Zurück nach Duisburg

Újra Duisburgban. 

Tegnap délután 2 körül szép komótosan elindultam Münsterbe. Először tankolni kellett. Ez a "kedvenc" elfoglaltságom. Már előző nap 300 a vérnyomásom pusztán a gondolattól. Mindegy, ezt meg kellett tenni, mert a nagy holland duplakörutam miatt 1/3-ig volt csak a tank, azzal már nem biztos, hogy 200km-t lenyomok. Blöe. Szóval bekanyartam a vesztőhelyre, közben már ökölbe volt szorulva az arcom, mert eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy a roncson hogy nyílik a tanksapka. Ez nyilván nem egy olyan kideríthetetlen nagy probléma, de minden tankolással kapcsolatos apró szarságon iszonyatosan felpörgetem magam. Szóval már két bajom is volt, pedig még csak alig indultam el. Beálltam. Kiszálltam. Szitkozódtam magamban. Megtaláltam a tanksapkagombot. Kényszeredett vigyor. Nalegalábbezmegvan-gondolás. A roncs benzines, emlékszem. A holland forgalmiban is megnéztem. Nagyon fel vagyok készülve. Jajistenemmivanharosszattankolokbele-arckifejezéssel teletöltöttem 95-ös superrel. Bementem a kasszához, csávó mosolygott (itt mindenki mosolyog), én is megpróbáltam valami olyasfélét az arcomra erősíteni, de valószínűleg csak valami szánalmas vicsorgással vegyes, "haddmenjekmárelinnen"-kifejezés ült ki a pofázmányomra. Fizettem. Beültem. Elindultam. Fél óráig gyomorideggel vártam, hogy lerobban-e a pályán, mert rossz üzemanyagot tettem bele, de ez szerencsére minden klappolt. Huh. Onnantól fasza volt minden, 113 km az út Duisburg Großenbaumtól Münster belvárosáig a navinéni szerint, ez nekem kicsit több időbe tellett, mint másfél óra, mert bedugultam Münsterben. Mázli, hogy előző este nem néztem meg, hogy a hotel mennyire belváros, mert tuti nem aludtam volna egész éjjel, hanem azon rágódom, hogy úristen hogyan és hol fogom a roncsot leparkolni anyagi csődbemenés, ellopás, elvontatás és egyebek nélkül. Szóval repesztettem, végig autópálya, nagyon király. Navi nélkül viszont komoly gondjaim lennének, mert itt valami roppant mennyiségű autópálya szakasz keresztezi egymást felülről, alulról, oldalról, meg minden irányból, egyik autópálya szakaszról hajtasz át a másikra úgy, hogy majdnem észre sem veszed. Eszement bonyolult. Így viszont, hogy a navinéni közben mondja, hogy merre tartsak, nem is kell néznem a térképet, mert tök egyértelműen az arcomba közli. Beérve a városba, fél 4 körül, valami iszonyat dugóba kavarodtam, nem is értettem, szombat délután mi ez a tömeg az úton? Belém vágott a villám, hogy hol fogok parkolni? Nem nagyon volt lehetőség kavarásra meg kevergésre, mert a következő autó már benne volt a seggemben, olyan sűrű dugó volt. Mentem-mentem-mendegéltem. Egyre beljebb a belvárosba. Egyszercsak közli velem a navi, hogy elértem a célom. Au ja! Jólvan. A környék kb annyira volt belváros, mintha Győrben a Dunakapu téren akarnék megállni egy napra. Parkplatz sehol, csak ott elöl balra egy Parkhaus tábla, na attól külön befostam, hogy én azt nem akarom, jaj csak azt ne. Balfaszkodni nem áll módomban. A pecsába. Közben meg nem tudom, a következő parkolási lehetőség hol lesz, mi van, ha csak Parkhaus lesz megint, akkor meg még messzebb is mentem, mint ez, jaj jaj haza akarok menni...! Közben odaértem a gyűlölt kereszteződésbe, dönteni kellett, hát bekanyartam. Egy életem-egy halálom. Az utcaszint fullon. Egy hely sincs. Jézus mondom, mi lesz itt... Ez nem az a hülye szerpentines felépítésű parkolóház, ahol csak mész körbe és egyre feljebb vagy. Ez valahogy egymásból nyíló csarnokokból állt, amik egyre lejjebb voltak, és ilyen rohadék nagy csarnokból volt 10. Tíz szinten. A mínusz negyedikig tele volt az egész, előttem is mögöttem is autók, mindenki, mint a vércse, leste, hogy kiáll-e valaki a helyéről. Szóval a negyedik szinten találtam egy db olyan helyet, ahova ezzel a böszmeteggel be tudtam állni. Huh. Nagylevegő beszív, kifúj, autó leparkolva, én is élek még, össze se törtem, ki se röhögött senki. Wunderschön. (Meg az is eszembe jutott, hogy "alles klärchen, wunderbärchen.") Kezdődött a nagy vidámság, roncstól szabályosan megszabadultam. Már csak azt nem láttam sehol, hogy mindez mennyibe fog nekem fájni, ha aznap délután 4-kor oda beállok és csak másnap délben hagyom el a terepet. Mindegy, már úgyis beparkoltam, lesz, ami lesz, annyira durva nem lehet. A Parkhaus kb 50 méterre volt a hoteltől, szuperkényelmes! Elslattyogtam a hotelbe, mondtam a jelszót recicsajnak, kaptam egy mágneskártyát a szobához, felmásztam a 2. emeletre, megkerestem a szobát, majd látom ám, hogy nincs kártyalehúzó az ajtón, hanem KULCSLYUK van! Na mondom mi a szar???? Hát én ezzel a kártyával aztán hogyan...??? Első gondolatom az volt, hogy beszuszakolom a kártyát a kulcslyukba, de aztán (megpróbálás nélkül) rájöttem, hogy ez f@szság. Még milyen szerencse, remélem jóanyám most büszke rám!) Ott porszívózgatott egy takinéni, gondoltam egy életem egy halálom, megkérdezem. (Itt meg a Besenyő Pista bácsi jutott az eszembe: "Mé'? Legális!") Tök jó fej volt, mosolygott,  fogta a kártyám, odatartotta a kulcslyuk elé, az még zölden villant is, és kinyílt az ajtó. Aztakurva. Montaja Babi néni. Bementem. Végre. Ez is megvolt, még sincs este. A recepción látni egyébként általában minden országban, hogy mi a nemzeti gyengeség. Szerintem. Ott vannak kirakva ilyen kisebb rágcsák, gyümölcs, mittomén mi (itthon leginkább semmi, vagy selyemcukor), na ebben a hotelben egy elegáns üveggömb-tál volt, tele gumimacikkal. Meg egy kanállal. Így a várakozó vendég, amíg a recicsaj be vagy kicsekkolja, hasznosan, jóigényesen, higiénikusan, kiskanállal gumimacikat tölthet a markába és eszegetheti. Valamint: a párnára se kis szappant tesznek, hanem kis csomag "Süße Träume" gumimacit. Becuccoltam tehát a szobába, aztán kicsit nyuszogtam a városban, megnéztem mi merre, vettem fogkrémet a dm-ben, mert az nem volt nálam, csak azzal nem számoltam, hogy elfelejtettem, hogy megyek vissza a hotelbe. Elkolbászoltam. Az utcának akkori emlékeim szerint valami iszonyatos hülye neve volt, valami olyasmi, hogy Igibigi vagy Ugibugi Straße. (Igazából Aegidii Straße volt, most már tudom, de akkor ez nem jutott eszembe) Eljött hát a perc, amikor már annyira fáztam, hogy utána kellett kérdeznem egy pasinál, hogy az "Igibigi Straße oder sowas"-t keresem, segítsen már. Vigyor. Aegidii? Az. Arra, aztán balra. Danke. Hazataláltam. M. csak fél 8 körül ért oda este, aztán beültünk egy kávézóba sörözni, meg enni. Toltam valami tonhalas Tuna Wrap-nak nevezett témát, az tök jó volt, aztán le kellett nyomnom egy Stückchent M. fokhagymás pirítósából is, mert befosott, hogy csak ő lesz büdös. Kajakra belémtömte. (Ein Schnäppchen reicht mir aber. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. Doch. Nein. ISS ES AUF! Na gut.) No de a nagy móka csak ezután jött. Este 11 körül visszamentünk a hotelbe. Jháááájj! Utoljára akkor röhögtem ennyire, amikor a müncheni kórházban megláttam, hogy borotválja az orvos a melléről a szőrt. Itt a következő történt: kuksolás a töksötét fürdőszobában. Mindketten ott vagyunk. Én a vizes hajamat próbálom egy törcsivel megszárogatni, M.pedig fogat akart mosni. Csak az ajtó alatt jött be némi fénycsík, amitől kb láttuk, hogy mi hol van. A párbeszéd a következőképp zajlott:

- Khátá, használhatom a fogkrémedet? (itt jegyezném meg, azt a fogkrémet aznap Münsterben vettem, mert eleinte én is arra bazíroztam, hogy majd ő hoz és akkor én nem viszek, de valami miatt mégis vettem, csak ennek köszönhetően volt fogkrémünk...)

- Persze.

- Ez az itt a tükör előtt a csapnál?

- Ja.
Én közben szárítkoztam, ő meg kiment, hogy eggyel kevesebben kotorjunk odabent. Közben fogmosáshangok szűrődnek be kintről. (**Sikál-sikál). Majd kb 1 perccel később: villany felbasz, szemem azonnal kifolyik. M. ökölbeszorult arccal bejön. Megfogja a tükör előtt álló tubust, amiből a töksötétben fogat mosott, megnézi, majd az orrom alá dugja: "olivaolajas kézápoló krém". A dm-ben vettem aznap. A fogkrém még a táskámban volt, csak terveztem, hogy a tükör elé teszem. Annyira röhögtem, hogy le kellett ülnöm. Hosszú percekig. Ő pedig különféle megtorlási módszereket közölt velem, meg hogy a bosszú véres lesz. Hiába mondtam, hogy nem volt szándékos, és hogy magam is azt hittem, hogy a fogkrém van a tükör előtt és a kézkrém a táskában, meg hogy sötét volt és blabla, közben visítva röhögtem. Aztán már ketten röhögtünk. Nekem még elalvás előtt is össze-összerándult a rekeszizmom, meg rötyögtem egy sort, ha eszembe jutott az a fej, amivel visszajött a már világos fürdőszobába. "Als ob ich Vaseline im Mund hätte."

Bezirksamt Duisburg-Süd

Ma reggel kapásból a duisburgi Bezirksamt-nál kezdtem a napot, bejelentettem magam és van német adószámom is. Az ügyintézés beszarás. Ezek dolgoznak!!! Odamentem, azonnal foglalkoztak velem, kértek egy db igazolványt és az alapján simán be lettem jelentve Duisburgba, meg adószámom is van. Fel voltam rá készülve, hogy nem lesz semmi, meg majd időpont kell, meg mittudomén, gáncsoskodnak, de nem. Mondtam a csávónak, hogy szeretném magam ide bejelenteni. "Honnan?" Hát mondom mi az, hogy honnan? Ezen pörögtem egy ideig, most nem is értem, mit nem értettem akkor ezen (ennyit kérdezett csak, hogy "Von?"), aztán nagy nehezen rájöttem, hogy neki nem egyértelmű, hogy egy Ungarinnal van dolga, nem szimpla német luvnya akar Kukutyinalsórajnavölgyfalváról átíratkozni Duisburgba, ezen örültem kicsit, aztán elintéztük a témát. Következő remek próbatétel az volt, hogy nyitnom kellett egy folyószámlát. Nu. Megmutatta, hol a bank, én meg szépen elintéztem ezt is, postán 2 héten belül kapom az EC kártyámat, meg minden mást is. Kiroá. Utána jött a mai harmadik nagy vállalkozás: szerezzek egy telefont. Bementem a Media Marktba, mert ott lehet ilyen feltöltőkártyás telókat kapni, csak az volt a bajom, hogy komplett nem értettem, hogy működik ez a CallYa nevű téma, ami most a német Vodafonnál van, mert hálózaton belül akartam maradni mindenképpen, mert az irodában meg Klauséknál is mindenki Vodafone-os, meg M. is az, velük meg így 5 centért beszélek percenként, ami jó. Szóval elmagyaráztattam magamnak szépen, hogy mizu, itthon aktiváltam a telót, aközben viszonylag csak kevés hajam őszült meg, és most van német számom. A járgányomat a héten megkapom, holnap vagy holnap után: Hyundai Lantra Kombi. Az elején van valami kis horpadás, de hát nem számítok valami turbóra, így is szuperjófejség, hogy csak miattam beszereznek egy ilyet. Azért remélem nem valami hupilila lesz, mert arra utána akkor rózsaszín szőrkormányt kell majd vennem.

Közben hazaért Hendrik is, itt van vele a szomszéd csávó, aki itt lakik egy emelettel feljebb, totál jó fej, de iszonyatosan meg kell magam erőltetni, hogy megértsem, mit beszél. Vettek a kutyának bugyit. Nem vicc, teljesen komoly. Szerencsétlen most itt rohangál bugyiban. :)

Blöe.

Voltam ma kicsit dolgozni. Na jó, nem is dolgoztam, csak csevegtünk arról, ki mit szeretne, hogyan, merre, meddig. Délután 3-kor már itthon voltam. Holnap nem dolgozom, be kell magam ide jelenteni, utána kell, hogy igényeljek adószámot, hogy ne legyek Schwarzarbeiter, ezt megpróbálom egy nap alatt lezúzni. Az Arbeitsamt szó elhangzása óta hivatalosan is ideges vagyok, nem tudom miért, nem fognak megölni, eggyel több adófizetőjük lesz velem, én mindenesetre ki vagyok a hivatali ügyintézéstől. Holnapra pedig kijut a jóból, első körben a bejelentés, aztán a másik helyen az adószám, utána Sparkasse, csináltatok magamnak egy kontót, aztán ha lesz még kedvem, veszek végre egy mobilt, mert azt ma nem sikerült és nagyon kéne. A nagy európakörutat szerencsére áttettük szerdára vagy csütörtökre, mert ma nem volt annyira alkalmas a helyzet, én is csak bekukkantottam az irodába. A héten megyünk Hollandiába meg Antwerpenbe is. Járgányt szerdán vagy csütörtökön kapok, egy régebbi Hyundai-t. Meg egy hordozható navit, mert vagy nem nézik ki belőlem, hogy haza találok, vagy nem nézik ki belőlem, hogy haza találok. És igazuk is van, én ma már az S-Bahnon odafelé meg visszafelé is halálra izgultam magam. Azt hiszem el kell telnie még egy valagnyi időnek, amíg belátom, hogy életben maradok, és meg lehet nyugodni.

Ma nem volt más érdemleges. Meg kellett állapítanom, hogy a legapróbb kis dolog is iszonyatosan ki tud billenteni. Tök fölöslegesen izgulok, tudom, de hát ez van. Hétvégén ha minden összejön, M. is képbe kerül, nem tudom még hol és hogyan, de tervben van. Meglátjuk.

Írjatok, kivel mi újság, mi történik otthon??? Le vagyok maradva!

A nyúl

Eljött hát a rettegett nap mit vááárva vááártuuuunk: ma nyulat ettem. Én e. Ez több szempontból is próbára tett: egyrészt nem hánytam bele a tányéromba, másrészt a többiek még most is azt hiszik, hogy szeretem a nyulat. Pedig kurvára nem. A gerince mentén lévő kevéske húst nyomtuk. Németesen. Hárman. Ennek mód felett örültem, mert így 4 darabkát kellett "csak" valahogy leküldenem. A sokk akkor jött, amikor észrevettem, hogy amikor a darabkákat megpróbálom elvágni (mert egy egész köbcenti nyulat egyben be nem teszek a számba: a cél, hogy minél kisebb, észrevehetetlenebb cafatokra szedjem szét, amit a legkevésbé kell megrágni. Meg kell sajnos, de csak kicsit.) szóval, amikor rányomom a kést, piros lé szivárog belőle. Na ettől még most is felfordul a gyomrom. Iszonyatos még belegondolni is, hogy félig nyers nyulat, kvázi nyúlvért ettem?! Bäääh. (Erről Joe jut eszembe a Jóbarátokból: "Zsírt ittam!") Hát én meg vért ettem. Illetve véres nyulat. Utoljára akkor kavartam magamnak ekkora szart, amikor Hegykőn, Józseféknél halászlevet kellett ennem. És ettem. Azóta se. Soha. Szóval megettem 4 egész darabkát a nyúlból, aminek a közepe rózsaszín volt és folyt belőle a vér. Blöeh.

Szebb téma: beszéltem Klaussal is, a hollanddal, akinél holnap a munkát kezdem. Biztosított róla, hogy a héten nem lesz sok melóm, lazán elnyuszogunk egész héten, majd elmesélte, hogy holnap Düsseldorfban összeszednek, aztán megyek vele Hollandiába, onnan meg Belgiumba, ahol Antwerpenben meglátogatjuk a Cardoent, azt a belga céget, ahol azok az L200-asok is laknak, amiket múlt héten én rendeltem magamtól. Utána vissza Hollandiába, onnan meg vissza Németországba. Na ha ez a laza nap, nem igazán tudom elképzelni, mi történik, amikor nyakig ér a meló. A legújabb félelmem (mert minden napra kell valami, ma ugye elfogytak a félelmek, mert megettem a nyulat, kellett valami neu), szóval most épp attól félek, hogy holnap kapok járgányt és nem fogok hazatalálni. Mert az S-Bahnnal jól elmegyek reggel Düsseldorfba, de mire megjegyezném az S-Bahn-utat, már mindegy lesz. Mondtam is Hendriknek, hogy ha este gyanúsan nem érek haza, kezdjenek el megkeresni, remélhetőleg még nem Vlagyivosztokban leszek...

Ideértem.

Na kádvásáim,

jelentem, itt vagyok, Germánia nyugati (bal oldali) közepén, Duisburgban. Mindjárt kifolyik a szemem, olyan fáradt vagyok, gyorsan, fájdalommentesen vázolom csak, mi volt ma:

- reptér Budapest (köszi Babi néni!), reptér Düsseldorf. Közte alvás helyett 2 óra csevegés egy cuki nénivel, csupa cukiságokról, közben titkon (ganz geheim) magam szénné izgulása, hogy nem lesz meg a csomagom, vagy hogy másik gépre tették fel, vagy kilőtték az űrbe (vagy hogy engem lőnek majd ki az űrbe...stb irreális félelmek feldolgozása. Pedig már a benejlonozó bácsi is benejlonozta 6 EUR-ért a reptéren, keresztbe, meg hosszába is, mert a számkódot jó igényesen elbástam és azóta sem tudom visszacsinálni (Csuvi+Évke nem röhög).

- Hendrik összeszedett Düsseldorfban, vásároltunk, hazajöttünk Sandrához és Zorához, aki a kölyök magyar vizsla.

- Pezsgő, kaja, kicsit elvonulás. Micimackó németül - könyvmegtalálás, olvasás közben bealvás, majd a kutya azzal ébresztett, hogy helybőltávolról rám ugrott, belenyalt a számba meg a szemembe és némi kepesztés, karmolászás meg morgás után bealudt az ölemben. Majd kutya- és katasétáltatás az erdőben.

- Hendrik közölte, hogy este valami embernek a szülinapi bulijára hivatott, menjek én is, csuhaj, jó lesz. Ok. Iszonyat fáradt voltam és belecsöppentem egy kb 30 fős, jogászokból, bírókból és ügyvédekből (+Frau) álló csapatba, akik közül senkit nem ismertem, de a házi gazda azzal fogadott, hogy "Te vagy a Kata? Jó hogy jöttél, arra vannak a kaják, arra meg a piák, de majd én is lesem, hogy van-e valami a kezedben." Ohhóó..!

Azért én a biztonság kedvéért halálra untam magam. A pasi felesége most szentül meg van róla győződve, hogy én vagyok a tudatos táplálkozás mintapéldánya, mert (szokásomhoz híven) rosszul fogalmaztam, pedig csak el akartam kezdeni szociálissá válni, mert mindaddig (meg utána is) én voltam/vagyok az "Ungarin", aki a fő látványosság kerek e világon. Attól félek, az is maradok. 

Szóval a konyhában tálcahegyeken mindenféle szendvicshegyek álltak és megkérdeztem, miután többször fel lettem szólítva a fogyasztásra, hogy "a zsemlékről mit kell tudni?" (Itt fűzném hozzá, hogy ezeknek nincs humorérzékük, mert én csak vicces akartam lenni, de nem sikerült, úgyhogy ezzel ma hagytam fel ünnepélyesen, mindjárt az első napon.) Szóval csak azt akartam megtudni, hogy melyik szenyóban mi van, nehogy belefussak valami szörnyűségbe, erre a néni elkezdte sorolni, hogy ezek itt teljes kiőrlésűek, ezekben van tökmag is, de ha nem szeretem a tökmagot, akkor itt vannak ezek, amik szintén teljes kiőrlésűek, de tökmag nélkül, no meg a fehér tészta meg a vollkornbrot, no meg amaz ott korpás, blablabla... Aztán megállapította, hogy az én koromban ő is nagyon odafigyelt ám arra, hogy mit eszik. Na nekem akkor esett le, hogy félreértette a kérdést, ezért a rettenetes alaposság, mert ő még most is azt hiszi, hogy engem a pontos zsemletészta-összetevők érdekeltek. Jóvan, nem baj... Lesz ez még jobb is. 

Elfáradtam piszkosul.