3 napja nincs a
lakásomban internet, mert felmondtam az eddigi szerződésemet, így az volt a
terv, hogy itthon megírom az új posztot, a munkahelyemen pedig feltöltöm a
blogra, közben viszont rájöttem, hogy én vagyok a technika ördöge, mert ééén
Wilsooon tök egyedül megbuheráltam a telefonomat és az iPhone
internetkapcsolatát valahogy át tudtam vinni a laptopomra, amit magam sem
hiszek el, hogy sikerült, de működik. Az úri közönség tapsol. Mindenesetre remélem,
a héten eljutok odáig, hogy sikerül új szerződést kötni és végre lesz a hülye
mobil internet helyett rendes, vezeték nélküli kapcsolatom.
Továbbá: meg kell állapítsam, hogy új
adatátviteli funkciókat fedezek fel a blogon/bloggal, amik segítségével
egyszerűen kilövöm a burkolt infót innen (vélemény vagy az egyszerű, szokásos
blablabla formájában) az éterbe, ami a google translator segítségével eléri a
célszemélyt. If you know, what I mean...
Hogy miről van szó? Arról, hogy
állítólag bizalmatlan vagyok. Nem is vagyok! Ez elgondolkoztatott. Nagyon.
El kell ismernem: 50%-ban igazat kell, hogy adjak a vád képviselőjének: megfigyeltem
és tényleg páncélfalat húzok fel magam köré, amin lehetetlen elég nehéz
átmászni, és akinek mégis sikerül, további buktatókba ütközik kételkedés és
gyanakvás formájában. Basszus, nekem ez eddig nem tűnt fel, nehéz ügy, régebben
nem voltam ennyire bezárkózó. Az ok – szerintem – abban rejlik, hogy
miután két és fél éve Németországba költöztem, (részben) M-nek „köszönhetően” már
a kepesztésem legelején megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember kizárólag CSAK
magára számíthat. Annak ellenére, hogy előtte
letette a nagy szent esküt, hogy mindenben számíthatok rá és a kiköltözésem
után segíteni fog, nem tette meg. Akár
úgy is fogalmazhatnék, hogy pofára ejtett, ami az akkoriban még kapcsolatnak
hitt (de végül mégis inkább csak afférnak definiálható) viszonynak a nyakát
törte és kénytelen voltam pár hónap várakozás és abban való értelmetlen
reménykedés után, hogy ez majd változni fog, mégis kiadni az útját, levonva az
azóta alkalmazásra kerülő, keserű tanulságot: ha nem engedek senkit túl közel
magamhoz, nem eshet bántódásom. Hogy miért? Mert a csalódás így fele annyira
fáj, mintha olyasvalaki ejt pofára, akiben teljesen megbízom. Ennek ellenére be
kell látnom, hogy – ha nem is bontom le teljesen a magam köré épített falamat,
mert nem akarom – arról azért nem ártana gondoskodnom, hogy legyen rajta egy
titkos kiskapu, egy apró átjáró, amin csak az(oka)t engedném be, aki(k)ben
titokban mégis teljesen megbízom, akkor is, ha kifelé ezt nem mutatom. Micsoda
furmányos ötlet. Spanyolviasz kettőpontnulla.
Mit is mondhatnék? Összegzem a
tanulságot: kívülállóként nézve a dolgot, nekem biztosan nem lenne türelmem
saját magamhoz, aminek tükrében nagyon hálás vagyok, hogy mégis van, aki ennek
ellenére megpróbálja bevenni a váramat, első blikkre támadásnak tűnő, de
igazából építő jellegű (azaz falat lebontó) kritikával és nem sértődik meg, ha néha
visszapattan róla, hanem tovább próbálkozik, és ha kell, ezt belemondja az
arcomba. Mert néha kell.
A bizalmatlanságról eszembe jutott
egy József Attila vers, a „Kopogtatás nélkül”, amit úgy tűnik, németre is
lefordítottak. Új projekt: be kell szereznem a kötetet mindenképpen.
Ohne anzuklopfen
(…)
Wenn ich dich lieb gewinne
kannst hereinkommen ohne anzuklopfen
doch überlegs dir gut
es würde mich kränken, solltest
du mich dann lange meiden.
