Szerencsétlen vagyok

P.-t csütörtökön este kivittem a reptérre, integettem neki fehér zsebkendővel (mint egy pirosbarna kislány), majd hazajöttem, leparkoltam az autót szépen a piactérre, mert máshol nem találtam parkolóhelyet, egyszer még át is suhant az agyamon, hogy fel kellene írnom magamnak egy cetlire, hogy péntek délután min-den-kép-pen másik parkolóhelyet kell keresnem, mert szombat reggel piac van. Hogy írtam-e cetlit magamnak? Persze, hogy nem. Megbántam-e? MEG!

Péntek este megérkezett Tom, a Berlinben élő luxemburgi barátunk és elmasíroztunk szépen a piroslámpás bulinegyedbe egy koncertre, ahonnan hajnali 3 körül sikerült hazamászni, a szombatot átlábadoztuk, filmeket néztünk és aludtunk, majd ma (vasárnap) reggeli közben diskurálgatva elcsicseregtem neki, hogy éppen varrós fázisban vagyok és a jövő héten el szeretnék menni az IKEA-ba textileket venni, de ehhez meg kell kérdeznem sms-ben P-t, hogy hol áll az autó, mert oké, hogy kulcsom van hozzá, de halványlila gőzöm sincs, hogy hol áll a verda...

Verda... hmmm... de utoljára mintha én vezettem volna. Hmmm... WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ elfelejtettem átparkolni! WRRRÁÁÁÁÁ!!! - Tom közben csak kérdőjel arccal, furán pislogott, nem értette mi bajom van, majd miután az első sokkon átestem, elmeséltem neki, hogy akkor a reggeli utáni első varásnapi program az lesz, hogy elmegyünk a rendőrségre (ami rendkívül menő mód direkt a lakásunk mellett található) és megkérdezzük, hogy hova szállították el az autót, mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy a piacról elvontatták, mivel szombat reggelente minden tele van az árusok standjaival és a közlekedési táblán is azzal fenyegetnek, hogy a szombat reggel 7:00 és délután 15:30 között ott parkoló autókat elvontatják. Ótvar szar érzés erre vasárnap reggel rájönni, na.

Elbattyogtunk hát a szomszédba a rendőrségre, miután megállapítottuk, hogy beigazolódott a sejtésem és a piacról ténylegesen eltűnt az autó (kényelmes környéken lakunk, a piac direkt a rendőrség mellett van, úgyhogy nem kellett messze menni). Egy fiatal rendőrcsávó volt szolgálatban, akinek röviden vázoltam, hogy milyen szörnyűség történt és keresem az autómat, de nincs meg. 

- mi a rendszáma?

- öööh... mmh... úgy kezdődik, hogy HH, mint ugye minden hamburgi autó... és utána az jön, hogy DS... 

- és a számok utána?

- azokat sajnos nem tudom.

...

Így persze nehéz egy autót egy 2 milliós városban megtalálni, ha nem tudom a rendszámot, úgyhogy haza kellett mennem és valahogy kitalálni a számokat. P-t persze nem akartam felhívni, mert minek ijesztgessem feleslegesen, úgyse tud a kéklő messzeségből semmit se csinálni, arról nem is beszélve, hogy szerintem ő sem tudja a saját rendszámát, nem csak én. Aztán kínomban eszembe jutott, hogy pár héttel ezelőtt lefotóztam neki egy büntetőcédulát, amit postán kapott, úgyhogy gyorsan átfésültem az utóbbi 2-3 hónapban neki küldött sms-eket, ahol aztán hálistennek meg is találtam a fotót, rajta a teljes rendszámmal. Visszaballagtam vele a rendőrségre, odaadtam a rendőrcsávónak, aki némi körbetelefonálgatás után nagy nehezen megtalálta a kocsit, amit  - MÁZLI!!! - egy tőlünk nem messze lévő utcába tettek le, mivel rajtam kívül egy másik hülye autóját is el kellett hogy vontassák és szerencsére nem volt elég vontatókocsi, így a miénket nem az autóbörtönbe vitték, hanem csak egy közeli sima parkolóba "átcsoportosították", ami nekem azért nagyon jó, mert így kb. 100 euróval kevesebbre leszek megbüntetve. (Ugyanis csak a puszta tény, hogy a kocsi az autóbörtönbe kerül, kb ennyi pénzbe fáj. És akkor a bírságról még nem is beszéltünk, amit majd ki kell fizetni, na meg az autó nem az én nevemre van forgalomba helyezve és lehet, hogy az autóbörtönből nem is hozhattam volna hivatalosan el, ami miatt az első ott töltött 24 óráért - utánanéztem! - 77,20 EUR büntit kellett volna fizetni, majd minden innentől megkezdett 24 óráért plusz 10 EUR-t, mindaddig, amíg valaki arra jogosul a kocsiért nem megy. Mivel P. csak csütörtök este jön haza, ez egy bazi drága mulatság lett volna.)

Miután mindezt a rendőrségen tisztáztuk, közölték velem, hogy ha van kulcsom az autóhoz, egyszerűen csak oda kell mennem és elhozni, senkinél nem kell semmit aláírnom, a kocsi egy nyilvános parkolóhelyen áll. Felkerekedtünk hát Tommal, elballagtunk a megadott parkolóhoz és hazahoztuk a verdát.

Nem fogok soha többé a piacon parkolni. Never ever again. Niemals wieder. Meg az autót se akarom egy darabig látni, azt hiszem.

A rendszámot mindenesetre egy életre megjegyeztem.

Továbbképzés

Mivel a laptopom meg van nyüffedve, P-éröl írok, úgyhogy hosszú ö-t és ü-t nem tudok idehegeszteni a német billentyüzettel, senki ne is keresse öket a szövegben.

A továbbképzés elsö modulja véget ér ma, tegnap vizsgáztam belöle, ma délutan kapom meg az eredményt. A teszt nem volt nagyon súlyos - igaz, tanultam is rá, úgyhogy nem is meglepö - legrosszabb esetben 70% körül kell, hogy legyen az elért eredmény, emiatt nem izgulok. Eléggé high level anyagot adott le a docensünk, belesürített 2 hétbe körülbelül 4-5 heti anyagot, úgyhogy amikor tegnap a vizsgáról kora délután hazaértem és Harry Potter olvasó pozícióba helyeztem magam az ágyon - egyéb tennivaló híján -, talán 2 mondatot is sikerült végig olvasni, mielött menthetetlenül bealudtam, majd a következö képkocka az volt, hogy este fél9-kor P. az ágy szélénél áll és ökölbeszorult arccal ébresztget, hogy ugyanmár mi a baj, beteg vagyok-e, vagy mi, ki vagyok nyúlva mint a béka és még csak fél9 van és különben is miért? 

Az utóbbi két hétben minden nap végigültem 7 óra kökemény docensképzést, utána itthon tananyagot dogloztam fel, tanulmányi protokollt írtam (aminek az égvilágon nincs semmi értelme sem, de meg kell csinálni, mert dokumentálja a docens és a tanuló munkáját is), prezentációt és tanítási gyakorlatot állítottam össze, tanultam meg, készítettem és adtam elö és az utóbbi 3-4 napban meg a vizsgára is készültem mellette, úgyhogy kicsit jobban készen voltam, mintha napi 8 órát dolgoztam volna valami irodában.

A docensképzéses csoportunk kicsi volt, csupán 7 résztvevövel nyomultunk, akik közül azt hiszem, mindenkivel nagyon jól kijöttem, kivéve egy ukrán csajt, akit körülbelül a második megszólalása után a többiek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, úgyhogy nem csak nekem voltak vele problémáim. A képzés elsö napján az ebédszünetben rendkívül kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönad néhány "nöi regényt" (körülbelül ennél a szónál be is kapcsolt a vész-szirénám és menekülési útvonalakat kezdett tervezni az agyam), mert "könnyü a nyelvezetük, így külföldiek is remekül tudják olvasni öket." Erre hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni, úgy meglepett ez a rendkívül pofátlan felajánlás, meg az eddig még meg nem ismert, általánosító, mindent és mindenkit bekategorizáló hozzáállása (te is külföldi vagy, úgyhogy biztos te is csak könnyített olvasmányokat olvasol, na meg te is nö vagy, úgyhogy biztos te is az ilyen nyáladzó, keresem-a-nagy-Ö-t könyveket lapozgatsz. Pffff...), aztán úgy döntöttem, hogy ezt a felajánlást inkább nem is kommentálom, mert már a puszta reakció is nívón aluli lenne, inkább csak hümmögtem egyet és magamban azt gondoltam, hogy ha majd te is olvastál már gót betüs, középkori német irodalmat vagy Walther von der Vogelweide-t, akkor beszélgessünk róla még egyszer, hogy kinek vannak közülünk nehézségei rendes német szövegek olvasásával. Cöhh... Aztán amikor este itthon elmeséltem P-nek, hogy egy nálam nem sokkal idösebb ukrán csajtól kaptam olvasási tippeket, aki 10 éve itt él és mégis töri a németet, visítva röhögött fél órát.

Jövö hétfön új, 4 hetes modul jön: key account management. A csoport nem ugyanez marad, viszont vannak tagok, akik ugyanazt a fél éves képzést csinálják, mint amit én, így nagy eséllyel látjuk még egymást... Remélem ez az ukrán csipkerózsika viszonylag ritkán fogja keresztezni az utamat.

Főző show

Bazi kemény hetünk volt. 

Miután múlt vasárnap hazaértünk Dániából (nem tudom már, hogy írtam-e itt róla, 5 napos spontán miniszabadságon voltunk ecsém Mátéval és P-vel), hétfőn pedig nem csak a továbbképzésem első modulja indult el (erről majd egy másik bejegyzésben), hanem a főzőshow felvétele is, amire P-t a háta mögött beneveztem, úgyhogy a fejtágítás után át kellett repesztenem a fél városon, hogy a felvételre odaérjek. Összesen hat versenyző volt a porondon, akik közül 4-et simán haza is küldött a hétfői és a keddi felvételeken, így szerda este bejutott a döntőbe, ahol aztán sajnos időhiány miatt megverődött, mivel az előételéhez a kacsamájat nem sikerült rendesen megsütni, a közepe nyers maradt és ezt sajni a 2 Michelin csillagos zsűri mesterszakács is észrevette, aki értékelte a két döntős versenyző utolsó kreálmányát. A műsort szeptember 10-én adják a ZDF-en, akit érdekel, az interneten is meg lehet majd nézni.

Jókat főztek a versenyzők, a forgatások is érdekesek voltak, engem is megkérdeztek az egyiken, úgyhogy legalább 2-3 percre bekerülök én is a tv-be, akarva-akaratlanul. Az egészben az volt egyébként a legnehezebb, hogy közvetlenül P-vel szemben ültem a VIP padon és mindent láttam. Mindent. Azt, hogy rossz fűszert szór véletlenül a az egyik rizottóba, vagy hogy a korianderolajas pesztót elfelejti szervírozni és azt is, hogy már csak 30 másodperc van hátra és a kacsamájhoz még hozzá sem nyúlt, és ehelyett még mindig a tengeri sügéren matat. A többiek meg rajtam röhögtek közben (mert néhány barátunknak tudtunk még a felvételre belépőkártyákat szerezni, így páran mindig ott ültek mellettem), hogy mennyire idegállapotba kerültem.

Egyébként öröm és bódottág van, a második helyezés szuper, mivel egyikünk sem számolt vele, hogy a döntőbe jut, így nem volt nagy csalódás a hülye kacsamáj miatt elbukni az első helyet (mert a zsűri szerint P. kajáka egyébként jobb volt, mint a győztes csajé, de a nyers máj megbocsáthatatlannak bizonyult), azóta amikor valamelyikünk főz, running gag-gé vált, hogy a másik odaáll mellé, és elkezdi bemoderálni, hogy "és már csak 30 másodperc van hátra, hölgyeim és uraim" és ütemre tapsol, pont mint a műsorban, aztán amikor a kaja már az asztalon van, jönnek a különböző elmés zsűris hozzászólások, miszerint "a hal tökéletesre párolódott, ezt azon is látni lehet, hogy a szelvények könnyen elválnak egymástól és a közepe még csillog, nincs túlsütve, érezni benne a koriandert és a petrezselymet, ami összhangban van a krumplipüré ízével..." Arról nem is beszélve, hogy a héten mindketten többször is kajával és/vagy főzéssel álmodtunk, azt hiszem überdózist kaptunk mindketten a 3 nap főzőshow alatt.

Visszaülök az iskolapadba

Nagy nehézségek árán sikerült elérnem, hogy a Munkaügyi Központ végre AZT a továbbképzést finanszírozza meg nekem, amelyiket ÉN akarom (és nem azt, amelyiket az adatfeldolgozó ribi nekem szánja, akinek viccből a "munkaközvetítő" titulust adományozták - fogalmam sincs miért. Igen, itt már érződik némi feszültség, pedig mostanra már teljesen megnyugodtam, a vérnyomásom is lement ötezerhatszázról majdnem normálisra.) Hogy ez az egész miért ennyire bonyolult? Mert úgy tűnik - és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, - hogy a Munkaügyi Központ dolgozói / munkaközvetítői (itt először tanácsadót akartam írni, de az egy túl nagy dicséret lett volna) egyrészt baromira le vannak terhelve, másrészt pedig sík hülyék és egyáltalán nincsenek szakmailag felkészítve felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek tanácsadására / segítésére. Nekik csak képzetlen munkaerő létezik, akit oda küldesz és azzá képezel ki, ahova és amivé akarsz, attól függetlenül, hogy milyen iskolai végzettsége van. Komolyan.  

Kipróbáltam és tényleg.

Két hónappal ezelőtt volt egy "tanácsadási" beszélgetésem a számomra kijelölt munkaközvetítő hölgyeménnyel, akivel abban állapodtam meg, hogy szeretném magam tovább képezni és ő ebben segít is. Mindez szép és jó volt, megegyeztünk, hogy hajlandó nekem max. fél évig az általam kiválasztott képzést megfinanszírozni (ami elég nagyvonalú, tekintve, hogy a mindenféle 3-4 hetes kurzusok is 1.000 - 1.500 EUR-nál kezdődnek). Nagy nehezen a múlt héten meg is szültem, hogy mit és melyik akadémián szeretnék tanulni, elmentem a továbbképző központba, lezsíroztam mindent, megírtam a munkaügyis nőcinek e-mailben, hogy pontosan mit akarok, hol, mikor és mennyiért, majd visszahívott és fél órát veszekedtünk telefonon. Hogy miért? Mert a hülye tehén időközben kitalálta, hogy egy 4 hetes könyvelői kurzusra akar küldeni, mert arra nagy az igény perpillanat a munkaerő piacon és az általam kiválasztott továbbképzés különben is túl magas nívó, a tanfolyam túl hosszú ideig tart és ő ezt nem írja nekem alá, mert nincs értelme. (Erre hagynék némi időt... Kereskedelmis munkatapasztalattal egy kereskedelmis továbbképzésnek nincs értelme. Mer bezzeg a könyvelőnek van.)

Ettől persze telefonon agyvérzést kaptam. Talán kettőt is egymás után, mert:

- nem emlékszem rá, engem ugyan mikor kérdezett meg, hogy szeretnék-e könyvelést tanulni? (nem szeretnék!)

- kinek képzeli magát, hogy döntést hozzon helyettem?

- ha ő maga ígért nekem fél évet finanszírozva, akkor fél évet finanszírozzon.

- majd én köszönöm eldöntöm, hogy a nívó mennyire magas az adott továbbképzésen.

- kettőnk közül nekem van a magasabb végzettségem, úgyhogy HALT DIE FRESSE! nekem ő ne magyarázzon semmilyen nívóról, pontosan tudom, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem.

- ANYÁDAT KÜGGYED KÖNYVELÉSI TANFOLYAMRA, te majom!

Kiakadtam, na. Szar ügy volt, mert 30 percet ordítottam vele telefonon, ami sajnos nem változtatott azon a tényen, hogy a továbbképzésemhez szükséges, aláírással ellátott papírt tőle kellett volna, hogy megkaparintsam. Há-há. Miközben a teljes idegösszeomlás szélén álltam, telefonáltam egyet a továbbképző központtal, hogy ilyenkor mit lehet tenni, aztán este itthon megbeszéltem a dolgot P-vel is és megdöbbentő módon mindkettőtől ugyanazt a tanácsot kaptam: a munkaügyis majomnak egy bocsánatkérő e-mailt írni (ez komolyan mondom fizikai fájdalmat okozott), majd őt szépen megkerülve elmenni a főnökéhez / csoportvezetőhöz és elmesélni neki, hogy a kollegina szakmailag felkészületlen, mondhatni teljesen inkompetens a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkakeresők segítésében, mivel neki minden problémára a könyvelői tanfolyam a válasz és bármilyen meglepő is, igenis léteznek emberek, akik nem szeretnének könyvelővé válni. 

Megfogadtam hát a tanácsot, el voltam szánva mindenre... A terv elég jól be is jött, sikerült először a csoportvezető helyettessel telefonon megértetni a problémát és őt az oldalamra állítani (úgy, hogy közben egyáltalán nem szidalmaztam a kolleginát, hátha az nem tetszett volna neki), majd mivel 2 nappal később nem kaptam meg a megígért visszahívást a csoportvezetőtől, ma reggel 8-kor kivont karddal vonultam a Munkaügyi Központ ellen, eltökélten arra, hogy ha nem hajlandóak fogadni (mert előre leegyeztetett időpont nélkül alapból szóba se állnak veled, de ha időpontot egyeztetsz, arra kb 4 hetet kell várni), fogom a motyóm, sátrat verek a fazon irodája előtt és ha kell, ott is aszom, kivilágos virradatig. Mivel jól felszívtam magam, erre aztán nem volt szükség, elsőre sikerült a pasival beszélnem és elmesélni neki, hogy mi a problémám, melyik továbbképzést szeretném csinálni és az agyoniskolázott kolléganője akadályoz az előrejutásban, mert könyvelő-fétise van. Végig hallgatott, majd aláírta, amit alá kellett és szélnek eresztett. Ennyire egyszerű. Hihetetlen. Én meg 2 hete a hátamon pörgök...

Az aranyat érő aláírással aztán gyorsan elvágtattam a továbbképzést szervező berufsakadémiára, leadtam a cuccot és megállapodtunk, hogy július 6-án kezdem a mókát, ami egészen január 29-ig fog tartani. Üzemgazdaságtant fogok tanulni (vagy van a BWL-re jobb magyar szó?), olyan modulokkal tarkítva, mint a projektmenedzsment, minőségirányítás, key account management, üzemvezetés, előadás/moderáció, recruitment és pályázat management.

Hát mit mondjak? Csak egészség legyen, meg térerő! Tök lelkes vagyok.

Tovább(?)képzés

Szerdán részt vettem egy hanza-logisztikusi továbbképzéses-állásinterjús beszélgetéssel összekötött információs rendezvényen az egyik kikötői cégnél, amire a Munkaügyi Központtól kaptam meghívót (mivel csak azzal lehetett részt venni). A részt vettem kifejezés ugyan kicsit túlzó, mivel - mint ahogy a helyszínen kiderült - az egész napos program első 40-45 perce volt az infó, amit további 6 órányi tesztelgetés, képességfelméregetés és interjúztatás követett VOLNA, ha az első 40-45 percnyi infó után nem léptem volna olajra. Hát most mit mondjak? Nem felelt meg az elvárásaimnak a dolog, nem teljesen azt képzeltem el, ami fogadott.

Még szerencse, hogy P. aznap reggeli közben, amikor meséltem neki, hogy hova megyek, felvetette, hogy ha kidobom őt a munkahelyén, utána menjek az autóval az interjúra a tervezett tömegközlekedés helyett, mivel a wilhelmsburgi ipari kikötő volt a cél, ami, azt hiszem nem túlzok vele, ha azt mondom, hogy a világ valagán van, Eimsbüttelből nézve legalábbis mindenképpen.

Szépen felöltöztem, hogy valahogy mégiscsak kinézzek, nem nagyon tudtam belőni, ez az egész mennyire lesz az elképzeléseimnek megfelelő, de arra az esetre, ha tetszik és végül leadom az önéletrajzom, mégse nézzenek mán csövesnek. Kb háromnegyed óra vad autókázás után meg is érkeztem a hamburgi Mucsajröcsögére, ahol (meglepő és egyben magamat meghazudtoló módon) elsőre megtaláltam a célépületet. Rajtam kívül kb 15-20 kispajtás várakozott még ugyanarra a képzési infó-rendezvényre: az volt a dolog lényege, hogy 2-3 hónap (tovább?)képzés után munkaszerződést kap(nak) az(ok) a résztvevő(k), aki(ke)t az aznapi állásinterjúk után beválogatnak. Mivel nem nagyon tudtam eldönteni a Munkaügyi Központtól kapott leírás alapján, hogy ez mennyire nekem való, minden elvárást nélkülözve mentem oda.

Az első, amit odaérve megállapítottam, hogy az összes jelenlévő közül én vagyok az egyetlen nő. Mondjuk ez önmagában még nem lett volna baj, de gyanús volt továbbá az is, hogy a többiek valahogy nem állásinterjúhoz voltak öltözve, erre mind a mai napig nem tudom a választ, miért??? Egyikük pulcsiban és gengszter-simlissapkában volt például (WTF???)... 

Miután kiderült, hogy mindenféle képességeket (is) akarnak tesztelni, pl. számolás, számítógép kezelés stb (ezt nekem mé nem mondta senki??? Ennyire hülyének nézek ki?), már kezdtem azt érezni, hogy az oviban vagyunk, jött egy olyan rossz érzés, hogy belecsöppentem egy csoportba, ahova az utóbbi 4 év munkatapasztalatával (meg a bölcsész diplomámmal) inkább mégsem szeretnék belecsöppenni. 

Nem tudom, hogyan írjam meg ezt a történetet úgy, hogy ne nézzetek arrogáns seggfejnek. Előre le szeretném szögezni, hogy nem áll szándékomban senkit lenézni, egyszerűen nem jött be, amit láttam/hallottam.

A következő, ami megerősítette a fent leírt nem idetartozós gyanúmat az volt, hogy a tetőtől talpig öltönybe kinyalt öltözött, "nagyon kúl", vastagkeretes szemüveges HR-es pasi és a kiskosztümös, nem kevésbé kúl HR-es csaj szájbarágós stílusban elkezdte elmagyarázni a (sünike)csoportnak, mint egy marék ovisnak, hogy ez nem egy raktári munka, hanem I-R-O-D-A-I (mintha az minden munkák és képzések csimborasszója lenne és mintha ez nem lenne mindenkinek egyértelmű, de most komolyan... ez egy előzetes jelentkezéses-alapú dolog volt. Ha tudom, hogy nem irodai munka, nem jelentkezem és pont. Azé' azt mán kinézhetnék bitte mindenkiből, hogy tud olvasni, még akkor is, ha gengsztersapka van rajta. Na mindegy. (Mindeközben lassan kezdett kirajzolódni az arcomra, hogy WTF ???) Így ment ez tovább még vagy fél óráig, szájbarág-szájbarág, számítógép és diszpozíció, kicsit azért kell tudni németül is (pfff...), majd elhangzott az a mondat, mely szerint a munka kontrolling részéhez az is hozzá tartozik, hogy a következő 3-4 hónapban sok minden más mellett megtanulunk targoncát vezetni is. Erre hagynék némi időt... (...)  Mondom még egyszer: targoncát. Vezetni. TARGONCÁT. Na ez után a mondat után lett végleg kérdőjel-arcom.

Egyértelművé vált tehát nekem, a csekélyértelmű medvebocsnak is végre, hogy innen valahogy záros határidőn belül le kell lépnem, leginkább most azonnal, még mielőtt elkezdik hivatalosan felmérni, hogy össze tudok-e adni 8-at meg 3-at, vagy hogy Word-ben be tudom-e állítani, hogy a begépelt két mondat vastagbetűs legyen... Arra gondoltam közben, hogy semmi pánik, egy órát az életemből ez mindenképpen megért, legalább kiderült, hogy ez nem nekem való tovább (??? HOVA tovább?) képzés, de most már elég volt a mókából, szépen feltettem a kis kezem a levegőbe és nyilvánosan is bejelentettem távozásomat.

Előfordul, na. Rossz helyen voltam rossz időben. Utána lazításképp elmentem az Elba-partra és kifeküdtem a homokba napozni. Legalább ezért megérte autóba ülni.

A nagy ho-ho-ho-horgász

Vasárnap úgy döntöttünk kihasználjuk, hogy végre süt a nap és elmegyünk a Balti-tenger Kiel melletti szakaszához semmit tenni. Végül egy Klein Wittensee nevű településen kötöttünk ki, ahol találtunk egy cuki tavat, ami miatt sutba dobtuk a tengeres tervet és inkább béreltünk egy kis csónakot, a horgász motyó még a schwerin-i hétvége óta úgyis az autó csomagtartójában volt, úgyhogy fogtuk a cókmókot és kieveztünk a tó közepére.

A horgászkompetenciánkról annyit kell tudni, hogy P-nek van horgászengedélye, nekem nincs, az utóbbi egy évben sokat voltunk vízen, de valami lerázhatatlan átok miatt soha semmit nem fogunk. Egyikünk sem.

Kieveztünk tehát a tó mélyebb szakaszára, ahol kb két órán át, három horgászbottal párhuzamosan kepesztettünk, a halak meg valószínűleg rajtunk röhögtek egész idő alatt. Én egy tavaly a Balatonon vásárolt, rendkívül egyszerű horgászbottal voltam felruházva, váltogattam a csalikat: hol villogó volt, hol gumihal, kisebb, nagyobb, közepes... nem történt semmi. Már épp kezdtem volna felvetni az ötletet P-nek, hogy akkor mi lenne, ha én a csónak másik végében elnyújtóznék Harry Potterrel a kezemben és süttetném a hasam, amíg ő tovább riogatja a halakat, de ennek a bejelentéséig nem jutottam el, mert a vízben beleakadt valamibe a gumihalamra akasztott horog. Gyakorlott semmit nem fogóként az első gondolatom az volt, hogy már megint hínárt vagy aljnövényzetet fogtam a tó fenekén, de amikor az általam hínárnak definiált istentudjami nagy erővel elkezdte a horgászbotot (ami a kezemben volt) behúzni a csónak alá, kitört a pánik. Közöltem P-vel, hogy VALAMI ráharapott, de akkor már nem kellett semmit sem bizonygatnom, mert a horgászbot utolsó 50 centimétere 180 fokos fordulatot véve be volt hajolva, mert az IZÉ nehéz volt és húzta lefelé. Izgalom a köbön, persze P. is teljesen bepörgött, hogy végre kapás van, én meg mivel soha életemben nem fogtam egy halat sem, horgászbotot is csak az utóbbi egy év óta, jobb híján nyivítottam, hogy jajmileszmost, mindmeghalunk...

A felkészültségem teljes hiánya miatt úgy döntöttünk, hogy P. átveszi a horgászbotot a végén a hallal, én pedig felmarom a merítőhálót és valahogy megpróbáljuk beleterelni a dögöt, mivel az egyértelmű volt, hogy csak horgászbottal nem fogjuk tudni a csónakba emelni, mert túl nehéz, bármi legyen is az. Kb 10 perc szenvedés után nagy nehezen sikerült ŐT a felszínre húzkodni, amikor is mindkettőnk döbbenetére megláttuk, hogy az eddig valaminek hívott hal egy kb 1 méteres csuka. (P-t idézvén: "DAS IS' N METERHECHT! WRRROOOAAAA")

Mit is mondhatnék... nem tagadom, az addigi szimpla jajveszékelésem átcsapott tényleges pánikba, mert:

a.) a csuka köztudottan ragadozó hal. Hatalmas pofája volt, teli hegyes fogakkal.

b.) az 1 méter hosszú csuka kinyitott pofájába belefér (talán mindkét) öklöm, magam is láttam, nem vicces látvány.

c.) P. azt a remekbe szabott tervet eszelte ki, hogy emeljem be a hálóval a dögöt a csónakba. Abba a csónakba, amiben mi is ültünk! 

Persze tiltakoztam hevesen, mert ha a hal a csónakba jön, akkor én kénytelen leszek elhagyni azt, ha kell, a tó kellős közepén is. Mázlink volt, mert a parton rendelkezésre álló ladikok közül csak a miénk rendelkezett beépített, csukható-nyitható ládával, ahova a kifogott hal(ak)at bele lehet tenni, már csak az volt a probléma, hogy pont ezen a ládán ültem, így mint valami nyugtalan tyúkanyó, odébb kellett szállnom, a merítőhálóval a kezemben, amiben a dög közben kepesztett és minden farokcsapásánál visítottam, hogy nyáááááááááááá... Íme a haltároló-lyuk, fölötte a hálóval, benne a hal:

Lényeg a lényeg, nagy nehezen belebuheráltuk a hálóval a halat a tárolóba, merítgettem rá vödörrel vizet, hogy ne haljon meg, amíg kb fél óra alatt kieveztünk a partra, majd tőle olyan messzire, amennyire csak lehetett, helyet foglaltam a csónakban és szorgalmasan tovább nyígattam.

A parton aztán megállapítottuk, hogy nincs nálunk se hal-agyoncsapó cucc, se kés, se semmi, úgyhogy elszaladtam egy közeli halas bisztróba, ahol az eladó nénit meggyőztem róla, hogy adjon kölcsön nekünk egy nagy, éles kést. Mutattam neki fotókat is a halról, alátámasztván, hogy nem hazudok, mire a kezembe nyomott egy páncélkesztyűt is a filézéshez, nehogy lesérüljünk.

A halat a parton 2 profi horgász segítségével lemértük (akik nem mellesleg egész nap a vízen voltak és nem fogtak semmit, nem kicsit voltak irigyek), pontosan 93 cm hosszú és 5 kilós volt. Utána segítettek P-nek a filézésben is:

Tegnap este ő csukaságának egy részét megsütöttük és megettük, és további kb 4 felnőtt adagnyi halfilét lefagyasztottam belőle, mert olyan nagy volt, hogy nem bírtuk volna mindet megenni. 

Konyhacsata 2

A múltkori csínytevésem jobban sikerült, mint gondoltam: P-t beválogatták a főzőműsorba, július elején min. 1, max. 3 délután főzni fog a hamburg-ottensen-i stúdióban, ahol a műsort forgatják. (A tv-s premier szeptemberben lesz.) Ha az első körben esik ki, egy adásban lesz benne, ha a másodikban, kettőben, ha pedig bekerül a döntőbe, akkor 3 egymást követő nap is a tv-ben fog villogni, ahogy a kis medve mancsaival vágja a hagymát, pucolja a krumplit és süti a rib eye steak-et. (Utóbbit persze csak odafantáziáltam, mert nincs még menüterv és a steak az olyan nagyon P-s.) Persze tegnap óta izgalom van ezerrel, a hosszú hétvégén ki kell találnunk, melyik recepteket fogja majd megfőzni (megadott szempontok alapján kell őket összeválogatni, kb 8 receptről beszélünk), arról nem is beszélve, hogy a felvételig még kb 5 hét van, azaz a következő 5 hetet arra kell használni, hogy a nagy nehezen kitalált és összeállított recepteket begyakorolja és többször megfőzze, hogy a felvételkor már ne érje semmilyen meglepetés. Finom öt hétnek nézünk elébe, már előre nyalom a szám szélét. (A próbaevéseket meg persze a 90 napos diétámmal is valahogy össze kell majd egyeztetnem, de annyi baj legyen, majd max minden héten meghívunk valakit magunkhoz vacsorázni. Erről jut eszembe, ecsém Máté pont belecsúszik a felvételt megelőző egy hétbe a hamburgi látogatásával, úgyhogy neki vastagon kijut majd a jóból.) 

Tegnap este vacsizni voltunk egy volt kollégámmal és a francia barátnőjével, egy általuk kiválasztott altona-i görögnél, az evés persze jócskán estébe nyúlott, volt vagy 23:00, mire hazakepesztettünk, de P. annyira fel volt dobódva, hogy még meg kellett néznünk online majdnem két teljes adást az ominózus főzőműsorból, mert jaj mennyi idő alatt kell majd főzni és különben is hogyisvanez és stb... Részben azért megértem az izgalmát, mert más szemmel nézi az ember, ha saját maga is arra készül, hogy a műsorban főzzön. Feltűnnek olyan apróságok, amikre máskor nem ügyelünk: például többek között az is, hogy csak 35 perc áll rendelkezésre az adott étel / kombináció elkészítésére.