Cicarepülőgép

Van egy reklám, amin minden alkalommal szakadok, ahányszor látom a tv-ben. 

A videó létrejöttét valahogy úgy tudom elképzelni, hogy összeült az uberflieger.de marketing osztálya, elszívtak egy csomó füvet, ittak rá jó sok töményet és elkezdődött a vicces brainstorming azzal a céllal, hogy kitaláljanak egy olyan reklámot, ami népszerűsíti a webes repjegyár összehasonlító oldalt:

Marketinges 1: - hogy lehet olyan reklámot összehegeszteni, ami tartósan benne marad a fejekben, de nem irritál?

Marketinges 2: - szerintem a cicákat mindneki szereti, egy cicás reklámmal belopnánk magunkat a nézők szívébe.

Marketinges 3: - oké, de a cicáknak semmi köze a repüléshez! 

Marketinges 2: - Misem egyszerűbb ennél, horgoljunk kis repülőgépjelmezeket és adjuk rá a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lesznek.

És megtették. Repülőgépjelmezt horgoltak a cicákra, akikből így cicarepülőgépek lettek. Zseniális ötlet! Itt lehet megnézni.

NENI vagy nem NENI

Nagyon király hétvégénk volt.

Szombaton éjféli szaunázni voltunk, ami este 9-től hajnali 2-ig lehetséges egyszer egy hónapban, eddig soha nem voltunk még ott ilyen későn, az idő taknyos és hideg volt, esett is, úgyhogy elhatároztuk, a vacsit követő pihizés után felkerekedünk és kései szanunázni megyünk.

Apropo vacsi: úgy döntöttem, mivel P. úgyis a golfpályán tölti a fél szombatot, ahol befagy a segge, szépen addig felkészülök mire hazajön és csinálok töltött paprikát, mer' méne, legális?! Nem a sima töltött paprika mellett döntöttem, hanem római edényeset szerettem volna csinálni, azaz nem gázon megfőzőset, hanem a sütőbe betevőset és otthagyósat. Gyönyörűségesen bevásároltam a sarki töröknél, aki az utcán mindig előre köszön (szeretek ott zöldséget venni, na, néha többször is a héten, úgyhogy ismerjük már egymást), vettem szép nagy kaliforniai paprikákat, koriandert, petrezselymet, darált húst és otthon nekiálltam, íme az alaprecept, amit közben kicsit azért átalakítgattam a saját ízlésünknek megfelelően: több darált hús, kevesebb rizs, több fűszer. Kevertem a húsmasszába pl. tandoori fűszert (de nem túl sokat, mert csípős), apróra vágott petrezselymet, valamint a szószt sem úgy csináltam, ahogy a recept írta, hanem miután a paprikák megfőttek a paradicsomlében, leöntöttem róluk egy külön edénybe és liszt nélkül gyártottam belőle egy sokkal királyabb alapszószt parmezánnal, tejszínnel, oregánóval és bazsalikommal, majd az egészet visszaöntöttem a paprikákra. Annyira finom lett, hogy P. ma reggel fél 10-kor, amikor kimásztunk az ágyból, nem volt lebeszélhető arról, hogy töltött paprikát reggelizzen. Tássék:

A szaunázás nagyon menő volt. Havonta egyszer este 11-től az uszoda részről (is) kifogynak ilyenkor a fürdőruhában fürdőzők és átveszik a szaunázók a teljes hatalmat. Mindenhol gyertyák égnek, lehet enni-inni, vannak ingyen kóstoló falatkák (tésztasali, krumplisali, leves...), az egyik dolgozó még egy kis kupica tojáslikőrt is a kezembe nyomott az egyik szauna-kör után. A kételyeket eloszlatván - nem swinger klubban voltunk. Itt a meztelenül szaunázás a módi, teljesen elfogadott és normális, senki nem szaunázik fürdőruhában. Senki. Nincsenek is külön férfi és női öltözők, hanem minden vegyes. Eleinte szokatlan volt nekem is, mondhatni gewöhnungsbedürftig, de aztán lassan hozzászokik az ember és onnantól tök jó. Így néz ki a gyertyafényes éjféli szaunás-fürdős-muri:

Ma, azaz vasárnap délelőtt - miután tényleg töltött paprikát reggeliztünk - úgy határoztunk, hogy jó lenne valahol sétálni egy nagyot, úgyhogy elmentünk a Hafen City-be kikötőzni, mert már rég nem jártunk arra. Mivel P. valahol kávét akart inni, beültünk egy ismerősnek tűnő, NENI nevű helyre, majd vitatkozni kezdtünk azon, hogy ez ugyanaz a NENI-e, mint ahol tavaly decemberben Bécsben a Naschmarkt-on reggeliztünk. A bécsi NENI egy apró, izraeli eszegető volt, naaaaagyon finom humusszal és orientális, nemzetközi konyhával, ez meg itt a legdrágább hamburgi kikötőnegyed kellős közepén egy hasonló dizájnnal írt, ugyanolyan nevű étterem, ahol szintén lehetett humuszt rendelni. Teljes volt a dilemma. Tanakodván, hogy ez a NENI ugyanaz a NENI-e, elkezdtem a telefonomon guglizni (meg közben valószínűleg hangosan gondolkodni is), miközben a szomszéd alsztalnál ülő, középkorű hölgyemény nagyon kedvesen rám mosolygott (és valószínűleg megértette, mit csinálok éppen és hogy mindjárt rájövök az összefüggésre), én meg visszamosolyogtam, aztán egy pillanatra ledermedtem, mert ugyanaz az arc bámult át ránk 2 asztallal odébbról, mint akit épp az interneten láttam a bécsi NENI weboldalán. Hehe. A tulajdonos hölggyel, Molcho Haya-val kacsintgattam éppen össze. Odahívott bennünket az asztalához csevegni, elmeséltük neki, hogy ismerjük a bécsi bisztróját, voltunk ott a télen reggelizni, majd ő is elmesélte, hogy 3 napja nyílt meg a hamburgi NENI, ahol épp ücsörögtünk. Nagyon menő. Eléggé egy hullámhosszon voltunk, elmondtuk neki, hol lehet Hamburgban a legjobb orientális kajákat enni, megdiskuráltuk, hogy izraeli étterem nem nagyon van a városban és jaj de jó, ő meg teljesen le volt taglózva a kulináris helyismeretünktől (ami ugye egyenesen következik abból, ha az ember egy ilyen kis gourmet haspókkal él együtt, mint P.), minden jobb helyet fejből fel tud sorolni a városban.

Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...

Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:

Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

Tojáseső hulljon reád...

Hát az úgy volt, hogy szombat délelőtt ébredés után elmentünk a metróba bevásárolni. Ez minden alkalommal nagyon vicces, mert ilyenkor P. baromira felpörög, hogy juhú bevásárlás és olyan mennyiségű mindent veszünk meg, amit aztán alig tudunk felcipelni az 5. emeleti birodalmunkba. Lényeg a lényeg, P. vásárlási lázban ég és már reggeli közben örül a programnak. 

Hogyaszongya: eltöltöttünk legalább 2 órát a metróban, vettünk minden elképzelhetőt a borospoharaktól kezdve (amiket VALAKI folyton eltör) az élelmiszeren át egészen a gin(ek)-ig. Az after bevásárlás-móka aztán ott kezdődött el, amikor a kb. 2 tonna nehéz bevásárlókocsival ellavíroztunk az autóig, amit egyéb kedves hamburgiak olyan remekül körbeparkoltak, hogy a csomagtartóhoz nem fértünk hozzá a bevásárlókocsival, amit úgy oldottunk meg, hogy én beálltam a kocsi mellé, P. pedig DOBÁLTA nekem a megvett árukat, amiket egymás után elkapkodva belehánytam az autóba. Egy pillanatig még át is suhant az agyamon, hogy ennek a lazaságnak még megisszuk a levét, de aztán nem foglalkoztam többet az ünneprontással, P. különben is olyan vigyorral az arcán dobálta a wc papírokat meg a nem törékeny dolgokat, hogy egy idő után már nem érdekelt. Amikor elfogytak a dobálható dolgok, P. még mindig nagyon lazán, átnyújtott az autó nyitott hátsó ajtaja (és a fejem) fölött egy öntöttvas (!) serpenyőt, amit szintén a metróban zsákmányoltunk, gondoltam is, hogy az jó lesz, ha nem bírom el egy kézzel és a fejemre esik, megnyomorodok még itt a végén és halálomig ápolhat, mert az ő lelkén fog száradni, na mindegy. Ezzel a gondolattal aztán az egy szabad kezemmel a fejem fölé nyúltam a serpenyőért, amit ugyan elbírtam, de mivel én kis hülye üresnek gondoltam (mert ugyan már KI annyira kis zizi, hogy figyelmeztetés nélkül a fejem fölött, ahol még csak esélyem sincs belenézni, a kezembe nyom egy öntöttvas serpenyőt, ami nem üres???), szóval én kis hülye nyúlok érte az egy szabad kezemmel, megbillentem, mert csak így bírtam el, majd észreveszem ám, hogy tojások potyognak rám, amik szerencsére nem rajtam törtek szét, hanem részben átpattantak rólam az autóra és ott törtek el, részben pedig legurultak a fejemről / vállamról / hátamról és a földön törtek szét. Csak egy 10-es csomag tojást vettünk ugyan, de abból szerintem mind 10 a fejemre esett. Először nem is tudtam erre mit mondani a meglepetéstől, főleg, miután megállapítottam, hogy P. mekkora bakot lőtt, mert a nyavajás tojásokat nem csak simán belepoakolta a kiba** serpenyőbe, hanem - biztos ami biztos - a serpenyőbe először beletett keresztbe két újságot (a Süddeutsche Zeitung-ot kicsit sajálom, mert már előre örültem neki), szóval KERESZTBE beletett két újságot, úgy hogy azok jobbról-balról kilógtak a serpenyőből, ennél instabilabb konstrukciót nem is lehett volna építeni, majd erre RÁ a 10es csomag tojást. Na herzlichen Glückwunsch. Hát erre most mit mondjak? FELELŐTLEN! Az ötlet kezedettől fogva halálra volt ítélve. Én meg ott álltam az autó mellett, záporoztak a fejemre a tojások és nem szóltam semmit.

Kellett pár perc na, hogy röhögni tudjak, de miután P. első mondata a kollektív ledermedés után az volt, hogy "jajj bocs, az én hibám", már nem érdekelt, hány tojást törtünk szét, elkapott a röhögés. 

És négyet a tízből még meg is tudtunk menteni.

Facit: my darling 6 tojást ejtett ma a fejemre. Világos nappal, nyilvános helyen. Igazából úgy lett volna fair, ha a maradék 4-gyel utána megdobálom. Kár, hogy ez nem jutott akkor az eszembe.

Adventi csomagok

Miután abszolváltam a "Moszkvai rém újra szedi áldozatait, avagy túlélni Dmitri-t" 1. és 2. részét is, a betegségből is nagyjából kimásztam, már csak kicsit herákolok néha és a rémálmok a gumicsizmabúvárfélcipőről is el-elmaradoznak, pénteken véget ér a már lassan 2 hete futó CRM kurzus is, ami az eddigi "Dmitri Spezial" után kisebbfajta nyaralásnak tűnik - nem mintha bánnám.

Idén ismét adventi naptárazunk, ma reggel kibontottuk az első csomagocskákat. Vicces, mert az ajándékok láttán első blikkre egyértelműen megállapítható, kinek nem erőssége kettőnk közül a csomagolás. P. ajándékait a tavalyiakhoz hasonló gondossággal kék pöttyös papírba csomagoltam és minden ajándékra ragasztottam egy összehajtogatott (és előtte napokig gondosan összeválogatott) kortárs verset, mert erre már tavaly is nagyn bukott, gondoltam ezt a szokást megtartjuk. Ehhez képest az én ajándékaim nincsenek még teljesen beszerezve (!), minden nap valahonnan előszed egyet (csak a papírzörgést hallom a nappaliból, meg ahogy a kis medve mancsaival matat a hálószobában) és szépen beleteszi egy, tavaly ugyanerre a célra beszerzett, piros pöttyös ajándéktáskába. Így ni:

Attól tartok egyébként, ma átöltözés közben véletlenül rájöttem, honnan varázsolja elő reggelente nagy papírzörgéssel a csomagjaimat... Iszonyatosa nagy önuralomról tesz tanubizonyságot, hogy nem néztem bele a papírtáskába (és nem is fogok!), amit P. rendkívül nagy előrelátással a titkos és számomra egyben láthatatlan ruhásszekrényünk tetején helyezett el. Hát mit mondjak? Bánom a percet, amikor véletlenül felnéztem a számomra láthatatlan szekrény tetejére, mivel P. csütörtökig nincs itthon, én pedig minden percben legalább háromszor gondolok arra, hogy bele kéne nézni a papírtáskába.

WRRRÁÁÁ !!!

De nem fogok.
De nemám.

Bátág bagyog

Mondtam én, hogy az üzemvezetés nem tesz jót az egészségemnek, na tessék, péntek estére le is betegedtem. A csütörtöki vizsgát még valahogy túléltem, de már sejtettem, hogy nem lesz ennek a kedvetlenségnek és gyengeségnek jó vége, ami másnap estére be is igazolódott: hazamásztam a suliból (a vizsga egyébként-2es lett, ami a német pontrendszerben egy magyar 4-esnek felel meg, eddig ez a legrosszabb jegyem), majd elkezdtem készülődni egy lánybúcsúztató after partyra, amit már kb másfél hónapja szervezünk (még mielőtt bárki is megijed, nem az enyémről van szó), gyorsan aludtam 2 órát, hogy hátha majd attól rendbe jövök, de mire alvás után felkeltem, már egyértelmű volt, hogy a wc-re is alug tudok egyedül elmenni, fáj minden tagom és óránként 346-szor tüsszögök, úgyhogy lemondtam az estét, bevettem egy gyógyszert, főztem magamnak teát, előszedtem 10 csomag papírzsepit és beguborodtam a kanapéra és tv nézés közben aludtam tovább.

A szombati kettesben piacra menésesről való lemondás azért kicsit a húsomba vágott, mert ilyenkor a bevásárlást össze szoktuk kötni a piacon kávézgatással és reggelizéssel, ami nagyon jóóóó (és ami mindig halas zsemle,  a következő három variáció váltogatja egymást rendszeresen: lazacos-tormás, halfasírtos, északi-tengeri rákos). Mivel nekem már az is nagy megerőltetés volt, hogy felkeljek és elmenjek lezuhanyozni, sajtos egyértelmű volt, hogy P. egyedül megy a piacra, ami alatt én folytattam a kanapén való rendkívül qualifikált fetrengést. Rándás gyárák volt, mert hozott nekem halas zsemlét és itthon reggeliztünk.

Valamint: vett egy egész csirkét (Uschi-nak neveztük el), akiből ma délután kb 5-6 liter húslevest gyártott, mert "az jót tesz nekem." 

Üzemvezetés Dmitrivel

Nincs mostanában nagyon sok mondanivalóm, hallgatnak a múzsák.

Az utóbbi négy hétben (egészen most péntekig) üzemvezetési modul volt / van a suliban, aminek következtében napjában többször arra gondolok, hogy - állítólag - ami nem öl meg, az erőssé tesz, bár ennek kapcsán még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az üzemvezetés jót tesz az egészségemnek. A hab a tortán: egy eredetileg orosz, frankfurti ex-bankár - Dmitri - tartja a kurzust és kimerít minden, bankárokkal kapcsolatos sztereotípiát: kizárólag öltönyben jár, mandzsettagombokat visel és olyan cipői vannak, amikben ha aznap esik az eső, nem megy ki az utcára, hanem ilyen fura búvárgumicsizmafélcipőt hord magával, amit rá lehet húzni a rendes cipőre, hogy ne legyen az utcán koszos. Nem hittem el, amikor először megláttam, hogy leveszi a cipőjét az asztal alatt és ezzel egyidőben van rajta másik cipő, beletelt vagy 10 percbe, mire megértettem, mi ez. Betojtam.

Így érzem magam négy hete: