Berlin

Tegnap Anjánál voltam Berlinben. Mivel semmi kedvem nem volt szegény Zsolti járművet az előttem álló összesen 600 km-rel terhelni, kerestem magamnak szépen fuvart a blablacar.de-n: odafelé egy Rolf nevű, 24 éves csávóval utaztam, de annyira kiütött a szombati fél8-kor kelés, hogy nem nagyon voltam közlékeny állapotban, leginkább végigaludtam a 2 és fél órás utat. Előtte telefonon megbeszéltük, hogy minden rendben, együtt utazunk, majd sms-ben elküldte a címet, ahol tali: "metrómegálló Barmbek, a másik oldalon, a régi Herti-nél" (beim alten Herti). Pfff... montaja Babi néni. Barmbek még rendben van, azt tudom, hogy tőlem pontosan 2 metrómegállóval van odébb, remek, de mi/ki az isten a Herti? Épület? Üzlet? Ember? És miért régi? Van új Herti is? És melyik a "másik" oldal? Van egyáltalán alapértelmezett oldal?

Minden igyekezetem ellenére nem tudtam megfejteni a kódot, így hát odaérve a metróval meg kellett kérdeznem egy csajt az egyik pékségben, hogy hol találom a régi Hertit... Ez itt úgy tűnik közismert dolog, mert simán tudott segíteni, így ímehát megleltem hazámat rátaláltam Rolfra.

Visszafelé egy Jakob nevű, 22 éves főiskolással utaztam, aki 2 haverjával tartott egy berlini gyógyszerész buliból hazafelé. Kiderült, hogy az útjuk átvezet azon városrészen, ahol lakom, így egészen a bejárati ajtóig hoztak. Meg kell állapítsam, hogy nagyon megérte az utazásnak ezt a módját választani,  mivel a saját autómmal egy teljes tank benzint biztos, hogy elfogyasztottam volna (kb. 75 EUR), vonattal kb. 120-ból jöttem volna ki, így meg az oda- és a visszaútért egyben fizettem kemény 29 EUR-t az összesen 600 km-re, arról nem is beszélve, hogy így remekül lehet ismerkedni is.

Hazaérve - dobpergéééés - összeszedtem szépen a kocsikulcsot a lakásból és elslattyogtam Zsoltihoz az egyik mellékutcába, majd elvittem a benzinkútra, ahol - mivel szegénynek a bal első kereke feltűnően laposabb volt az optimálisnál - szépen mind a négy kerékbe "utántöltöttem" a guminyomást (csókolom, Evetke vagyok, kérek szépen két csomag guminyomást), hogy egyformák legyenek. Mindezt én, Wilson, egyedül. EM ki is röhögött utána skype-on, mert mondtam neki, hogy azon is látszik, mennyire ráfeszültem az "autószerelésre", hogy a kezeim is hótt feketék lettek, pedig csak a kis szelepsapkákat kellett lecsavarni, rányomni a gumicsövet, amiből a levegő jön, majd visszacsavarni. Nekem mindenesetre sikerült úgy összekenni mindkét kezem, hogy úgy néztem ki, mint aki az egész autót darabjaira szedte, majd újból összerakta.

O. hülye ötletei

- Khátá, azt gondoltam, újra regisztrálnunk kellene téged finya-ra.

- NEM !!! (Ez az a hülye, nagyon hülye internetes társkereső, ahol a lábfétises, meg a többi elmebeteg is megtalált egy fél évvel ezelőtt, szintén O. ötlete nyomán. Igaz, EM-et is ott szedtem össze, de ő volt a kivétel, aki erősíti a szabályt.)

- Höhöhöh. Miért nem? Szerintem tök jó lenne.

- Persze, marha jó lenne, te biztos remekül szórakoznál. Megismétlem a válaszomat: N-E-M, SOHA TÖBBÉ!!!

- Khátá, találnunk kell neked egy megbízható, művelt hamburgit.

- Jó de miért pont a finya-n akarod? Az minden hülyék gyűjtőhelye, akinek nincs ki mind a négy kereke, mind ott van. Ha már tényleg vállalkozni kezdek a témában, akkor inkább speed dating, de szerintem nem állok még erre az egészre készen.

- NAGYON JÓÓÓ! Speed dating az még jobb, oda tudunk együtt menni!!! Juhú!

Nem könnyű, amikor így elkezd valamiért lelkesedni, mert rend szerint nem szoktam megúszni, hogy megkapjam belőle a részemet. Speed dating bazeg, speed dating. EM-mel még javában a szilveszterre gyúrunk, O. meg már a következőn "dolgozik"... Ahelyett, hogy magának találna inkább valami kevésbé elmebeteg ribit, mint a legutóbbi, engem akar mindenképpen kiházasítani.

H - M

Ma visszakaptam Zsolti járművet, semmit nem kellett rajta megszerelni, csak az ablaktörlő lapátokat cserélték ki, ami nem tudom, hogy megnyugtat-e, vagy inkább ez már az úgyis mindegy minden- kategória... Műszaki vizsgára mindenesetre már nem fogom elvinni jövő októberben, mert nem menne át rajta, addig különben is még annyi idő van, hogy azalatt Timbuktuba is költözhetek akár, ott meg úgyse kell autó... 

A szerelőnek mondtam hétfőn, amikor ott hagytam a járgányt, hogy egyetlen megjegyzésem van csak, a műszerfalon a kis lámpa valószínűleg kiégett, mert ha sötétben vezetek, nem látom, mennyivel megyek.

- áááh, neeeem, a fényerősséget be lehet állítani, látod, itt ni (és rámutat arra a gombra, amivel az órát állítom be: balra tekerve H, jobbra M.)

- deh deh deh nem, szerintem az nem az - montaja Babi néni. 

- dehogynem (és közben már tekeri is el), látod, már világosabb is! (persze, az eszed tokja, az a világosabb!)

Nem akartam okostojás lenni, de délután 13:00-kor természetesen látom a műszerfalat, mert világos van és mivel tekergetéssel az órámat sikeresen el is állította, még mindig fenntartottam azt a véleményemet, mely szerint az nem a fényerőszabályozó H mint high és M mint medium gombja volt, hanem az óra H mint hour és M mint minute bütyke, de hát ugye kettőnk közül nem én vagyok a szerelő.) 

Aztán persze rájött ő is, én meg elmentem a csarnok mögé röhögni.

Boris Becker

Ma reggel munkába menet rádiót hallgattam (ezzel aztán le is buktam, igen, csereautóm van, mert Zsolti kicsit a szerelőnél lakik a héten), amiben a műsorvezető visítva röhögve közvetítette valamelyik tegnap esti tévéműsor összefoglalóját, amelyben Stefan Raab nyilvánosan, live kiröhögte Boris Beckert. Hogy miért? Mert a frankfurti könyvvásáron azt nyilatkozta: "Ich sage auch ganz klar in diesem Buch, dass ich stolz Deutscher zu bin." (kerettörténet: itt, Raab még nemzeti színű pólót is nyomtatott magának, amin az állt: "Ich stolz Deutscher zu bin", ettől hangos a napokban a német média, az egész ország Boris Beckeren röhög. Mondjuk van is min, szó se róla.)

A téma persze ebéd közben is feljött: nagyban ülünk a három urakkal a kis fasírtunk meg krumplipürénk fölött, cseverészünk róla, hogy Boris Beckernél még a múlt heti azerbajdzsáni autóvásárlós ügyfelek is jobban tudtak németül (akik hozzátenném, hogy nem német azerbajdzsániak voltak, hanem azerbajdzsáni azerbajdzsániak, azaz nem tudtak németül). Közben O. megemlített valami műsorvezető nőt, akiről láthatóan halvány lila lövésem se volt, hogy kicsoda, amit ő a következő - jellemző - módon kommentált:

- Khááátá, ő egy optikailag rendkívül kellemes jelenség, nagy külső hasonlóságot mutat azzal a vonzó nővel, akinek reggelente a fogát mosod.

Azt hiszem kicsit bele voltam merülve a krumplipürémbe (gondolati síkon is), mert eltartott egy ideig, mire hozzám is megérkezett az infó, épp készültem visszavágni, hogy én ugyan nem mosom reggelente senki fogát a magamén kívül...

Kilátszik a fenekem

A tegnapi egyetemi koncert érdekes volt: belecsöppentem egy zenetudósokból, zenetanárokból és komponistákból álló, 50-60 fős társaságba, akik az egyik komponista-zongorista-zeneprofesszor 60. születésnapját ünnepelték. Ez az interneten is olvasható volt, viszont azzal nem számoltam, amikor kiválasztottam a programot, hogy mindenki ismerni fog mindenkit, mert mindenki a Zeneművészeti Egyetemen oktat, én meg mint a semmiből odacsöppent ufó Khátá ülök az egész közepén és nem értem, mi van. Beszélgetésbe elegyedtem a mellettem helyet foglaló mukival, akinek a felesége az egyetemen dolgozott. Megállapította, hogy biztos délről jövök, mert sváb színezettel beszélek. (Anyád beszél sváb színezettel, neszójjábe!) 

A koncert és az egész rendezvény szuper volt, tipikusan hamburgi. Ez az, amit nagyon szeretek a városban: adott egy értelmiségi társaság és egy születésnapi örömködés, megtervezik, hogy zenélnek egyet a saját örömükre, de miért is ne lehetne engedni másoknak is, hogy részt vegyenek a koncerten, ha szeretnének? Ezzel a jelszóval nyilvánossá teszik az interneten az eseményt, én persze megtalálom és tádááám, így lett a csokapik. Szeretem ezt a mindenre nyitottságot.

Mivel a kétszer 4 kilométeres utat a lakástól az egyetemig (és vissza) gyalog tettem meg (nem is értem, hogy gondoltam, hogy ez így jó lesz???), elég kiadós sétában volt részem: visszafelé már nem annyira tetszett a kutyagolás, főleg, mert besötétedett és az Alster partján kellett egyedül visszajönnöm a parkon keresztül. Sikerült persze nagyot alakítani: fekete harisnya, csizma és miniszoknya volt rajtam, ami minden lépésnél kicsit feljebb csúszott a derekam irányába, így már az odafelé úton is folyton meg kellett állnom lehúzkodni, hogy ne csússzon fel a nyakamig. Hazafelé menet nem nagyon foglalkoztam vele, mivel lehűlt a levegő, a piros kabátom pedig a térdemig ér, összehúztam hát magamon és nem érdekelt, hogy a szoknya valóban a derekam körül lifegett. Átértem a sötét parkon, kiértem végre a kivilágított utcára, sétáltam már vagy egy órája, amikor egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően véletlenül megállapítottam, hogy a kabátom hátulja - most kaptuk a hírt - jó alaposan fel van sliccelve. Hogy ez mit jelent? Hogy végig ki volt a seggem a kabát alól, csak az nem látta, aki nem akarta. Pfff... GratulálokKhátáNagyonHülyeVagy - gondolás után egy félreeső utcában lehúzkodtam a szoknyát és hazáig röhögtem magamban. (Nem lehetett túl bizalomgerjesztő látvány: a fura csaj, akinek a kabát alól kilátszik a feneke, mert a szoknyáját valamilyen megfontolásból a dereka körül hordja, még magában is röhög... Kiváló.)

Konceeeeeeeert

Mivel a holnap estére betervezett zongora vizsgakoncert a Színház és Zeneművészeti Egyetemen valami miatt sajni kiesik, "kénytelen vagyok" helyette egy másikra menni, ma délután. Teljesen véletlenül bukkantam rá az infóra, hogy az egyetem itt van a lakástól kb 4 km-re az Alster túloldalán és rengeteg jó programjuk van, amire a belépés ingyenes, úgyhogy mától hivatalosan is oda vagyok szokva. Az ötlettől O. is teljesen be volt lelkesülve, mivel már hetek óta tervezzük, hogy színházba vagy koncertre kéne menni, csak nála az "el kéne menni" meg a "ténylegesen el is megyek" között szakadék tátong, amit újabban azzal hidalok át, hogy egyszerűen elidegenítem magamtól a problémát, mondván "én mindenképpen megyek, te meg velem jöhetsz, ha szeretnél", így ha végül mégsem jön, az csak ő gondja, nem az enyém. 

A vén kecske és a játékrendszám

Nonszensz. Levelet kaptam a göppingeni hulladékkezelő cégtől, akik a szemétdíjat szedik be és akik az elszállítást szervezik, hogy tartoznak nekem 34 EUR-val az éves befizetett díjamból a költözésem miatt és legyek olyan kedves és küldjem el a bankszámlaszámomat, hogy átutalhassák az összeget. Kajakra kétszer elolvastam a szöveget, mert nem hittem el, hogy ilyen van. A postám hivatalos átirányításával és a városba való bejelentésemmel tehát nem csak a biztosító értesült a költözésemről, hanem úgy tűnik, mindenki más hivatalos szerv is. Mókásak egyébként, mert a közleményben neonszínű kihúzóval meg is jelölték a szövegrészt (arra az esetre, ha mégis teljesen idióta lennék), hogy egyértelmű legyen: küldjem vissza nekik a kukára felragasztott Müllmarke nevű matricát, amit évente postán küldenek ki a népnek. Persze. Meg nagy lóf*szt nincsisibolya. Ők sem küldték ki nekem anno, csak hónapokkal később, telefonos felszólításra. Meg a rosseb, aki ezért visszamegy oda a világ valagára lekapargatni a kukáról a matricát. Fellázadtam. Kapargassa le az, aki akarja, meg aki még ott lakik. 

Továbbá: a héten tele voltunk nyugdíjas privát ügyfelekkel, közülük egyet emelnék ki: Buxtehude-ból jött a papi és egy Mercedes C220-ast akart rajtunk keresztül eladni. Be nem állt a szája, megtudtam, hogy csütörtökönként délelőtt 10-re vízi tornára jár (vagy mi a rákra, Wassergymnastik), és blabla blablabla blablablablabla. Közben persze se a szerződést nem írta még alá, se az általam összeállított adatlapot nem töltötte ki (más dolga nem is volt!!!!), csak szövegelt, cserébe végig a melleimhez beszélt a fejem helyett. Hát mit mondjak? Baromira zavart, alig vártam, hogy végezzünk és megszabaduljak tőle, majdnem ki is bukott belőlem, hogy tudod mit, inkább "mondd a mancsomba, mert a fej terád nem figyel!" Miután nagy nehezen kitöltött és aláírt mindent, kimentünk az autóhoz, hogy fényképeket készíthessek. Kétoldalú ragasztóval feltettem a kocsira a céges logós reklámrendszámunkat, hogy az ügyfélé ne látszódjon a fotókon, lőttem pár képet, majd végre-végre-végre megszabadultam a vén kecskétől. Jó másfél órával később jön D. és a következő kérdést teszi fel:

- Khátárínááá (mert ő így hív), leszedted a Merciről a reklámrendszámokat?

- én ugyan nem, azt hittem te leszedted. Te se szedted le?

- nem hát, azt hittem te szedted le. O-nak meg ne mondd!

Pfff... Höhö. A bácsi 40 km-t vezetett vissza Buxtehude-ba a kétoldalú ragasztóval odahegesztett játékrendszámmal az autóján. Mivel azóta nem jelentkezett, abból indolok ki, hogy (még) nem kapta el a rendőrség.