Megint szakad a hó...

Meg lehet nézni, a fotó a ma reggeli állapotot tükrözi:

Heidenheim felé a megszokott út persze nem volt járható, lezárták, úgyhogy megint a másik, egyébként magasabban fekvő hegyi úton kellett munkába mennem, nem is értem, hogy van az, hogy az alacsonyabban fekvő szakasz nem járható, a magasabb meg igen.

Valamint: utálom, hogy O.az összes hirtelen felindulásból megvásárolt édességet itt hagyta. Nekem kellettek? Nem. Én vagyok a haspók? Igen. Nem!!! Magával vitte őket? Nem. Pedig megkértem rá? Meg. Blöe... Attól tartok 2 db négercsókon fogom kikísérletezni, mennyi idő kell nekik ahhoz, hogy minden bennük található tartósítószer ellenére a saját lábukon távozzanak a hűtőből. Szeretem a négercsókot? Nem. Mondtam neki? Igen. Elhitte? Nem. Túl édes az a fehér szar, amivel az egész meg van töltve, egyszerűen ehetetlen. Zsemlével is. (Pláne zsemlével...!) Ugyanolyan rossz, mint a habcsók. Itt maradt továbbá egy zacskónyi kókuszos-tejcsokis tört istennyila is (Máténak biztos nagyon bejönne), sajnos elég finom is, sajnos rá is járok, mert sajnos ezt sem vitte el, pedig az sem az én ötletem volt, hogy megvegyünk belőle 300 grammot, amit aztán természetesen nem eszünk meg. A szóban forgó ulmi cukrászda nagyon tudja egyébként, hogy kell az utolsó csokitartalmú hulladékot is jó áron eladni, lehet ugyanis kapni Ulmer Spatzendreckle nevezetű, kis guszta zacskókban árusított csokis keksztöredéket (ránézésre legalábbis az), amit nyilván már mint csokis kekszet nem tudnának eladni, mert apró és nincs formája, de mint ulmi verébszart igen. Spatzendreckle = verébszar. Mert Ulmban minden nagyon megy, ami veréb mintás, veréb formájú, vagy bármilyen köze van a verébhez. Nem vicc, egy ilyen kis minizacskó kerül vagy 5 EUR-ba és a márka, azaz az Ulmer Spatzendreckle név 1935 óta hivatalosan le van védve, utána néztem a neten. 

Maaargit... hát noooormális?

Semmittevős hétvége

Biztos elhíznék, ha O.gyakrabban jönne: péntek este elmentünk vacsizni a sarki sörfőzdés étterembe (ahol mindig maultáskát kell enni, mert az a legfinomabb), másnap délelőtt bőséges reggeli nálam, kora délután egy kis evés Ulmban, majd vacsora nálam, ma reggeli egy geislingeni kávézóban, majd délután süti, kávé és fagyikehely Ulmban... Mindezek között 1-1 óra délutáni alvás itthon, mese nézés, fetrengés, az evések alapos kipihenése... Iszonyatosan fel vagyok táplálva. 

Beszélgettünk közben a kajáról, szóba jött, hogy régebben mennyivel egyszerűbb ételek voltak, meg hogy gyerekként miket evett az ember. Mindeddig szentül meg voltam róla győződve, hogy a parízeres kalácsos kombináción nem lehet túltenni, de be kell lássam, hogy a németeknek ez is sikerült. Itt nem csak az undorító porcukros/nutellás lángos fut, hanem - és most kapaszkodjatok - a négercsókos zsemle is. Hát mit mondjak? Ez nagyot ütött. O.persze el volt hűlve, hogy nem ismerem, mert ez mekkora szenzációsan finom dolog és hogy ilyet gyerekkorában lehetett kapni a menzán és hogy ezt ki kell próbálnom, mert majd mennyire rá fogok kapni, úgyhogy az ulmi progi után el kellett menni szépen négercsókot meg zsemlét venni és itthon megmutatta, hogy kell ezt mesterien elkészíteni. Mert ugye nagyon nem mindegy, hogy a szakértelemmel kettévágott zsemlébe hogyan teszed bele a négercsókot, hogyan csukod rá a másik felét, meg arra is figyelni kell, hogy hány bár (vagy Pascal?) nyomást fejtesz közben ki, amikor újra összecsukod, mert az nem szakszerű, ha nagyon összeplaccsan. Még jó, hogy feldobtam itthon a mentőötletet, hogy mi lenne, ha nem 1-1 egész zsemlét rontanánk el csinálnánk meg mesterien, hanem egyet elfeleznénk, mert így neki végül nem 2-t kellett egyedül megennie, hanem csak egyet... Mit is mondhatnék? Nem szeretem a négercsókos zsemlét. Akkor sem, ha ennyire tehetségesen, hozzáértően és mesterien van elkészítve.

Tegnap megbeszéltük, hogy ma 10-11 körül elmegyünk szépen a már előre kinézett kávézóba reggelizni, ő pedig utána visszaindul északra, mert ha nincs dugó az autópályán, akkor is 5-6 óra az út, mégiscsak jobb világosban hazaérni. Ok, rendben, ezt el tudtam fogadni, mert magam is hasonló véleményen lennék, ha nekem kellene még utána ennyit vezetni. Megettük a reggelit, megkávéztunk szépen, majd jött a nagy ötlet O.részéről: Khátá, de nem akarunk evés után mégis egy kicsit visszasunyni? Hogy a viharba ne akartunk volna. Ez végül a kanapén történő Jancsi és Juliska mesefilm nézést jelentette, ami épp az egyik gyerekcsatornán ment. Utána feltápászkodás, nademosthazaindulok mondás, tényleges táskaösszepakolás. Lementem vele a mélygarázsba kikísérni, elbúcsúztunk, beült, kitolatott, majd visszaállt a kocsival. Ablak lehúz, majd jött az újabb ötlet: Khátá, de nem akarunk mégiscsak felmenni a hegyre megnézni a várat? Hogyaviharbane. Bepattantam és felautókáztunk hát a várhoz, ahol megmaradt a tegnapi hó, aminek köszönhetően még a jól megérdemelt, 10 centis hóemberemet is megkaptam. Autóhoz visszabaktatás, engem lakásnál kivetés, újra elbúcsúzás. Ő haza indult, én meg szépen átöltöztem kényelmesbe, begömbölyödtem a tv elé, majd 10 perc múlva csengettek. Nem találjátok ki, ki volt: O.jött vissza, mert: 

1. nála maradt a kocsiban az esernyőm

2. sehol nem találta a telefonját

Hát mit mondjak? Röhögtem. Nekiestünk megkeresni, megcsörgetni persze nem tudtam, mert az egész itt levés alatt ki volt kapcsolva, hogy ne zavarja senki. Nem találtuk sehol, pedig arra kifejezetten emlékeztem, hogy amikor pakolta be a táskáját, akkor még a kis asztalon volt a teló. Felvetettem, hogy menjünk ki a kocsihoz, segítek megkeresni, mert csak ott lehet. Vagy a táskájába dobta bele a pulcsikkal együtt, vagy a középkonzolban lesz, vagy csak lecsúszott az ülés alá... stb. Ebben meg is egyeztünk, majd jött a következő nagy ötlet: Khátá, nem akarunk mégis inkább még valamit csinálni? Nem akarok még hazamenni, inkább vezetek sötétben... (Hogyaviharbane. Visszaöltöztem rendes cuccba, beültünk a kocsiba és újra elmentünk Ulmba 1-2 órára, beültünk a tegnapi kávézóba egy laza leves-tortaszelet-fagyikehely kombinációra, körbejártuk a dómot, majd visszahozott Geislingenbe, harmadszor is elbúcsúztunk és tényleg haza indult.

Zoknis vendégcica!!!!!!!!!

Ő ma érkezett a teraszomra. Benézett az ablakon, becsábítottam a lakásba, körbejárt mindent a kis vizes, csapzott macskalábacskáival, levert egy fényképet a polcról, kirohant, újra bejött, sündörgött kicsit, adtam neki tejet, ivott és remélem még sokszor visszajön...

A szomszédaim annyira cukik, hogy mazsolával etetném őket...

Ma véletlenül összefutottam azzal az idős házaspárral, akik már a beköltözésemkor is lenyűgöztek és akiknek a karácsonyi Magyarországra menésem előtt egy kis csomag saját készítésű mézeskalácsot akasztottam a BMW visszapillantójára, mivel elcsípni már nem sikerült őket, azt meg nem tudtam, melyik lakásban laknak, na meg sajna a nevüket sem. Amikor visszaértem január elején, a postaládámban egy picike boríték várt, benne egy szupercuki köszönő levélkével. Hogy honnan tudták meg, melyik az én ládám és hogy hogy hívnak, nem tudom, mivel csak egymás autóit ismerjük a mélygarázsból, ők meg ráadásul tök másik épületben is laknak, mint én. Íme:

Ma este, ahogy kepesztettem le a mosógéphez, hogy a tegnap kiteregetett ruhákat begyűjtsem, épp baktattak fel a garázsból. Eleresztettem egy hálló-t, a néni persze azonnal megismert és jött, hogy "Ugye Ön Katja?" - majd rám zúdított valami olyan mennyiségű cukiságot, hogy utána fél óráig nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. "Kifigyeltem ám, hogy új frizurája van, féltem is, hogy legközelebb nem ismerem majd meg!" (Pfff... Én őt nem láttam ősz óta, ő vajon hol látott engem a múlt héten, amikor a hajamat levágattam? Félelmetes. "Kifigyeltem"...) Közben láttam, hogy a férje nincs képben, nem nagyon tudott hova tenni, vagy csak nagyot hallott, súgva kérdezte a nénit, hogy "ő az? ő az? ő az?"  -gondolom az AZ a félőrült holland mézeskalácsos nőt jelentette, mert hát igen, én voltam AZ. És a kis, vézna, gombszemű, de mindig nagyon elegáns és mosolygós nénikéből csak úgy sugárzott a jóindulat - mint mindig - és tolta, hogy mennyire örültek a kis csomagnak és hihetetlen, hogy munka mellett is volt ilyenre időm és hogy milyen szépen be volt csomagolva és hogy amikor megtalálta a visszapillantón, tudta, hogy ennyire cuki csak én lehetek (így szóról szóra bele az arcomba, pedig nem is ismerjük egymást, összesen 3-szor találkoztunk eddig) és hogy reméli, hogy már jól belaktam a lakást és hogy minden rendben van és blablabla. És megszorongatta a kezem - mint a múltkor a garázsban - és a férje is kezet nyújtott, megköszönték a sütit és eltipegtek.

Ezért érdemes volt ma felkelni.

Facit 2012

T.-nek - aki ma inkább őzsutát pucol Ponyvaregény helyett - lehet megköszönni a mai posztot, ő adta ugyanis az ihletet és a kezdő lökést hozzá. 

Kis kitérővel kezdem: M. az utóbbi időben addig-addig fenyegetőzött az idejövéssel egybekötött meglátogatásommal, amíg aztán tegnapelőtt tényleg utolért a végzet ide is ért és elég alaposan meglátogatott. Még mielőtt beleélitek magatokat a részletekbe, tájékoztatlak benneteket, hogy a mai bejegyzés nem erről fog szólni, mert másik, érdekesebb témát hoztam: 

Február 4-én, azaz jövő hét hétfőn lesz hajszálpontosan egy éve, hogy a Babi néni kikísért a ferihegyi reptérre (jó-jó, tudom, Liszt Ferenc Nemzetközi Blablabla), megittuk a szokásos reptéri % kávénkat (ami az évek során bizony szokásból fogalommá nemesedett), nyühültem magam után a hatalmas, piros, gurulós bőröndömet és a hátizsákomat, ami átkozott Győri Édes Zabfalatokkal volt megtömve (mert valaki függővé vált tőle) és feltettem a seggemet a Düsseldorfba menő repcsire. Egy éves a blog, kádváskéim. T. mai kérdése, ami elindította az agyrágó bogaramat és a grafomániámat a következő volt: Összegezve milyen volt ez az egy év?

Összegezve? Lehet ezt egyáltalán összegezni? Ezzel a kérdéssel alaposan meg lettem fogva. Annak ellenére, hogy fokozott hajlamosságot mutatok az értelmetlen dolgokon való hosszas töprengésre, rágódásra, önmarcangolásra és az abszolút semmi rendszeres, alapos és kimerítő elemzésére, be kell vallanom, hogy ezen eddig még nem gondolkodtam. Ha rendes bölcsész hozzáállással nekifutok, kapásból többféle elemzési lehetőség is kínálkozik: mivel a Germániában eltöltött egy év majdnem 50%-50%-ban oszlik meg Duisburg és Geislingen között, adott volna a lehetőség földrajzi alapokra helyezni az analízist, vagy - és nekem ez a megoldás jobban tetszik - szét lehet bontani a véleményemet két másik egységre: egy empirikus és egy elméleti összegző válaszra. 

Az elméleti megközelítésből kiindulva azt kell mondjam, hogy a mérlegem nyelve a pozitív felé hajlik. Rengeteg utánajárással, kepesztéssel, szervezéssel, spórolással és őszhajszállal eljutottam Duisburgba, ahol lassan, apránként felépítettem a magam kis jelenlegi világát, ahol az van, amit a Frau Boohbelii mond. (Hát nem? Hát de.) Megvolt a kötelező csövezési fázis, aztán a végre külön lakásban egyedül lakós fázis, jártam egy csomószor Hollandiában, egyszer Münsterben, egyszer Osnabrückben, sok egyéb helyen, megismertem egy halom kedves embert, aztán lett másik munka keresős és találós fázis, költözős, lakás keresős és találós fázis, Andreassal IKEA-ba sokat járás, lakásberendezés, kölcsönös telefonos lelkisegély O-val (aki a héten szintén idejövéssel fenyeget) és tádááám, most itt valék. Nem csoda egyébként, hogy empirikus úton lehet valóságközelibb, életszagúbb válaszokat találni a kérdésre, nem pedig az előbb felvillantott módszerrel.

Az empirikus facit kevésbé csillámpónis: az elmúlt egy év bizony nagyon nehéz és szar volt. Rengeteg idegeskedés, egyedül levés, állandó, hol valós, hol beképzelt egzisztenciafélelem, hovatartozási kérdések. Nem volt jó Hendriknél csövezni, bármennyire is jól megértettük egymást és bármennyire is jót akart. A munkahely átmeneti volt, sokat voltam egyedül, M. akaratlanul is folyton bántott, rágódás, nyüszkölés, költöznékdenemtudomhova, denemtudommikor, denemtudomhogy, aztán Andreas is meghibbant sajnos, ez sem kerül már fel a csillámpóni listára... Így múlik el a világ dicsősége.

A két ellentétes (és kicsit szándékosan kisarkított) verzióból tudok viszont egy olyat gyúrni, amivel lehet azonosulni, ami titokban jó. Amibe belekeverem a kliséket, melyek szerint minden kezdet nehéz, meg hogy minden fejben dől el, meg még azt is hozzágondolhatom, hogy mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, de a végén minden pesszimizmusom ellenére csak-csak azt kell mondjam, hogy egyre jobb a helyzet, mert már rég nem pánikolok és lassan rájöttem, hogy minden úgy megy, ahogy elterveztem. Lassan, de jól. Értelemszerűen. Csak hát valami miatt mindig a nehezebb utat választom. 

Úgy kell nekem.

A sajtos pulttól keletre...

Voltam ma bevásárolni, mert nincs itthon semmi és lehet, hogy kéne, hogy legyen. Furán viselkedtek az emberek a szupermarketben, vagy az is lehet, hogy én voltam csak helikopter, ez már sajnos nem fog kiderülni. Miután egy (a felesége mellől) folyamatosan kacsintgatós és nevetgélős ronda pasas elüldözött a zöldséges osztályról a meghitt kis répa-és gombaválogatásom közben a kacsintgatással, úgy döntöttem: a sajtoknál kezdek új életet, ott nem talál majd meg. Állok szépen birka türelemmel a sajt-és húspultnál, aminek a másik végén nagy tülekedés volt, valami hús teljesen felkavarta a kedélyeket, a néninek nem volt rám és az igényeimre ideje. Nem baj - gondoltaja Babi néni - szombat van, időm van, türelmes leszek. Jó pár perc eltelt, mire a húsos néni, aki egyben a sajtos néni is (lehet, hogy ez a hiba???), végre odalibbent hozzám a másik oldalra és megkérdezte, mit kegyeskedem kérni és hogy szeletelje-e. Megláttam, hogy van szép zöld, wasabis sajt, gondoltam, kipróbálom, mert legális. Válogattam ezt-azt, közben végigrágcsáltam a fogpiszkálóra gondosan feltűzdelt és az orrom elé kikészített sajtfalatkákat, majd a hölgyemény miután kívánságomnak megfelelően mindent szépen felszeletelt vékonyra, kedvesen megkérdezte, hogy adhat-e nekem a sajtokhoz egy üveg vágódeszkát? Köszöntem szépen, nagyon kádvás, persze, hogy adhat. Mennyibe kerül? Semennyibe. Tőle-nekem. Wow - montaja Babi néni, 7 hónapja járok ebbe a Kauflandba bevásárolni, de ilyen még nem volt. 

Elgurultam szépen, óvatosan, lapos kúszásban a kasszához, közben riadtan pislogtam jobbra-balra, hogy a ronda pasi vajon kiugrik-e valamelyik kutyakonzerv vagy sörös rekesz mögül, de úgy tűnt, elpárolgott az asszonnyal együtt, amíg én a fél életemet leéltem a sajtos pultnál. A kasszánál ahogy a csaj végigcsipogtatta a bevásárlásom minden tartalmát, odaért a sajtokhoz és az üveg vágódeszkához. Mivel minden sajt és maga az ajándék is egy nagyobb papír zacsiba volt beletéve, tűzőgéppel lezárva és hozzákapcsolva az ár, nem látott bele, kérdőn rám nézett, hogy ez a kemény valami a sajtok között mi az isten nyila? Mondtam neki, hogy üvegizé (nem jutott eszembe, hogy vágódeszka, úgyhogy hivatalosan is Glasdingsbums lett belőle). Mivel furán nézett, hozzátettem, hogy a sajtos nénitől kaptam az előbb. Miért, ez nem valami akció? Kiderült, hogy nem.

Hát most mit mondjak? Nekem adta, mert szép zöld sapka volt rajtam. :)

Herr Van de Looij, du Arsch!

Lenyűgöző, hogy németül milyen hanyag eleganciával lehet az ember egyszerre udvarias és betonbunkó. Van egy kb 2 hete húzódó ügyünk egy Van de Looij nevű beszállítónkkal. Az ominózus árajánlatot, amiből a baj lett, az egyik kolléganőm, A. készítette, ami azért nagyon jó, mert így az egész stresszt ő bonyolítja a beszállítóval, az ügyféllel és a főnökünkkel is, C-nek és nekem nem kell ezzel törődnünk. Lényeg a lényeg, rég óta megy a cirkusz, szegény A. már attól rosszul van, ha meglátja a bácsi telefonszámát a kijelzőn, mert nem lehet vele egyről a kettőre lépni. Ma a következő - nyelvészeti szempontból zseniális - mondat hagyta el a száját: "Herr Van de Looij, du Arsch!" Percekig levegővétel nélkül röhögtem. Mit csinált a drágám az udvarias, Herr-es, magázós kezdetű mondattal? Mögé tette, hogy te segg. Fantasztikus. Nem csak simán Van de Looij du Arsch, hanem Herr Van de Looij, du Arsch. Megadta neki azt a tiszteletet, hogy úrnak szólította, mielőtt leseggezte. Néhány perc szünet nélküli visítás, könnytörölgetés és térdcsapkodás után mondtam A-nak, hogy ez valami gyönyörű volt. Tudta még fokozni, mivel azt hitte, abba kötöttem bele, hogy du-t mondott. Javította hát magát: Herr Van de Looij, Sie Arsch!

Délután egy hirtelen jött sugallat hatására eldöntöttem, hogy munka után megszabadulok a hajamtól. Mivel utoljára körülbelül a 17. században, még Pannonhalmán voltam fodrásznál, a hajam ennek megfelelően is nézett ki, eltoltam hát a szekeret az egyik geislingeni fodrászatba, ahol röpke fél óra leforgása alatt ezt készítették belőlem: