Szombaton költözünk

Kezd az agyamra menni az itthoni kempingezés. Dobozból élek, dobozból öltözöm, munka után minden este pakolok, csomagolok, kartonokat hajtogatok és hurcibálok. Lóg a belem. Ma este például leszereltem a fali polcokat, kiszedegettem (kivandálkodtam fogóval meg minden lehetséges eszközzel, ami kéznél volt) a falból a belefúrt csavarokat és tipliket, majd gipsszel begletteltem a lyukakat. Igazából ez utóbbi miatt hótt büszke vagyok magamra, bármelyik szobafestő megveregetné a vállamat. 

Szombaton reggel nálam kezdődik a móka, 5 költöztető segítségével belepakoljuk a lakásom tartalmát egy 7,5 tonnás teherautóba, majd eltoljuk az arcunkat P-hez, az ő cuccait is belenyomizzuk a kocsiba, majd mindennel feltankolva eltoljuk a szekeret az új lakáshoz és az öt költöztető és négy barát segítségével mindent szépen felhordunk az 5. emeletre. És bumm, így lett a chocapic.

A 3 lakás előtti parkolóhelyekre már elvileg kitették a megállni és várakozni tilos tábláinkat, P. már a saját lakása előtt és az új lakás előtt látta is őket. Én sajna már többször elmentem mellettük valószínűleg és minden alkalommal elfelejtek tudatosan odanézni és leellenőrizni, hogy ott vannak-e már. Na majd holnap reggel. Vagy holnap este. Vagy csütörtök reggel.

Ha tehetném, előretekerném az időt 4 nappal, vasárnap reggelre, amikor már az új lakásban ébredünk fel késő délelőtt a 120 kipakolatlan kartondoboz között, reggelire avokádót eszünk friss zsemlével és tejeskávét iszunk.

                                                

Megint kepesztek

Ma este, munka után hazatérve a következő, nem mindennapi kép fogadott a fürdőszobában:

Egy üvegpohár és a fogkefém a wc csészéből lestek ki rám. Meglehetősen szokatlan csendélet volt, na. WTF??? - kérdezteja Babi néni is, joggal, majd hirtelen megvilágosodott: a pohár a falról jött, ahol egy ilyen gumi szívókorong segítségével az elmúlt 9 hónapban tartózkodott, benne a fogkefémmel.  A szívókorong 9 havi munka után feladta a harcot, amíg nem voltam itthon, egyszerűen elengedte magát és a benne lévő összes dologgal együtt belekamikázézott a wc-be. (És ez még nem a legrosszabb.) Ennek örömére a wc csészéből kitörött egy kb 10 centis darab. Mindez a lakásból való kiköltözésem előtt 2 héttel. 

Jellemző. Annyira jellemző... 

Mivel a probléma feltárása és megállapítása után nem jutott jobb az eszembe, leültem egy pohár bor társaságában a konyhába és röhögtem fél órát. Utána megírtam a fejleményeket az ingatlanosomnak, aki majd holnap biztosan tájékoztat róla, hogy vennem kell-e új wc csészét, vagy van valamiféle kiskapu, amivel ezt meg lehet úszni. Két héttel a költözés előtt. (Nagylevegőbeszívkifúj.)

Be kell lássam, hogy van öröm az ürömben, például az, hogy a kagyló széléből tört "csak" le egy nagy darab, így a rötyi se nem szivárog, se nem lyukadt ki, ami azért lett volna sokkal nagyobb tragédia, mert úgy még wc-re sem tudnék elmenni a következő egy hétben (vagy addig, amíg ki nem cserélik). Na AZ mekkora szívás lett volna!

Eksön van.

Alakulgatunk. Illetve inkább a káosz. A káosz növekszik. A nappaliba már nem lehet belépni, mert a plafonig érnek a kartondobozok, a ruháspolcaim 90%-a is dobozokban áll, már csak a legszükségesebb ruhadarabok vannak elő, akiket a következő 2 hétben hordani fogok. Stressznek egyelőre nyoma sincs, minden a tervezett irányba halad. A "csináljunk két lakásból egy harmadikat"- happeninget egy költöztető cég fogja lebonyolítani az irányításunk és némi baráti cipekedős segítségnyújtás mellett, remélhetőleg január 31-én, bár a megálmodott dátumunk alatt kicsit még rezeg a léc.

A lakásomat eddig egyetlen érdeklődőnek mutattam meg, aki a lakásnézés után azonnal igent is mondott, úgyhogy ebből akarva sem jöhettem volna  ki jobban, legfőképpen, mert egy hónappal hamarabb, azaz február vége helyett január végén szerettem volna hivatalosan lelépni és a csávó, aki a lakásomat átveszi, egy hónappal hamarabb szeretne beköltözni, úgyhogy mindenki boldog. Ez kérem szépen mázli. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos dolgaimat, amikre viszonylag sok pénzt költöttem a beköltözéskor - mint pl. hűtőszekrény - átveszi tőlem (azaz kifizeti az árát, amit én diktálok), mert neki meg szimplán jól jön. Zseniális.

Az egyetlen stresszfaktor (ha egyáltalán nevezhetjük annak) a régi főbérlőim voltak, akiktől a 2012-2013-as geislingeni mellékköltségelszámolást december végéig kellett volna megkapnom és akik szartak bele a határidő lejártába. Hogy stresszes volt-e? Igazából nem. Miután begyűjtöttem tőlük az elmúlt 2-3 hónapban e-mailben kettő darab írásos kijelentést is, mely szerint az elszámolást legkésőbb 2014 decemberében megkapom, halálos nyugalommal vártam, hogy beperelhessem őket hogy túllépjék a törvény által megszabott elszámolási határidőt. Miért? Mert sejtettem, hogy két lusta, sváb herével van dolgom, akik éjszaka otthon a pénzeszsákon gubbasztanak és reggelig szorongatják, nehogy valaki elvigye (a svábokról alkotott és némi egyéni tapasztalattal alátámasztott/fűszerezett, nem egészen pozitív véleményemet már úgyis ismerjük, ezt nem ebben a fejezetben fejtem ki újra, hanem majd egy másik alkalommal), szóval két büdös, lusta here, akik azt hiszik, hogy túlléphetik a határidőt és majd nem csinálok semmit, mert én meg a hülye külföldi fruska vagyok akivel mindent meg lehet tenni (nah lassan kezdenek kibukni belőlem az elfojtott agresszióim, de no para, mert Je suis Charlie, a sváb is ember, éljen a tolerancia.) Lényeg a lényeg, nem lepett meg, hogy nem kaptam meg az elszámolást (főleg azért nem, mert pontosan tudtam, hogy túlfizetésben vagyok, ezért nem sürgős nekik), így vártam egy kicsit, majd amikor mind a mai napig nem jött semmiféle reakció, reggel szép komótosan megírtam a két majomnak sms-ben (ez egyébként egy majom-házaspár!), hogy ha kedd 12:00-ig (azaz holnapig) nem kapom meg az elszámolást, sajnos kényszerítve érzem magam jogi segítség igénybevételére. Mit gondoltok, mit kaptam ma este e-mailben? Iiiigen, az elszámolást. Az első részét legalábbis, ami 2012-re vonatkozik. Kicsit keserűnek érzem, hogy ügyvéddel kell fenyegetőznöm, hogy ez a két majom megmozdítsa a seggét és elkezdje összeszámolni, mennyi pénzt is utaljanak nekem vissza, de még mielőtt felbosszantanám magam, leszögezném, hogy mindvégig a helyzet úrnője voltam és kicsit sem őrültem meg közben, sőt, ma este kivontam a - még nem véres - kardom és Geislingen felé mutattam vele. Az persze a két majom szerencséje, hogy ma este jelentkeztek (ami bizony benne van az általam szabott, holnap délig tartó határidőben), mert tényleg nem lettem volna rest ügyvédhez fordulni. (Nyilván ez nem akarás kérdése lett volna, hanem kényszer, de essen le a fülem, ha hagyom magam hülyére venni.)

Hát kis kedveskéim, ilyen vad dolgok történnek mostanában. Január végétől viszont minden jó lesz (bár már eddig sem nagyon panaszkodhattam), mert egy nagymancsú, szőke medve fog rám vigyázni minden nap és minden éjjel. 

Mindketten nagyon várjuk a hó végét. 

Találtunk lakást!!!

Az utolsó apróságokat még tisztázni kell, a napokban megkapjuk a bérleti szerződés tervezetet, amit ha minden jól megy, gyorsan alá is írunk. Mivel a saját (eddigi) lakásbérleti szerződésemet már hetekkel ezelőtt felmondtam, három hónap felmondási idővel, még azt kell valahogy elérni, hogy ne kelljen a hivatalos kiköltözési dátumot (február végét) megvárnom a költözéssel, mivel az új lakásba elméletileg február elejével költözhetnénk be, a szerződésem viszont február végével fut ki. Két lakást egyszerre nem fogok fizetni, bármi történjék is. Nyilván az lenne a legpraktikusabb, ha az enyémbe valaki február elejével beköltözne, így egy hónappal megrövidülne a kiköltözési határidőm. 

Az új kéró tulajdonosa egy finn pasi, aki egy ingatlanközvetítős cégen keresztül adja ki a lakását, mivel nem Németországban, hanem (logikus módon) Finnországban él. A múlt heti lakásnézés után azonnal leadtuk az "önéletrajzunkat." Ez egyébként egy vicc, hogy a lakáskeresés ennyire exkluzív geschäft lett, majdnem olyan szar, mint amikor az ember új munkát keres: önéletrajz, hol dolgozol, mennyit keresel, hogy hívják a nagymamát, miért akarsz pont ebbe a lakásba költözni, dohányzol-e, van-e háziállatod, adjál be keresetigazolást, adjál be ezt azt amazt, a seggedbe is benéznek, hogy minden rendben van-e veled, hihetetlen. Nem elég egy-egy objektumra simán igent mondani, ha megfelel az ember elvárásainak, hanem a kegyet ki kell érdemelni, hogy a százhuszonnyolc másik jelentkező közül, akik ugyanezt a lakást akarják megkaparintani, pont te kapd meg mégis. Őrület. Elég hullámzó volt a hangulatom és a hozzáállásom az egész keresgéléshez, mivel egy újabb költözés nyilván a hátam közepébe nem kellett, P-vel viszont csak így tudunk összeköltözni, mivel sem az ő lakása, sem az enyém nem alkalmas a mocskos kis terveink megvalósítására. Volt egy olyan B-terv is, mely szerint (mivel a saját lakásomat már hetekkel ezelőtt felmondtam) ha nem találunk megfelelő új lakást és lejár a három hónapos kiköltözési határidőm, beköltözöm P-hez. Nyilván ez a verzió volt számomra a legkevésbé tetszős, mivel nem igazán tudom magam elképzelni a lakásában hosszú távon. (Meg nyilván más dolog a hét hét napjából ötöt úgy ott tölteni, hogy csak úgy ott vagyok, meg más dolog a hét minden napját úgy ott tölteni, hogy ott lakom. Nám jó - montaja Babi néni és baromira remélte, hogy ez nem következik be.

Visszakanyarodva tehát az új lakáshoz: összeszerkesztettünk egy rendkívül meggyőző személyes dokumentumot, amiben kifejtettük, hogy mennyire végtelenül jó fejek vagyunk mindketten, mennyi pénzt keresünk együtt egy hónapban, mivel foglalkozunk és csatoltunk hozzá egy nyári Elba-partos közös szelfit is, amin mindketten mosolygunk a kamerába, mint a vadalma. (Monnyuk ha P. a szerkesztéskor megkérdezett volna, hogy melyik közös fotónkat választanám, biztosan nem amellett tettem volna le a voksomat, amit végül kiküldtünk, mert a képen úgy nézek ki, mint egy bandzsa hörcsög.) A finnünket mindenesetre a szuper kis PDF dokumentumunk úgy tűnik, meggyőzte, mert az ingatlanközvetítőnk másnap megkeresett bennünket és közölte, hogy Jouluoukki telefonálni szeretne velünk, mert mi vagyunk a favoritok és addig nem hív fel mást, amíg velünk nem beszélt. Ezzel persze mindkettőnknek okozott egy álmatlan éjszakát, mert úgy rá voltunk izgulva a témára, hogy aznap este egyikünk sem bírt elaludni. Másnap este telefonáltunk vele 20 percet, megbeszéltük az élet nagy kérdéseit, ő nyilatkozott, hogy alszik rá egyet és másnap informál bennünket, hogy akarja-e, hogy a lakásában lakjunk. Aznap éjjel persze megint nem aludtunk az izgatottságtól, másnap munka közben is ki-kiesett a toll klaviatúra a kezünkből, majd jelentkezett végre a közvetítős nő és közölte velünk, hogy megnyertük a hangszórót. Dióhéjban ennyi.

A karácsony első felét Ripityomfalván töltjük a szülőknél, jelenleg is innen, Németország közepéről osztom az észt. Huszonötödikén reggel szépen visszatoljuk a szekerünket Hamburgba és ketten ünneplünk tovább, majd huszonkilencedikétől január másodikáig Dániában ünnepeljük az újévet egy elhagyatott kis kunyhóban a senki földjén valahol az északi tenger partján.

Továbbá: szombaton leadtam a Háromuraknak a batmobilt, miután szépen kiporszívóztam és lemosattam a benzinkúton, íme az utolsó kép (hüpp-hüpp-hüpp):

Barfuß am Klavier

A karácsonyi csomagocskák jól működnek, eddig mindenkinek csupa jóság volt bennük. P. az én csomagjaimhoz szuperul passzoló, 24 darab piros alapon fehér pöttyös papír táskákba rejtette az ajándékokat, ami külön vicces volt, mert nem tudhatta, hogy én is piros alapon fehér pöttyös csomagoló papírral fogom díszíteni az adventi naptárakat. (Azt hiszem, elérkeztem a pöttyös életszakaszomba. Majd biztos elmúlik egyszer ez is, mint minden más.) Hasonló rugóra jár az agyunk, mivel mindketten olyan dolgokat vettünk az ajándékok alapjául, amiket valamilyen formában össze lehet hozni az eddig közösen eltöltött 9 hónappal: az én első adventi ajándékom P-nek egy Maria Solheim CD volt, (lásd itt: második randi, koncert), tőle pedig megkaptam szintén CD formájában Puccini Bohémélet operáját, amiről nem vagyok biztos, hogy itt a blogon tudósítottam anno, mindenesetre ez volt az első közös opera látogatásunk, ahol egy (azóta közös) barátunk szintén énekelt. A Maria Solheim koncertről egyébként mindkettőnknek a hülye kőangyal jut először az eszébe, ami mindvégig meggátolta, hogy bármiféle fizikai közeledés is végbe menjen, mert be volt ékelődve közénk és egyben órákon keresztül beleállt a hátamba, ami nem volt túl komfortos érzés.

Ma szabadnapom van, itthon nyuszogok és hallgatom hogy Barfuß am Klavier, készülgetek az esti nagy eseményre, ahol P. és 3 barátunk DJ-zik és ami egyben a szülinapi bulim. Tek jó lesz. Íme:

Adventi naptár

P-vel adventi naptárazunk. Meghúztunk egy felső limitet, mennyibe kerülhet a 24 ajándék összesen maximum és december 1-től ugyanazt a minden nap egy ajándékot kibontós játékot játsszuk, mint tavaly ilyenkor a három urakkal. Az én csomagocskáim már készen vannak (P. szerintem még sehol sem tart, úgyhogy nagyon remélem, hogy a jövő héten alkot valamit a témában és nekem is lesznek ajándékaim, nem csak neki). Hogy mi van a kis összehajtogatott papírságok belsejében, nem merem ide leírni, mert hátha titokban olvassa az illetékes a blogot néha. Akit érdekel, annak december 1 után elárulom.

Közben minden hétvégén megnézünk száz néhány lakást, készülünk a karácsonyra, amit részben itthon töltünk, részben P. szüleinél, előre örülünk a szilveszternek, ami innen nem messze, Dániában lesz, tervezgetem a jövő év elejét, amit nagy valószínűséggel batmobil nélkül fogok kezdeni, mivel a mostanit az év végén leadom a három uraknál, céges járgány gyanánt. Az az ördögi gondolat fordult meg a fejemben, hogy mi van akkor, ha nekem nem is kell másik autó? De kell! Mindamellett, hogy megspórolnék egy valag pénzt az ily módon be nem fizetett adón és biztosításon, arról nem is beszélve, hogy magát az autót is meg kellene vennem, ami szintén nem tartozik a nagyon spórolós programok közé, igazából nagy kedvem lenne biciklivel járni. Hogy ez a lázálom meddig tart, nem tudom még megmondani, minden esetre meglehetősen elszánt vagyok és ha a próbakör jól megy a következő héten (biciklivel dolgozni menni!), januártól feladom az autós luxust és átállok a télen-nyáron biciklizésre. (Tudom, most páran röhögnek a markukba, P. is kuncogott, amikor a tervemet vázoltam neki, de majd mindenkinek jól megmutatom, hogy kell felhagyni a konformista életformával és télen a biciklin megfagyni).

Winnetou és a motoros csávó

Mondjuk ki nyíltan: szar napom volt ma. Az estét a következő két történés mentette meg:

Nr1:

Úton a batmobillal munkából hazafelé, nyomorgunk a dugóban egyik piros lámpától a másikig. (Hédervári dialektusban szólva "nyeszpetülünk".) Egyszercsak feltűnik egy motoros mögöttem, akinek a hőmérőzését először csak a visszapillantóból követtem nyomon, majd időről időre sikerült neki befurakodnia a mellettem haladó sávba. Kilestem hát oldalra - mer méne, legális! - a motoros meg ezzel egy időben belesett az autóba. Kedves mosolya volt. Elindult a sor, 20 méter múlva újra piros a lámpa, látom ám, hogy a motoros megint mellettem somolyog befelé az autóba. Nem bírtam hát tovább, nyíltan felvállaltam, hogy mindketten egymásra nézegetünk és kivigyorogtam én is az ablakon. Szerencsére gyorsan zöld lett és nem kellett vállalnom a tettem következményét, még rötyögtem is magamba, hogy höhh, lemaradt mögöttem, egészen addig, amíg a következő lámpa piros nem lett. A motoros persze megint megtalálta a módot mögülem mellém kepeszteni, majd megint bemosolygott az ablakon. Én megint kimosolyogtam, majd ő beintegetett, amire én visszaintegettem. Tisztára, mint az oviban. Közben azon járt az eszem, hogy nem én voltam nem is csináltam semmi rosszat, hiszen mekkora bunkóság mán ignorálni, ha valakire rámosolyognak? Én csak kedves vagyok, különben is szar napom van és tessék, itt egy motoros, aki nem is ismer és milyen kedvesen integet a piros lámpánál. Miután gondolatban tisztára mostam a lekiismeretemet - mer méne, legális! - elértünk kb a 100. piros lámpához, ahol egy felfelé mutató hüvelykujjal kísérletet tettem szavak nélkül megdícsérni a motorját, ami valami böszme sok lóerős Suzuki versenymotor volt. Csávó vette a lapot, látszott hogy örül, majd egy hátrafelé mutató kézmozdulattal jelezte, hogy elvisz egy körre. Közben újra zöld lett, gázt adtunk, én lehagytam, ő utolért, majd az utolsó előtti lámpánál megint piros, én  röhögve szántam-bántam tettemet, hogy erre most ugyan mit fogok mondani, ha megint mellém jön, majd lássatokcsodát, újra utolért. Lehúztam az ablakot és mondtam neki, hogy köszönöm a meghívást, de túl gyáva vagyok az ilyenhez. Jött persze az ellenszél, mely szerint légyszi-légyszi menjek vele, ő tud ám vele lassan is menni, majd szerencsére megint zöld lett, én még egyszer megköszöntem a kedves felkérést, mosolyogtam egy sort és lefordultam a mellék utcába parkolóhelyet keresni.

Nr2:

Miután hüledezve ugyan, de 100%-kal jobb hangulatban kiszálltam a batmobilból, gondoltam bemegyek a sarki törökhöz egy falafelre/dönerre, mert egész nap csak egy zsemlét ettem és már az éhhalál küszöbén álltam. A török csávó a pult mögött nem beszélni túl jól német, vagy én beszélni nagyon rosszul török, mindenesetre minden általa feltett kérdésre kétszer vissza kellett kérdeznem, hogy wie bitte?, mert nem értettem, mit akar. Nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy megbeszéltük, mit szeretnék, majd azt kérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e?, amivel őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni, mert hát ezt most mé kérdezed tőlem, bölcs Winnetou? Persze, minden rendben - montaja Babi néni, majd hozzátette, hogy a dönert csirkehúsból kéri, mert nem szeretni bárány hús. Csávó áll a pult mögött és bámul. Nem teljesen értettem, hogy most mi ez az áramkimaradás, én nem voltam elég világos, vagy félreértettem valamit..., kicsit aggódtam is tán, hogy mélázgatás közben véletlenül mégis a bárányból nyeszetüli le a cafatokat, én meg majd az hajába kenem, mert tényleg nem szeretni bárány, majd hirtelen felébredve a rám bambulásból belenyúlt egy nagy, porcelán edénybe, kivett belőle egy NYALÓKÁT (!) és rajongása jeléül rendkívül nagylelkűen nekem adta. 

Beszarás Danke schön - montaja Babi néni és elnyomta a kitörni készülő, artikulálatlan röhögést. Próbáltam nem ránézni Winnetoura, mert miután a motorossal akaratlanul is beszédbe elegyedtem vezetés közben, nem tudom, mi vár rám a dönerezőben, ahol se gázt adni nem tudok, se az ablakot felhúzni nem tudom a betüremkedő Winnetou előtt, a kaja nélkül meg elszaladni mekkora tulokság mán...?! Miután emberünk becsomagolta elvitelre a tápot, az egyik mellettem sorban álló nő megbámulta a nyalókámat, majd amikor magyarázatképp gyorsan hozzáfűztem, hogy Winnetoutól kaptam az imént, nevetve megjegyezte, hogy "A te estéd akkor már megvan mentve!"

És tényleg meg volt mentve.