Addig-addig gyűjtöm az anyagot és a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb személyes tapasztalatokat, amik azt támasztják alá, hogy a mindennapi nyelvhasználat internacionális szinten (legalábbis a kétnyelvű helyzetekben) nagyon is sok - nem tudatosan generált - szociolingvisztikai buktatót rejt magában, hogy egyszer tényleg beváltom a fenyegetést és megírom a memoárjaimat.
Az első kötetet az tenné ki, hogy ami magyar fejjel vicces, azt a németek vagy nem értik, vagy még meg is sértődnek rajta. A második kötet arról szólna, hogy van egy halom olyan dolog, amit ők teljesen normálisnak tartanak, ami viszont magyar ésszel felfoghatatlan pofátlanságnak minősül és statáriumot érdemel. Hogy miért mondom mindezt? Mert egy ma délelőtti remekül (félre) sikerült reakciómmal (ami egy tegnapi, még elcseszettebb német akcióra vonatkozott) elértem, hogy ma este egyedül fortyogjak a saját levemben, mert Miszter Önérzetes inkább házi feladatot beadandót ír, mintsem hogy a megbeszélteknek megfelelően idejöjjön az oroszlán barlangjába, ami talán inkább jobb is így, mert - és ez lenne a harmadik kötet tartalma - a germánok hamarabb békülnek (vagy inkább kevésbé lobbanékonyak és haragtartók), amely tulajdonságok közül sajnos egyiket sem mondhatom magaménak, mert még most, 4 óra elteltével is úgy érzem, hogy ha megjelenne, bizonyára a falhoz kenném, aminek nyilván további - nem csak szociolingvisztikai - következményei is lennének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése