Mondd, hogy Muffel!

Mivel már rég volt szó a három urakról, a mai bejegyzést nekik szemtelen szentelem:

D. hetek óta annak örül, hogy két füle van, mégsem szatyor ha azt mondom "Muffel". (Magunk között ez a titkos beceneve az egyik haverspannak, akinek a szervizében a gumicseréket csináltatjuk és aki nem mellesleg - mesterségem címere - régebben strici volt. Jó fej egyébként, a beceneve pedig arra utal, hogy néha kicsit morgós.) Úgy tűnik, az u betűs szavaknál erősebben kivehető az akcentusom (ami minden alkalommal vita tárgya, hogy francia, norvég, dán, vagy holland-e), vagy az is lehet, hogy csak hülyén hangsúlyozom, bár az említett szónál - szokatlan módon - nem hallom a különbséget aközött, ahogy én mondom és ahogy ők mondják.

- Khátá, légyszi mondd, hogy Muffel. (Nem szoktam elrontani a szórakozását, minden felkérésnek eleget teszek)

- Muffel.

- Khhhhhhhhhh höhöhöhöh... (és közben próbálja utánozni.)

Ma bekövetkezett a nem várt tragédia:

- Mondd, hogy Muffel.

- Muffel.

- Wrrrrááüüür héééjjj, ezt teljesen normálisan mondtad!

- Wow, tényleg?

- Ez nem jó így! Mondd még egyszer, hogy Muffel!

- Muffel.

- Üüüüü... ez így nem jó!

- Látod, annyit mondattad velem, hogy elromlott...

(Közben ordít O-nak a csarnok másik felébe:)

- O! Hallottad ezt? Elromlott Muffel!

- Ugyan már D, szerintem holnapra minden újra rendbe jön és megint nem fogja tudni rendesen kimondani.

Ohne anzuklopfen

3 napja nincs a lakásomban internet, mert felmondtam az eddigi szerződésemet, így az volt a terv, hogy itthon megírom az új posztot, a munkahelyemen pedig feltöltöm a blogra, közben viszont rájöttem, hogy én vagyok a technika ördöge, mert ééén Wilsooon tök egyedül megbuheráltam a telefonomat és az iPhone internetkapcsolatát valahogy át tudtam vinni a laptopomra, amit magam sem hiszek el, hogy sikerült, de működik. Az úri közönség tapsol. Mindenesetre remélem, a héten eljutok odáig, hogy sikerül új szerződést kötni és végre lesz a hülye mobil internet helyett rendes, vezeték nélküli kapcsolatom.

Továbbá: meg kell állapítsam, hogy új adatátviteli funkciókat fedezek fel a blogon/bloggal, amik segítségével egyszerűen kilövöm a burkolt infót innen (vélemény vagy az egyszerű, szokásos blablabla formájában) az éterbe, ami a google translator segítségével eléri a célszemélyt. If you know, what I mean...

Hogy miről van szó? Arról, hogy állítólag bizalmatlan vagyok. Nem is vagyok! Ez elgondolkoztatott. Nagyon. El kell ismernem: 50%-ban igazat kell, hogy adjak a vád képviselőjének: megfigyeltem és tényleg páncélfalat húzok fel magam köré, amin lehetetlen elég nehéz átmászni, és akinek mégis sikerül, további buktatókba ütközik kételkedés és gyanakvás formájában. Basszus, nekem ez eddig nem tűnt fel, nehéz ügy, régebben nem voltam ennyire bezárkózó. Az ok – szerintem – abban rejlik, hogy miután két és fél éve Németországba költöztem, (részben) M-nek „köszönhetően” már a kepesztésem legelején megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember kizárólag CSAK magára számíthat.  Annak ellenére, hogy előtte letette a nagy szent esküt, hogy mindenben számíthatok rá és a kiköltözésem után segíteni fog, nem tette meg.  Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy pofára ejtett, ami az akkoriban még kapcsolatnak hitt (de végül mégis inkább csak afférnak definiálható) viszonynak a nyakát törte és kénytelen voltam pár hónap várakozás és abban való értelmetlen reménykedés után, hogy ez majd változni fog, mégis kiadni az útját, levonva az azóta alkalmazásra kerülő, keserű tanulságot: ha nem engedek senkit túl közel magamhoz, nem eshet bántódásom. Hogy miért? Mert a csalódás így fele annyira fáj, mintha olyasvalaki ejt pofára, akiben teljesen megbízom. Ennek ellenére be kell látnom, hogy – ha nem is bontom le teljesen a magam köré épített falamat, mert nem akarom – arról azért nem ártana gondoskodnom, hogy legyen rajta egy titkos kiskapu, egy apró átjáró, amin csak az(oka)t engedném be, aki(k)ben titokban mégis teljesen megbízom, akkor is, ha kifelé ezt nem mutatom. Micsoda furmányos ötlet. Spanyolviasz kettőpontnulla.

Mit is mondhatnék? Összegzem a tanulságot: kívülállóként nézve a dolgot, nekem biztosan nem lenne türelmem saját magamhoz, aminek tükrében nagyon hálás vagyok, hogy mégis van, aki ennek ellenére megpróbálja bevenni a váramat, első blikkre támadásnak tűnő, de igazából építő jellegű (azaz falat lebontó) kritikával és nem sértődik meg, ha néha visszapattan róla, hanem tovább próbálkozik, és ha kell, ezt belemondja az arcomba. Mert néha kell.

A bizalmatlanságról eszembe jutott egy József Attila vers, a „Kopogtatás nélkül”, amit úgy tűnik, németre is lefordítottak. Új projekt: be kell szereznem a kötetet mindenképpen.

Ohne anzuklopfen

(…)

Wenn ich dich lieb gewinne

kannst hereinkommen ohne anzuklopfen

doch überlegs dir gut

es würde mich kränken, solltest

du mich dann lange meiden.

...amennyiben megtaláltad a blogot a segítségem nélkül, gratulálok, dárling!

Furcsa érzés, hogy valaki képes a blogomat google fordítóval olvasni, egyben arra kényszerítve vele, hogy átgondoljam, amit leírok - nem mintha eddig túl sok szalonképtelen történetet sorakoztattam volna fel, mégis teljesen transzparenssé teszi a fejemben cikázó és itt - a fél világ előtt, nyilvánosan - manifesztált gondolataimat. Kicsit még talán örülök is neki, mert ez által is szokom ezt a számomra merőben új helyzetet: azt, hogy valakinek szabad bejárása van a már rég óta zárt rendszerként működő kis privát szférámba, amiről az eddigi (germán) kispajtások mind visszapattantak. Légy szíves, szelídíts meg! - mondtaja Babi néni mondta a róka. (És első lépésként megmutatta a kis hercegnek a blogját.)

Továbbá: őzhús rulez kedveskéim, őzhús rulez! Ma autóelhozás közben egy ismerős Mercedes márkakereskedőnél az egyik szerelő a szervizből - aki hobbi szinten vadászik - "megdobott" bennünket hétfőn lőtt őzcombhússal. Remélem (**kacsint-kacsint) a séfbácsi átvállalja az elkészítését, mert én még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy szeretnék belőle enni, mindenesetre amikor a vásárlási lehetőség szembejött, egy pillanatra elvakított az afelett érzett vad öröm, hogy majd P. mennyire fog örülni, ha egy emberes porció friss őzhússal állítok haza és csak miután megvettem, jöttem rá, hogy én nem is biztos, hogy szeretem. Blöeh. Különben meg ha az ördöghal arcát megettem, ez tuti nem fog rajtam ki.

Balti tenger - próbanyaralás

Az elmúlt négy nap remekül telt, az együtt nyaralás tesztprogram 2.0 hivatalosan is működni látszik: nem gyilkoltuk egymást halomba és nem is veszekedtünk, kicsit se, sőt, még azt is majdnem birka türelemmel viseltem - ami egyébként egyáltalán nem jellemző - amikor péntek éjjel P. a bedugult orra és a vacsorához elfogyasztott nagyobb mennyiségű bor miatt ordítva horkolt bele a fülembe és az éjszaka felébresztős dühroham helyett egy fél órányi sikertelen "de akkor is elalszom"-mondogatás után egyszerűen feladtam, fogtam a takarómat és átmentem a nappaliba aludni.

A kis piros, norvég kinézetű fakunyhónk a tengerparttól ötven méterre volt, minden nap baromi nagyokat sétáltunk, este pedig grilleztünk, miután a szereposztást nagy egyetértéssel úgy alakítottuk, hogy P. mindenkori felségterülete a konyha lett, azaz (általában egyébként is) ő a főszakács, én pedig a kukta, aki asztalt terít, feltölti a poharainkat, bepakol a mosogatógépbe/kipakol a mosogatógépből és nagyjából folyamatosan pakol a séf után.

Újra itthon... de nem sokáig

Zúzós hetet zártam, ismét sikerült több, mint 1400 kilométert megtenni 4 nap alatt. Excellent. Kezdem az elején: csütörtökön elmentem Ripityomfalvára, (időközben persze már megjegyeztem a helység rendes nevét, de már olyan jól rááll a kezem, hogy maradunk ennél), ami több volt, mint praktikus, mert így nem kellett 7-8 órát egyben levezetnem Hamburgból Geislingenig, hanem Németország kellős közepén, félúton, pontosan 400 kilométernél tartottam egy ottalvós pihenőt P. szüleinek a rezidenciáján. Az utazást megelőző ginisz-gonosz hozzáállásom ellenére is be kell, hogy ismerjem: jó vót. Bár igaz az is, hogy amikor megláttam a Hessen táblát az autópályán (azaz amikor átértem a rendkívül biztonságos Hamburg és a meglehetősen biztonságos Niedersachsen tartományokból a piros veszélyfokozatú Hessen szövetségi államba, ahol Ripityomfalva is leledzik), azért belém állt az ideg, de ügyesen úrnője maradtam a helyzetnek és nem menekültem el mégsem. A szülők mindketten cukik voltak (kiderült, hogy a mamának az a növény a kedvence, amit tök véletlenül beválasztottam, tele volt vele a kert meg az egész ház), este grilleztünk és iszogattunk, P. direkt a kedvemért vett indokolatlan mennyiségű lazacfilét is, mert sejtette pontosan tudta, hogy a vacsorára szánt véres és egyéb vörös húsoktól ki fog verni a víz, menekülési rohamot kapok és a szülők által okozott alap-stresszt ha még a hússal is megfejeli, lehet, hogy elhúzom a kondenzcsíkot... 

Ezt a képet valahol az erdő közepén lőttem, ahova pléden fetrengési céllal mentünk, mielőtt elkezdődött a hardcore grill-vacsora.

P. ezt-azt gondolom mesélt a szüleinek, hogy mégis legyen valami fogalmuk a rájuk leselkedő, Hamburg felől érkező veszedelemről, de azzal nem számoltam, hogy a házuk küszöbét átlépve, mamával kezet fogva, papa első, rendkívül kedves reakciója ez lesz:

- de most mé, nem is olyan kicsi, nézd csak, anyádnál egy centivel sem kisebb! (és igen, ez rám vonatkozott.)

Másnap mindketten útnak indultunk, P. vissza Hamburgba, én pedig délnek, ahol előbb egy pizza erejéig tiszteletemet tettem Niederstotzingenben Andreas családjánál, majd elvágtattam hűséges paripámmal Geislingenbe, ahol összeszedtem EM-et munka után és kezdetét vette a régen várt móka: evés, ivás és magunknak örülés, amiben mindketten elég jók vagyunk. Tudtam, hogy péntek estére valamit tervez, de nem volt hajlandó elárulni, így az utolsó pillanatig informálatlan maradtam: meglepetés volt, hogy amíg ő este a fitness-stúdióban edz, addig én ugyanott kényeztetésben részesülök: bemelegítésnek masszázsfotel, majd vízágyas masszázs, szolárium, kávé, epershake, szauna... mindent, amit akartam, kipróbálhattam korlátlanul, tök jó volt. Miután a hétvégét az elhízás jegyében töltöttük, vasárnap dél körül haza indultam, majd út közben sikerült megállapítani, hogy az almás telefonom - akitől sokkal több szolidaritást vártam volna - az éjszakai update után szépen kikapcsolt és vissza, majd minden ujjlenyomat meg egyéb azonosítási beállítások ellenére a PIN kódomat kérte, amit természetesen nem tudtam neki prezentálni, nem véletlenül volt beállítva az ujjlenyomat beolvasás sem, hogy ilyeneket ne kelljen megjegyeznem. Mindössze annyival nem számoltam eddig, hogy a kikapcsolás után minden esetben kell a hülye, nagyon hülye PIN kód is. Yeah. Ez egyben azt jelentette, hogy nem tudok sem telefonálni, sem e-mailt olvasni (mert az alap internetkapcsolatom sincs meg bejelentkezés nélkül), nem kapom meg az sms-eket és felhívhatatlan vagyok. Minden mást lehetett csinálni (fényképezni, régi üzeneteket és e-maileket olvasni stb), csak azt nem, ami egy egyhuzamban levezetett, 700 kilométeres úton fontos: TELEFONÁLNI ÉS ESEMESEZNI! Tudtam, hogy P. aggódni fog (és mint kiderült még páran mások is, bocsánatot kívánok!), mert már a kora reggeli üzenetére se válaszoltam, mert akkor még kómában hevertem, utána meg, amikor elindultam haza, nem volt már rá lehetőség, mert a telefon lebutította magát, így nem volt más választásom: hazavezettem rekordgyorsasággal, mindössze 6 óra alatt és itthonról küldtem neki választ. Szegény... eléggé ökölbe volt szorulva, nem is volt semmi cirkusz, csak egy válasz sms-ben boldogan megállapította, hogy Schatz lebt, majd áttolta a szekerét az ő barlangjából az enyémbe és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A hét második felében újabb eltűnési hullám közeledik: kihasználva, hogy május elseje idén csütörtökre esik, péntekre szabadságot vettünk ki mindketten és szerda estétől vasárnapig elzúzunk a (Hamburgtól egyébként autóval egy másfél óra alatt autóval megközelíthető) Balti tengerhez egy part menti kis kunyhóba semmit tenni. Jíííhááá!

Mielőtt vééégleg elmegyek...

...kapsz egy képet rólam  írok egy végleg elmenés előtti utolsó blogbejegyzést, hogy az emlékem fennmaradjon az utókorra.

Holnap a hivatalban indítom a napot a Polgár úrnál a Jenőnél a hivatalba' , ahol szépen átjelentem magam az új lakhelyemre, majd beülök a batmobilba és elhajtok az innen 400 kilométerre fekvő Ripityomfalvára. Hogy jófejnek tűnjek (a telefonos segítség igénybe vételével) vettem ma kék hortenzia növényt is, kék színű cserépben, még kis rózsaszín textilmadár is ül a tetején. Beszarás. Ha ettől nem dobják el magukat P. szülei, akkor semmitől. Tudom, csak úgy ömlik belőlem a cukiság:

Ha túléltem a csütörtök éjjelt Ripityomfalván, péntek reggel tovább indulok Geislingen és Niederstotzingen felé, ahol a végcél természetesen EM bunkerja lesz, már megfenyegetett vele, hogy fél 5-re kell odaérnem, mert este fél 6-kor már valahol máshol programunk van, amit nem árul el, hogy mi... Nehéz napok, de főleg nehéz hétvége elé nézek, azt hiszem.