel, Molcho Haya-val kacsintgattam éppen össze. Odahívott bennünket az asztalához csevegni, elmeséltük neki, hogy ismerjük a bécsi bisztróját, voltunk ott a télen reggelizni, majd ő is elmesélte, hogy 3 napja nyílt meg a hamburgi NENI, ahol épp ücsörögtünk. Nagyon menő. Eléggé egy hullámhosszon voltunk, elmondtuk neki, hol lehet Hamburgban a legjobb orientális kajákat enni, megdiskuráltuk, hogy izraeli étterem nem nagyon van a városban és jaj de jó, ő meg teljesen le volt taglózva a kulináris helyismeretünktől (ami ugye egyenesen következik abból, ha az ember egy ilyen kis gourmet haspókkal él együtt, mint P.), minden jobb helyet fejből fel tud sorolni a városban.



Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...
Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:




Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

Tojáseső hulljon reád...

Hát az úgy volt, hogy szombat délelőtt ébredés után elmentünk a metróba bevásárolni. Ez minden alkalommal nagyon vicces, mert ilyenkor P. baromira felpörög, hogy juhú bevásárlás és olyan mennyiségű mindent veszünk meg, amit aztán alig tudunk felcipelni az 5. emeleti birodalmunkba. Lényeg a lényeg, P. vásárlási lázban ég és már reggeli közben örül a programnak. 

Hogyaszongya: eltöltöttünk legalább 2 órát a metróban, vettünk minden elképzelhetőt a borospoharaktól kezdve (amiket VALAKI folyton eltör) az élelmiszeren át egészen a gin(ek)-ig. Az after bevásárlás-móka aztán ott kezdődött el, amikor a kb. 2 tonna nehéz bevásárlókocsival ellavíroztunk az autóig, amit egyéb kedves hamburgiak olyan remekül körbeparkoltak, hogy a csomagtartóhoz nem fértünk hozzá a bevásárlókocsival, amit úgy oldottunk meg, hogy én beálltam a kocsi mellé, P. pedig DOBÁLTA nekem a megvett árukat, amiket egymás után elkapkodva belehánytam az autóba. Egy pillanatig még át is suhant az agyamon, hogy ennek a lazaságnak még megisszuk a levét, de aztán nem foglalkoztam többet az ünneprontással, P. különben is olyan vigyorral az arcán dobálta a wc papírokat meg a nem törékeny dolgokat, hogy egy idő után már nem érdekelt. Amikor elfogytak a dobálható dolgok, P. még mindig nagyon lazán, átnyújtott az autó nyitott hátsó ajtaja (és a fejem) fölött egy öntöttvas (!) serpenyőt, amit szintén a metróban zsákmányoltunk, gondoltam is, hogy az jó lesz, ha nem bírom el egy kézzel és a fejemre esik, megnyomorodok még itt a végén és halálomig ápolhat, mert az ő lelkén fog száradni, na mindegy. Ezzel a gondolattal aztán az egy szabad kezemmel a fejem fölé nyúltam a serpenyőért, amit ugyan elbírtam, de mivel én kis hülye üresnek gondoltam (mert ugyan már KI annyira kis zizi, hogy figyelmeztetés nélkül a fejem fölött, ahol még csak esélyem sincs belenézni, a kezembe nyom egy öntöttvas serpenyőt, ami nem üres???), szóval én kis hülye nyúlok érte az egy szabad kezemmel, megbillentem, mert csak így bírtam el, majd észreveszem ám, hogy tojások potyognak rám, amik szerencsére nem rajtam törtek szét, hanem részben átpattantak rólam az autóra és ott törtek el, részben pedig legurultak a fejemről / vállamról / hátamról és a földön törtek szét. Csak egy 10-es csomag tojást vettünk ugyan, de abból szerintem mind 10 a fejemre esett. Először nem is tudtam erre mit mondani a meglepetéstől, főleg, miután megállapítottam, hogy P. mekkora bakot lőtt, mert a nyavajás tojásokat nem csak simán belepoakolta a kiba** serpenyőbe, hanem - biztos ami biztos - a serpenyőbe először beletett keresztbe két újságot (a Süddeutsche Zeitung-ot kicsit sajálom, mert már előre örültem neki), szóval KERESZTBE beletett két újságot, úgy hogy azok jobbról-balról kilógtak a serpenyőből, ennél instabilabb konstrukciót nem is lehett volna építeni, majd erre RÁ a 10es csomag tojást. Na herzlichen Glückwunsch. Hát erre most mit mondjak? FELELŐTLEN! Az ötlet kezedettől fogva halálra volt ítélve. Én meg ott álltam az autó mellett, záporoztak a fejemre a tojások és nem szóltam semmit.

Kellett pár perc na, hogy röhögni tudjak, de miután P. első mondata a kollektív ledermedés után az volt, hogy "jajj bocs, az én hibám", már nem érdekelt, hány tojást törtünk szét, elkapott a röhögés. 

És négyet a tízből még meg is tudtunk menteni.

Facit: my darling 6 tojást ejtett ma a fejemre. Világos nappal, nyilvános helyen. Igazából úgy lett volna fair, ha a maradék 4-gyel utána megdobálom. Kár, hogy ez nem jutott akkor az eszembe.

Nyüzsgünk

Az van b*meg, hogy kidobott az ágy 7:00-kor. Vasárnap reggel. Nem is tudom erre mit mondjak. Kiosontam a nappaliba és próbálok lehetőleg úg...