Szegény Lilly a táborozáskor...

Tegnap Andival este elsétáltunk a belvárosba valami apróság megevése céljából. Találtunk egy szuperfinom olasz kiülős helyet, ahol sikeresen lezabáltam magam paradicsomszószos tortellini al forno-val. Külön örültem neki, hogy nem autóval mentünk, hanem gyalog, mert így végig vonulhattam a fél városon lekajált ingben.
Ma azzal telt a nap, hogy próbáltam felhajtani egy helyet, ahol a megmaradt 20 000 Ft-omat euróra tudom váltani. Nem sikerült. Hihetetlen, de ezek itt nem tartanak forintot. A bankban sem. Holnap, ha minden jól megy (ez egy adag pénz bankszámlára való megérkezésétől függ) Andival elmegyünk Straßbourg-ba és elhozunk egy autót egy Toyota kereskedőtől. Hátha út közben találok egy helyet, ahol ismerik a magyar forintot…
Valamint: tegnap valami szörnyűséget műveltem. Luisával (aki Andi anyukája) elmentem kutyát sétáltatni a közeli erdőbe Niederstotzingenben, mert neki épp kapóra jött, hogy beugrottam a benzinkútra valamit elintézni, Andinak meg hirtelen el kellett mennie valahová, így meg lettem kérdezve, van-e kedvem Lilly-t sétáltatni vele. Ő Lilly:

Hogy mi ebben a szörnyűség? Az, hogy az erdőig autóval mentünk és a sétálás után a kocsiba visszaszállás közben Lilly nagyon nem akart beugrani az autóba, úgy kellett betuszkolnom. Aztán becsuktam az ajtót, de Lilly úgy elkezdett üvölteni, mintha nyúznák. Teljesen pánikba estem, hogy mi a rák van, Luise is csak nézett, hogy „Hä?”… Hát... odacsuktam a kutya farkát az autó ajtajával. De rendesen. Gyöngyvér, te jutottál az eszembe róla, Andi még mindig azon röhög, ami legutóbb Szadán történt. Le sem írom ide inkább. Amikor bevallottam neki, hogy odacsuktam Lilly-t a kocsiajtóval, rögtön ez jutott eszébe. A kutyában mindenesetre szerencsére nem tettem kárt, csak nagyon megijedt szegény.