Seggfej vagyok, vállalom

Három urakkal együtt ebédelünk minden nap, néha csatlakozik egy idősebb fószer is, Wolfgang (kb. 60), akinek valami hideg-meleg burkolós, vagy fűtésszerelős, mittomén milyen berhelős cége van az utcában és ha egy időben érkezünk, oda szokott ülni hozzánk, fossa az okosságot és megy a szokásos farokméregetés, meg egymás szívatása. Nincs róla igazából semmilyen véleményem, a napomból nem vesz el a jelenléte semmit, de hozzá sem tesz, úgyhogy részemről tökmindegy, hogy ott van-e, vagy nincs. Legalábbis így volt ez egészen a mai napig, amikor is berágtam. Mert Khátááá kedves, aranyos és szerény, kivéve, amikor nem. Hogy mi történt? Leültünk szépen a három urakkal W-hez, majd megállapítottam, hogy jé, O-nak van salátája a gyros mellé, nekem miért nincs és neki HONNAN van? Khátá, ez a gyroshoz jár, szaladj vissza nyugodtan és hozzál magadnak - mondá O, én meg már fel is vettem a nyúlcipőt. A háttérben még valami foszlányokat hallottam, hogy W. kiadja a parancsot, hogy "hozzál hármat", de ezt már csak a hangnem miatt is viccnek véve nagyvonalúan eleresztettem a fülem mellett, még majdnem röhögtem is magamban, hogy persze, hozzál még 15-öt, oszt jóság lesz... Felmartam tehát egy kis tál salátát a lelőhelyen, majd visszavágtattam az asztalhoz, ahol W. minden előzmény nélküli,  hangosan hozzám intézett, rendkívül pofátlan nyitómondatával elejét vette a botrány:

- HÁÁÁÁR-MAAAAT!

Nah ez volt az a pont, ahol ledobtam az ékszíjat, nem tudom megindokolni pontosan miért, de úgy elöntötte a szar az agyam, hogy minden előzetes átgondolás nélkül csuklóból visszareplikáztam (na ez az igazi Schlagfertigkeit, még magamat is megleptem a pitbullságommal), leb*sztam a kurva kis salátámat az asztalra és állva maradva (szerintem kb fél métert nőttem is erre a másfél percre) felvilágosítottam az asztalnál ülő (és egyre kisebbre töpörödő) W-t arról, hogy egyrészt nem vagyok se pincérnő, se teljesen idióta, másrészt nem vettem komolyan, amit mondott, ezért hoztam csak egyet, egyébként meg álljon fel és hozzon magának ő HÁÁÁ-ROOOOM salátát, még azt is hozzá téve leülés közben magam elé murmogva, hogy Alteeeer!!!, amit úgy tűnik az ideg hozott ki belőlem, mert a kifejezés nem része az aktív szókincsemnek, de ilyen elegánsan, trágárság nélkül még soha nem sikerült elküldeni senkit sem a vérbe.

Hát mit mondjak? A három urak kezéből majdnem kiesett az evőeszköz, halálos csend, mindenki a tányérjába meredt, csak W. pislogott teljesen leforrázva/meghökkenve, de mondani nem mert semmit - gondoltam is magamban, hogy nah, ezt fogom a hét hátralévő részében hallgatni, hogy mekkora seggfej vagyok - majd egyszer csak M. megtörte a hulla csendet, szélesen elvigyorodott, rám nézett, feltartotta a hüvelykujját és megszólalt:

- Kháátáá, EEEEZ de király volt!

Ahogy felocsúdott a megdöbbenésből, hogy ki merem nyitni a számat, O. is bekapcsolódott:

- D. fogadok veled 100 euróban, hogy W. nem mer most Khátá mellé ülni!

W.-nek nem volt több mondanivalója, máma már nem hasad tovább, csak annyi, hogy bocsánatért hebegett, főleg, miután kegyelemdöfés képpen - hogy lásd kivel van dolgod, azér' bazmeg hogy örüjjé' - visszamentem és hoztam neki HÁÁÁ-ROOOM salátát.

Ebéd után D. még az irodában is sokáig emlegette, hogy "Hallod, Wolfgangot ma lekaptad a tíz körméről alaposan, legközelebb háromszor meggondolja, kivel keveredik konfliktusba."