A heti összefoglalásra ma nem futja az energiámból, cserébe mutatok pár képet a 6 napos Hamburg-kalandunkról. Ömlesztve: Reeperbahn, St.Pauli, Balti-tenger, Hamburg kikötő, Hafen City, Alster... (Rájuk kattintva meg lehet őket nagyban is nézni)
Kertész leszek, fát nevelek
EM egy hete pakol, mérlegel, mit hozzon magával-mit ne, ma kaptam tőle egy fényképet, amin az összekészített dolgai voltak: ingek, pólók, nadrágok, zoknik, alsók... és ami elsőre feltűnt: egy bámulatosan ronda nyakkendő! Kérdeztem is tőle, hogy ezzel ugyan mi a szándékod?
- hát, sose lehet tudni, mikor kell...
Nem akartam elkezdeni kiokosítani, hogy ha elegánsabb helyre találnánk menni, akkor is elég egy szimpla ing. Ha el szeretné hozni, hát hozza el, nem foglal sok helyet úgyse. Közben rötyögtünk kicsit skype-on, majd a következő, színlelt-sértett bejelentést tette:
- nem is vetted észre, hogy a kupacban van a fürdőnadrágom is?!!!
- pff... bocsánatot kívánok, most hogy jobban megnéztem, tényleg ott van. Feltehetek egy kérdést? MINEK NEKED FÜRDŐNADRÁG? Ugye tudod, hogy 1. ősz van, 2. a fürdőszobám mindenki számára kötelezően FKK jellegű? *
- höhö... Persze, de sose lehet tudni.
(Hogyne lehetne már tudni? Egyikünk sem rajong a nyilvános fürdőhelyekért, az Alsterben nem lehet fürdeni, azt pedig nem tudja, hogy a tengerhez is megyünk jövő héten, de ha tudná is, a vízhőmérséklet csak 15 fok, nem jön szóba a fürdés.)
A másik meglepetés a bazsalikom volt. A növénykét tőle kaptam 4-5 hónappal ezelőtt virág helyett, de a költözésnél újra a gondjaira bíztam. EM-ről azt kell tudni, hogy eddig nem voltak növényei, mert nem élték volna túl a kalandot, a bazsalikommal viszont valahogy más a helyzet: a költözésem után először ügyesen magától rájött, hogy a növény nem érzi magát jól a konyhában, így bevitte a hálószobába, ahol az ablakban kapott helyet. Amikor már látta, hogy a bazsalikom túléli a helycserét, én is megnézhettem skype-on, hogy lámcsak, milyen jó sora van. Ma úgy belemelegedett a bazsalikomgondozásba, hogy a következő vállalkozásba kezdett: az egy nagyból csinált nyolc kicsit. Sőt, annyira ügyelt minden részletre, hogy a dobozok aljába még vízelvezető lyukakat is fúrt. Nem találok rá szavakat.
* FKK: nudista
Cukiék
A héten levelet kaptam lájf a szupercuki geislingeni szomszédaimtól, az idős házaspártól, akiktől közvetlenül az elköltözésem előtt már nem sikerült elbúcsúzni, így a kolléganőimtől tavaly születésnapomra kapott lila orchideámat egy búcsúlevélkével körítve az autójuk mellett hagytam a garázsban, mielőtt elindultam Hamburgba.
A növényke sorsa napokig komoly fejtörést okozott, mert:
- szerettem, mert szép volt, de különösebben szoros kapcsolatot nem alakítottam ki vele, szemben a többi növényemmel, akik most kivétel nélkül itt laknak velem a városban és köszönik, mindannyian jól vannak.
- nem volt már több hely az autóban és a szállítást sem élte volna valószínűleg túl.
- semmit nem akartam megtartani, ami Heubach-ra és az ottani munkahelyemre emlékeztet, amely halmazba sajnos az orchidea is beletartozott.
Végül indulás előtt bevillant, hogy cukiékkal a ritka találkozásaink ellenére úgyis nagyon jóban voltam, a néni biztos örülne a virágnak, én meg jó szívvel hagyom itt, jó kezekben lesz.
Tegnap végre megkaptam a postaládakulcsomat, tele is volt alaposan mindennel (mivel az oda érkező postámat átirányíttattam a hamburgi címemre), amik közül egynek nagyon örültem: köszönő levélke a geislingeni szomszédaimtól, benne valami olyan mennyiségű cukisággal, hogy teljesen meghatódtam.
A hétvégém sűrű lesz: rendbe kell tennem a lakást, mosni kell sokat, kozmetikushoz menni, bevásárolni, hogy mire EM hétfő este berobban, minden rendben legyen. Ha terv szerint alakulnak a dolgok, egészen jövő hét szombatig vagy vasárnapig itt lesz. Holnapután O-val előreláthatólag a műcsarnokba megyünk, mert "Khátáá, nem akarunk valamit csinálni a hétvégén?" Hát hogy a viharba ne akarnánk! Felvetettem a Kunsthalle ötletét, amiben meg is egyeztünk, bár O-t ismerve vasárnapig még hetvenkétszer meggondolja és átszervezi a programot, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy inkább ebédelni/vacsorázni/sütizni/tortázni akar majd menni.
A jövő hét is hasonlóképpen túl van szervezve: amíg én nap közben dolgozom, EM szépen itthon írja a szakdolgozatát, esténként pedig erre-arra megyünk, ezt-azt csinálni. Október 3. csütörtök nemzeti ünnep és egyben munkaszüneti nap, amit kihasználva elzsoltizunk Niendorfba, ami egy kis falu a Balti tenger partján, innen kb 70 km-re. EM nem tud róla semmit, csak annyit mondtam neki, hogy a csütörtököt fenntartom a saját kis privát céljaimra és nem Hamburgban fogjuk a napot eltölteni. Ugyanazzal a módszerrel szeretném odavinni, ahogy ő engem legutóbb a meglepetés koncertre: egészen a végcélig fogalma sem lesz róla, merre tartunk.
Alster
Tegnap nagy lendülettel nekiindultam felfedezni a környéket azzal a nem titkolt céllal, hogy körbejárom a közeli Alster nevű tavat, ami sikerült is volna, ha nem az ellenkező irányba indulok el. Sétáltam vagy 4-5 kilométert, mire feltűnt, hogy már rég a tónál kellene lennem, valami nem passzol. Nagyon ügyesen észrevettem, hogy az utcát, ahol épp voltam, már ismerem: itt van a közelben a kerületi hivatal, ahol a megérkezésem után bejelentettem a lakcímemet. A kerülő nem volt teljesen felesleges, mivel ha a helyes irányba indultam volna, most nem tudnám, hogy a lakástól körülbelül 100 méterre van (egy, a különös igényeimnek megfelelő) kozmetika és jóga stúdió is.
Ma megtaláltam a rövidebb utat is a tóhoz: 5 km helyett kb 800 métert kell csak sétálni, csináltam még képeket:
Út közben beleszaladtam egy szupermocskos autóba, amire valaki rendkívül humorosan ráírta (és rajzolta) a véleményét:
Az automata váltó
- Khátá, tudsz automata váltós autót vezetni?
(Attól függ, mire megy ki a kérdés. Hogy szeretnék-e segíteni az autóelhozásban, mert 2 sofőr kell, vagy arra, hogy ha pisztolyt szegeznek a fejemhez, hajlandó lennék-e automata váltós autót vezetni? Nyilván, ha az életem múlik rajta, kötéltáncolni, helikoptert vezetni, meg zsírleszívást végezni is tudok, kérdés, hogy TÉNYLEG szükség van-e rá? A szükség ez esetben ott kezdődik, hogy minimum megmentem vele a világot, különben a válaszom: nem.)
- háááát, ha nem muszáj, akkor nem nagyon szeretnék... (A diplomatikus válasz ellenére éreztem, hogy ez nem lesz a választható opciók között...)
- Elkísérnéd bitte M-et? Ki kéne szállítani ezt a Hyundai SantaFe-t az egyik közeli kereskedőnek, elviheted az én autómat is - mondja nagy lazán O., akinek automata váltós A6-osa van, amit eddig még nem törtem rommá, na majd most.
- szerintem Zsoltival mennék inkább...
(Majd megérkezett M., aki széles vigyorral, hitetlenkedve kérdezte, hogy tényleg nem vezettél még automata váltós autót? Majd a kezembe nyomta a SantaFe kulcsát, hogy akkor most megyünk vele egy kört, mert itt a szalonban nincs egy darab kézi váltós kocsi sem, meg kell, hogy tanuljam kezelni az automatát, mert szükség lesz rá. Hát mit mondjak, kicsit hirtelen jött a felkérés, felzaklatódtam a dolog hallatán. Beültünk az autóba, majd ahogy M. elmagyarázta, hogy a P, R, N, D betűk mit jelentenek és kényszerített, hogy elkezdjek vezetni, megdöbbentem, hogy ahogy a P betűtől áthúzom a váltót a Rückwärts-en és az üres járaton, elindul az autó hátrafelé, pedig nem is az volt a cél. Mögöttünk "szerencsére" az autószalon üvegfala volt, ami mögött O. ücsörgött, remélem nem látta, hogy majdnem betolattam az irodájába.
M. a következőt kommentelte, miután sikerült előre felé (is) elindulni: "hehehe, szerintem O. nem röhögött volna, ha átmegyünk az autóval üvegen."
blabla
Szervusztok kis kedveskéim, most jól rátok ömlesztem, ami péntek óta összegyülemlett:
2013. péntek 13-án hivatalosan is bejelentettem magam a városba, ami által hamburgerré váltam.
Az eddigi első benyomások nagyon jók, a hamburgiak ugyan eléggé maguknak való kis népség (ezt mondjuk eddig is tudtam), zárkózottabbak, mint a déliek, viszont van valami leírhatatlan a viselkedésükben, amit nagyon szeretek. Valami higgadt korrektség, nyugalom, biztonság. Tök jó.
Nagyon előreszaladtam: csütörtök délután átadtam tehát a geislingeni lakást a tulajdonosnak, lepapíroztunk mindent, leadtam a kulcsaimat, majd átvágtattam a csutkóra telepakolt Zsolti-járművel EM-hez, akivel elmentünk utoljára a Pammukkale-ba pizzáért. Szakadt az eső, hideg volt. A hangulat sem nagyon járt csúcsra, kicsit ilyen mit-is-mondhatnék? – arca/érzése volt mindkettőnknek. Evés után kikísért egészen az autóig és kaptam tőle egy (cica)szeretetcsomagot, amit nem bontottam azonnal ki, csak miután eltűnt a kanyarban. 3 könyv volt benne, mindhárom saját, külön kis jelentéssel, amit csak én tudok dekódolni az elmúlt fél év ismerete alapján. Mindegyik könyv elejébe bele volt írva valami kedves, búcsúzós blabla - itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán ki nem állhatom, ha beleírnak a könyvekbe, de ebben az esetben még a fejcsóválástól is eltekintettem, annyira cuki volt. Hát mit mondjak? Nagyon meghatódtam, körülbelül Würzburgig nem is nagyon láttam ki a fátyol mögül, ami a szememre borult (és amit nem csak a könyvek okoztak). Megkaptam az infót: nehéz úgy vezetni, ha az ember közben az egereket itatja. Mire Hamburgba értem éjjel fél12 felé, felszáradtak a könnyek, a tonhalas pizzám megmaradt másik felét is legyűrtem út közben, becuccoltam az új vackomba Barmbek városrészben és elnyomott az álom.
Pénteken a városba való hivatalos bejelentkezés után délre beszéltem meg O.-val, hogy eltolom hozzájuk a szekeret Rellingenbe, hogy a bagázs másik 3 tagját is megismerjem, akikkel együtt fogok a következő 1-2 átmeneti hónapban dolgozni: 4 pasi. Azért ez kihívás a javából, kérem szépen, egyetlen nőként érvényesülni közöttük… Elmentünk ebédelni egy helyi étterembe, ahol a pincér a „sooo die Dame, willkommen in Hamburg” – szöveg kíséretében hozta ki az ebédemet. (HONNAN tudta? Rá van írva a homlokomra, hogy messziről szalasztottak?) A Waldenbuchból magammal hozott Ritter Sport csokitoronnyal osztatlan sikert arattam, teljesen transzba estek tőle.
Amikor haza akartam indulni Rellingenből, leszólított egy pali az utca túloldaláról, hogy lapos a bal első kerekem, ő inkább nem menne így fel az autópályára. Kiszálltam, megnéztem, pffff, tényleg lapos volt, nem is kicsit. Ez pont hiányzott. Visszakullogtam hát a négy urakhoz, egyikük nyomott egy kis levegőt a gumiba, hogy a következő Total benzinkútig el tudjak gurulni, ahol rendkívüli hozzáértésről téve tanúbizonyságot, előadtam a hattyú halálát, hogy nem tudom, hogy kell a guminyomást ellenőrizni és légyszi segítsééég. (Tényleg soha nem csináltam még ilyet, mert Andi tesói által túl jól el voltam látva Zsoltit illetően.) A pult mögött álló, nálam kb 7-8 évvel fiatalabb, széjjel dizájnolt és szolizott – egyébként nagyon kedves – csávónak fogalma sem volt róla (sőt, megkockáztatom, hogy kettőnk közül nekem sikerült volna hamarabb guminyomást mérni, ha nagyon kell), de abszolút segítőkészen felhívta a főnököt, aki egy afrikai fazon volt, kötött sapkában. Sztereotíp módon azonnal felcsendült a fülemben, hogy no woman no cry… Halál jó fej volt a fazon, 2 percen belül ott termett, megvizsgálta mind a négy kerekemet, felpumpálta, amelyiket fel kellett, majd amikor kérdeztem, hogy mivel tartozom, közölte, hogy semmivel, legközelebb jöjjek ide tankolni. Egyértelmű, nem téma.
A parkolással viszont gondjaim vannak, voltak és lesznek is, mivel úgy kell parkolóhelyet vadászni magamnak, mert minden tele van a városban. Borzasztó, erre még majd megoldást kell találni, mert beleőszülök. Nem is igazán az a baj, hogy Zsolti nagy és hosszú, hanem az, hogy 0 darab parkolóhely van, ami van, azon meg a bennszülöttek parkolnak. Lassan majd erre is biztos lesz megoldás, egyelőre nem elsődleges prioritású elintéznivaló, van helyette ezer más fontosabb.
EM nagyon cuki, beszéltünk vagy háromnegyed órát telefonon, fura volt. Nyilván, mivel az utóbbi hónapokban nonstop együtt lógtunk éjjel-nappal, ekkora változás azért hagy űrt az emberben rendesen és mivel a „Hol vagy? 10 perc múlva ott vagyok. Vigyek-e sört? Hozzál.” – típusú, 4 másodperces telefonálásokhoz voltunk szokva, ez most furcsa nagyon. Ha minden terv szerint alakul, szeptember 30-án meglátogat és egészen október 6-ig itt lesz. Pont jól kijön a lépés is, mivel nap közben tudok rendesen dolgozni (okt. 3-at kivéve, mert az nemzeti ünnep), ő pedig, amíg én húzom az igát, itthon írja szépen a szakdolgozatát, mint a kisangyal (és este meleg vacsorával vár, amiről még ugyan nem tud, de így lesz, ha mondom).
Hétfőn megrendeltem egy mobil-internet csomagot az irodából online, mivel a jelenlegi, átmeneti lakásban nem fogok 2-3 hónapnál több időt eltölteni, így nincs értelme rendes, korlátlan (vezeték nélküli) vezetékes internet szerződést kötni, mert csak a gond van vele és nem lehet lemondani, ha másik lakásba költözöm. A mobil–internet online megrendelésénél megszokott módon elkérik a személyes adatokat, bejelentett lakcímet, személyigazolvány vagy útlevél számot és postán kapja meg az ember az USB Stick-et (pendrájvot) benne a megfelelő méretű kártyával. Mint említettem, hétfőn levadásztam a neten, mire van szükségem, majd szépen megrendeltem. Megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy a rendelésem megérkezett és vielen Dank, majd fél óra múlva, hogy sztornózták és a „körülményességre való tekintettel” inkább ne kérdezgessek, miért (ez így kajakra benne volt az e-mailben, azt hittem rosszul látok). Ok, nincs idegzetem ezzel szórakozni, INTERNETET AKAROK, megrendeltem tehát egy másik szolgáltató, hasonló kondíciókkal rendelkező ajánlatát. Megint megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy mennyire örülnek a megrendelésemnek és újfent vielen Dank, majd egy fél óra feldolgozási idő elteltével jött a következő e-mail, hogy ezt is sztornózták és mennyire sajnálatos. Hát az. Fogtam magam, hazafelé méregből bementem egy Lidl-be, mivel tőlük is találtam mobil-internet ajánlatot. A kasszánál a csaj ránézésre is az a típus volt, akinek úgy általában véve fogalma sincs. Irritált, na. Ahogy odaértem hozzá, ez a feltevésem sajnos beigazolódott, majd kiderült, hogy az ajánlat, amit a neten találtam, nem is létezik. Itt dobtam le végleg az ékszíjat. Ilyen nincs. Komolyan. Lassan elérem a szintet, hogy az USB Stick-et a seggembe is kész lennék bedugni, ha cserébe lenne internetem, de ez (sajnos/szerencsére) nem opció.
Ha megfeszülök is, lesz a héten internetem.2013. péntek 13-án hivatalosan is bejelentettem magam a városba, ami által hamburgerré váltam.
Az eddigi első benyomások nagyon jók, a hamburgiak ugyan eléggé maguknak való kis népség (ezt mondjuk eddig is tudtam), zárkózottabbak, mint a déliek, viszont van valami leírhatatlan a viselkedésükben, amit nagyon szeretek. Valami higgadt korrektség, nyugalom, biztonság. Tök jó.
Nagyon előreszaladtam: csütörtök délután átadtam tehát a geislingeni lakást a tulajdonosnak, lepapíroztunk mindent, leadtam a kulcsaimat, majd átvágtattam a csutkóra telepakolt Zsolti-járművel EM-hez, akivel elmentünk utoljára a Pammukkale-ba pizzáért. Szakadt az eső, hideg volt. A hangulat sem nagyon járt csúcsra, kicsit ilyen mit-is-mondhatnék? – arca/érzése volt mindkettőnknek. Evés után kikísért egészen az autóig és kaptam tőle egy (cica)szeretetcsomagot, amit nem bontottam azonnal ki, csak miután eltűnt a kanyarban. 3 könyv volt benne, mindhárom saját, külön kis jelentéssel, amit csak én tudok dekódolni az elmúlt fél év ismerete alapján. Mindegyik könyv elejébe bele volt írva valami kedves, búcsúzós blabla - itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán ki nem állhatom, ha beleírnak a könyvekbe, de ebben az esetben még a fejcsóválástól is eltekintettem, annyira cuki volt. Hát mit mondjak? Nagyon meghatódtam, körülbelül Würzburgig nem is nagyon láttam ki a fátyol mögül, ami a szememre borult (és amit nem csak a könyvek okoztak). Megkaptam az infót: nehéz úgy vezetni, ha az ember közben az egereket itatja. Mire Hamburgba értem éjjel fél12 felé, felszáradtak a könnyek, a tonhalas pizzám megmaradt másik felét is legyűrtem út közben, becuccoltam az új vackomba Barmbek városrészben és elnyomott az álom.
Pénteken a városba való hivatalos bejelentkezés után délre beszéltem meg O.-val, hogy eltolom hozzájuk a szekeret Rellingenbe, hogy a bagázs másik 3 tagját is megismerjem, akikkel együtt fogok a következő 1-2 átmeneti hónapban dolgozni: 4 pasi. Azért ez kihívás a javából, kérem szépen, egyetlen nőként érvényesülni közöttük… Elmentünk ebédelni egy helyi étterembe, ahol a pincér a „sooo die Dame, willkommen in Hamburg” – szöveg kíséretében hozta ki az ebédemet. (HONNAN tudta? Rá van írva a homlokomra, hogy messziről szalasztottak?) A Waldenbuchból magammal hozott Ritter Sport csokitoronnyal osztatlan sikert arattam, teljesen transzba estek tőle.
Amikor haza akartam indulni Rellingenből, leszólított egy pali az utca túloldaláról, hogy lapos a bal első kerekem, ő inkább nem menne így fel az autópályára. Kiszálltam, megnéztem, pffff, tényleg lapos volt, nem is kicsit. Ez pont hiányzott. Visszakullogtam hát a négy urakhoz, egyikük nyomott egy kis levegőt a gumiba, hogy a következő Total benzinkútig el tudjak gurulni, ahol rendkívüli hozzáértésről téve tanúbizonyságot, előadtam a hattyú halálát, hogy nem tudom, hogy kell a guminyomást ellenőrizni és légyszi segítsééég. (Tényleg soha nem csináltam még ilyet, mert Andi tesói által túl jól el voltam látva Zsoltit illetően.) A pult mögött álló, nálam kb 7-8 évvel fiatalabb, széjjel dizájnolt és szolizott – egyébként nagyon kedves – csávónak fogalma sem volt róla (sőt, megkockáztatom, hogy kettőnk közül nekem sikerült volna hamarabb guminyomást mérni, ha nagyon kell), de abszolút segítőkészen felhívta a főnököt, aki egy afrikai fazon volt, kötött sapkában. Sztereotíp módon azonnal felcsendült a fülemben, hogy no woman no cry… Halál jó fej volt a fazon, 2 percen belül ott termett, megvizsgálta mind a négy kerekemet, felpumpálta, amelyiket fel kellett, majd amikor kérdeztem, hogy mivel tartozom, közölte, hogy semmivel, legközelebb jöjjek ide tankolni. Egyértelmű, nem téma.
A parkolással viszont gondjaim vannak, voltak és lesznek is, mivel úgy kell parkolóhelyet vadászni magamnak, mert minden tele van a városban. Borzasztó, erre még majd megoldást kell találni, mert beleőszülök. Nem is igazán az a baj, hogy Zsolti nagy és hosszú, hanem az, hogy 0 darab parkolóhely van, ami van, azon meg a bennszülöttek parkolnak. Lassan majd erre is biztos lesz megoldás, egyelőre nem elsődleges prioritású elintéznivaló, van helyette ezer más fontosabb.
EM nagyon cuki, beszéltünk vagy háromnegyed órát telefonon, fura volt. Nyilván, mivel az utóbbi hónapokban nonstop együtt lógtunk éjjel-nappal, ekkora változás azért hagy űrt az emberben rendesen és mivel a „Hol vagy? 10 perc múlva ott vagyok. Vigyek-e sört? Hozzál.” – típusú, 4 másodperces telefonálásokhoz voltunk szokva, ez most furcsa nagyon. Ha minden terv szerint alakul, szeptember 30-án meglátogat és egészen október 6-ig itt lesz. Pont jól kijön a lépés is, mivel nap közben tudok rendesen dolgozni (okt. 3-at kivéve, mert az nemzeti ünnep), ő pedig, amíg én húzom az igát, itthon írja szépen a szakdolgozatát, mint a kisangyal (és este meleg vacsorával vár, amiről még ugyan nem tud, de így lesz, ha mondom).
Hétfőn megrendeltem egy mobil-internet csomagot az irodából online, mivel a jelenlegi, átmeneti lakásban nem fogok 2-3 hónapnál több időt eltölteni, így nincs értelme rendes, korlátlan (vezeték nélküli) vezetékes internet szerződést kötni, mert csak a gond van vele és nem lehet lemondani, ha másik lakásba költözöm. A mobil–internet online megrendelésénél megszokott módon elkérik a személyes adatokat, bejelentett lakcímet, személyigazolvány vagy útlevél számot és postán kapja meg az ember az USB Stick-et (pendrájvot) benne a megfelelő méretű kártyával. Mint említettem, hétfőn levadásztam a neten, mire van szükségem, majd szépen megrendeltem. Megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy a rendelésem megérkezett és vielen Dank, majd fél óra múlva, hogy sztornózták és a „körülményességre való tekintettel” inkább ne kérdezgessek, miért (ez így kajakra benne volt az e-mailben, azt hittem rosszul látok). Ok, nincs idegzetem ezzel szórakozni, INTERNETET AKAROK, megrendeltem tehát egy másik szolgáltató, hasonló kondíciókkal rendelkező ajánlatát. Megint megkaptam a visszaigazoló e-mailt, hogy mennyire örülnek a megrendelésemnek és újfent vielen Dank, majd egy fél óra feldolgozási idő elteltével jött a következő e-mail, hogy ezt is sztornózták és mennyire sajnálatos. Hát az. Fogtam magam, hazafelé méregből bementem egy Lidl-be, mivel tőlük is találtam mobil-internet ajánlatot. A kasszánál a csaj ránézésre is az a típus volt, akinek úgy általában véve fogalma sincs. Irritált, na. Ahogy odaértem hozzá, ez a feltevésem sajnos beigazolódott, majd kiderült, hogy az ajánlat, amit a neten találtam, nem is létezik. Itt dobtam le végleg az ékszíjat. Ilyen nincs. Komolyan. Lassan elérem a szintet, hogy az USB Stick-et a seggembe is kész lennék bedugni, ha cserébe lenne internetem, de ez (sajnos/szerencsére) nem opció.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)