Zoknis vendégcica!!!!!!!!!

Ő ma érkezett a teraszomra. Benézett az ablakon, becsábítottam a lakásba, körbejárt mindent a kis vizes, csapzott macskalábacskáival, levert egy fényképet a polcról, kirohant, újra bejött, sündörgött kicsit, adtam neki tejet, ivott és remélem még sokszor visszajön...

A szomszédaim annyira cukik, hogy mazsolával etetném őket...

Ma véletlenül összefutottam azzal az idős házaspárral, akik már a beköltözésemkor is lenyűgöztek és akiknek a karácsonyi Magyarországra menésem előtt egy kis csomag saját készítésű mézeskalácsot akasztottam a BMW visszapillantójára, mivel elcsípni már nem sikerült őket, azt meg nem tudtam, melyik lakásban laknak, na meg sajna a nevüket sem. Amikor visszaértem január elején, a postaládámban egy picike boríték várt, benne egy szupercuki köszönő levélkével. Hogy honnan tudták meg, melyik az én ládám és hogy hogy hívnak, nem tudom, mivel csak egymás autóit ismerjük a mélygarázsból, ők meg ráadásul tök másik épületben is laknak, mint én. Íme:

Ma este, ahogy kepesztettem le a mosógéphez, hogy a tegnap kiteregetett ruhákat begyűjtsem, épp baktattak fel a garázsból. Eleresztettem egy hálló-t, a néni persze azonnal megismert és jött, hogy "Ugye Ön Katja?" - majd rám zúdított valami olyan mennyiségű cukiságot, hogy utána fél óráig nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. "Kifigyeltem ám, hogy új frizurája van, féltem is, hogy legközelebb nem ismerem majd meg!" (Pfff... Én őt nem láttam ősz óta, ő vajon hol látott engem a múlt héten, amikor a hajamat levágattam? Félelmetes. "Kifigyeltem"...) Közben láttam, hogy a férje nincs képben, nem nagyon tudott hova tenni, vagy csak nagyot hallott, súgva kérdezte a nénit, hogy "ő az? ő az? ő az?"  -gondolom az AZ a félőrült holland mézeskalácsos nőt jelentette, mert hát igen, én voltam AZ. És a kis, vézna, gombszemű, de mindig nagyon elegáns és mosolygós nénikéből csak úgy sugárzott a jóindulat - mint mindig - és tolta, hogy mennyire örültek a kis csomagnak és hihetetlen, hogy munka mellett is volt ilyenre időm és hogy milyen szépen be volt csomagolva és hogy amikor megtalálta a visszapillantón, tudta, hogy ennyire cuki csak én lehetek (így szóról szóra bele az arcomba, pedig nem is ismerjük egymást, összesen 3-szor találkoztunk eddig) és hogy reméli, hogy már jól belaktam a lakást és hogy minden rendben van és blablabla. És megszorongatta a kezem - mint a múltkor a garázsban - és a férje is kezet nyújtott, megköszönték a sütit és eltipegtek.

Ezért érdemes volt ma felkelni.

Facit 2012

T.-nek - aki ma inkább őzsutát pucol Ponyvaregény helyett - lehet megköszönni a mai posztot, ő adta ugyanis az ihletet és a kezdő lökést hozzá. 

Kis kitérővel kezdem: M. az utóbbi időben addig-addig fenyegetőzött az idejövéssel egybekötött meglátogatásommal, amíg aztán tegnapelőtt tényleg utolért a végzet ide is ért és elég alaposan meglátogatott. Még mielőtt beleélitek magatokat a részletekbe, tájékoztatlak benneteket, hogy a mai bejegyzés nem erről fog szólni, mert másik, érdekesebb témát hoztam: 

Február 4-én, azaz jövő hét hétfőn lesz hajszálpontosan egy éve, hogy a Babi néni kikísért a ferihegyi reptérre (jó-jó, tudom, Liszt Ferenc Nemzetközi Blablabla), megittuk a szokásos reptéri % kávénkat (ami az évek során bizony szokásból fogalommá nemesedett), nyühültem magam után a hatalmas, piros, gurulós bőröndömet és a hátizsákomat, ami átkozott Győri Édes Zabfalatokkal volt megtömve (mert valaki függővé vált tőle) és feltettem a seggemet a Düsseldorfba menő repcsire. Egy éves a blog, kádváskéim. T. mai kérdése, ami elindította az agyrágó bogaramat és a grafomániámat a következő volt: Összegezve milyen volt ez az egy év?

Összegezve? Lehet ezt egyáltalán összegezni? Ezzel a kérdéssel alaposan meg lettem fogva. Annak ellenére, hogy fokozott hajlamosságot mutatok az értelmetlen dolgokon való hosszas töprengésre, rágódásra, önmarcangolásra és az abszolút semmi rendszeres, alapos és kimerítő elemzésére, be kell vallanom, hogy ezen eddig még nem gondolkodtam. Ha rendes bölcsész hozzáállással nekifutok, kapásból többféle elemzési lehetőség is kínálkozik: mivel a Germániában eltöltött egy év majdnem 50%-50%-ban oszlik meg Duisburg és Geislingen között, adott volna a lehetőség földrajzi alapokra helyezni az analízist, vagy - és nekem ez a megoldás jobban tetszik - szét lehet bontani a véleményemet két másik egységre: egy empirikus és egy elméleti összegző válaszra. 

Az elméleti megközelítésből kiindulva azt kell mondjam, hogy a mérlegem nyelve a pozitív felé hajlik. Rengeteg utánajárással, kepesztéssel, szervezéssel, spórolással és őszhajszállal eljutottam Duisburgba, ahol lassan, apránként felépítettem a magam kis jelenlegi világát, ahol az van, amit a Frau Boohbelii mond. (Hát nem? Hát de.) Megvolt a kötelező csövezési fázis, aztán a végre külön lakásban egyedül lakós fázis, jártam egy csomószor Hollandiában, egyszer Münsterben, egyszer Osnabrückben, sok egyéb helyen, megismertem egy halom kedves embert, aztán lett másik munka keresős és találós fázis, költözős, lakás keresős és találós fázis, Andreassal IKEA-ba sokat járás, lakásberendezés, kölcsönös telefonos lelkisegély O-val (aki a héten szintén idejövéssel fenyeget) és tádááám, most itt valék. Nem csoda egyébként, hogy empirikus úton lehet valóságközelibb, életszagúbb válaszokat találni a kérdésre, nem pedig az előbb felvillantott módszerrel.

Az empirikus facit kevésbé csillámpónis: az elmúlt egy év bizony nagyon nehéz és szar volt. Rengeteg idegeskedés, egyedül levés, állandó, hol valós, hol beképzelt egzisztenciafélelem, hovatartozási kérdések. Nem volt jó Hendriknél csövezni, bármennyire is jól megértettük egymást és bármennyire is jót akart. A munkahely átmeneti volt, sokat voltam egyedül, M. akaratlanul is folyton bántott, rágódás, nyüszkölés, költöznékdenemtudomhova, denemtudommikor, denemtudomhogy, aztán Andreas is meghibbant sajnos, ez sem kerül már fel a csillámpóni listára... Így múlik el a világ dicsősége.

A két ellentétes (és kicsit szándékosan kisarkított) verzióból tudok viszont egy olyat gyúrni, amivel lehet azonosulni, ami titokban jó. Amibe belekeverem a kliséket, melyek szerint minden kezdet nehéz, meg hogy minden fejben dől el, meg még azt is hozzágondolhatom, hogy mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, de a végén minden pesszimizmusom ellenére csak-csak azt kell mondjam, hogy egyre jobb a helyzet, mert már rég nem pánikolok és lassan rájöttem, hogy minden úgy megy, ahogy elterveztem. Lassan, de jól. Értelemszerűen. Csak hát valami miatt mindig a nehezebb utat választom. 

Úgy kell nekem.

A sajtos pulttól keletre...

Voltam ma bevásárolni, mert nincs itthon semmi és lehet, hogy kéne, hogy legyen. Furán viselkedtek az emberek a szupermarketben, vagy az is lehet, hogy én voltam csak helikopter, ez már sajnos nem fog kiderülni. Miután egy (a felesége mellől) folyamatosan kacsintgatós és nevetgélős ronda pasas elüldözött a zöldséges osztályról a meghitt kis répa-és gombaválogatásom közben a kacsintgatással, úgy döntöttem: a sajtoknál kezdek új életet, ott nem talál majd meg. Állok szépen birka türelemmel a sajt-és húspultnál, aminek a másik végén nagy tülekedés volt, valami hús teljesen felkavarta a kedélyeket, a néninek nem volt rám és az igényeimre ideje. Nem baj - gondoltaja Babi néni - szombat van, időm van, türelmes leszek. Jó pár perc eltelt, mire a húsos néni, aki egyben a sajtos néni is (lehet, hogy ez a hiba???), végre odalibbent hozzám a másik oldalra és megkérdezte, mit kegyeskedem kérni és hogy szeletelje-e. Megláttam, hogy van szép zöld, wasabis sajt, gondoltam, kipróbálom, mert legális. Válogattam ezt-azt, közben végigrágcsáltam a fogpiszkálóra gondosan feltűzdelt és az orrom elé kikészített sajtfalatkákat, majd a hölgyemény miután kívánságomnak megfelelően mindent szépen felszeletelt vékonyra, kedvesen megkérdezte, hogy adhat-e nekem a sajtokhoz egy üveg vágódeszkát? Köszöntem szépen, nagyon kádvás, persze, hogy adhat. Mennyibe kerül? Semennyibe. Tőle-nekem. Wow - montaja Babi néni, 7 hónapja járok ebbe a Kauflandba bevásárolni, de ilyen még nem volt. 

Elgurultam szépen, óvatosan, lapos kúszásban a kasszához, közben riadtan pislogtam jobbra-balra, hogy a ronda pasi vajon kiugrik-e valamelyik kutyakonzerv vagy sörös rekesz mögül, de úgy tűnt, elpárolgott az asszonnyal együtt, amíg én a fél életemet leéltem a sajtos pultnál. A kasszánál ahogy a csaj végigcsipogtatta a bevásárlásom minden tartalmát, odaért a sajtokhoz és az üveg vágódeszkához. Mivel minden sajt és maga az ajándék is egy nagyobb papír zacsiba volt beletéve, tűzőgéppel lezárva és hozzákapcsolva az ár, nem látott bele, kérdőn rám nézett, hogy ez a kemény valami a sajtok között mi az isten nyila? Mondtam neki, hogy üvegizé (nem jutott eszembe, hogy vágódeszka, úgyhogy hivatalosan is Glasdingsbums lett belőle). Mivel furán nézett, hozzátettem, hogy a sajtos nénitől kaptam az előbb. Miért, ez nem valami akció? Kiderült, hogy nem.

Hát most mit mondjak? Nekem adta, mert szép zöld sapka volt rajtam. :)

Herr Van de Looij, du Arsch!

Lenyűgöző, hogy németül milyen hanyag eleganciával lehet az ember egyszerre udvarias és betonbunkó. Van egy kb 2 hete húzódó ügyünk egy Van de Looij nevű beszállítónkkal. Az ominózus árajánlatot, amiből a baj lett, az egyik kolléganőm, A. készítette, ami azért nagyon jó, mert így az egész stresszt ő bonyolítja a beszállítóval, az ügyféllel és a főnökünkkel is, C-nek és nekem nem kell ezzel törődnünk. Lényeg a lényeg, rég óta megy a cirkusz, szegény A. már attól rosszul van, ha meglátja a bácsi telefonszámát a kijelzőn, mert nem lehet vele egyről a kettőre lépni. Ma a következő - nyelvészeti szempontból zseniális - mondat hagyta el a száját: "Herr Van de Looij, du Arsch!" Percekig levegővétel nélkül röhögtem. Mit csinált a drágám az udvarias, Herr-es, magázós kezdetű mondattal? Mögé tette, hogy te segg. Fantasztikus. Nem csak simán Van de Looij du Arsch, hanem Herr Van de Looij, du Arsch. Megadta neki azt a tiszteletet, hogy úrnak szólította, mielőtt leseggezte. Néhány perc szünet nélküli visítás, könnytörölgetés és térdcsapkodás után mondtam A-nak, hogy ez valami gyönyörű volt. Tudta még fokozni, mivel azt hitte, abba kötöttem bele, hogy du-t mondott. Javította hát magát: Herr Van de Looij, Sie Arsch!

Délután egy hirtelen jött sugallat hatására eldöntöttem, hogy munka után megszabadulok a hajamtól. Mivel utoljára körülbelül a 17. században, még Pannonhalmán voltam fodrásznál, a hajam ennek megfelelően is nézett ki, eltoltam hát a szekeret az egyik geislingeni fodrászatba, ahol röpke fél óra leforgása alatt ezt készítették belőlem:

"A négynél jobb a három. Az nem sok."

1.
Aszonnya az egyik ügyfél ma telefonon, miután szépen elmondtam neki, hogy mit akarok:

- tessék mondani, maga új?

Na ezt nem tudtam hova tenni. Hogy érti vajon???

- hát nézze Kedves Herr Braun... nagyon réginek éppen nem mondanám magam, de annyira kifejezetten új sem vagyok már.

Közben beleröhögött a telefonba.

- Neeem, úgy értem, Ön Frau P. utódja?

- aaaaaaaaaaaaaaach soooo! Nem. Annál azért régebbi vagyok.

2.

Ebédszünetben kiugrottam az EDEKA-ba visszaváltani a hülye Heubacher rekeszt a hülye üres Heubacher sörösüvegekkel együtt, amiket Heubachon kívül sehol nem vettek vissza, pedig megpróbáltam Geislingenben 2 helyen is visszaváltani, amiből az egyik egy reteknagy itallerakat volt, így el kellett vinnem egy egész rekesz üres sörösüveget reggel a munkába. Juppí. Soha többet nem veszek ilyen sört. Ahogy a szupermarket parkolójából nagy átéléssel tolattam kifelé, még meg is morogtam 3 német suhanckölket, akik olyan kis lazán slattyogtak mögöttem, mint akiket nem érdekel, hogy épp rájuk tolatok. Észrevehették, hogy nagyon ráfeszültem a hátranézésre, meg a szám is mozog közben, ahogy épp nem ütöm el őket, annak ellenére, hogy nagyon közel sétafikáltak Zsolti hátuljához, erre felordított az egyik mint a gering, bennem megállt az ütő, Úristenrámentemagyerekre - gondoltaja Babi néni, majd ahogy félve hátranéztem, felkészülve mindenre, látom ám, hogy ugyanúgy ott röhög a kis köcsög az autó mögött, mint eddig, csak hülyére vett kicsit. Lehet tippelni, mi történt ezután:

A.) elröhögtem magam

B.) hunyorítva kiszálltam a kocsiból, miközben a vadnyugati szél lágyan fújta a kalapom és száraz bokrokat sodort végig az utcán, majd beleállítottam a sarkantyús csizmámat a suhanc valagába

C.) élve elástam mind a 3 gyereket.

3.
M-nek tegnap óta megint idejövési rohama van, kíváncsi vagyok, vajon most meddig tart, amíg újra megfutamítja meggondolja magát. Havonta egyszer beijeszt vele, hogy eljön 1 estére (mintha én 1 estére Ravazdra mennék, másnap reggel meg vissza, nem sokkal kevesebb a táv, csak másik irány), olyan ez, mint amikor a parasztgyerek a mesében farkast kiált: a falusiak eleinte hisznek neki, ügyesen megijednek, aztán nem hisznek már neki, aztán tényleg jön a farkas és mindenki rábaszik.

Hóember

Meséltem, hogy a múltkor fogadtunk O-val, amit meg is nyertem, de balga módon nem rögzítettük előtte mindkét fél által aláírt szerződésben, hogy miben is fogadunk, így jogában állt azt a szemtelenséget megtenni velem, hogy bejelenti: nyereményem egy hóember. Hogy ez tetszett-e nekem? NEM! Sok jobbat is el tudtam volna képzelni, ennél még egy seggberúgás is jobb, de ha már ez jutott, gondoltam nem könnyítem meg a dolgát, közöltem hát vele: nem érem be akármilyen hóemberrel, csakis és kizárólag a hamburgi hóból épített jöhet szóba, ami azért nagy disznóság, mert az év 365 napjából ott talán 5-10 nap van, amikor kb 10 percig havat látnak, ha egyáltalán... Hát bocsánat, én kértem, hogy csesszen ki velem?

Aztán az egész hosszú időre feledésbe merült, majd tegnap:

Khátá, a következő két-három hétben valamikor meg kell, hogy látogassalak. Nyomós okom van rá. MI? Hát az, hogy tartozom neked egy hóemberrel. Pfff... igazad van, én ezt el is felejtettem. Na most jól figyelj: remélem az új autód hátuljában megfelelően működik a hűtő funkció! Meg ne tudjam, hogy megálltál Ulm-nál vagy Bartholomä környékén hóembert építeni, mert ott van hó, nálad meg nincs!

Ez majdnem olyan nehéz feladat, mint az, hogy Csuvi pókjárásban akar idejönni, csak azért, hogy ráverjen T. Kata Magyarországról idebiciklizős teljesítményére...