Esküvön voltunk

Szombaton esküvön voltunk. 

Nagyon.

Nem volt egyszerü menet.

Délután háromkor kezdödött és másnap reggel fél hétig tartott, amit nem sokan értek meg a vendégek közül, talán voltunk összesen (az eredeti 130 fös felállásból) heten - az ifjú párt is beleértve -, akik bírták a végéig. Körülbelül reggel fél 6 körül hagytuk el az éttermet, ahol ünnepeltünk és valaki (talán P.) rendkívül hülye ötlete nyomán "még egy utolsó sörre" elmentünk a Zzzzischer nevü késdobálóba, ami gyakori vége mindenféle altalunk látogatott partiknak, itt issza az ember általában az utolsó "na még egy sört", amit rend szerint másnap mélyen megbán(ok). Nem volt ez másképp vasárnap reggel sem: simán beállítottunk a tömött kocsmába menyasszonyostul-völegényestül-nászmenetestül reggel 6-kor, még rendeltem magunknak egy kör "utolsó" sört, megvártam, amíg utánunk a második taxival P. is odaér, majd angolosan távoztam. Sok volt már a strapa, akkorra már kb 15 órája ünnepeltünk és nekem betelt a képzeletbeli poharam, fogtam tehát magam és hazamásztam battyogtam, zsebemben az egyetlen lakáskulcsunkkal. Nem volt egy kellemes élmény felmászni az 5. emeletre, azt már most megmondom. 

Leszereltem magamról valahogy az esküvöi szerkót és bedöltem az ágyba, mint egy darab kö. A következö schnitt, ami még megvan, az, hogy P. mellettem szuszog az ágyban, felriadok és azon csodálkozom, hogy vajon KI engedte be szegényt a lakásba, amikor nálam volt az egyetlen kulcs és amióta hazavonszoltam magam, itt fekszem az ágyban??? Vajon a szomszédon keresztül átmászott a tetöteraszon? De a terasz ajtó nincs nyitva... Vagy kifeszítette a bejárati ajtót? El sem tudtam képzelni, hogy jött be. "Majd jól megkérdezem, ha felkeltünk" - ezzel a gondolattal átfordultam a másik oldalamra és vasárnap délutánig meg se moccantunk. 

Délután a nem kicsit nehézkes felkelés és szenvedés után aztán P. egy puszival megköszönte, hogy hajnalban a tizedik telefonos csöngetés után azért mégis felébredtem és beengedtem a lakásba. Hát pfff, igazán nincs mit - montaja a Babi néni és nagyon örült neki, hogy nem derült ki a szörnyü titok, mely szerint egyáltalán nem emlékszik a hajnali ajtónyitogatásra. (Gondolatban még meg is veregettem majdnem a vállamat, hogy képes voltam felkelni, elmenni az ajtóig, azt kinyitni és visszamenni az ágyba. Wow.)

Aztán hétfön reggel munkába menet P. megtalálta a kulcsot a bejárat ajtó elött található lábtörlö alatt. Amit elvileg én tettem oda, ami számomra valami teljesen brand new info volt és ami szerintem rendkívül nagy jófejségröl tesz tanúbizonyságot, hogy még abban a "rozoga" állapotomban is, amiben haza jöttem a 15 órás esküvöi ünneplés és a "csak még egy sör" után, még gondoltam rá, hogy ez a kis majom is be tudjon jönni és a szönyeg alá gyömködtem a kulcsot. Romantik pur.

Csak az a kár, hogy erröl - magamat is beleértve - senki sem tudott.

Továbbképzés

Mivel a laptopom meg van nyüffedve, P-éröl írok, úgyhogy hosszú ö-t és ü-t nem tudok idehegeszteni a német billentyüzettel, senki ne is keresse öket a szövegben.

A továbbképzés elsö modulja véget ér ma, tegnap vizsgáztam belöle, ma délutan kapom meg az eredményt. A teszt nem volt nagyon súlyos - igaz, tanultam is rá, úgyhogy nem is meglepö - legrosszabb esetben 70% körül kell, hogy legyen az elért eredmény, emiatt nem izgulok. Eléggé high level anyagot adott le a docensünk, belesürített 2 hétbe körülbelül 4-5 heti anyagot, úgyhogy amikor tegnap a vizsgáról kora délután hazaértem és Harry Potter olvasó pozícióba helyeztem magam az ágyon - egyéb tennivaló híján -, talán 2 mondatot is sikerült végig olvasni, mielött menthetetlenül bealudtam, majd a következö képkocka az volt, hogy este fél9-kor P. az ágy szélénél áll és ökölbeszorult arccal ébresztget, hogy ugyanmár mi a baj, beteg vagyok-e, vagy mi, ki vagyok nyúlva mint a béka és még csak fél9 van és különben is miért? 

Az utóbbi két hétben minden nap végigültem 7 óra kökemény docensképzést, utána itthon tananyagot dogloztam fel, tanulmányi protokollt írtam (aminek az égvilágon nincs semmi értelme sem, de meg kell csinálni, mert dokumentálja a docens és a tanuló munkáját is), prezentációt és tanítási gyakorlatot állítottam össze, tanultam meg, készítettem és adtam elö és az utóbbi 3-4 napban meg a vizsgára is készültem mellette, úgyhogy kicsit jobban készen voltam, mintha napi 8 órát dolgoztam volna valami irodában.

A docensképzéses csoportunk kicsi volt, csupán 7 résztvevövel nyomultunk, akik közül azt hiszem, mindenkivel nagyon jól kijöttem, kivéve egy ukrán csajt, akit körülbelül a második megszólalása után a többiek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, úgyhogy nem csak nekem voltak vele problémáim. A képzés elsö napján az ebédszünetben rendkívül kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönad néhány "nöi regényt" (körülbelül ennél a szónál be is kapcsolt a vész-szirénám és menekülési útvonalakat kezdett tervezni az agyam), mert "könnyü a nyelvezetük, így külföldiek is remekül tudják olvasni öket." Erre hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni, úgy meglepett ez a rendkívül pofátlan felajánlás, meg az eddig még meg nem ismert, általánosító, mindent és mindenkit bekategorizáló hozzáállása (te is külföldi vagy, úgyhogy biztos te is csak könnyített olvasmányokat olvasol, na meg te is nö vagy, úgyhogy biztos te is az ilyen nyáladzó, keresem-a-nagy-Ö-t könyveket lapozgatsz. Pffff...), aztán úgy döntöttem, hogy ezt a felajánlást inkább nem is kommentálom, mert már a puszta reakció is nívón aluli lenne, inkább csak hümmögtem egyet és magamban azt gondoltam, hogy ha majd te is olvastál már gót betüs, középkori német irodalmat vagy Walther von der Vogelweide-t, akkor beszélgessünk róla még egyszer, hogy kinek vannak közülünk nehézségei rendes német szövegek olvasásával. Cöhh... Aztán amikor este itthon elmeséltem P-nek, hogy egy nálam nem sokkal idösebb ukrán csajtól kaptam olvasási tippeket, aki 10 éve itt él és mégis töri a németet, visítva röhögött fél órát.

Jövö hétfön új, 4 hetes modul jön: key account management. A csoport nem ugyanez marad, viszont vannak tagok, akik ugyanazt a fél éves képzést csinálják, mint amit én, így nagy eséllyel látjuk még egymást... Remélem ez az ukrán csipkerózsika viszonylag ritkán fogja keresztezni az utamat.

Főző show

Bazi kemény hetünk volt. 

Miután múlt vasárnap hazaértünk Dániából (nem tudom már, hogy írtam-e itt róla, 5 napos spontán miniszabadságon voltunk ecsém Mátéval és P-vel), hétfőn pedig nem csak a továbbképzésem első modulja indult el (erről majd egy másik bejegyzésben), hanem a főzőshow felvétele is, amire P-t a háta mögött beneveztem, úgyhogy a fejtágítás után át kellett repesztenem a fél városon, hogy a felvételre odaérjek. Összesen hat versenyző volt a porondon, akik közül 4-et simán haza is küldött a hétfői és a keddi felvételeken, így szerda este bejutott a döntőbe, ahol aztán sajnos időhiány miatt megverődött, mivel az előételéhez a kacsamájat nem sikerült rendesen megsütni, a közepe nyers maradt és ezt sajni a 2 Michelin csillagos zsűri mesterszakács is észrevette, aki értékelte a két döntős versenyző utolsó kreálmányát. A műsort szeptember 10-én adják a ZDF-en, akit érdekel, az interneten is meg lehet majd nézni.

Jókat főztek a versenyzők, a forgatások is érdekesek voltak, engem is megkérdeztek az egyiken, úgyhogy legalább 2-3 percre bekerülök én is a tv-be, akarva-akaratlanul. Az egészben az volt egyébként a legnehezebb, hogy közvetlenül P-vel szemben ültem a VIP padon és mindent láttam. Mindent. Azt, hogy rossz fűszert szór véletlenül a az egyik rizottóba, vagy hogy a korianderolajas pesztót elfelejti szervírozni és azt is, hogy már csak 30 másodperc van hátra és a kacsamájhoz még hozzá sem nyúlt, és ehelyett még mindig a tengeri sügéren matat. A többiek meg rajtam röhögtek közben (mert néhány barátunknak tudtunk még a felvételre belépőkártyákat szerezni, így páran mindig ott ültek mellettem), hogy mennyire idegállapotba kerültem.

Egyébként öröm és bódottág van, a második helyezés szuper, mivel egyikünk sem számolt vele, hogy a döntőbe jut, így nem volt nagy csalódás a hülye kacsamáj miatt elbukni az első helyet (mert a zsűri szerint P. kajáka egyébként jobb volt, mint a győztes csajé, de a nyers máj megbocsáthatatlannak bizonyult), azóta amikor valamelyikünk főz, running gag-gé vált, hogy a másik odaáll mellé, és elkezdi bemoderálni, hogy "és már csak 30 másodperc van hátra, hölgyeim és uraim" és ütemre tapsol, pont mint a műsorban, aztán amikor a kaja már az asztalon van, jönnek a különböző elmés zsűris hozzászólások, miszerint "a hal tökéletesre párolódott, ezt azon is látni lehet, hogy a szelvények könnyen elválnak egymástól és a közepe még csillog, nincs túlsütve, érezni benne a koriandert és a petrezselymet, ami összhangban van a krumplipüré ízével..." Arról nem is beszélve, hogy a héten mindketten többször is kajával és/vagy főzéssel álmodtunk, azt hiszem überdózist kaptunk mindketten a 3 nap főzőshow alatt.

- Tegnap elaludtad a Kitchen Impossible végét, Mälzer gyözött megint. - Öööh... nemiiis! Honnan tudod? A hasadon volt a fejem, nem is láth...