Berlin

Csütörtöktől szombatig Berlinben voltunk P-vel, remek időzítéssel neki üzleti találkozója volt, én pedig a nemzetközi bürokrácia útvesztőjébe voltam hivatalos ügyet intézni, így egyikünknek sem kellett egyedül utazgatnia, szépen beültünk a batmobilba, elzötyögtünk a fővárosba, megtoldottuk az eredetileg tervezett egy darab ottalvást még eggyel és az ügyintézés után bejeletkeztünk a kedvenc luxemburgi barátunkhoz, Tomhoz, látogatóba.

Csütörtök délután volt egy kis kellemetlenség, mivel (P-vel ellentétben) nekem aznap semmi dolgom nem volt, elindultam hát vért adni, mert miért ne, legális! Kikerestem a térképen a hotelhez legközelebbi Véradó Központot, majd sétáltam vagy 20 percet az esőben, hogy aztán odaérve közöljék velem, hogy lakcímbejelentő lap (!!!) nélkül nem adhatok vért, úgy, hogy Hamburgból jövök, meg pláne nem, mert az "amúgyis túl messze van". Az, hogy német véradó igazolványom van, az senkit nem érdekelt.  Namármost ezt kikértem magamnak, mert az "amúgyis túl messze" az ugye eléggé viszonyítás kérdése. Anyád van túl messze, az... Azon kívül meg, milyen szöveg mán az, hogy ha "valami miatt később el akarnának érni", akkor az problémás a távolság miatt. Hát ne akarjanak elérni vázzeg, nem akarom én visszakérni a leadott vért, utána semmi közünk egymáshoz, hagyjuk egymást szépen békén. Milyen hülye szöveg ez mán? Mit volt mit tenni, csalódottan haza kullogtam, közben forrt bennem a düh, hogy ezek itt Berlin Charlottenburgban megengedhetik maguknak a luxust, hogy elhajtsák a véradókat?! Azonnal vissza megyek és megdobálom őket szeméttel. A hotelben aztán szépen utána olvastam az interneten, hol is jártam, aztán már nem fájt annyira a visszautasítás, mondhatni megkönnyebbültem, hogy nem jött össze: mint kiderült, ez egy privát véradó intézet volt, akik abból élnek, hogy az (ingyen) leadott vérből gyógyszereket csinálnak és hülyére keresik magukat vele. Hát bocs, az én véremen ne gazdagodjon meg senki, nekem nem ez volt a célom vele.Pfff...

Tanulság: csakis a Vörös Keresztnél szabad vért adni. Sehol máshol. Ők nem élnek vissza a jóindulatta, nem kereskednek vele, hanem életet mentenek. Arról nem is beszélve, hogy elfogadják a véradó igazolványomat, mert ők maguk állították ki. A következő hamburgi (!) véradó időpontot már ki is kerestem magamnak, ott a helyem.

A csütörtöki csalódás után aztán péntek reggel mindketten elindultunk a dolgunkra: P. hotelközelben maradt, én pedig betömegközlekedtem a belvárosba, mivel a Magyar Konzulátusra voltam hivatalos, azzal a céllal, hogy az otthoni lakcímemet megszüntessem. Nagy feneket kerítettek neki, mert ezt Hamburgban nem tudtam elintézni, csak Berlinben vagy Düsseldorfban, személyesen. Voltak félelmeim az ügyben, már nem a lakcím miatt, hanem inkább az ügyintézéstől tartottam. Vajon magyar vagy német stílusban nyomják? - kérdezteja Babi néni. Miután megtaláltam az épületet (ami nem mellesleg direkt a Reichstag mellett van, nem kicsit menő), pozitívan csalódtam: kedves, udvarias, gyors és egyszerű az ügyintézés! Wáó! Sikerült mindent lepapírozni, a lakcímkártyámat leadtam, majd postán kapom vissza 2-3 hónap múlva és annyi az egész, hogy a ravazdi címem helyett az áll majd benne, hogy "külföldi lakcím". Az egyik kitöltendő nyomtatvány megfogalmazása azért kicsit oldalba vágott, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy azt írom alá, hogy "Magyarországot a külföldi letelepedés szándékával elhagyom", vagy azt, hogy "külföldi letelepedési szándékomat bejelentem." Nyilván a tartalom szempontjából ugyanarról beszélünk, csak az első verziót kicsit nehezebb alárni.

Miután lezongoráztam a lakcím témát, csontig lejártam a lábam (mert persze ha már itt vagyok jelszóval a Reichstaghoz és a Brandenburgi kapuhoz azért jó turista gyanánt elmentem) és P. is végzett a dolgával, a KaDeWe nevű (Kaufhaus des Westens), 1907 óta működő, "nyugat berlini", rendkívül felkapott bevásárlóközpontnál találkoztunk, mert P. már napok óta teljesen rá volt pörögve, hogy ő ott szeretne valamit ebédre bekapni és nem máshol. Nem volt egyébként gyenge a hely, 60.000 négyzetméter, 6 emeleten, ahol a legfelső emelet kizárólag apró gourmet élelmiszerboltokból és mini-éttermekből áll, ahol bevásárolni és enni egyaránt lehet. Erre fájt P. foga egész nap, nem lehetett feltartóztatni, kérem szépen ez lett belőle:

Én, Wilson, megettem egy egész darabot. És túléltem. Eléggé nehezemre esett, főleg, miután lefolytattuk a következő, rendkívül étvágygerjesztő beszélgetést:
P: - és nézd csak, ha citromot cseppentesz rá, összehúzódik.
én: - blöööeee, ez még él??????
P: - öööh... neeeem. Nem annyira.

Hát most mit mondjak? Az austern kagylók azt hiszem nem tartoznak a kedvenceim közé, bár meg kell hagyni, hogy ha az ember valahogy elvonatkoztat attól, hogy "kicsit" még élnek, meg attól, hogy olyan az állaguk, mint egy marék takonynak, szóval ha sikerült mindezt elfelejteni, egészen jó, friss tenger ízük van és állítólag nagyon egészségesek is.

Tojáseső hulljon reád...

Hát az úgy volt, hogy szombat délelőtt ébredés után elmentünk a metróba bevásárolni. Ez minden alkalommal nagyon vicces, mert ilyenkor P. baromira felpörög, hogy juhú bevásárlás és olyan mennyiségű mindent veszünk meg, amit aztán alig tudunk felcipelni az 5. emeleti birodalmunkba. Lényeg a lényeg, P. vásárlási lázban ég és már reggeli közben örül a programnak. 

Hogyaszongya: eltöltöttünk legalább 2 órát a metróban, vettünk minden elképzelhetőt a borospoharaktól kezdve (amiket VALAKI folyton eltör) az élelmiszeren át egészen a gin(ek)-ig. Az after bevásárlás-móka aztán ott kezdődött el, amikor a kb. 2 tonna nehéz bevásárlókocsival ellavíroztunk az autóig, amit egyéb kedves hamburgiak olyan remekül körbeparkoltak, hogy a csomagtartóhoz nem fértünk hozzá a bevásárlókocsival, amit úgy oldottunk meg, hogy én beálltam a kocsi mellé, P. pedig DOBÁLTA nekem a megvett árukat, amiket egymás után elkapkodva belehánytam az autóba. Egy pillanatig még át is suhant az agyamon, hogy ennek a lazaságnak még megisszuk a levét, de aztán nem foglalkoztam többet az ünneprontással, P. különben is olyan vigyorral az arcán dobálta a wc papírokat meg a nem törékeny dolgokat, hogy egy idő után már nem érdekelt. Amikor elfogytak a dobálható dolgok, P. még mindig nagyon lazán, átnyújtott az autó nyitott hátsó ajtaja (és a fejem) fölött egy öntöttvas (!) serpenyőt, amit szintén a metróban zsákmányoltunk, gondoltam is, hogy az jó lesz, ha nem bírom el egy kézzel és a fejemre esik, megnyomorodok még itt a végén és halálomig ápolhat, mert az ő lelkén fog száradni, na mindegy. Ezzel a gondolattal aztán az egy szabad kezemmel a fejem fölé nyúltam a serpenyőért, amit ugyan elbírtam, de mivel én kis hülye üresnek gondoltam (mert ugyan már KI annyira kis zizi, hogy figyelmeztetés nélkül a fejem fölött, ahol még csak esélyem sincs belenézni, a kezembe nyom egy öntöttvas serpenyőt, ami nem üres???), szóval én kis hülye nyúlok érte az egy szabad kezemmel, megbillentem, mert csak így bírtam el, majd észreveszem ám, hogy tojások potyognak rám, amik szerencsére nem rajtam törtek szét, hanem részben átpattantak rólam az autóra és ott törtek el, részben pedig legurultak a fejemről / vállamról / hátamról és a földön törtek szét. Csak egy 10-es csomag tojást vettünk ugyan, de abból szerintem mind 10 a fejemre esett. Először nem is tudtam erre mit mondani a meglepetéstől, főleg, miután megállapítottam, hogy P. mekkora bakot lőtt, mert a nyavajás tojásokat nem csak simán belepoakolta a kiba** serpenyőbe, hanem - biztos ami biztos - a serpenyőbe először beletett keresztbe két újságot (a Süddeutsche Zeitung-ot kicsit sajálom, mert már előre örültem neki), szóval KERESZTBE beletett két újságot, úgy hogy azok jobbról-balról kilógtak a serpenyőből, ennél instabilabb konstrukciót nem is lehett volna építeni, majd erre RÁ a 10es csomag tojást. Na herzlichen Glückwunsch. Hát erre most mit mondjak? FELELŐTLEN! Az ötlet kezedettől fogva halálra volt ítélve. Én meg ott álltam az autó mellett, záporoztak a fejemre a tojások és nem szóltam semmit.

Kellett pár perc na, hogy röhögni tudjak, de miután P. első mondata a kollektív ledermedés után az volt, hogy "jajj bocs, az én hibám", már nem érdekelt, hány tojást törtünk szét, elkapott a röhögés. 

És négyet a tízből még meg is tudtunk menteni.

Facit: my darling 6 tojást ejtett ma a fejemre. Világos nappal, nyilvános helyen. Igazából úgy lett volna fair, ha a maradék 4-gyel utána megdobálom. Kár, hogy ez nem jutott akkor az eszembe.

Adventi csomagok

Miután abszolváltam a "Moszkvai rém újra szedi áldozatait, avagy túlélni Dmitri-t" 1. és 2. részét is, a betegségből is nagyjából kimásztam, már csak kicsit herákolok néha és a rémálmok a gumicsizmabúvárfélcipőről is el-elmaradoznak, pénteken véget ér a már lassan 2 hete futó CRM kurzus is, ami az eddigi "Dmitri Spezial" után kisebbfajta nyaralásnak tűnik - nem mintha bánnám.

Idén ismét adventi naptárazunk, ma reggel kibontottuk az első csomagocskákat. Vicces, mert az ajándékok láttán első blikkre egyértelműen megállapítható, kinek nem erőssége kettőnk közül a csomagolás. P. ajándékait a tavalyiakhoz hasonló gondossággal kék pöttyös papírba csomagoltam és minden ajándékra ragasztottam egy összehajtogatott (és előtte napokig gondosan összeválogatott) kortárs verset, mert erre már tavaly is nagyn bukott, gondoltam ezt a szokást megtartjuk. Ehhez képest az én ajándékaim nincsenek még teljesen beszerezve (!), minden nap valahonnan előszed egyet (csak a papírzörgést hallom a nappaliból, meg ahogy a kis medve mancsaival matat a hálószobában) és szépen beleteszi egy, tavaly ugyanerre a célra beszerzett, piros pöttyös ajándéktáskába. Így ni:

Attól tartok egyébként, ma átöltözés közben véletlenül rájöttem, honnan varázsolja elő reggelente nagy papírzörgéssel a csomagjaimat... Iszonyatosa nagy önuralomról tesz tanubizonyságot, hogy nem néztem bele a papírtáskába (és nem is fogok!), amit P. rendkívül nagy előrelátással a titkos és számomra egyben láthatatlan ruhásszekrényünk tetején helyezett el. Hát mit mondjak? Bánom a percet, amikor véletlenül felnéztem a számomra láthatatlan szekrény tetejére, mivel P. csütörtökig nincs itthon, én pedig minden percben legalább háromszor gondolok arra, hogy bele kéne nézni a papírtáskába.

WRRRÁÁÁ !!!

De nem fogok.
De nemám.

Bátág bagyog

Mondtam én, hogy az üzemvezetés nem tesz jót az egészségemnek, na tessék, péntek estére le is betegedtem. A csütörtöki vizsgát még valahogy túléltem, de már sejtettem, hogy nem lesz ennek a kedvetlenségnek és gyengeségnek jó vége, ami másnap estére be is igazolódott: hazamásztam a suliból (a vizsga egyébként-2es lett, ami a német pontrendszerben egy magyar 4-esnek felel meg, eddig ez a legrosszabb jegyem), majd elkezdtem készülődni egy lánybúcsúztató after partyra, amit már kb másfél hónapja szervezünk (még mielőtt bárki is megijed, nem az enyémről van szó), gyorsan aludtam 2 órát, hogy hátha majd attól rendbe jövök, de mire alvás után felkeltem, már egyértelmű volt, hogy a wc-re is alug tudok egyedül elmenni, fáj minden tagom és óránként 346-szor tüsszögök, úgyhogy lemondtam az estét, bevettem egy gyógyszert, főztem magamnak teát, előszedtem 10 csomag papírzsepit és beguborodtam a kanapéra és tv nézés közben aludtam tovább.

A szombati kettesben piacra menésesről való lemondás azért kicsit a húsomba vágott, mert ilyenkor a bevásárlást össze szoktuk kötni a piacon kávézgatással és reggelizéssel, ami nagyon jóóóó (és ami mindig halas zsemle,  a következő három variáció váltogatja egymást rendszeresen: lazacos-tormás, halfasírtos, északi-tengeri rákos). Mivel nekem már az is nagy megerőltetés volt, hogy felkeljek és elmenjek lezuhanyozni, sajtos egyértelmű volt, hogy P. egyedül megy a piacra, ami alatt én folytattam a kanapén való rendkívül qualifikált fetrengést. Rándás gyárák volt, mert hozott nekem halas zsemlét és itthon reggeliztünk.

Valamint: vett egy egész csirkét (Uschi-nak neveztük el), akiből ma délután kb 5-6 liter húslevest gyártott, mert "az jót tesz nekem." 

Üzemvezetés Dmitrivel

Nincs mostanában nagyon sok mondanivalóm, hallgatnak a múzsák.

Az utóbbi négy hétben (egészen most péntekig) üzemvezetési modul volt / van a suliban, aminek következtében napjában többször arra gondolok, hogy - állítólag - ami nem öl meg, az erőssé tesz, bár ennek kapcsán még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az üzemvezetés jót tesz az egészségemnek. A hab a tortán: egy eredetileg orosz, frankfurti ex-bankár - Dmitri - tartja a kurzust és kimerít minden, bankárokkal kapcsolatos sztereotípiát: kizárólag öltönyben jár, mandzsettagombokat visel és olyan cipői vannak, amikben ha aznap esik az eső, nem megy ki az utcára, hanem ilyen fura búvárgumicsizmafélcipőt hord magával, amit rá lehet húzni a rendes cipőre, hogy ne legyen az utcán koszos. Nem hittem el, amikor először megláttam, hogy leveszi a cipőjét az asztal alatt és ezzel egyidőben van rajta másik cipő, beletelt vagy 10 percbe, mire megértettem, mi ez. Betojtam.

Így érzem magam négy hete:

Szerencsétlen vagyok

P.-t csütörtökön este kivittem a reptérre, integettem neki fehér zsebkendővel (mint egy pirosbarna kislány), majd hazajöttem, leparkoltam az autót szépen a piactérre, mert máshol nem találtam parkolóhelyet, egyszer még át is suhant az agyamon, hogy fel kellene írnom magamnak egy cetlire, hogy péntek délután min-den-kép-pen másik parkolóhelyet kell keresnem, mert szombat reggel piac van. Hogy írtam-e cetlit magamnak? Persze, hogy nem. Megbántam-e? MEG!

Péntek este megérkezett Tom, a Berlinben élő luxemburgi barátunk és elmasíroztunk szépen a piroslámpás bulinegyedbe egy koncertre, ahonnan hajnali 3 körül sikerült hazamászni, a szombatot átlábadoztuk, filmeket néztünk és aludtunk, majd ma (vasárnap) reggeli közben diskurálgatva elcsicseregtem neki, hogy éppen varrós fázisban vagyok és a jövő héten el szeretnék menni az IKEA-ba textileket venni, de ehhez meg kell kérdeznem sms-ben P-t, hogy hol áll az autó, mert oké, hogy kulcsom van hozzá, de halványlila gőzöm sincs, hogy hol áll a verda...

Verda... hmmm... de utoljára mintha én vezettem volna. Hmmm... WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ elfelejtettem átparkolni! WRRRÁÁÁÁÁ!!! - Tom közben csak kérdőjel arccal, furán pislogott, nem értette mi bajom van, majd miután az első sokkon átestem, elmeséltem neki, hogy akkor a reggeli utáni első varásnapi program az lesz, hogy elmegyünk a rendőrségre (ami rendkívül menő mód direkt a lakásunk mellett található) és megkérdezzük, hogy hova szállították el az autót, mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy a piacról elvontatták, mivel szombat reggelente minden tele van az árusok standjaival és a közlekedési táblán is azzal fenyegetnek, hogy a szombat reggel 7:00 és délután 15:30 között ott parkoló autókat elvontatják. Ótvar szar érzés erre vasárnap reggel rájönni, na.

Elbattyogtunk hát a szomszédba a rendőrségre, miután megállapítottuk, hogy beigazolódott a sejtésem és a piacról ténylegesen eltűnt az autó (kényelmes környéken lakunk, a piac direkt a rendőrség mellett van, úgyhogy nem kellett messze menni). Egy fiatal rendőrcsávó volt szolgálatban, akinek röviden vázoltam, hogy milyen szörnyűség történt és keresem az autómat, de nincs meg. 

- mi a rendszáma?

- öööh... mmh... úgy kezdődik, hogy HH, mint ugye minden hamburgi autó... és utána az jön, hogy DS... 

- és a számok utána?

- azokat sajnos nem tudom.

...

Így persze nehéz egy autót egy 2 milliós városban megtalálni, ha nem tudom a rendszámot, úgyhogy haza kellett mennem és valahogy kitalálni a számokat. P-t persze nem akartam felhívni, mert minek ijesztgessem feleslegesen, úgyse tud a kéklő messzeségből semmit se csinálni, arról nem is beszélve, hogy szerintem ő sem tudja a saját rendszámát, nem csak én. Aztán kínomban eszembe jutott, hogy pár héttel ezelőtt lefotóztam neki egy büntetőcédulát, amit postán kapott, úgyhogy gyorsan átfésültem az utóbbi 2-3 hónapban neki küldött sms-eket, ahol aztán hálistennek meg is találtam a fotót, rajta a teljes rendszámmal. Visszaballagtam vele a rendőrségre, odaadtam a rendőrcsávónak, aki némi körbetelefonálgatás után nagy nehezen megtalálta a kocsit, amit  - MÁZLI!!! - egy tőlünk nem messze lévő utcába tettek le, mivel rajtam kívül egy másik hülye autóját is el kellett hogy vontassák és szerencsére nem volt elég vontatókocsi, így a miénket nem az autóbörtönbe vitték, hanem csak egy közeli sima parkolóba "átcsoportosították", ami nekem azért nagyon jó, mert így kb. 100 euróval kevesebbre leszek megbüntetve. (Ugyanis csak a puszta tény, hogy a kocsi az autóbörtönbe kerül, kb ennyi pénzbe fáj. És akkor a bírságról még nem is beszéltünk, amit majd ki kell fizetni, na meg az autó nem az én nevemre van forgalomba helyezve és lehet, hogy az autóbörtönből nem is hozhattam volna hivatalosan el, ami miatt az első ott töltött 24 óráért - utánanéztem! - 77,20 EUR büntit kellett volna fizetni, majd minden innentől megkezdett 24 óráért plusz 10 EUR-t, mindaddig, amíg valaki arra jogosul a kocsiért nem megy. Mivel P. csak csütörtök este jön haza, ez egy bazi drága mulatság lett volna.)

Miután mindezt a rendőrségen tisztáztuk, közölték velem, hogy ha van kulcsom az autóhoz, egyszerűen csak oda kell mennem és elhozni, senkinél nem kell semmit aláírnom, a kocsi egy nyilvános parkolóhelyen áll. Felkerekedtünk hát Tommal, elballagtunk a megadott parkolóhoz és hazahoztuk a verdát.

Nem fogok soha többé a piacon parkolni. Never ever again. Niemals wieder. Meg az autót se akarom egy darabig látni, azt hiszem.

A rendszámot mindenesetre egy életre megjegyeztem.

Továbbképzés

Mivel a laptopom meg van nyüffedve, P-éröl írok, úgyhogy hosszú ö-t és ü-t nem tudok idehegeszteni a német billentyüzettel, senki ne is keresse öket a szövegben.

A továbbképzés elsö modulja véget ér ma, tegnap vizsgáztam belöle, ma délutan kapom meg az eredményt. A teszt nem volt nagyon súlyos - igaz, tanultam is rá, úgyhogy nem is meglepö - legrosszabb esetben 70% körül kell, hogy legyen az elért eredmény, emiatt nem izgulok. Eléggé high level anyagot adott le a docensünk, belesürített 2 hétbe körülbelül 4-5 heti anyagot, úgyhogy amikor tegnap a vizsgáról kora délután hazaértem és Harry Potter olvasó pozícióba helyeztem magam az ágyon - egyéb tennivaló híján -, talán 2 mondatot is sikerült végig olvasni, mielött menthetetlenül bealudtam, majd a következö képkocka az volt, hogy este fél9-kor P. az ágy szélénél áll és ökölbeszorult arccal ébresztget, hogy ugyanmár mi a baj, beteg vagyok-e, vagy mi, ki vagyok nyúlva mint a béka és még csak fél9 van és különben is miért? 

Az utóbbi két hétben minden nap végigültem 7 óra kökemény docensképzést, utána itthon tananyagot dogloztam fel, tanulmányi protokollt írtam (aminek az égvilágon nincs semmi értelme sem, de meg kell csinálni, mert dokumentálja a docens és a tanuló munkáját is), prezentációt és tanítási gyakorlatot állítottam össze, tanultam meg, készítettem és adtam elö és az utóbbi 3-4 napban meg a vizsgára is készültem mellette, úgyhogy kicsit jobban készen voltam, mintha napi 8 órát dolgoztam volna valami irodában.

A docensképzéses csoportunk kicsi volt, csupán 7 résztvevövel nyomultunk, akik közül azt hiszem, mindenkivel nagyon jól kijöttem, kivéve egy ukrán csajt, akit körülbelül a második megszólalása után a többiek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, úgyhogy nem csak nekem voltak vele problémáim. A képzés elsö napján az ebédszünetben rendkívül kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönad néhány "nöi regényt" (körülbelül ennél a szónál be is kapcsolt a vész-szirénám és menekülési útvonalakat kezdett tervezni az agyam), mert "könnyü a nyelvezetük, így külföldiek is remekül tudják olvasni öket." Erre hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni, úgy meglepett ez a rendkívül pofátlan felajánlás, meg az eddig még meg nem ismert, általánosító, mindent és mindenkit bekategorizáló hozzáállása (te is külföldi vagy, úgyhogy biztos te is csak könnyített olvasmányokat olvasol, na meg te is nö vagy, úgyhogy biztos te is az ilyen nyáladzó, keresem-a-nagy-Ö-t könyveket lapozgatsz. Pffff...), aztán úgy döntöttem, hogy ezt a felajánlást inkább nem is kommentálom, mert már a puszta reakció is nívón aluli lenne, inkább csak hümmögtem egyet és magamban azt gondoltam, hogy ha majd te is olvastál már gót betüs, középkori német irodalmat vagy Walther von der Vogelweide-t, akkor beszélgessünk róla még egyszer, hogy kinek vannak közülünk nehézségei rendes német szövegek olvasásával. Cöhh... Aztán amikor este itthon elmeséltem P-nek, hogy egy nálam nem sokkal idösebb ukrán csajtól kaptam olvasási tippeket, aki 10 éve itt él és mégis töri a németet, visítva röhögött fél órát.

Jövö hétfön új, 4 hetes modul jön: key account management. A csoport nem ugyanez marad, viszont vannak tagok, akik ugyanazt a fél éves képzést csinálják, mint amit én, így nagy eséllyel látjuk még egymást... Remélem ez az ukrán csipkerózsika viszonylag ritkán fogja keresztezni az utamat.