2014. május 18., vasárnap

Ohne anzuklopfen

3 napja nincs a lakásomban internet, mert felmondtam az eddigi szerződésemet, így az volt a terv, hogy itthon megírom az új posztot, a munkahelyemen pedig feltöltöm a blogra, közben viszont rájöttem, hogy én vagyok a technika ördöge, mert ééén Wilsooon tök egyedül megbuheráltam a telefonomat és az iPhone internetkapcsolatát valahogy át tudtam vinni a laptopomra, amit magam sem hiszek el, hogy sikerült, de működik. Az úri közönség tapsol. Mindenesetre remélem, a héten eljutok odáig, hogy sikerül új szerződést kötni és végre lesz a hülye mobil internet helyett rendes, vezeték nélküli kapcsolatom.
Továbbá: meg kell állapítsam, hogy új adatátviteli funkciókat fedezek fel a blogon/bloggal, amik segítségével egyszerűen kilövöm a burkolt infót innen (vélemény vagy az egyszerű, szokásos blablabla formájában) az éterbe, ami a google translator segítségével eléri a célszemélyt. If you know, what I mean...
Hogy miről van szó? Arról, hogy állítólag bizalmatlan vagyok. Nem is vagyok! Ez elgondolkoztatott. Nagyon. El kell ismernem: 50%-ban igazat kell, hogy adjak a vád képviselőjének: megfigyeltem és tényleg páncélfalat húzok fel magam köré, amin lehetetlen elég nehéz átmászni, és akinek mégis sikerül, további buktatókba ütközik kételkedés és gyanakvás formájában. Basszus, nekem ez eddig nem tűnt fel, nehéz ügy, régebben nem voltam ennyire bezárkózó. Az ok – szerintem – abban rejlik, hogy miután két és fél éve Németországba költöztem, (részben) M-nek „köszönhetően” már a kepesztésem legelején megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember kizárólag CSAK magára számíthat.  Annak ellenére, hogy előtte letette a nagy szent esküt, hogy mindenben számíthatok rá és a kiköltözésem után segíteni fog, nem tette meg.  Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy pofára ejtett, ami az akkoriban még kapcsolatnak hitt (de végül mégis inkább csak afférnak definiálható) viszonynak a nyakát törte és kénytelen voltam pár hónap várakozás és abban való értelmetlen reménykedés után, hogy ez majd változni fog, mégis kiadni az útját, levonva az azóta alkalmazásra kerülő, keserű tanulságot: ha nem engedek senkit túl közel magamhoz, nem eshet bántódásom. Hogy miért? Mert a csalódás így fele annyira fáj, mintha olyasvalaki ejt pofára, akiben teljesen megbízom. Ennek ellenére be kell látnom, hogy – ha nem is bontom le teljesen a magam köré épített falamat, mert nem akarom – arról azért nem ártana gondoskodnom, hogy legyen rajta egy titkos kiskapu, egy apró átjáró, amin csak az(oka)t engedném be, aki(k)ben titokban mégis teljesen megbízom, akkor is, ha kifelé ezt nem mutatom. Micsoda furmányos ötlet. Spanyolviasz kettőpontnulla.

Mit is mondhatnék? Összegzem a tanulságot: kívülállóként nézve a dolgot, nekem biztosan nem lenne türelmem saját magamhoz, aminek tükrében nagyon hálás vagyok, hogy mégis van, aki ennek ellenére megpróbálja bevenni a váramat, első blikkre támadásnak tűnő, de igazából építő jellegű (azaz falat lebontó) kritikával és nem sértődik meg, ha néha visszapattan róla, hanem tovább próbálkozik, és ha kell, ezt belemondja az arcomba. Mert néha kell.

A bizalmatlanságról eszembe jutott egy József Attila vers, a „Kopogtatás nélkül”, amit úgy tűnik, németre is lefordítottak. Új projekt: be kell szereznem a kötetet mindenképpen.

Ohne anzuklopfen
(…)
Wenn ich dich lieb gewinne
kannst hereinkommen ohne anzuklopfen
doch überlegs dir gut
es würde mich kränken, solltest
du mich dann lange meiden.