Status quo


Szárvusztok kis kedveskéim, ma az irodai ebédszünetböl jelentkezem, mivel otthonról pontosan nulla percem van blogolni. A német billentyüzet nem rendelkezik hosszú ö és ü betükkel, így ettöl ma el kell, hogy tekintsek.


Tegnapra terveztem be az egész lakás tartalmának összepakolását, ami minden költözési gyakorlatom ellenére jó nagy hülyeség volt, nem is értem, hogy gondoltam, hogy majd egy este alatt mindennel készen leszek.

Mivel sikerült az internet segítségével megkerülni az Europcar-on keresztül történö, méregdrága autóbérlést, sikerült privátban szert tennem egy Ford Transitra, amiböl a német fazon az üléseket kiszedte nekem, így kb harmadannyi zséböl megúszom az autóbérlést. Ma munka után szépen felkerekedek (nem mintha nem lennék már így is elég kerek) és eltolom Zsoltit a halál fa**ára, Pforzheim környékére, ami innen laza 100 km-re van, de közelebb nem találtam vállalható, biztonságos és megfizethetö autót. A jogsim és a személyim bemutatása után felmarom a Transitot, Zsolti jármüvet pedig ott hagyom, majd a nagy autóval haza robogok Geislingenbe.

EM tegnap este kapott kulcsot a lakásomhoz, mivel úgy beszéltük meg, hogy mire ma este 8 körül hazaérek a halál fa**áról Pforzheimból, addigra ö csinál vacsit és evés után a tegnap összekészített huszonhárommillió kartont és estébét bepakoljuk a Transitba, hogy másnap korán reggel már csak útra kelljen kelni Hamburgba. 
Tegnap kicsit kiverte a hisztit, amire volt is oka, meg nem is: mivel pontosan tudtam, hogy majd nem akar átjönni, mert csomagolok, észrevétlenül manipulátorkodni kezdtem és úgy rendeztem mindent, hogy ö maga döntötte el: mégis átjön. Szétszerelte a ruhaállványomat, lecsavarozta a falipolcokat a falról, majd amikor mondtam neki, hogy a konyhával lehet folytatni, elöször nem mondott semmit, csak nekiállt kirámolni a szekrényeket, majd amikor gyanús lett, hogy rég óta nem szólt semmit és megkérdeztem, hogy fel van-e cseszödve, elszakadt nála a cérna: merthogy ö pontosan tudta, hogy ez lesz és nem is akart igazából ma átjönni (hozzátenném, hogy két hete nem aludt a saját ágyában, még úgy sem, hogy nálam idöközben már a nappaliban a kanapén csövezünk, mert nincs már ágyam), és hogy ez az én költözésem és nekem kellene a pakolást megcsinálnom és hogy ez olyan, mint amikor a hóhért akasztják, mert nem igaz, hogy pont neki kell a csomagolásban segíteni, amikor ö nem is akarja, hogy elmenjek. Blablabla... 
Hát mit lehet erre modnani? Annyira nagy manipulátor én sem vagyok, hogy az akarata ellenére vezényeljem oda, én csak kicsit rásegítettem a dologra némi kínai kajával, de végsö soron ez az ö döntése volt és különben meg haza is lehet menni, nem várom el és nem is mondtam egy szóval sem, hogy segítenie kell. Erre mit mond? Tudja, de nyilván nem örül ennek az egésznek és hogy tudott volna erre rosszabb reakciót is adni, például ha minden kötél szakad, eldughathá a kulcsaimat, így nem tudnék elemenni. 
(Höhh. Milyen kis rafkós.)

Summa summarum: szombat hajnalban elindulunk Hamburgba a Transittal, majd vasárnap jelentkezem, ha nem öljük halomba egymást a 16 órás úton.


Lángossütés Vol2.

Tegnap a kísérletezés és a német újító szellem jegyében tejfölös-fokhagymás-sonkás lángost sütöttünk. Mielőtt EM este berobbant, felírtam egy darab papírra a hozzávalókat és a mennyiségeket, hogy ő maga tudja majd feljegyezni a receptet elkészítés közben (mert a legjobbakat felírja magának, amiket később begépel és feltölt a saját kis internetes tárhelyére, hogy ne vesszenek el. Igen, ennyire kis precíz). A mennyiségeket szándékosan dekagrammban és deciliterben adtam meg, mert gonosz vagyok mert ezeket itt nem ismerik és meg akartam nézni, hogy küzdi le a problémát. Hát mit mondjak, elég hülye fejet vágott, amikor meglátta a feljegyzésemet.

Meggyúrtam a tésztát, ő közben jegyzetelt és az internet segítségével mindent visszaváltott az általa is jól ismert grammra és milliliterre. A tésztához recept alapján 2 deciliter langyos tejet és érzésre kimért langyos vizet kell hozzáadni, annyit, hogy az állaga pont passzoljon. Na ezt próbáld meg elmagyarázni egy németnek! Nem lehet. Feljegyezte: 200 ml langyos tej (csodálkozom, hogy a hőfokot nem írta oda Celsiusban és Kelvinben is), kb 50 ml langyos víz, lassan adagolva.

Itt kicsit rötyögtem magamban, mert eszembe jutott, amikor pizzát sütöttünk és a szupermarketben fejben kimérte a tésztát, meg a tepsit is. Ahogy kész lett a tészta, elkezdtem elmagyarázni, amit az anyukámtól tanultam a múlt hétvégén szkájpon, hogy fél óra kelesztés után kis, lángosnyi gombóckákat szaggatok és úgy kelesztem tovább. Közbekérdezett:

Jó, de mekkora gombóckákat? Golflabda vagy teniszlabda nagyságúakat?

BITTE? (Igen, közben már röhögtem és muszáj volt kicsit meggyurmázni azt a kis német fejét, mert ez valami szupercuki volt.) Ezt komolyan kérdezed? Igen. Höhöhöhöh, hát szerintem a teniszlabda egyértelműen túl nagy, úgyhogy inkább golflabdát mondanék. Ok, ebbe belenyugodott, fel is írta, hogy a tésztát pontosan 30 perc kelesztés után golflabda nagyságú gombóckákra szedjük. A komplikáció ott lépett fel, amikor megállapítottuk, hogy a kiszaggatott gombóckák nagyobbak, mint egy golflabda, de kisebbek mint egy teniszlabda... Nehéz az élet, na.

Az első lángost - mintegy példaképpen - én sütöttem, majd átadtam a stafétát az addigra teljesen transzba esett EM-nek, aki már egy ideje azt skandálta, hogy Langoooosch-langooosch-langooosch. A sütés tehát az ő feladata lett, közben feljegyezte azt is, hogy a széle ha alulról elkezd barnulni, kb 15-20 mp alatt, meg kell fordítani az olajban. A tejfölbe beleaprította szépen a fokhagymát, majd felírta, hogy 200 ml tejfölhöz pontosan 2 gerezd fokhagyma kell. (Soha nem jutna eszembe a tejfölt milliliterben mérni...) Miután a sonkát is felcsíkoztuk, megterítettünk a tv asztalkán (mert a rendes étkezőasztalomat a hétvégén eladtam a székekkel együtt) és a földön, párnán ülve, kemping hangulatban megzabáltuk a mesterien kisütött lángosokat. (Szédületes egyébként, ahogy mondogatja, hogy Langooosch, langoschoooook...langoschooooooooook. A cukisági skálán majdnem eléri az O.-féle tv maci, alias téfáó móóószííí - szintet, aminek régebben már Malte is járt a közelében a kolbász helyett mondott kolbácsíííí-val, valamint a Piros Pöttyös helyetti phötjös-sel.) EM becsületére váljék egyébként, hogy amióta T. itt volt, tudja mondani, hogy eeegessegedreee, amit ha nagy ritkán pálinkát iszunk, nem is mulaszt el a koccintáshoz hozzátenni.

Zúzda

EM meglepetése remekül sikerült, Face koncertre mentünk Hirrlingenbe. (Igaz, hogy az autója indulás előtt végleg feladta a harcot, amivel Zsolti megnyerte a 200 km-es utat, én meg a sofőrködést a saját meglepi koncertem alkalmából, de nem baj, mert így is vastagon megérte.) A zenekar 4 és fél órán keresztül játszott, hajnali 3-kor indultunk el haza, fél 5-kor már ágyban is voltunk. A koncert alatt az embereket figyeltük a sörünk mögül és kibeszéltük őket, ez vezetett a következő szívszorító dialógushoz:

A helyszín a koncertsátor, velünk szemben, kb. 2 sörpaddal odébb ült egy 50-55 év körüli, kopaszodó, szomorú pasi, aki egész idő alatt egy 3 decis kólát szorongatott és búsult. Pislogott jobbra-balra, látszott rajta, hogy nem vár senkire, egyedül jött és egyedül is fog hazamenni. Nem dobolt az ujjával a zenére, nem üvöltötte a többiekkel, hogy THUNDER, csak lesett ki a fejéből szomorúan. Sajnálatot keltett bennünk, majd EM a következő kommentárral megadta a kegyelemdöfést:
- Látod? Pont így fogok én is kinézni, ha elmész Hamburgba.

Hát mit tehettem volna? Megpuszilgattam egy hangos jaaaaaaahaaaaaajj kíséretében, de még most is belesajdulok, ha eszembe jut.

Indulunk...

... a meglepihelyre, amiről semmit nem tudok, csak hogy Tübingenen túl van, sör is lesz és csak hajnalban jövünk haza.

Felkészültem az autóútra:


Tübingen reload

Tegnap Tübingenben voltunk enni. Biztonsággal kijelenthetem, hogy recece az ottani Neckarmüllernél lehet a világon a legjobb Käsespätzle-t enni. Leírhatatlanul finom. Mivel egészen délutánig nem esett az eső (onnantól viszont megint szakadt), megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy kiültünk a sörünkkel az étterem teraszára, ami alatt közvetlenül folyik a Neckar folyó és ott költöttük el az ebédet: Kässpätzle mit Soß', jó svábosan.

A régióból három dolog fog nagyon hiányozni: EM, a délnémet sör és a sváb kaják. Dies zu Ihrer Information.

Annyi időnk még volt, mielőtt leszakadt az ég, hogy evés után bejárjuk kicsit a botanikus kertet és a belvárost, ahol meghívtam EM-et minden idők legdrágább fagyijára: 1 gombóc 1,50-be került, ami még német viszonylatban is baromi pofátlan. Mivel az ebédet ő fizette, úgy döntöttem, hogy nem ez a 3 EUR fog földhöz vágni, még így is teperhettem egész nap, hogy legalább a parkolódíjat (is) fizethessem, mert az útiköltséghez nem engedett hozzájárulni, pedig Tübingen nincs közel, az út kb. 70 km Geislingentől.

Miután elkezdett újra szakadni az eső, úgy döntöttünk, hogy eltoljuk a szekeret a közelben lévő Ritter Sport Múzeumba, ami közvetlenül a Ritter Sport gyár mellett van Waldenbuchban. A Tübingen- Waldenbuch távot, ami 20 km, sikerült mindenféle útlezárások és EM hülye navija miatt 2 óra alatt megtenni. A múzeum a csokigyár-társtulajdonos Marli Hoppe-Ritter gyűjteménye, az épp aktuális szortiment konstruktivista művészek alkotásait ölelte fel, nekem nagyon bejött, EM-től pedig külön cukiságnak vettem, hogy az ő ötlete volt idejönni velem, mert tudom, hogy a modern művészet nem annyira az ő asztala, mégis feláldozta magát. A kiállítás után átbattyogtunk a Schoko-Shopba (jól is néznénk ki, ha nem lehetne a Ritter-Sport gyár mellett csokikat venni!) és alaposan bevásároltunk. A zsákmány: egy 2 kilós csomag akciós csoki, amiben minden ízesítésű, méretű és kiszerelésű Ritter Sport benne van, azzal a szépséghibával, hogy a csokik valami miatt nem mentek át a gyári szűrőn: csomagolási hiba, szépséghiba, kettétört a csomagban, vagy tömeghiba... stb miatt. A 2 kilós csokiválogatás mindössze 11 EUR-ba került. Beszereztem továbbá O-nak és a hamburgi irodai bagázsnak egy csokitornyot, ami természetesen nem az akciós termékek között volt, hanem a standard szortimentben, azzal az extrával, hogy az üzletekben ez nem kapható, csak az interneten és a waldenbuch-i Ritter csokishopban.

Hazaérve vacsi után nálam azért lenyomtunk pár kocka kókuszos fehércsokit, amit direkt a hazaérés utáni pihengetős esti filmnézésre/ejtőzésre vettünk és ami EM szerint "abgefahren". Én egy kicsit konvencionálisabban fogalmazva az "abgefahren" helyett inkább azt mondanám: a kókuszos-fehércsokis produktum az egyik legjobban sikerült Ritter Sport széles e világon.

Meghízási sorozatunk a jövő héten tovább folytatódik: péntekre a göppingeni mexikói van kitűzve (előtte mozi, mert jövő héten már adják a Feuchtgebiete című Charlotte Roche regény megfilmesítését, amit könyvben mindketten olvastunk és ami baromira bejött mindegyikünknek. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy lehet egy ilyen speciális, tabudöntögető könyvet megfilmesíteni...), szerdára vagy opcionálisan a rákövetkező hétre pedig az utca végében található Braustüble van beütemezve evés-ivás céljából.

Holnap este lángost sütök.

Mongol-kínai-japán étterem

Kedd este a kuchen-i kínai-mongol all-you-can-eat étterembe mentünk vacsizni EM-mel. A dizájn simán veri a budapesti kínai kajáldákat, pedig azok sem a visszafogottságukról ismertek. Rettenetes volt: LED világítás mindenhol, a plafonon körbefutó, rózsaszín neonfény, vastag, giccses, görögös stílusú műmárvány korlátok, bojtos végű, nehéz függönyök. A bejáratnál a folyosón egy műanyag fa fogadott bennünket, amin levelek helyett rózsaszín, világító, műanyag cseresznyevirágok voltak. (Mondtam is EM-nek, hogy ez valami csodálatos, mire megígérte, hogy szülinapomra kapok egyet. Már alig várom.) Az étterem közepén egy kibaszott nagy, fekete versenyzongora állt, amiről nem teljesen tudtam eldönteni, hogy a japán, kínai, vagy inkább a mongol kultúrához tartozik-e? Egy dolgot viszont hiányoltam: nem volt integetős macska! Lehetetlen.

Az ételek főbb csoportokba voltak sorolhatók, amiket végig is ettünk becsülettel, bár az elején, amikor EM elmondta a sorrendet, még azt hittem viccel, mert ember ennyit nem bír enni: voltak saláták (erre még visszatérek), kínai levesek, japán sushi és makik, mongol grill, tepanjaki, kínai meleg büfé és desszertek, valamint fagyis pult, ami fölött a következő felirat állt: "Verschiedenes - Eis". Ez volt az a pont, ahol elgurult a toleranciatablettám (vagy mondhatni "idegállapotba kerültem"). Egy fagyi ugyanis nem lehet különféle, csak több fagyik. Főleg úgy nem, hogy a verschieden-t kisbetűvel írjuk és kötőjel nélkül. Ehhez csak gratulálni tudok.

Mivel EM már 2-3szor járt itt, rábíztam magam a rutinjára: ahogy beléptünk, meg is állapította, hogy átrendezték a kajacsoportok sorrendjét és helyét. Megbeszéltük, hogy kezdésnek hozunk magunknak egy kis tányér salátát: a kajabeszerzés a klasszikus tányért előszedős, magunknak válogatós, asztalhoz visszamenős módszerrel történt, úgyhogy hosszú, tömött sorokban odavonultunk a salátákhoz. Furának találtam, hogy nem előre elkészített salik közül lehet válogatni, hanem az alapanyagok külön-külön edényekben voltak: nyers répaszeletkék, uborka karikák, bambuszdarabkák, előfőzött brokkoli, szintén előfőzött zöld spárga, nyers gomba (???), ez-az-amaz. Visszazúztunk hát az asztalunkhoz és megeszegettük a zöldségeket. Közben megfordult a fejemben, hogy ha a főfogások is ilyenek lesznek, bizony nem ez lesz a kedvenc helyem: nem jött be ugyanis, hogy félig előfőzött, hideg, nedves brokkolit és sótlan, szintén hideg és nedves spárgát nyiszatolok, eszegetek. Nem volt finom. Miután leküzdöttük a salátát, megbeszéltük, hogy a kínai meleg levesekkel folytatjuk, fogtuk a kis tányérunkat, átbattyogtunk a terem másik felébe, majd megállapítottuk, hogy az átrendezésnek hála, a rendes, előre elkészített saláták és a hozzájuk tartozó szószok is a terem másik felében foglalnak helyet, azaz mégsem a salátákkal kezdtük a sort, hanem a tepanjaki-val, ahol össze lehet válogatni a félig nyers hozzávalókat, amiket a japán szakács utána az orrod előtt, egy forró platnin megsüt. Pfff... Hát ezért volt félig előfőzve a spárga és a brokkoli, basszus! Miután tehát megzabáltunk egy rakás nyers grillhozzávalót és röhögtünk egy sort a  hülyeségünkön, szereztünk magunknak levest. Ezt követte a sushi és a makik wasabival, ahol külön felhívnám rá a figyelmet, hogy mindegyiket megkóstoltam! Utána jött a kínai meleg büfé, ami a szokásos elemekből állt: barna szószos csirke, marha, pirított zöldségek, üvegtészta, pirított tészta, rizs, tavaszi tekercs, szezámmagos csirke, bundában sült ananász és banán... (Az utóbbi kettőnél volt némi civakodás, mert EM nem osztotta abbéli nézetemet, hogy a bepanírozott és olajban kisütött ananász és banán gusztustalan és mindenáron bele akarta próbálni őket a számba, de keményen ellenálltam.) A kínai meleg büfét a mongol grill és tepanjaki követte, aminek keretében nem csak az általunk sajnos már jól ismert, előfőzött és nyers zöldségek voltak fellelhetők, hanem a pult másik felén strucchús, kenguruhús, kalamári, garnéla, minipolipok, tintahalkarikák, lazac és egyéb halak is befigyeltek. Az ember szépen kiválogatja magának egy tányérra, amit szeretne, rácsíptet egy kis, jelzéssel ellátott csipeszkét a tányér szélére, ami alapján a pincér tudja, melyik asztalhoz kell kivinni az ételt, miután a szakács a látványkonyhán elkésztette azokat. (Közben rendkívül szakavatottan felvilágosítottam EM-et, hogy a csíptetőinken fellelhető kínai dísz-szöveg azt jelenti: halott vakond tejszínes szósszal, azaz toter Maulwurf mit Sahnesoße.) Rám egyáltalán nem jellemző módon - mondván: aznap már sushi-t is ettem, úgyis mindegy - bepróbáltam némi sült rákot, tintahalkarikát és lazacot. EM közben pálcikára szúrt strucchússal próbálkozott, aminek a következő szöveggel esett neki, miután a szakács megsütötte: "na jólvan gólya, most te jössz!" Annyira röhögtem, hogy meg kellett erőltetnem magam, hogy ne az orromon jönnek ki a megrágott rákdarabkák. Na jólvan gólya...
A tepanjaki befejeztével már a kidurranás veszélye fenyegetett bennünket, de még lenyomtunk egy kis desszertet a végén, majd EM fizetett, elvánszorogtunk az autóig, ahol már a beülés is komplikált hadművelet volt, egyikünk jobban szuszogott, mint a másik, majd hazaérve adtunk egy kis hátszelet az emésztési folyamatnak a T.-féle szilvapálinkával.

Holnap Tübingenbe megyünk és ott folytatjuk a Neckarmüller-ben az evészetet.

Előzetes

A következő posztban - ami nem ma lesz, mert mindjárt megérkezik EM tv-t cipelni - arról fogok beszámolni, milyen volt tegnap a sváb-mongol-kínai étterem. 

Íme egy kis kedvcsináló: lesz benne strucc- és kenguruhús, japán sushi, wasabi, rengeteg kínai kaja, tévedésből rossz-saláta evés, gólyahúson röhögés és magunkat halálra kajálás (mert azt persze elfelejtettem mondani, hogy all you can eat - helyre mentünk).

Kádvás T-nek üzenem, hogy a 10 tonna kaját, amit betömtünk, a te szilvapálinkáddal öblítettük le itthon. Hát mit mondjak? Kellett nagyon, baromi jót tett a megkínzott bendőnknek.

Szüléselőkészítő kurzus

Benyaltam valami jó kis megfázást, ami abban nyilvánul meg, hogy tele a fejem takonnyal, de annyira, hogy hajnali 4 óta olvasgatok, mert ne...