Tatort

Fél Németország vasárnap esti programja: Tatort nézés 20:15-től. Ez egy 1970 óta sugárzott krimi sorozat, mindennemű reklámos megszakításoktól mentes, az egyes részek nem épülnek egymásra, minden vasárnap este egy komplett új sztori fut és rendszeresen váltakozik a színhely is a nagyobb német városok és Bécs között. Állati jó egyébként, már Duisburgban is anno rendszeres event-et csináltunk belőle Hendrikékkel: vasárnap este átjött a kedvenc párosunk a szomszédból (Hartwig és Anja) és 1-1 sört iddogálva együtt megnéztük a Tatort-ot. Kultúrája van egyébként a sorozatnak, több kávézóban / kocsmában lehet a filmet vasárnaponként public viewing szerűen. másokkal együtt, csoportosan, nagy kivetítőn nézni.

Mindez Hamburgban sem változott, P-vel is minden vasárnap egyezményesen le vagyunk szögezve a tv elé és nézzük a hetente változó intenzitású, (várostól függően is) néha egészen megdöbbentő történetet elmesélő, mindig más által rendezett krimit. Nos, a tegnapi film után nem tudtam elaludni. Egy kislány elrablásáról szólt az ezúttal Brémában játszódó történet, aki 10 év után mégis hazaállít, majd kiderül, hogy az nem is az eredeti kislány, hanem valaki más, az eltűnt gyerek pedig már rég meghalt, amit maga az anyja is tudott stb stb, baromi bonyolultan vezették le az egész sztorit, rengeteg fordulattal, vér pl. nem is folyt a filmben, inkább a pszichére gyakoroltak baromi nagy nyomást. (Akit érdekel, itt lehet a történetet elolvasni, úgy tűnik a cikkből, nem csak engem kavart fel az aktuális epizód, hanem mindössze 1 nap alatt felkerült a Tatort-toplistára, kb 10 millió nézőt vonzott a képernyő elé, ami eléggé rekordgyanús.) Utána megpróbáltam kicsit olvasni, hátha attól elmúlik a kényszerem, hogy újra és újra átgondoljam a filmet, ami részlegesen sikerült is, egészen addig, amíg P. el nem aludt, mert utána már csak forgolódtam a sötétben, majd fél óra hasztalan próbálkozás után kimenekültem a nappaliba 1-2 órát olvasni. 

A könyv jól be is álmosított, majd újra lefeküdvén a következőt álmodtam: Menekülök. Nem egyedül, hanem több (sok) emberrel, csoportosan, akik közül senkit nem ismertem. A helyszín (nem tudom megindokolni miért, a filmben nem volt ilyen, ez a típusú para valószínűleg inkább a híradóból jön, meg az egész aktuális menekültsztoriból, ami szintén nagyon foglalkoztat) Oroszország volt, háború sújtotta övezet - gondolom jómagam is ezért menekültem. Egész idő alatt egy beteg cica volt a kezemben (később a kabátzsebemben), nem tudom, honnan került elő, de valami miatt nagyon kötődtem hozzá és egyértelmű volt, hogy őt is magammal kell vinnem, bárhova is kerüljek az út során. Nem volt velem semmilyen ismerős, senki rokon, teljesen magamra voltam utalva a beteg cicával. Először megpróbáltam egy darab rongyba becsavarni, hogy ne fázzon szegény (mert hideg volt nagyon!), aztán betettem a kabátzsebembe, amikor el kellett kezdenem tempósabban menekülni, mert kézben tartva macerás volt lépést tartani. Egész idő alatt volt bennem egy alapvető félelem attól, hogy előbb-utóbb jeges vízbe kell majd menni és jaj mi lesz akkor, nem tudom, ez miért volt elkerülhetetlen, mindenesetre eljutottam sajnos arra a pontra, amikor elértük a hideg (orosz?) tengert és alá kellett merülni (cicástul mindenestül), egészen mélyre. Valami tengeralattjárók között úsztam, próbáltam nagyon gyorsan újra kint lenni, mert a cicám már az egész történet elején nagyon beteg volt és a hideg tengervíz nem jósolt túl sok jót számára. Summa summarum az úszás után meghalt szegény, nem bírta a strapát, én meg úgy ébredtem fel, mint akit egész éjjel kínoztak, teljesen eluralkodott rajtam a cica miatt érzett (igazi!) gyász, kicsit nyomott vagyok tőle egész nap, nehezen tudatosul, hogy mindez hülyeség és meg sem történt.

Úgy tűnik, megzizzentem kicsit, na. (Nooooormális???)

(Kellemesebb téma: tegnap voltunk napra pontosan 1 évesek P-vel, elmentünk a "tett színhelyére", a kávézóba, ahol legelőször találkoztunk, majd utána a mini kocsmába is, ahol megittuk a kötelező 3 decis Becks-et, úgy, ahogy kell. Szép volt, jó volt, csak álmomban utána a cica ne halt volna meg...)

Fúj a változás szele

Fúj a változás szele.

Megszűnt / megszüntettem a munkahelyem. Múlt hét kedden még elindultam bicajjal a hajnali nulla fokban az irodába, majd 10 perc alatt felmondtam / felmondattam magamnak. Figyelemreméltó húzás volt, az biztos. Azért a dupla igei kifejezés, mert ha nem mondódott volna fel nekem, akkor magam mondtam volna fel, így nyilván csak a perspektíva változik, a végeredmény nem. Mivel Hamburgból Bréma környékére költözik a cég (innen kb. 100 km) és a hamburgi irodát állandóra nem éri meg fenntartani - amit már hetek óta sejtek - jó előre közöltem a főnökünkkel, hogy az én munkahelyem Hamburgban van, bármi történjék is, még mielőtt félreértjük egymást és egyik napról a másikra az a megtiszteltetés ér, hogy naponta összesen 200 kilométert ingázhatok a világ valaga és a lakhelyem között. Hát most mit mondjak? Fontosnak tartottam (és még mindig annak tartom) ezeket az "apróságokat" jó előre tisztázni, mert ezzel mindkét fél tud később számolni. A főnök tudja, hogy nem mutatok hajlandóságot az ingázásra és ezzel egyben vállalom a vele járó összes következményeket, én pedig tudom, hogy senki sem pótolhatatlan, azaz sejthető volt, hogy egyikünk sem felel meg a másik elvárásainak, így a kettőnk munkakapcsolata (másmilyen híján ugye) érdeklődés hiányában elmarad. Kicsit persze elnyújtottabb befejezésre számítottam, DE (és itt kell kiemelni a különbséget elbocsátás és felmondás között) sokkal több értelme van ha elbocsátanak, mintha magam kellett volna, hogy felmondjak (ami valószínűleg 2-3 nappal később be is következett volna), mivel így kapok munkanélküli ellátást, amúgy meg nem kapnék. A keddi felmondós beszélgetés az én malmomra hajtotta a vizet, mivel utána azonnal haza is bicikliztem, a március havi teljes béremet megkapom, cserébe egy percet sem dolgozom a hónapban, hanem itthonról koordinálom az univerzumot. (Brémába meg Hamburgból menjen az minden nap dolgozni, aki annyira hülye, hogy ezt vállalja, vagy az, aki ott vett magának autószalont. A továbbiakhoz meg minden jót kívánok, kezitcsókolom, örvendtem.)

Viccet félretéve komoly, munkakeresős, önéletrajzírós, új korszak veszi kezdetét. Nincs pánik, nincs para, nyilván néha kicsit hangulatingadozós a dolog, mert nem vagyok ehhez hozzászokva, hozzá kell edződni a gondolathoz, de összességében azt hiszem, elég lazán kezelem az új helyzetet. P. nagyon cuki volt, azonnal megölelgetett és biztosított róla, hogy nincs világvége és hogy bármi lesz is, mellettem áll (szerintem azzal számolt, hogy majd nagyon kiborulok - igazából én is azzal számoltam -, de most az egyszer szerencséje volt és cool maradtam, nem is értem milyen megfontolásból). 

Szombatra egyeztetek időpontot fotóshoz, aki remélhetőleg egy remekbe szabott CV fotót csinál majd rólam, jövő hétfőre pedig már van is egy kávézgatós-beszélgetős időpontom P. egyik ismerősével a hamburgi egyetemen, aki ilyen munkakeresési ügyekben nagyon jól képben van és remélhetőleg pár hasznos tippet tud majd adni.

Összességében fogalmam sincs még, mit szeretnék, de mivel nem hajt a tatár és mivel a március még "berufstätig", azaz még hivatalosan munkavállaló vagyok, van időm szépen lassan mindenről tájékozódni és kitalálni, mit akarok. Maradjak inkább pár héttel/hónappal tovább munkakeresési státuszban, mintsem hogy kényszerből elvállaljak valami f*st, amivel nem vagyok elégedett és amiből nem lehet megélni. Értitek, na. Mivel több, mint három éve itt élek és dolgozom, ugyanúgy jogosult vagyok a munkanélküli ellátásra, mint bármelyik német állampolgár, akinek hasonló módon kimegy a talaj a lába alól, úgyhogy túl nagy világvége nem várható, minden rendben lesz.

Takinéni

A költözés óta ma volt itt először P. takinénije, egy szuper aranyos, idősebb hölgyemény, aki Fehéroroszországból származik és csak kicsit pötyög németül. Rend szerint egy kis, 100 éves, megsárgult lapú füzetkében levelezünk vele az aktuális teendőkről, miegymásról: itt szokta tudtunkra adni, hogy elfogyott a mosószer, vagy hogy venni kell wc tisztítót/vízkőoldót/miegyebet. Az új lakást még nem ismerte, csak P. régi fészkét, úgyhogy neki is új terep volt a mai móka. Soha nem találkoztam még a nénivel élőben, mert (nyilván) rendszerint munkaidőben jön, kéthetente egyszer, de amit az eddigiek alapján elképzelek róla, az valami nagyon aranyos. Ma este például, ahogy hazaértem a munkából, a következő két kép fogadott - amin aztán a könnyem is kicsordult a röhögéstől:

A fürdőszobában a két mosdókagylót konzekvensen felosztottuk magunk között P-vel: a bal oldali az enyém, a jobb oldali a zemberé. A mai happeninget a következőképpen képzelem el: jön a taki néni, szétnéz, nekiáll a mosdókat tisztítani, majd úgy dönt, hogy az úgy nem elég testvéries, hogy minden cucc az én oldalamon van (amiket nyilván csak én használok, mert női cuccok és szándékosan nem pakoltam át őket P. oldalára, mert megint megkapom, hogy túl sok a női cucc a lakásban, no comment) szóval nekiáll a testvériesség és egyenjogúság jegyében a fele cuccot átpakolni tőlem P-hez, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy női kézkrémtől kezdve a deón keresztül az arckrémen át minden átkerül P-hez, míg az én felemen megmaradnak az alapdolgok, amiket még a takinéni sem tudott elképzelni  másik oldalon, mert egyértelműen smink-és piperecuccok. Íme:
                                                                                                                        


A másik dolog, amin megborultam, az volt, hogy a kanapén katonásan rendbe állította a párnákat és a (rendszerint szanaszét heverő) rókámat, akit még D. lopott nekem tavaly a menzáról, ahova a háromurakkal ebédelni jártunk, beállította szépen a kanapé közepére, mint valami kis királyt a párnák közé. Mekkora jó fej mán a néni, bakter…, nem gyenge humora van!  :-)


Lámpabiznisz

Na az van kis kedveskéim, hogy itt ülünk a kanapén mindketten. P. focit néz, én pedig tudósítok. Közben azt az epres szmötyit isszuk pezsgővel felhigítva, amit a nyáron csináltunk és fagyasztottunk le rendkívüli előrelátásról téve tanúbizonyságot, mondván „majd a télen milyen jó lesz”. Legurultak, jó lett.

Voltunk ma délután egy lámpaboltban. Na AZ kérem szépen nem egy egyszerű lámpabolt volt, hanem úgy kell elképzelni, hogy adott az üzlet, ami valami olyan szinten tele van tömve mindenféle lámpákkal, hogy már csak előre kialakított kigyúrt járatokon lehet közlekedni. Az eladó, egy középkorú úriember (gyanítom, a tulajdonos), olyan tájékoztatásban részesített bennünket, hogy a fülünk kettéállt tőle. Fél óra lámpatanácsadás után (szavajárása volt a médindzsörmeni) mindent megtudtunk a témáról, amit csak ember megtudhat. Nem volt mondjuk teljesen haszontalan, hogy lyukat beszélt a hasunkba, mert végül rendeltünk nála egy lámpát (médindzsörmeni) a hálószobába. Amikor kifizettem az előleget, megkérdezte, hogy ugyan már az ország melyik részéből jövök, mert egy kis dialektust vél felfedezni a beszédemben. Mondtam neki, hogy azért, mert az nem dialektus, hanem akcentus és Hungáriából jövök. Erre mit mond? Óóóó, ott ő is volt a rendszerváltás körül többször is átutazóban és Budapest és a Balaton és hogy mekkora halmokban állt a kaja, pedig ő nagyevő, de kéremszépen azt az adagot, amit ott kapott, azt még ő sem bírta benyomni. Pffff… szép emlékek.

További nagy hír, hogy pénteken munka után megkaptam a kölcsön-bringát, amin letesztelésre kerül, hogy elég izom vagyok-e azzal munkába járni, vagy begyíkultam az elmúlt időkben és már csak a buszra és autóvezetésre vagyok alkalmas. Nos, azt kell mondjam, miután ma megtettem az első próbakört vele a munkába (igen, volt szerencsém szombaton 10-től 4-ig dolgozni), hogy eddig bejött, bár a seggem már most fáj pedig még nem is mentem vele olyan nagyon sokat. Fél óra oda, fél óra vissza, egészen oké, azt leszámítva, hogy izzadok, mint a ló, erre majd még ki kell találnom valamit (bár titokban azt remélem, hogy ha edzésbe jövök, akkor majd nem folyik a hátamon patakokban a verejték biciklizés közben). Az a terv, hogy amikor nem esik, minden nap bringával járok. Ha bejön, 2 hét múlva visszaadom a bicajt a gazdájának és veszek magamnak egy sajátot.

Öröm és bódottág

A szombat és vasárnap baromi megerőltető volt, nem is nagyon fecsérlem rájuk a szót, átköltöztünk nagy nehezen  az új lakásba, ami több mint remek, egyikünk jobban oda van tőle, mint a másik. Az egyik ilyen kiapadhatatlan örömforrás / folyamatos highlight például a fürdőszoba: 2 mosdókagyló, padlófűtés, zuhanykabin és überdimenzionálisan nagy fürdőkád, amiben ha kinyújtom a lábam, nem tudok hátra dőlni, mert elmerül a fejem.  A fürdőszobának köszönhetően a sok-sok vízben fürdés nem csak az én mániámmá vált (újra), hanem legnagyobb meglepetésemre P. is teljesen rá van feszülve a témára. Tegnap például a következő kis jelenet játszódott le:
Ülök nagy boldogan a fürdőkádban, sok hab és sok-sok forró víz társaságában. Hallom, hogy P. valamit heggeszt a nappaliban, mert nyitva a fürdő ajtaja, majd egyszer csak becsörtet hozzám a maga kis medve módján, megáll a kád előtt, szétnéz, örül egyet (ezt egyébként mindketten rendszeresen csináljuk, mert a fürdőszobával egyikünk sem tud betelni, annyira király), kicsit elgondolkodik, álmában csenget egy kicsit majd a következő díjnyertes kérdést teszi fel jómagamnak, aki közben épp merül:  - „Hozzak neked egy fürdési sört?”

Hozott. Ő a kád szélén ült, én tovább pancsoltam és ilyenformán benyomtunk két sört. Herrlich.

Utolsó éjszaka

Reggel 8-kor jönnek a költöztetős mukik. Öten.

Ma este / éjjel még pakolászom, a kanapét már szétszedtem 3 nagy darabra, az ágy fiókjait is kiszedtem alulról, egyet még alszom rajta és holnap kora reggel leépítem róla a matracot. A mosógéppel volt egy kis gondom, mert elfelejtettem leereszteni a vizet alulról, úgyhogy elárasztottam vele véletlenül a folyosót, amit aztán törölgethettem fel, még szerencse, hogy a felmosó szett még éppen nem volt elcsomagolva.

Azon morcogok egyébként éppen, hogy megrendeltük ezeket a remek kis megállni tilos táblákat mindhárom lakás elé (darabját kilencven euróért, csuhaj), rájuk van írva, hogy 31-én reggel 8:00 és 18:00 óra között nem ér a nevem a ház előtti 15 méteren, mert oda kell, hogy beálljon a teherautó, aki a cuccaimat furikázza, de mindezek ellenére jelenleg (péntek este 21:58-kor) 3 darab autó áll az ÉN 15 méteremen. Értem, hogy csak reggel 8-tól tilos, de kérdem én, KI az, aki szombaton reggel 8-kor elparkolja onnan az autóját? Igaz, ebben a játékban csak én győzhetek, mert írásos meghatalmazásom van a rendőrséggel elvitetni mindhárom autót, ha reggel 8-kor is még ott állnak, DE figyelembe véve, hogy a költöztetők összesen százötven eurós nettó órabérrel dolgoznak, nem lenne annyira vicces kivárni, amíg kijönnek a vontatóval reggel és elszállítják őket, mert nekem mindezt nyilván ki kell(ene)várnom és a várakozás sokba kerül. Hát mit mondjak? Izgalmas estének / reggelnek nézek elébe.



Szombaton költözünk

Kezd az agyamra menni az itthoni kempingezés. Dobozból élek, dobozból öltözöm, munka után minden este pakolok, csomagolok, kartonokat hajtogatok és hurcibálok. Lóg a belem. Ma este például leszereltem a fali polcokat, kiszedegettem (kivandálkodtam fogóval meg minden lehetséges eszközzel, ami kéznél volt) a falból a belefúrt csavarokat és tipliket, majd gipsszel begletteltem a lyukakat. Igazából ez utóbbi miatt hótt büszke vagyok magamra, bármelyik szobafestő megveregetné a vállamat. 

Szombaton reggel nálam kezdődik a móka, 5 költöztető segítségével belepakoljuk a lakásom tartalmát egy 7,5 tonnás teherautóba, majd eltoljuk az arcunkat P-hez, az ő cuccait is belenyomizzuk a kocsiba, majd mindennel feltankolva eltoljuk a szekeret az új lakáshoz és az öt költöztető és négy barát segítségével mindent szépen felhordunk az 5. emeletre. És bumm, így lett a chocapic.

A 3 lakás előtti parkolóhelyekre már elvileg kitették a megállni és várakozni tilos tábláinkat, P. már a saját lakása előtt és az új lakás előtt látta is őket. Én sajna már többször elmentem mellettük valószínűleg és minden alkalommal elfelejtek tudatosan odanézni és leellenőrizni, hogy ott vannak-e már. Na majd holnap reggel. Vagy holnap este. Vagy csütörtök reggel.

Ha tehetném, előretekerném az időt 4 nappal, vasárnap reggelre, amikor már az új lakásban ébredünk fel késő délelőtt a 120 kipakolatlan kartondoboz között, reggelire avokádót eszünk friss zsemlével és tejeskávét iszunk.

                                                image1.jpeg wird angezeigt.

Szüléselőkészítő kurzus

Benyaltam valami jó kis megfázást, ami abban nyilvánul meg, hogy tele a fejem takonnyal, de annyira, hogy hajnali 4 óta olvasgatok, mert ne...