2016. november 7., hétfő

Update következik

Kb fél évvel ezelőtt megígértem, majd írok a munkámról, ha már lesz róla véleményem. Hát most mit mondjak, mostanra lett, eltartott egy darabig.

Egy másik pozícióban kezdtem volna el dolgozni, mint amiben most vagyok, de mivel az elsőben csak 3 napot töltöttem, nem fecsérlem rá a szót, nem nekem való volt, aztán ahogy az lenni szokott, mázlim volt és pont akkor mondott fel egy kolléganő a nemzetközi értékesítési osztályon, amikor rájöttem, hogy ahol vagyok, nem jön be, kvázi 3 nappal a munkába állásomat követően. Még csak nem is kellett nagyon kaparnom, hogy rájöjjenek, hogy errefelé minden dinnyét nekem találtak ki, hogy ez az ÉN pozícióm, mert rájöttek maguktól is és a 4. napot már International Sales Managerként kezdtem az értékesítésen. Hááhhh.

Csupa finom dolgokkal foglalkozom, mint például méz, juharszirup, agáve szirup, sötét és világos kókuszszirup, kókuszcukor... stb stb stb, mindez konvencionális és bio minőségben is. B2B üzletelek, azaz nem direkt a végfelhasználóknak adom el a jóságot, hanem kizárólag viszonteladóknak, és / vagy cégeknek, akik valamilyen módon feldolgozzák a termékeinket, pl. pékségek, drogériák, édesipar, kozmetikai ipar, szupermarketek, dohányipar (igen, a dohányipar is használ pl. juharszirupot, bizonyos tabaktípusokat abban áztatják, innen kapják a jellemző édeskés ízt)... 

Sokszínű a munka, nagyon jó az értékesítési team, 4-en vagyunk sales managerek, jól megértjük egymást. Soha nem volt még munkáltatóm, akit a szívembe zártam volna (értsd: akire azt mondhatnám, hogy igen vázze, mekkora arc, tiszteli a munkavállalóit, motivál, megért, nem nyom el, nem nyom agyon, nem nyomorít meg, felnézek rá), na ez itt sincs másként, de kezdek rájönni, hogy ez a nehezen irányítható természetemen meg a megyek-a-magam-orra-után-mentalitásomon múlik (amelyből egyenesen következik, hogy mindig igazam is van), úgyhogy az illúziót, hogy majd egyszer olyan munkáltatóm lesz, akire egy kicsit is fel lehet nézni, már eltemettem, mert csak én vagyok itt helikopter. 

Nem baj, időközben elég vastag bőrt növesztettem az ilyen esetek kezelésére, minden lepereg rólam. Csak azt veszem ki belőle / viszem magammal haza, ami nekem jó, ami gyarapít, minden másra pedig ott a master card.

Összefoglalván tehát az imént leírtakat: jól megy sorom, nagyrészt olyan emberek vesznek körül, akiktől sokat tanulhatok. Az egyik kollégám pl, akivel eléggé egy húron pendülök (csak 20 évvel idősebb és kevésbé forrófejű), a mai fényes-dicsőséges, három órás (no comment) főnök + értékesítési team meetingen, amikor látta, hogy már gőz jön ki a fülemből és jó eséllyel mindjárt idegállapotba kerülök, az orrom alá dugott egy cetlit, amin az állt: "Ruhe bewahren!!!" azaz "nyugi van". Ez mondjuk még mindig sokkal jobb annál, mint amikor (mivel a főnökünk - érthetetlen módon - nem tudja kimondani a "zwischen" szót), minden alkalommal más felé kell, hogy nézzek, amikor azt modnja, hogy "schwisn", mert látom a többieken, hogy vörösödik a fejük és ha egymásra nézünk, valaki hangosan fel fog rögöni.

Leginkább a Tesz-vesz városhoz tudnám hasonlítani az egészet.

2016. október 29., szombat

Citromtorta

Ma megcsináltam életem első bazsalikomos citromtortáját, tök jó lett. Az alja vékony, ropogós tészta, az összes többi része pedig bazi sok, fincsi, nem túl édes túrós-citromos-bazsalikomos krém. 
P teljesen transzba esett tőle. :)





2016. szeptember 13., kedd

Czika Tihamér for president.

Még soha nem osztottam meg más írását a blogomon, hát ennek is eljött a napja. Annyira szívemből szól, hogy én sem tudtam volna ezt jobban összeszedni, minden szavával egyetértek. 

Íme hát, nem csak én buzdítok a népszavazáson való antirészvételre. Czika Tihamér for president!!! De tényleg.

“Tisztelt Miniszterelnök úr!
Nem ismerjük személyesen egymást, bár egyszer kezet fogtunk, váltottunk két rövid szót, még 2003-ban. Ön akkor már/még az ellenzék vezére volt és az épülő Sapientia egyetemet látogatta meg Kolozsváron, én jogászhallgató, egy szakkollégiumnak voltam az egyik vezetője. Nyilván nem emlékezhet rám, hosszú nap volt, sok kézfogással. Sok év el is telt az óta.
Küldött nekem egy levelet a minap. Pontosabban a miniszterelnöki hivatal kommunikációs csapata által megírt, szakértők, jogászok és spin-doktorok által bizonyára 15-ször leellenőrzött, közpénzen legyártott és kiküldött kampánylevelet kaptam. Annyira személyes ez a levél, amennyire egy sorozat kampánylevél lehet: semennyire. Ennek ellenére, fontos megbeszélnivalónk van, mert súlyos dolgok vannak benne. Válaszolni szeretnék. Kicsit hosszabb leszek mint ön, de érvelni csak alaposan érdemes.
Először is azt állítja, hogy „Brüsszel rossz politikája idézte elő” a menekültválságot, és hogy emberek milliói „azért jönnek ide, mert egyes európai vezetők felelőtlen ígéreteknek tesznek.” Nem miniszterelnök úr, nem Brüsszel politikája, s nem tudom kik milyen ígéretei miatt jönnek a menekültek Európába. Azért jönnek, mert lebombázták a házukat, utcájukat, meghaltak szeretteik s barátaik, lebombázták iskoláikat és bombázzák most már az utolsó még álló kórházaikat is. Én sem maradnék ott családommal, s valószínűleg ön sem.
Amióta civilizáció létezik, az emberek menekülnek a háború és a megtorlások elől. Tettük ezt mi magyarok is, amikor otthagytuk Levédiát a keleti betörések miatt, hogy aztán előlünk meneküljenek sokan, amíg Európát pusztítottuk szét vagy 50 évig „kalandozva”. Aztán megint rajtunk volt a sor, amikor a tatár vagy török betörések elől kellet mentenünk éltünket. Menekült a magyar, aki nem akarta vértanúként végezni 1849-ben, s menekült az új határ túloldaláról pesti vagonokba, aki féltette biztonságát az új országokba rekedve 1920-ban is. Menekültünk a II. Világháború alatt és után, front elől, s felszabadulás alól.
1956-ban, a sikertelen forradalmunk után 200.000-en (!) menekültünk Ausztrián és Jugoszlávián át nyugatra. Mi voltunk az első kedvezményezettjei az első világméretű menekült-relokációs programnak. Pont egy olyannak, amelyet ön most azt kéri tőlem, hogy elutasítsak. 37 ország fogadott be minket, egyesek tízezrével, mindössze pár hónap alatt. Nem riogattak velünk, nem is szavaztatta senki politikus saját népét, hogy éppen akarnak-e minket. Emberi jóérzés, szolidaritás, és nem mellékesen a nemzetközi jog vezérelte a nyugatiakat. S vezérli most is. Ez vezérelhetné a magyarokat is, ha a kormányunk állami szintű xenofóbia propagálása helyett azt tenné, amit ilyenkor helyes.
Azt állítja miniszterelnök úr, hogy „Brüsszel olyan döntést hozott, amely szét akarja osztani az illegális bevándorlókat a tagországok között”. Nos, tisztelt miniszterelnök úr ez még klasszikus politikai kommunikációs csavarnak is túl csúnya. Ez így egyszerűen hazugság. Egyfelől, tudja ön is jól, hogy nincs tulajdonképpen olyan, hogy „Brüsszel döntést hozott”. Brüsszel nem egy elvont politikai hatalom, amely ott lebeg önmagában és azt csinál, amit akar. Az Európai Unió, a tagállamok összessége, az EU-s jog a tagállamok közös akarata. Konkrétan, szavazásnál is. Brüsszelben minden fontos döntést – ahogy ezt is – a tagállamok hozták meg. A 2015. szeptember 22-én megszavazott 12098/15 sz. Európai Unió belügyi tanácsának döntését a menekültek relokációjáról a belügyi mechanizmusokban résztvevő 24 tagállami belügyminiszter hozta meg közösen. Szavazás volt, ahogy egy demokráciában illik. Magyarország mellett másik 3 tagállam szavazott a döntés ellen és 1 tartózkodott. 19 tagállam ugyanakkor egyetértett. Egyszerű többséggel is simán átment volna a döntés, de lakossági súlyozással, egyértelmű minősített többség volt az EU-ban a relokáció mellett. Ott volt az ülésen Pintér Sándor belügyminiszter is, aki érvelt, de leszavazták. Van ez így, de ilyen a demokrácia. Néha sikerül átvinni, amit akarunk, néha nem. De amiért a többség nem a mi véleményünkre szavazott, attól a törvény az törvény marad. Mi volna, ha az ellenzéki képviselők vagy a parlamenti többség döntésével egyet nem értő állampolgárok, csak úgy eldöntenék, hogy hát nekem ez a törvény nem tetszik, nem fogom betartani s kész? Vagy mondjuk népszavazni szeretnének róla. Amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz, s később amikor ratifikálta a Lisszaboni szerződést, akkor elfogadta azt is, hogy belügyi kérdésben is minősített többséggel hozhatók döntések. Persze az unanimitás mindig követendő cél, de az EU működését hatékonyabbá kellett tenni, mert nyilvánvaló volt, hogy húszon-akárhány tagállammal már nehéz lesz mindig elérni az egyöntetűséget és leállhat a rendszer. Leszavaztak, ez ilyen, legközelebb jobban kell lobbizni, vagy a valósághoz közelebb álló véleményt kell képviselni. De addig is: betartjuk a közös döntést, akkor is ha szimpatikus, akkor is ha nem. Hogy valaki demokrata-e, az akkor derül igazán ki, amikor el tudja fogadni azt is, hogy leszavazzák.
Továbbá azt mondja, hogy a „bevándorlás” miatt nőtt meg a terrorcselekmények száma Európában. Miniszterelnök úr, a 2015-ös európai menekültválság elindulása után történt párizsi, brüsszeli, nizzai és németországi terrorcselekmények több tíz elkövetője közül bizonyíthatóan csak 3 (!) jött a mostani menekülthullámmal. Szinte az összes többi Európában született és élt. Az vitathatatlan, hogy a menekültek között lehetnek terrorcselekményekre kiküldött daesh tagok, egyetértünk abban, hogy ellenőrizni kell mindenkit. De a jelenlegi iszlamista terror-hullám mögött elsősorban európai vagy régóta Európában élő emberek állnak. Ez elsősorban rosszul működő integrációs politika kérdése, szekularizáció hiányának a kérdése, vagy sok esetben akár kriminalitási kérdés, hisz nem kevesen közülük köztörvényes bűnözők voltak korábban. Statisztikailag egyszerűen igazolható, hogy a tavaly „Európába érkezett másfélmillió bevándorló” 99% nem terrorista. Tegyük fel – ad absurdum – hogy az 1,5 millió „bevándorló” között van mondjuk 5000 potenciális dzsihadista, aki rossz célokkal érkezett ide (minden bizonnyal ez a szám túlzás, de az érv kedvéért hadd adjak egy szép kerek számot). Ennyi ember 0,3%-a 1,5 milliónak. Hogyan lehet egy nyelvileg, kulturálisan végtelenül diverzifikált, különböző országokból, különböző katasztrófák elől menekülő csoportot leterroristázni, mert egy statisztikailag teljesen mérhetetlen arányú kisebbségük potenciálisan veszélyes? Ez a retorika semmiben sem különbözik attól, amellyel éppen a sokmillió magyar és más európai bevándorlók ellen uszítottak az Egyesült Államokban a XX. század fordulóján, kriminalitást, betegségeket, mindenféle veszélyt varrva a gőzhajókról leszállók nyakába.
Azt állítja, hogy „Brüsszel elhibázott politikája kockára teszi kultúránk jövőjét meg hazánk gazdaságát”. Nos miniszterelnök úr, ha a tagállamok belügyminiszterei által Magyarországnak ítélt 1294 menekült kockára teszi a magyar kultúra jövőjét s az ország gazdaságát, akkor jó nagy bajban lehetünk. Ha mi egy alföldi község lakosságát kitevő pár száz családtól féltjük a kultúránkat s gazdagságunkat, akkor a baj velünk van, nem velük. Ha önt Szent István intelmei nem győzték meg arról, hogy az egy nyelvű ország esendő és gyenge, ha önt a XIX. századi nacionalizmus hajta, amely ennek épp az ellentétét mondja, akkor is megnyugodhat: 1.300 de még 13.000 menekült sem veszélyeztethet sem kultúrájában se gazdagságában 10 (+2) millió magyart. Százalékok miniszterelnök úr, százalékok, számolni kell mindig. Ennél sokkal nagyobb számú bevándorlót s menekültet asszimiláltunk be csak az elmúlt 27 évben minden gond nélkül, s minden bizonnyal több milliót Szent István intelmei óta. Ha valami kockára teszi és tette a magyar kultúrát és gazdaságot az éppen Szent István intelmeinek a figyelmen kívül hagyása volt. Nem tanultunk semmit sem az 1849-es veszteségből, sem a Trianonhoz vezető kisebbségek elnyomásából, sem a Holocaustból. Pontosan akkor kerültünk mindig a legnagyobb veszélybe, ért a legnagyobb veszteség, amikor csak egy kultúrát egy nyelvet akartunk mások fölé helyezni, amikor elborultak vezetőink, azt hitték, hogy csak miénk lehet itt a tér.
Európa etnikai, kulturális és vallási összetételét félti levelében miniszterelnök úr. Hadd mondjak egy közhelyet: Európa etnikai, vallási és kulturális összetétele azóta változik, amióta a Közel-Keletről megérkezett az első homo sapiens erre a gyönyörű kontinensre. Hadd mondjam el önnek, hogy családom egy olyan faluból származik Erdélyben, ahol 2 generáció alatt cserélődött le majdnem teljesen a falu és a környékbeli falvaknak is az etnikai, kulturális és vallási összetétele. Egy olyan városban születtem és nőttem fel, ahol a kétnyelvűség alap volt és egy olyan városban végeztem el az egyetemet, ahol a város mérhetetlenül gazdagabb, színesebb és érdekesebb lett, amint megérkeztek a mindenféle „bevándorlók” az erasmusos diákoktól a sarki török kebabosig. Miniszterelnök úr, Közép-Európa tele van kicserélt városokkal, Kaliningradtól Fiuméig, Gdansktól Brassóig. Mi ebben az egészben az új önnek?
Jelenleg egy olyan többnyelvű, többkultúrájú városban élek, ahol 150 évvel ezelőtt a többség egy nyelvet beszélt (flamandot), ma pedig egy másikat (franciát), úgy hogy egy harmadik (az angol) lassan átveszi a belváros utcáit ettől is. Brüsszelnek ma tulajdonképpen nincs domináns etnikai kultúrája, mégis jól elvagyunk benne, mindenki megtalálja a maga helyét. Nehogy félreértsen, nem akarom elvitatni senkitől a nemzeti kultúráját, magyar meséken és irodalmon nőttem fel, ma is feltankolók magyar könyvből ahányszor hazajárok, magyar médiát (is) fogyasztok naponta, a gyerekeimet is magyarnak fogom nevelni. De nehogy már a potenciálisan 24 tagállamban szétszórtan elhelyezendő pár százezer menekülttől féltsük az 500 milliós kontinens kultúráját.
Egyébként a kultúra, amit ön félt az már rég nem az, amit ön gondol. Nemcsak Brüsszelben, Londonban, vagy Stockholmban nem az, hanem már Prágában vagy Budapesten sem. A globalizáció, a szekularizáció, a kommunikációs technológia egységesítő ereje, a szabad és olcsó mozgás lehetősége, a nemzetközi média és kultúracsere visszafordíthatatlanul megváltoztatta Európát s az egész világot. Amit ön félt, annak már vége, menekültekkel vagy nélkülük. Ideje azzal foglalkozni inkább, hogy hogyan csempésszük bele ebbe a nagy kavarodásba Magyarországot, s a magyar örökséget. Semmi nem állít meg minket abban, hogy az irodalom új írjei, az infótechnológia új finnjei, a zene új svédjei, az oktatás új szingapúrijai, a konyhaművészet új görögjei, vagy miért is ne, a béketeremtés s a humanitarizmus új norvégjai legyünk. Mert ezek is lehetnénk. Ezek mind méretileg kb. ugyanakkora népek, mint mi, s pont úgy megvolt a maguk nehéz sorsa. Csak ők nem folyton a múltban keresik a dicsőséget és utasítják el a jelent, hanem inkább alakítják azt.
Úgy fejezi be miniszterelnök úr, hogy Magyarország számít rám. Na ebben legalább egyetértünk. Éppen ezért nem fogok szavazni ezen az álnépszavazáson, mert az országom számít rám. Az utókor magyarjai hálásak lesznek, hogy ezt a döntést hoztam, akármi is legyen az eredmény. Európát s a szolidaritást nem fogom, nem tudom elutasítani.
Önök egyszer úgyis elmennek. S önök után, akarva-akaratlanul, olyanok jönnek majd, akik nem félni fognak az új globalizált világtól, nem uszítani fognak a menekültek ellen, nem gátolni akarják majd a nyitottabb és egységesebb Európát, nem a saját alkalmazkodás-képtelenségüket akarják majd ráerőszakolni a népre, hanem fejest fognak ugrani ebbe a mostani világba, amelyben ők már felnőttek, okostelefonjaikkal a kezükbe. Önök után majd azon fogunk dolgozni, hogy megtaláljuk végre a helyünket a globalizált világba, s ne minden sarkon az elveszett Levédiát keressük, tökön szúrva magunkat félévszázadonként. Európa és a világ nem vár ránk. Magyarország Szent István óta kivétel nélkül mindig akkor haladt, ha felült a nyugatra tartó vonatra, s akkor járt porul, ha nem. Most sem lesz ez másképp.
Ébresztő.

Üdvözlettel: egy távolmaradó honfitársa.”

2016. szeptember 6., kedd

Felmentapumpa...

Hát eljött a nap (mitváárvavááártuuuunk. Azégencsillagfényragyooog. Jézuskafáját ímelhoztááák. Ahalkanszááállóóóaaangyalooook. Ja nem, ez mégis egy másik nap volt.) Az a nap jött el, kéremszépen, amikor is levelet kaptam lájf, magától a Zorbánviktortól, személyesen odaszkennelt aláírással. Pííha! 
Nem is tudom hol kezdjem, mit is mondjak... először persze le kellett ülnöm, mert felment tőle a vérnyomásom, már a boríték puszta látványától, nem beszélve mindarról, ami bele volt írva betűvel... Aztán, hogy valami értelme mégis legyen a levélnek - kommenteltem egy nagyot, (mert ugye véleményt még azért szabad nyilvánítani, vagy nem?) Az írásra, amelyben felhív, hogy október 2-án vegyek részt egy olyan népszavazáson, amelynek sem a tartalmával, sem a gondolatiságával (már ha van neki ilyenje), sem a politikai hátterével (azzal főleg nem), sem az egész orbánviktorságával NEM értek egyet. Szegény, ha ezt tudta volna, megspórolhatott volna legalább egy darab elsőbbségi (!!!) levelet külföldre (mennyibe kerül egy ilyen? Egy iskolás gyerek egyszeri ebédje biztos kijön belőle, nem...? De minimum egy tízórai, ehelyett ebbe öli a sok pénzt ez a tuskó a Zorbánviktor, meg gyűlöletkeltésbe, mert az annyira hip), mert ebben a háztartásban a kutyának sincs rá szüksége, SŐT, ha sokan olvasnák a blogomat, még ide is kiírnám, hogy minél több emberhez jusson el az infó ( de tudjátok mit? Ha csak hárman olvassátok is, kiírom ide): NE MENJETEK EL NÉPSZAVAZNI! Ez a kérdés arra sem méltó, hogy egy elegáns nemmel válaszoljon rá az ember. (Vagy nyilván attól függően, hogy teszik fel a kérdést - lehet hogy mégis igennel, mindenesetre semmiképpen sem egy véleményen a Zorbánviktorral, aki itten elsőbbségi postával leveleket küldözget nemtomhányszázezer magyarnak, akikben eme levél láttán nagy eséllyel ugyanúgy felmegy a pumpa, mint bennem most.) 

Na de egy szónak is száz a vége, tessék lássék, ezt válaszolom a miniszterelnöki levélre és egyben kérem a zuraságot, hogy nekem többé ne küldjön semmilyen levelet se, mert sajnos nem olvasom el. Vegyen inkább az árából tízórait egy nélkülöző gyereknek, annak legalább van értelme, én erre szavazok október 2-án.



2016. augusztus 13., szombat

Figyelem, figyelem

Ma délelőtt bevásárló körutat csináltunk, ami a metroban zárult, ahol P. rendszeresen bevásárlási rohamot kap (annak ellenére, hogy folyamatosan mondogatom neki, hogy erre nincs szükségünk, meg erre sem, meg erre sem, teljesen mindegy, mintha a falnak beszélnék...), aminek az lett az egyik következménye, hogy austern-t "reggeliztünk" délben, amikor hazaértünk végre:


A másik következmény pedig, hogy proseccoval mentem utána fürdőszobát takarítani, ami sajnos ma napirendi pont volt, amit hetek óta elhanyagoltam itthon, de meg kell hagyni, hogy az alkohol sokat javított a helyzeten:


VALAMINT
Achtung Achtung, fel szeretném mérni, kb hányan olvassátok még a blogot, mert érdeklődés hiányában nem folytatom az írást. Tehát: bitte mindenki, aki szeretné, hogy írjak (és még követi a blogot), kommenteljen ide egyet, hogy lássam, van még, aki olvas - attól függetlenül, hogy ismerjük egymást vagy nem.


2016. június 1., szerda

Feldőltem.

Hát az úgy volt, hogy bicikliztem haza munkából (igen, ma óta újra dolgozom, erről egyelőre nincs még konkrét véleményem, majd ha 1-2 hét múlva már lesz, írok róla), a haza utam a Stadtpark-on keresztül vezet, ami egy városliget szerű, bazi nagy (és szép) fás zöldterület. Már a planetárium környékén jártam, ami egészen a park szélén van, amikor elértem egy kisebb "útlezáráshoz" - már ha egy földes-kavicsos, keskeny gyalogutat tényleg rendes útnak nevezhetünk - ahol okos emberek munkások úgy keskenyítették le az út nem feltúrandó részét, hogy kb csak egy méter széles hülye kis sáv maradt szabadon, amibe a vicc kedvéért még 90 fokos kanyarokat is tettek, nehogymán biciklivel is át lehessen menni agyvérzés nélkül ezen a kb 20 méteres szakaszon. Mivel lusta voltam leszállni, azért bepróbáltam magam, miután már a héten itthon is megállapítottam, hogy a keskeny és éles kanyarok bevétele valahogy nem az erősségem, de hát na mindegy, mondom, lusta voltam leszállni, amiből az lett, hogy feldőltem. Nem volt egy hú de fájdalmas felborulás, inkább úgy tudnám leírni, mintha valami medvemama borult volna fel: szép komótosan, közben mérlegelve, hogy most komolyan feldőlök vagy nem, mintha valami slo-mo videón keresztül néztem volna magam lassítva, még gondolkodni is volt időm azon, hogy ez milyen ciki mán itt egyszerűen csak úgy felborulni. A legjobb meg az volt az egészben, hogy a jó munkásemberek egy lehetetlenül alacsony kis hülye kerítést is építettek a gány kis ösvény mellé (kb 15 cm magas - MINEK EZ???), aminek persze az lett a vége, hogy ahogy lavíroztam a bicajjal és elkezdtem megingani, nem tudtam letenni a lábam, ami persze megakadályozta volna, hogy feldőljek, mert a redva kis kerítésbe beleakadt, illetve beszorult a kerítés és a bicikli közé, így nem tudtam időben letappantani vele és mit volt mit tenni, földre hulltam, mint egy zsák krumpli - lassított felvételen. Kicsit még nyekkentem is szerintem.

Aztán jött egy kocogó pasi, aki nagyon kedvesen megkérdezte, hogy minden rendben-e. Igen, köszönöm - montaja Babi néni, majd feltápászkodott és önmagát és a biciklit összegyűjtve gyorsan eloldalgott a tett színhelyéről.

2016. május 23., hétfő

Gyúrok vazze

Ma kiléptem a komfortzónámból és elmentem egy közeli fitness stúdióba edzeni. Baaahh... 

Már legalább fél éve hitegetem magam (és a szűkebb értelembe vett környezetemet), hogy rendszeresen el fogok járni, nos, ez eddig nem sikerült, mert ähm...izé...úgy érzem, ez nem teljesen az én szociális szférám, ami ott uralkodik, kicsit olyan érzés, mint amikor mindenki hülye, csak én vagyok helikopter (ráadásul egy kis, dagi helikopter) - miközben pontosan tudom, hogy én lógok ki a sorból és ez elég nyilvánvaló is mindenki számára. Mindenesetre olvastam a hétvégén a neten, hogy az általam már rég óta kiszemelt fitness stúdióban 2 ingyenes próbaedzést biztosítanak egy edzővel, aki végigjárja velem a gépeket, megmutatja mi hogy működik, melyik géppel mire lehet edzeni, mit miért kell csinálni, tanácsot ad stb stb és úgy gondoltam, itt az ideje lépni: nem volt egyszerű menet, mert az elején, amikor kb 10 percet vártam a trainer csajra (ilyen csini kis sportruciba öltözve, mint valami kis majom - és ezzel még véletlenül sem másokat szeretnék leminősíteni, hanem egyszerűen csak így éreztem magam), folyton késztetést éreztem arra, hogy megfutamodjak, feszengtem, gondolatban kapálóztam is kicsit, aztán végre jött a csaj és körbejártuk a helyet, majd toltam egyedül egy órányi gyúrást. Banyek, rég izzadtam ennyit, kb 100 liter víz lefolyt rólam, viszont megérte, mert már most érzem, hogy jó lesz ez, idővel meg majd egyre kevésbé leszek én a helikopter vagy a majom.

A legdurvább ez a cardio cross gép volt. Bemelegítést nyomtam rajta 4 percet az edzőcsaj felügyeletével, de már akkor szakadt rólam a víz, aztán végigpróbáltam a nem cardiós gépeket és később visszaálltam erre a lépegetőre, gondoltam tolok 10 percet, de nehezítettem a fokozaton, mert méne, teljesen legitim. Valahol 5 percnél kezdtem el úgy érezni, hogy lerohadnak a lábaim, pedig csak közepesen gyors tempóval lépegetőzök, meg ömlik rólam a víz, zihálok, viszont a hiúságom nem hagyta, hogy 5 perc alatt leszálljak róla, mint tyúkanyó a rúdról, hiszen az elején megbeszéltem magammal, hogy 10 percet tolok ezen a szörnyűségen, úgyhogy maradnom kell még legalább 5 percet, bármi történjék is, különben gyík vagyok. Amikor végre letelt mind a gyötrelmes 10 perc, a lábaimon az izmok a combomtól kezdve egészen a lábfejemig olyan kemények voltak, hogy úgy éreztem magam, mint egy kalóz, akinek két falába van és egy botot dugtak a seggébe... beletelt egy kis időbe, mire megint rendesen tudtam menni, amit aztán egy másik gépen vártam ki, amelyiken karizomra meg hátra lehetett gyúrni. Egy óra volt az edzési cél, ezt teljesítettem is, majd hazabicikliztem (nem mintha a lábaim nem lettek volna pont eléggé készen).

Most büszkeség van, úgy ülök itt a laptop előtt, mint a kiskakas, aki a kis szemétdombján teljesítette a napi fitness penzumot. Pontosan úgy.

2016. április 20., szerda

Cicarepülőgép

Van egy reklám, amin minden alkalommal szakadok, ahányszor látom a tv-ben. 

A videó létrejöttét valahogy úgy tudom elképzelni, hogy összeült az uberflieger.de marketing osztálya, elszívtak egy csomó füvet, ittak rá jó sok töményet és elkezdődött a vicces brainstorming azzal a céllal, hogy kitaláljanak egy olyan reklámot, ami népszerűsíti a webes repjegyár összehasonlító oldalt:

Marketinges 1: - hogy lehet olyan reklámot összehegeszteni, ami tartósan benne marad a fejekben, de nem irritál?
Marketinges 2: - szerintem a cicákat mindneki szereti, egy cicás reklámmal belopnánk magunkat a nézők szívébe.
Marketinges 3: - oké, de a cicáknak semmi köze a repüléshez! 
Marketinges 2: - Misem egyszerűbb ennél, horgoljunk kis repülőgépjelmezeket és adjuk rá a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lesznek.

És megtették. Repülőgépjelmezt horgoltak a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lettek. Zseniális ötlet! Itt lehet megnézni.

2016. április 9., szombat

Mmppfff...

A mai délutánt azzal töltöttem, hogy a balkon fa padlójáról lesúroltam a télen az eső miatt rárakódott iszonyatos emnnyiségű koszt és mohát (vagy lehet hogy nem is moha, hanem valami zöld, szerves dzsuva, nem tudom hogy hívják). Vettem az Obi-ban erős szőrű dörzsi-kefét, amibe seprűnyelet lehet csavarozni (hál Istennek, különben biztos leszakadt volna a hátam, ha négykézláb kepesztve kellett volna felnyalni vele a kb 10-12 négyzetméternyi felületet) és neki estem. A kefének a bevizezett-bemosogatószerezett padlón eléggé harsogós hangja volt, a szomszéd ki is jött kb 5 perc alatt a mellettünk lévő (ugyanakkora) balkonjára, megnézni, mi csinálja ezt a hangot, majd megállapította, hogy hmmpfff, nem gyenge mutatványt tolok éppen, ő a jövő hétre akart ugyanerre a felületre szakit hívni, aki ilyen magasnyomású vízsugárral tolja le a saját zöld dzsuváját az ugyanolyan fa padlóról, mint a miénk. Ezzel jól el is bizonytalanított, mert ha ehhez magasnyomású vízsugár kell, nem tudom mit akarok én itt a kis baumarktos kefémmel, lehet, hogy tök feleslegesen suvickolok és köpöm ki itt egész délután a tüdőmet? Nyááúú.

Aztán végül mégis igazam lett, miután végtelen sok csiszatolás, locsolás, meg kefével hátonpörgés után megszáradt a tett helyszíne, zsírul eltűnt a zöld dzsungel és gyönyörűséges lett a padló. Már csak az új növények hiányoznak, meg hogy a meglévők bezöldüljenek.


Még P. csodálatos "skandináv dizájnú" székeivel (a képen a jobboldali kettő) kellene valamit kezdeni (akiket a másfél évvel ezelőtti költözéskor nem sikerült leejtetni a teherautóról), mert már egy ideje lepattogott róluk a festék legfelső rétege és nem lehet rendesen rájuk ülni, mert ahol a székek a csupasz bőrrel érintkeznek (és itt most nem feltétlenül a seggre gondolok, hanem pl a kéztámaszra), ott apró, kiütésszerű piros, szúró pöttyök keletkeznek a hülye-hülye festéklepattogzódástól a bőrön és viszketenek. Hogy ez már tavaly nyáron is így volt-e? IGEN! Tett-e P. azóta ez ellen valamit? NEM, kettőnk közül én vagyok ugyanis a barkács világbajnok itthon és eddig nem vitt rá a lélek, hogy lealapozgassam mindkettőt, aztán lefújkáljam őket valami lakkal. Arról nem is beszélve, hogy jajj mit kapnék érte, ha például nem a megfelelő színt választom, vagy ha a kiválasztott szín nem eléggé retro, vagy nem eléggé "70es évek beli". (És ez teljesen komoly, reális félelem, simán MEGTÖRTÉNHET!) Így aztán a kockázatot nem vállalva, hogy tönkreteszem a gyönyörűséges skandináv dizájnos, ráülhetetlen székeit, nem is csinálok velük semmit.

2016. március 6., vasárnap

NENI vagy nem NENI

Nagyon király hétvégénk volt.

Szombaton éjféli szaunázni voltunk, ami este 9-től hajnali 2-ig lehetséges egyszer egy hónapban, eddig soha nem voltunk még ott ilyen későn, az idő taknyos és hideg volt, esett is, úgyhogy elhatároztuk, a vacsit követő pihizés után felkerekedünk és kései szanunázni megyünk.

Apropo vacsi: úgy döntöttem, mivel P. úgyis a golfpályán tölti a fél szombatot, ahol befagy a segge, szépen addig felkészülök mire hazajön és csinálok töltött paprikát, mer' méne, legális?! Nem a sima töltött paprika mellett döntöttem, hanem római edényeset szerettem volna csinálni, azaz nem gázon megfőzőset, hanem a sütőbe betevőset és otthagyósat. Gyönyörűségesen bevásároltam a sarki töröknél, aki az utcán mindig előre köszön (szeretek ott zöldséget venni, na, néha többször is a héten, úgyhogy ismerjük már egymást), vettem szép nagy kaliforniai paprikákat, koriandert, petrezselymet, darált húst és otthon nekiálltam, íme az alaprecept, amit közben kicsit azért átalakítgattam a saját ízlésünknek megfelelően: több darált hús, kevesebb rizs, több fűszer. Kevertem a húsmasszába pl. tandoori fűszert (de nem túl sokat, mert csípős), apróra vágott petrezselymet, valamint a szószt sem úgy csináltam, ahogy a recept írta, hanem miután a paprikák megfőttek a paradicsomlében, leöntöttem róluk egy külön edénybe és liszt nélkül gyártottam belőle egy sokkal királyabb alapszószt parmezánnal, tejszínnel, oregánóval és bazsalikommal, majd az egészet visszaöntöttem a paprikákra. Annyira finom lett, hogy P. ma reggel fél 10-kor, amikor kimásztunk az ágyból, nem volt lebeszélhető arról, hogy töltött paprikát reggelizzen. Tássék:


A szaunázás nagyon menő volt. Havonta egyszer este 11-től az uszoda részről (is) kifogynak ilyenkor a fürdőruhában fürdőzők és átveszik a szaunázók a teljes hatalmat. Mindenhol gyertyák égnek, lehet enni-inni, vannak ingyen kóstoló falatkák (tésztasali, krumplisali, leves...), az egyik dolgozó még egy kis kupica tojáslikőrt is a kezembe nyomott az egyik szauna-kör után. A kételyeket eloszlatván - nem swinger klubban voltunk. Itt a meztelenül szaunázás a módi, teljesen elfogadott és normális, senki nem szaunázik fürdőruhában. Senki. Nincsenek is külön férfi és női öltözők, hanem minden vegyes. Eleinte szokatlan volt nekem is, mondhatni gewöhnungsbedürftig, de aztán lassan hozzászokik az ember és onnantól tök jó. Így néz ki a gyertyafényes éjféli szaunás-fürdős-muri:


Ma, azaz vasárnap délelőtt - miután tényleg töltött paprikát reggeliztünk - úgy határoztunk, hogy jó lenne valahol sétálni egy nagyot, úgyhogy elmentünk a Hafen City-be kikötőzni, mert már rég nem jártunk arra. Mivel P. valahol kávét akart inni, beültünk egy ismerősnek tűnő, NENI nevű helyre, majd vitatkozni kezdtünk azon, hogy ez ugyanaz a NENI-e, mint ahol tavaly decemberben Bécsben a Naschmarkt-on reggeliztünk. A bécsi NENI egy apró, izraeli eszegető volt, naaaaagyon finom humusszal és orientális, nemzetközi konyhával, ez meg itt a legdrágább hamburgi kikötőnegyed kellős közepén egy hasonló dizájnnal írt, ugyanolyan nevű étterem, ahol szintén lehetett humuszt rendelni. Teljes volt a dilemma. Tanakodván, hogy ez a NENI ugyanaz a NENI-e, elkezdtem a telefonomon guglizni (meg közben valószínűleg hangosan gondolkodni is), miközben a szomszéd alsztalnál ülő, középkorű hölgyemény nagyon kedvesen rám mosolygott (és valószínűleg megértette, mit csinálok éppen és hogy mindjárt rájövök az összefüggésre), én meg visszamosolyogtam, aztán egy pillanatra ledermedtem, mert ugyanaz az arc bámult át ránk 2 asztallal odébbról, mint akit épp az interneten láttam a bécsi NENI weboldalán. Hehe. A tulajdonos hölggyel, Molcho Haya-val kacsintgattam éppen össze. Odahívott bennünket az asztalához csevegni, elmeséltük neki, hogy ismerjük a bécsi bisztróját, voltunk ott a télen reggelizni, majd ő is elmesélte, hogy 3 napja nyílt meg a hamburgi NENI, ahol épp ücsörögtünk. Nagyon menő. Eléggé egy hullámhosszon voltunk, elmondtuk neki, hol lehet Hamburgban a legjobb orientális kajákat enni, megdiskuráltuk, hogy izraeli étterem nem nagyon van a városban és jaj de jó, ő meg teljesen le volt taglózva a kulináris helyismeretünktől (ami ugye egyenesen következik abból, ha az ember egy ilyen kis gourmet haspókkal él együtt, mint P.), minden jobb helyet fejből fel tud sorolni a városban.




2016. február 16., kedd

Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...
Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:




Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

2016. január 16., szombat

Tojáseső hulljon reád...

Hát az úgy volt, hogy szombat délelőtt ébredés után elmentünk a metróba bevásárolni. Ez minden alkalommal nagyon vicces, mert ilyenkor P. baromira felpörög, hogy juhú bevásárlás és olyan mennyiségű mindent veszünk meg, amit aztán alig tudunk felcipelni az 5. emeleti birodalmunkba. Lényeg a lényeg, P. vásárlási lázban ég és már reggeli közben örül a programnak. 

Hogyaszongya: eltöltöttünk legalább 2 órát a metróban, vettünk minden elképzelhetőt a borospoharaktól kezdve (amiket VALAKI folyton eltör) az élelmiszeren át egészen a gin(ek)-ig. Az after bevásárlás-móka aztán ott kezdődött el, amikor a kb. 2 tonna nehéz bevásárlókocsival ellavíroztunk az autóig, amit egyéb kedves hamburgiak olyan remekül körbeparkoltak, hogy a csomagtartóhoz nem fértünk hozzá a bevásárlókocsival, amit úgy oldottunk meg, hogy én beálltam a kocsi mellé, P. pedig DOBÁLTA nekem a megvett árukat, amiket egymás után elkapkodva belehánytam az autóba. Egy pillanatig még át is suhant az agyamon, hogy ennek a lazaságnak még megisszuk a levét, de aztán nem foglalkoztam többet az ünneprontással, P. különben is olyan vigyorral az arcán dobálta a wc papírokat meg a nem törékeny dolgokat, hogy egy idő után már nem érdekelt. Amikor elfogytak a dobálható dolgok, P. még mindig nagyon lazán, átnyújtott az autó nyitott hátsó ajtaja (és a fejem) fölött egy öntöttvas (!) serpenyőt, amit szintén a metróban zsákmányoltunk, gondoltam is, hogy az jó lesz, ha nem bírom el egy kézzel és a fejemre esik, megnyomorodok még itt a végén és halálomig ápolhat, mert az ő lelkén fog száradni, na mindegy. Ezzel a gondolattal aztán az egy szabad kezemmel a fejem fölé nyúltam a serpenyőért, amit ugyan elbírtam, de mivel én kis hülye üresnek gondoltam (mert ugyan már KI annyira kis zizi, hogy figyelmeztetés nélkül a fejem fölött, ahol még csak esélyem sincs belenézni, a kezembe nyom egy öntöttvas serpenyőt, ami nem üres???), szóval én kis hülye nyúlok érte az egy szabad kezemmel, megbillentem, mert csak így bírtam el, majd észreveszem ám, hogy tojások potyognak rám, amik szerencsére nem rajtam törtek szét, hanem részben átpattantak rólam az autóra és ott törtek el, részben pedig legurultak a fejemről / vállamról / hátamról és a földön törtek szét. Csak egy 10-es csomag tojást vettünk ugyan, de abból szerintem mind 10 a fejemre esett. Először nem is tudtam erre mit mondani a meglepetéstől, főleg, miután megállapítottam, hogy P. mekkora bakot lőtt, mert a nyavajás tojásokat nem csak simán belepoakolta a kiba** serpenyőbe, hanem - biztos ami biztos - a serpenyőbe először beletett keresztbe két újságot (a Süddeutsche Zeitung-ot kicsit sajálom, mert már előre örültem neki), szóval KERESZTBE beletett két újságot, úgy hogy azok jobbról-balról kilógtak a serpenyőből, ennél instabilabb konstrukciót nem is lehett volna építeni, majd erre RÁ a 10es csomag tojást. Na herzlichen Glückwunsch. Hát erre most mit mondjak? FELELŐTLEN! Az ötlet kezedettől fogva halálra volt ítélve. Én meg ott álltam az autó mellett, záporoztak a fejemre a tojások és nem szóltam semmit.

Kellett pár perc na, hogy röhögni tudjak, de miután P. első mondata a kollektív ledermedés után az volt, hogy "jajj bocs, az én hibám", már nem érdekelt, hány tojást törtünk szét, elkapott a röhögés. 

És négyet a tízből még meg is tudtunk menteni.

Facit: my darling 6 tojást ejtett ma a fejemre. Világos nappal, nyilvános helyen. Igazából úgy lett volna fair, ha a maradék 4-gyel utána megdobálom. Kár, hogy ez nem jutott akkor az eszembe.