Próbálok a héten írni, csak még nincs netem, úgy meg nehéz. Eddig minden rendben, nem kell aggódni, kepesztek tovabb.

Blablabla

Ma reggel hivatalosan is bejelentettem magam Geislingenbe. Ugyanolyan egyszerűen ment, mint Duisburgban, azzal a különbséggel, hogy itt nem aggódtam magam szénné előtte – valami megváltozott az elmúlt fél évben? – mert egyértelmű volt, hogy odamegyek, kedvesen, de nagyon konzekvensen megmondom, hogy mit AKAROK és ők megcsinálják. Így megy ez. Heh. Kicsit mégis szét voltam szóródva, mert egyetlen egy dokumentum sem volt nálam (személyin kívül, ami még éppenhogycsak érvényes volt), amivel ilyen esetben kezdeni lehet valamit, a duisburgi címet fejből diktáltam, csak a postai irányítószám nem jutott eszembe. A duisburgi bejelentésem óta rendelkezem úgynevezett Freizügigkeitsbescheinigung-gal, ami igazolja, hogy dolgozhatom és lakhatom a Bundesrepublik Deutschland nevű képződményben, de persze ez sem volt nálam, mert elfelejtettem magammal vinni. Ennek ellenére be tudtam magam jelenteni, a mai naptól Geislingen an der Steige hivatalos lakosa vagyok. (Pedig ez hazugság, mert ma még Günzburgban csövezek!)

Tegnapra:

Voltam Andival Franciaországban, mert el kellett hoznia egy Toyota Hiace-t egy strasbourg-i kereskedőtől és segítettem neki. Az ő kocsijával elmentünk Strasbourgba, onnan ő jött vissza a Hiace-szal, én meg a Land Cruiserrel. Nem is volt annyira messze, laza 200-250 km innen a francia határ. Boah - ezt tudom csak mondani. Kurvajó volt azt a böszme dögöt vezetni! A végtelen autós szakértelmemet bizonyítja az is, hogy odafelé úton végig azt hittem, hogy egy Hiluxban ülök, annak ellenére, hogy magam lettem figyelmes rá még Niederstotzingenben, hogy nincs platója, legalább egy tized másodpercet gondolkodtam is rajta, hogy milyen fura Hilux ez, majd egyszerűen túlléptem a problémán. Akkor tűnt csak fel, hogy de ez mégsincs teljesen rendben, amikor Andi Strasbourgban a kezembe nyomta a kulcsot és az volt ráírva, hogy Toyota Land Cruiser. Hát jóvanna.

Este Andi bejelentette, hogy ő csinál vacsit, húzzak el a konyhából, be se mehetek. Miután kaptam egy hideg búzasört, nem is nagyon érdekelt, mit hegeszt, ezt a képet szeretném még előtte megmutatni, ezt vette előtte a boltban, erősen kíváncsi voltam, mit eszünk: 

Csináltam pár egyéb képet is, szó ne érje a ház elejét, hogy nem közvetítek rendesen!

 Günzburg:

 Geislingen:

Szegény Lilly a táborozáskor...

Tegnap Andival este elsétáltunk a belvárosba valami apróság megevése céljából. Találtunk egy szuperfinom olasz kiülős helyet, ahol sikeresen lezabáltam magam paradicsomszószos tortellini al forno-val. Külön örültem neki, hogy nem autóval mentünk, hanem gyalog, mert így végig vonulhattam a fél városon lekajált ingben.
Ma azzal telt a nap, hogy próbáltam felhajtani egy helyet, ahol a megmaradt 20 000 Ft-omat euróra tudom váltani. Nem sikerült. Hihetetlen, de ezek itt nem tartanak forintot. A bankban sem. Holnap, ha minden jól megy (ez egy adag pénz bankszámlára való megérkezésétől függ) Andival elmegyünk Straßbourg-ba és elhozunk egy autót egy Toyota kereskedőtől. Hátha út közben találok egy helyet, ahol ismerik a magyar forintot…
Valamint: tegnap valami szörnyűséget műveltem. Luisával (aki Andi anyukája) elmentem kutyát sétáltatni a közeli erdőbe Niederstotzingenben, mert neki épp kapóra jött, hogy beugrottam a benzinkútra valamit elintézni, Andinak meg hirtelen el kellett mennie valahová, így meg lettem kérdezve, van-e kedvem Lilly-t sétáltatni vele. Ő Lilly:

Hogy mi ebben a szörnyűség? Az, hogy az erdőig autóval mentünk és a sétálás után a kocsiba visszaszállás közben Lilly nagyon nem akart beugrani az autóba, úgy kellett betuszkolnom. Aztán becsuktam az ajtót, de Lilly úgy elkezdett üvölteni, mintha nyúznák. Teljesen pánikba estem, hogy mi a rák van, Luise is csak nézett, hogy „Hä?”… Hát... odacsuktam a kutya farkát az autó ajtajával. De rendesen. Gyöngyvér, te jutottál az eszembe róla, Andi még mindig azon röhög, ami legutóbb Szadán történt. Le sem írom ide inkább. Amikor bevallottam neki, hogy odacsuktam Lilly-t a kocsiajtóval, rögtön ez jutott eszébe. A kutyában mindenesetre szerencsére nem tettem kárt, csak nagyon megijedt szegény.

Kata is in da hauz

A szombati kemény Hendrikes-Annés borozást követően vasárnap kora reggel elindultam Wuppertalból Baden Württembergbe megnézni a geislingen-i lakást, amit a neten találtam. Azt a lakást, amit rajtam kívül még kb. hatezerháromszázan akartak megkapni. Nem fűztem hozzá különösebb reményeket, de Anne előző este olyan meggyőződéssel állította, hogy van olyan cukorfalat fellépésem, hogy simán kenyérre kenem a tulajdonosokat, hogy magam is bizakodni kezdtem. Ezt az Északrajna-Vesztfália – Baden Württemberg 500 km-t lassan csukott szemmel is le tudom már nyomni, annyiszor tettem meg ezt az utat az utóbbi hónapokban. Délre volt lakásnézős időpontom a Geislingen an der Steige nevezetű kisvárosban és nem túlzok, ha azt mondom, hogy a lakásnézők ténylegesen egymásnak adták át a kilincset, mert amikor megérkeztem, pont akkor távozott az előttem lakást néző párocska. (Távozásukkor kicsit szemmel vertem őket, de csak annyira, hogy ne tűnjön fel, hogy igazából kib*szottul gonosz vagyok.) A lakás baromi jó. Hivatalosan 2,5 szobás, de szerintem itt kicsit laza a megfogalmazás, mert kisebb. A 2,5 szoba 1 db hálószobát, 1 nappalit, 1 étkezőt és a konyhát takarja. Meg 2 teraszt. 66 négyzetméter az alapterülete, tartozik hozzá egy mosókonyha a pincében és egy parkoló (csak Zsoltinak) a mélygarázsban. Nagyon zsír! A tulaj egy fiatal pár, ők is nagyon szimpatikusak voltak, kiderült, hogy a csávó nagyapja magyar volt. Hát mit mondjak? Kicsi a világ! Utánam még volt egy lakásnéző, akit fogadni akartak, abban maradtunk, hogy délután/este visszajeleznek, hogy megkapom-e a lakást, vagy lehúzhatom magam a wc-n. 

Itt kell, hogy megemlítsem harmadik és egyben legnagyobb győzelmemet Hendrik nagyképűen magabiztos pesszimizmusa felett: meg volt róla győződve, hogy nem kapom meg a lakást, mert privát személyektől sokkal nehezebb ingatlant bérelni, mert finnyásak a bérlőkre és majd nekem is ingatlanközvetítőre kell fanyalodnom, mert máshogy nem megy. (Nem akartam neki mondani, hogy ez az egyetlen megoldási lehetőség, ami már most ki van zárva, bármi történjék is vasárnap Geislingenben, mert erre a közvetítési fosra nem vagyok hajlandó semmilyen körülmények között pénzt kidobni az ablakon! Ennyit meg pláne nem!) Egyébként meg teljesen érthető, hogy az ember nagyon megválogatja, kit enged a lakásában lakni, ha kiadja. Fontos opció volt számomra, hogy mindenképpen privát személytől bérelhessem a lakást, mivel az ingatlanirodákon keresztül közvetített lakásokért iszonyatos províziót kell fizetni, amit itt nem a lakás tulajdonosán vernek le az ingatlanközvetítők (ami bizony nem logikus), hanem a bérlőn. Ez Magyarországon kivételesen jobban át van gondolva, mint itt: otthon az ingatlan utáni közvetítési díjat a tulaj fizeti, hiszen a bérlőnek azzal nincs az égvilágon semmi dolga. Arról nincs infóm, hogy ez otthon mennyibe kerül, de az az összeg, amit Németországban kell a közvetítés után fizetni, nagyon nem vidám: átlag 2,3 havi albérleti díjnak megfelelő lét kell kicsengetni. Például ha bérel az ember egy lakást havi 400 EUR-ért, a költségek a következőképpen néznek ki: fizetsz kettő, vagy ha peched van, akkor 3 havi kauciót a tulajnak, amit kiköltözéskor ugyan visszakapsz, mégis nagyon fáj megválni egyszerre 800-1200 EUR-tól, mert az itt is egy valag pénz, nem csak otthon. Erre jön rá az első havi lakbér: 400 EUR. Most tartunk 1200-1600 EUR-nál. Ha valaki annyira töketlen (vagy zsírgazdag), hogy közvetítőn keresztül keres lakást – már bocsánat, de ezt a közvetítési dolgot nem tartom sokra, mert csak némi időt spórol vele az ember, semmi másra nem jó – szóval, aki ingatlanközvetítőn keresztül jut lakáshoz, az még erre ráfizet újabb 920 EUR-t (2,3 x 400), amit nem kap többé vissza, mert ezt a pénzt egy az egyben a közvetítőcég nyeli le. A végeredmény - a szívrohamon kívül – komplett anyagi csőd: provízióval együtt 2120-2520 EUR, amit kicsengetsz a lakásért, amit még be is kell rendezni, mert tök üres.

A pénzügyi percek után vissza tehát az eredeti témához: Geislingenből elgurultam szépen Niederstotzingenbe, ott várt rám Andi, beköszöntem a családnak, ittunk egy kávét és elindultunk az ő lakásába, Günzburgba, ami a heti csövezésem helyszíne.** Este kaptam telefonon visszajelzést Geislingenből, hogy enyém a lakás, vasárnap költözhetek, így a héten vár még rám/ránk egy kőkemény IKEA-ba menés: ágyat a hálószobába, kanapét a nappaliba, matracot, meg mittomén, még mi mindent kell vennem, mert a kuckóban csak a konyha és a fürdő van bútorozva, a többi helységek üresek. Andi nagyon cuki, felajánlotta, hogy akkor menjünk utánfutóval ikeázni, úgy könnyebb mindent szállítani. Egyébként neki is egy csomó minden kell még a lakásba, bár ő mérföldekkel előrébb jár nálam e téren… Nyilván több ideje is volt rá, meg úgy kicsit könnyebb a téma, ha a család 10 km-re lakik. (Ez nem panaszkodás volt, csak megállapítottam, hogy megint nekem van nehezebb dolgom!)

­­­­­­­­­­­­­­­

Utolsó nap Wuppertalban - Hendrik kétszeres legyőzése

Ez a poszt a szombati napra vonatkozik, csak vasárnap éjszakába nyúlóan írtam meg.

Voltam ma egy második búcsú körre is Hollandiában, végre sikerült Svent is elcsípni, persze nem volt otthon, amikor megérkeztem Vlodropba, de Klaus felhívta, hogy "unsere Kata ist da", teljesen meg is hatódtam. Átadtam az otellópálinkát is hozzáfűzvén, hogy nem csak tőlem, hanem a csókacsaládtól is, úgyhogy üdvözölnek benneteket innen a kéklő messzeségből és nagyon köszönik. Mindenkit végigölelgettem, meg engem is mindenki végigölelgetett, megegyeztünk, hogy szeptemberben jönnek München felé az Oktoberfest-re, mint minden évben, így hát legkésőbb akkor látjuk egymást újra. 

Tegnap este még O-percek voltak, telefonáltunk egy laza órácskát éjféltől egyig. Először - mint mindig - elmondja, hogy az észak-németek nagyon keveset beszélnek és elkezd kurva sokat dumálni, én meg csak hallgatom és figyelek, és amikor már régóta mondja és még mindig nem szóltam semmit, közbeszúrja, hogy Kannst du mir folgen? Verstehst du das? Ein bisschen? - engem itt (titokban) mindig elkap az ideg, hogy mi az, hogy tudom-e követni, meg hogy ein bisschen? Kivétel nélkül mindent megértek, amit mondasz apám, nicht nur ein bisschen. Vagy csak ahhoz nincs hozzászokva, hogy nem szakítják félbe beszéd közben, nem tudom. Szóval csak mondta-mondta-mondta, hogy a 750-es BMW, meg a próbakör és micsoda Soundsystem van benne, meg hogy a Porsche túl hangos, meg a mézeskalács, amit majd karácsonykor sütök (???) és a fagyi, meg stb... én meg azon kaptam magam, hogy nem is figyelek teljesen oda arra, amit mond, hanem magamban állatira örülök. Hogy minek? Nem tudom. Kényszerítenem kellett magam, hogy arra figyeljek, amit mond, mert a semminek nyilván később is tudok örülni, amikor már nem kell odafigyelnem, hogy mit mond, mert a kettő egyszerre láthatóan nem ment, valahogy elnyomták egymást.** Vagy örülök, vagy telefonálok. Lehet, hogy ha kevésbé örülnék, akkor tudnék közben rendesen telefonálni is. Tudja fene, tény, hogy az utóbbi hónapokban viszonylag keveset örültem, feltorlódott bennem biztos az igény rá, most meg nem tudom kezelni. Utána nem is tudtam sokáig elaludni, mert azon gondolkoztam, illetve próbáltam konkretizálni, hogy pontosan minek is örülök ennyire? Mit mondhatnék? Nem jöttem rá. (Annak, hogy két fülem van, mégsem vagyok szatyor, tudom-tudom...)

**ez olyan, mint a matekban a minusz x minusz = plusz, vagy O. elmélete arról, hogy nein + nein = ja, valamint ja + ja = leck mich am Arsch. (Nyald ki a seggem) A legutóbbi tényleg így van.

Más téma: ma este vacsizni voltam Hendrikkel és Anne-val Wuppertal belvárosában. Nem is ez a lényeg, a vacsi fini volt, a bor fini volt, Hendrik meg hozta a formáját (Klugscheißer). Ennek kapcsán kell megemlítenem (csak magam miatt, mert egoista önző dög vagyok és dokumentálnom kell a fényes győzelmemet), hogy ma este kétszer is igazam volt, ami Hendrikkel szemben nehéz ügy, mert neki akkor is igaza van, amikor nincs! Itt szeretném is megragadni az alkalmat, hogy (csakis saját magam számára) megőrizzem az utókornak eme két fényes eseményt. Időrendi sorrendben:

1. A wuppertali Tony Cregg szobor. 
A Wuppertal-Eberfeld Sparkasse előtt található méregdrága "alkotás", amely mellett elhaladva - épp szupersznob módon művészetről (mi másról?) beszélgetve - mert az ily kései órán hazafelé baktatva fontos - Hendrik balszerencséjére feldobta a témát, hogy Khátá, mit gondolsz erről a szoborról? Mit is mondhatnék? Mutatok előbb egy képet, hogy világos legyen a szenny, amiről szó van:

Épp abbahagyta a lelkendezést a szoborról, ami szerinte mekkora egy kortárs műremek és ahogy az apró lyukakon átragyog a fény és a többi és a többi, én meg ha már így megkérdezett, gondoltam nem palástolom a lesújtó véleményemet, nyilatkoztam, hogy szerintem ez egy iszonyatosan nagy halom, laza állagú szar. Anne közben megállt a döbbenettől a járdán, rám nézett és közölte: Ugye?! Szerinted is???!! Hendrik alig kapott levegőt, próbálta bizonygatni, hogy ez de csuhaj  menő és így a fény meg úgy a fény, de akkor már mindegy volt, mert egyezményes úton 2:1 arányban egyértelműen eldőlt, hogy ez bizony egy kibaszott drága darab szar, ami Wuppertal "ékessége". 

2. A német zászló. 
Körülbelül 10 perccel a kutyaszar-incidens után szóba jött, hogy a foci EB kapcsán milyen sok itteni autón látni német zászlót. Blablabla, szó szót követett, Hendrik közben tolt valami elcseszett kelet-német fikázós megjegyzést a zászlóval kapcsolatban (erre nem tudom miért, de kifejezetten agresszív tudok lenni, amikor ilyen arrogáns nyugat-német módon elkezd kelet-némezetni), mire mondtam neki, hogy hoppá, ácsi, a mostani szuperdicsőséges fekete-piros-arany zászló a Weimari Köztársaságra eredeztethető vissza (1919-1933), ami ide csak azért kibaszott elegánsan releváns, mert Weimar bőven keletnémet város... Persze kapásból le lettem torkollva, hogy de nem, mer' az sokkal régebbi. (Gondoltam is, hogy persze, a Neander-völgyiek is fekete-arany-sárga zászlókkal vonultak anno fel s alá, csak a hendrikista tudósok ezt még nem tudták bebizonyítani napjainkban...) Mivel ez pont az a téma volt, amit tudom, hogy pontosan tudok és akkor is igazam van, ha a hátán pörög, rá is hagytam flegmán nagyvonalúan, hogy jó, akkor nem, biztos igazad van. 
10 perccel később beismerte, hogy "tényleg lehet benne valami." Jó, hogy én mentem elöl, ők meg ketten mögöttem baktattak, mert így nem látszott, hogy csataüvöltést színlelek és széles vigyorral vonulok egészen a bejáratig.

Vége van Katának...

Ma volt az utolsó munkanapom az irodában, hujííí! Északrajna-Vesztfáliai tartózkodásom a végét járja, vasárnap végleg elhagyom a terepet, a folyamatos esőt, a ködöt, hideget, a Plattdeutschot és délre tolom a szekeret. Még rímelt is! Sehr gut. Jövő héten pedig nem dolgozom, hanem:

1. ha megkapom vasárnap a lakást, akkor elszórom a pénzem az ikeában és beköltözöm a jövő hét végén.

2. ha nem kapom meg a lakást vasárnap (mert még vagy ezren szeretnék rajtam kívül), először pánikba esem, aztán Andi mondani fogja, hogy "chill Khátá, chill", aztán elkezdek újra lakást keresni és találok egy másikat. Remélem.

Ami biztos: Július másodikán már Heubachban kezdem a munkát. Kaptam a föncsitől tegnap érdeklődő e-mailt, hogy hogy áll a lakáskeresésem, meg hogy egy halom munka vár már rám, meg hogy a kolleginák már tűkön ülnek és mindenki nagyon vár. Ezazzz - gondoltaja Babi néni - stresszeljük le már jó előre (az amúgyis teljesítménykényszeres) Khátá-t, hadd egye a fene!

Kíváncsi vagyok továbbá, hogy fognak megbirkózni a nevemmel svábék. Az ittenieknek nagyon nem ment, minden voltam az égegyadta világon, csak Borbély Kata nem. 

 Lássuk a felhozatalt: kezdetben vala a Frau Booohbelíí. Aztán jött Khátá. Amikor kiderült - most kaptuk a hírt - nem is így kell kiejteni a nevem, akkor 1-2 napig voltam Koto, de a germánok ezt a nyitott "A" betűt nem nagyon tudják képezni és visszasírtam inkább a Khátá nevet, mert a Koto igencsak rosszul hangzik. Főleg Andi erőlködött, mert hogy hallotta, hogy apu otthon nem Khátá-nak hív és próbálgatta kimondani ő is, de végül szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy nekem a germán verzió is teljesen passzol. Voltam aztán Frau Borbeláj és Frau Booohbeláj is, na meg Frau Khátá (azoknak, akik nem fogták az adást, hogy melyik a kereszt és melyik a vezeték nevem). O. rendszeresen használja a schöne Frau és a junge Frau megszólításokat, a junges Mädchen-ről szerencsére már leszokott. (Azt egyébként is nagyon utáltam, mert abból nem csak hogy kinőttem már, hanem ezzel verbálisan megtízszerezte az amúgy is izmos korkülönbséget.) 

Klaus szerint meg egyszerűen Katta vagyok, főleg írásban, annak ellenére, hogy ha 100-szor nem látta eddig az aláírásomat, akkor egyszer sem. 

Nem baj, jó lesz ez így. Passt scho'.

Hosszas eszmefuttatás a semmiről

Ezzel a júliusban északra repüléssel van ám egy nagy gond: nem lesz még meg a személyigazolványom (jobban mondva útlevelem). Mivel júni közepétől számított egy hónapon belül küldik meg Budapestről Ravazdra a becses okmányt, sok jóindulattal is július végére várhatom a cucc Baden-Württembergbe való postai megérkezését - ha ugyan a kedves postások ki nem lopják a borítékból, mint egyszer. (Pedig egyszer nagyon kilopták... Ezen a ponton komolyan elgondolkodtam, hogy újabb Magyar-Posta-Zrt.-Lejárató-Kampányba fogok és megosztom az itt egybegyűlt nagyérdemű világpolgárokkal a fogamzásgátló receptjeim furmányos postai ellopásának és létezésem letagadásának történetét. Mivel ez az a téma - több másik mellett - amin még mindig habzó szájjal fel tudom magam húzni, ettől a mókától megkíméllek benneteket, legyen elég annyi, hogy a Magyar Posta Zrt-be vetett bizalmam úgy ahogy van, nem létezik.) A júliusi repülést illetően (trotzdem) annyira nem érzek veszteséget, mert (és erre több magyarázatom is van):

1. Ez repülővel nem olcsó mulatság és tekintve, hogy a július a (még nem létező) lakásom berendezésével és a még részben meglévő pénzem szétszórásával fog telni, minden centre szükségem van. Mivel egy odavisszarepülés szerencsés esetben is annyiba kerül, mint egy ruhásszekrény, vagy egy (általam már kinézett) franciaágy-vázszerkezet, vagy egy abba való nagy matrac, inkább meggondoltam édesanyám, mégsem most, a nagy "ínségek" közepette kéne repülni.

2. Tekintve az út hosszát Zsoltival eleve nem megérős nekivágni, mert a benzinköltség magasabbra rúgna, mintha repülnék, de ugye repülni meg nem fogok, mert a szekrény / franciaágy / matrac fontosabb. (Na jó nem fontosabb, de a hosszú távú életben maradásom / kényelmem érdekében per pillanat többet nyom a latba.)

3. Botrányos módon nem lehet csak úgy minden nap innen oda repülni, de ha mégis találok passzoló péntek-vasárnap vagy péntek-hétfő járatot (igen, már minden lehetséges oldalon utána néztem), az úgy indul, hogy vagy ki kell vennem egy szabadnapot, vagy el kell kéredzkednem a munkából előbb, amit nem szívesen teszek meg mindjárt az első hónapban, hiába van a próbaidő alatt havi 2 szabadnap-lehetőségem. 

4. A Stuttgartba menéshez szükségem lesz szerencsétlen Andira is, mert nem hagynám Zsoltit a reptéren.

5. Ha sem a repülő, sem az autó nem jön szóba, megnéztem hát a www.bahn.de-n, hogy s mint megy Indiából mezítláb Gandhi a mezei sváb vonattal A-ból B-be. Levontam a következtetéseket: még a repülésnél is drágábban.