Visszaülök az iskolapadba

Nagy nehézségek árán sikerült elérnem, hogy a Munkaügyi Központ végre AZT a továbbképzést finanszírozza meg nekem, amelyiket ÉN akarom (és nem azt, amelyiket az adatfeldolgozó ribi nekem szánja, akinek viccből a "munkaközvetítő" titulust adományozták - fogalmam sincs miért. Igen, itt már érződik némi feszültség, pedig mostanra már teljesen megnyugodtam, a vérnyomásom is lement ötezerhatszázról majdnem normálisra.) Hogy ez az egész miért ennyire bonyolult? Mert úgy tűnik - és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, - hogy a Munkaügyi Központ dolgozói / munkaközvetítői (itt először tanácsadót akartam írni, de az egy túl nagy dicséret lett volna) egyrészt baromira le vannak terhelve, másrészt pedig sík hülyék és egyáltalán nincsenek szakmailag felkészítve felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek tanácsadására / segítésére. Nekik csak képzetlen munkaerő létezik, akit oda küldesz és azzá képezel ki, ahova és amivé akarsz, attól függetlenül, hogy milyen iskolai végzettsége van. Komolyan.  

Kipróbáltam és tényleg.

Két hónappal ezelőtt volt egy "tanácsadási" beszélgetésem a számomra kijelölt munkaközvetítő hölgyeménnyel, akivel abban állapodtam meg, hogy szeretném magam tovább képezni és ő ebben segít is. Mindez szép és jó volt, megegyeztünk, hogy hajlandó nekem max. fél évig az általam kiválasztott képzést megfinanszírozni (ami elég nagyvonalú, tekintve, hogy a mindenféle 3-4 hetes kurzusok is 1.000 - 1.500 EUR-nál kezdődnek). Nagy nehezen a múlt héten meg is szültem, hogy mit és melyik akadémián szeretnék tanulni, elmentem a továbbképző központba, lezsíroztam mindent, megírtam a munkaügyis nőcinek e-mailben, hogy pontosan mit akarok, hol, mikor és mennyiért, majd visszahívott és fél órát veszekedtünk telefonon. Hogy miért? Mert a hülye tehén időközben kitalálta, hogy egy 4 hetes könyvelői kurzusra akar küldeni, mert arra nagy az igény perpillanat a munkaerő piacon és az általam kiválasztott továbbképzés különben is túl magas nívó, a tanfolyam túl hosszú ideig tart és ő ezt nem írja nekem alá, mert nincs értelme. (Erre hagynék némi időt... Kereskedelmis munkatapasztalattal egy kereskedelmis továbbképzésnek nincs értelme. Mer bezzeg a könyvelőnek van.)

Ettől persze telefonon agyvérzést kaptam. Talán kettőt is egymás után, mert:

- nem emlékszem rá, engem ugyan mikor kérdezett meg, hogy szeretnék-e könyvelést tanulni? (nem szeretnék!)

- kinek képzeli magát, hogy döntést hozzon helyettem?

- ha ő maga ígért nekem fél évet finanszírozva, akkor fél évet finanszírozzon.

- majd én köszönöm eldöntöm, hogy a nívó mennyire magas az adott továbbképzésen.

- kettőnk közül nekem van a magasabb végzettségem, úgyhogy HALT DIE FRESSE! nekem ő ne magyarázzon semmilyen nívóról, pontosan tudom, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem.

- ANYÁDAT KÜGGYED KÖNYVELÉSI TANFOLYAMRA, te majom!

Kiakadtam, na. Szar ügy volt, mert 30 percet ordítottam vele telefonon, ami sajnos nem változtatott azon a tényen, hogy a továbbképzésemhez szükséges, aláírással ellátott papírt tőle kellett volna, hogy megkaparintsam. Há-há. Miközben a teljes idegösszeomlás szélén álltam, telefonáltam egyet a továbbképző központtal, hogy ilyenkor mit lehet tenni, aztán este itthon megbeszéltem a dolgot P-vel is és megdöbbentő módon mindkettőtől ugyanazt a tanácsot kaptam: a munkaügyis majomnak egy bocsánatkérő e-mailt írni (ez komolyan mondom fizikai fájdalmat okozott), majd őt szépen megkerülve elmenni a főnökéhez / csoportvezetőhöz és elmesélni neki, hogy a kollegina szakmailag felkészületlen, mondhatni teljesen inkompetens a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkakeresők segítésében, mivel neki minden problémára a könyvelői tanfolyam a válasz és bármilyen meglepő is, igenis léteznek emberek, akik nem szeretnének könyvelővé válni. 

Megfogadtam hát a tanácsot, el voltam szánva mindenre... A terv elég jól be is jött, sikerült először a csoportvezető helyettessel telefonon megértetni a problémát és őt az oldalamra állítani (úgy, hogy közben egyáltalán nem szidalmaztam a kolleginát, hátha az nem tetszett volna neki), majd mivel 2 nappal később nem kaptam meg a megígért visszahívást a csoportvezetőtől, ma reggel 8-kor kivont karddal vonultam a Munkaügyi Központ ellen, eltökélten arra, hogy ha nem hajlandóak fogadni (mert előre leegyeztetett időpont nélkül alapból szóba se állnak veled, de ha időpontot egyeztetsz, arra kb 4 hetet kell várni), fogom a motyóm, sátrat verek a fazon irodája előtt és ha kell, ott is aszom, kivilágos virradatig. Mivel jól felszívtam magam, erre aztán nem volt szükség, elsőre sikerült a pasival beszélnem és elmesélni neki, hogy mi a problémám, melyik továbbképzést szeretném csinálni és az agyoniskolázott kolléganője akadályoz az előrejutásban, mert könyvelő-fétise van. Végig hallgatott, majd aláírta, amit alá kellett és szélnek eresztett. Ennyire egyszerű. Hihetetlen. Én meg 2 hete a hátamon pörgök...

Az aranyat érő aláírással aztán gyorsan elvágtattam a továbbképzést szervező berufsakadémiára, leadtam a cuccot és megállapodtunk, hogy július 6-án kezdem a mókát, ami egészen január 29-ig fog tartani. Üzemgazdaságtant fogok tanulni (vagy van a BWL-re jobb magyar szó?), olyan modulokkal tarkítva, mint a projektmenedzsment, minőségirányítás, key account management, üzemvezetés, előadás/moderáció, recruitment és pályázat management.

Hát mit mondjak? Csak egészség legyen, meg térerő! Tök lelkes vagyok.

Tovább(?)képzés

Szerdán részt vettem egy hanza-logisztikusi továbbképzéses-állásinterjús beszélgetéssel összekötött információs rendezvényen az egyik kikötői cégnél, amire a Munkaügyi Központtól kaptam meghívót (mivel csak azzal lehetett részt venni). A részt vettem kifejezés ugyan kicsit túlzó, mivel - mint ahogy a helyszínen kiderült - az egész napos program első 40-45 perce volt az infó, amit további 6 órányi tesztelgetés, képességfelméregetés és interjúztatás követett VOLNA, ha az első 40-45 percnyi infó után nem léptem volna olajra. Hát most mit mondjak? Nem felelt meg az elvárásaimnak a dolog, nem teljesen azt képzeltem el, ami fogadott.

Még szerencse, hogy P. aznap reggeli közben, amikor meséltem neki, hogy hova megyek, felvetette, hogy ha kidobom őt a munkahelyén, utána menjek az autóval az interjúra a tervezett tömegközlekedés helyett, mivel a wilhelmsburgi ipari kikötő volt a cél, ami, azt hiszem nem túlzok vele, ha azt mondom, hogy a világ valagán van, Eimsbüttelből nézve legalábbis mindenképpen.

Szépen felöltöztem, hogy valahogy mégiscsak kinézzek, nem nagyon tudtam belőni, ez az egész mennyire lesz az elképzeléseimnek megfelelő, de arra az esetre, ha tetszik és végül leadom az önéletrajzom, mégse nézzenek mán csövesnek. Kb háromnegyed óra vad autókázás után meg is érkeztem a hamburgi Mucsajröcsögére, ahol (meglepő és egyben magamat meghazudtoló módon) elsőre megtaláltam a célépületet. Rajtam kívül kb 15-20 kispajtás várakozott még ugyanarra a képzési infó-rendezvényre: az volt a dolog lényege, hogy 2-3 hónap (tovább?)képzés után munkaszerződést kap(nak) az(ok) a résztvevő(k), aki(ke)t az aznapi állásinterjúk után beválogatnak. Mivel nem nagyon tudtam eldönteni a Munkaügyi Központtól kapott leírás alapján, hogy ez mennyire nekem való, minden elvárást nélkülözve mentem oda.

Az első, amit odaérve megállapítottam, hogy az összes jelenlévő közül én vagyok az egyetlen nő. Mondjuk ez önmagában még nem lett volna baj, de gyanús volt továbbá az is, hogy a többiek valahogy nem állásinterjúhoz voltak öltözve, erre mind a mai napig nem tudom a választ, miért??? Egyikük pulcsiban és gengszter-simlissapkában volt például (WTF???)... 

Miután kiderült, hogy mindenféle képességeket (is) akarnak tesztelni, pl. számolás, számítógép kezelés stb (ezt nekem mé nem mondta senki??? Ennyire hülyének nézek ki?), már kezdtem azt érezni, hogy az oviban vagyunk, jött egy olyan rossz érzés, hogy belecsöppentem egy csoportba, ahova az utóbbi 4 év munkatapasztalatával (meg a bölcsész diplomámmal) inkább mégsem szeretnék belecsöppenni. 

Nem tudom, hogyan írjam meg ezt a történetet úgy, hogy ne nézzetek arrogáns seggfejnek. Előre le szeretném szögezni, hogy nem áll szándékomban senkit lenézni, egyszerűen nem jött be, amit láttam/hallottam.

A következő, ami megerősítette a fent leírt nem idetartozós gyanúmat az volt, hogy a tetőtől talpig öltönybe kinyalt öltözött, "nagyon kúl", vastagkeretes szemüveges HR-es pasi és a kiskosztümös, nem kevésbé kúl HR-es csaj szájbarágós stílusban elkezdte elmagyarázni a (sünike)csoportnak, mint egy marék ovisnak, hogy ez nem egy raktári munka, hanem I-R-O-D-A-I (mintha az minden munkák és képzések csimborasszója lenne és mintha ez nem lenne mindenkinek egyértelmű, de most komolyan... ez egy előzetes jelentkezéses-alapú dolog volt. Ha tudom, hogy nem irodai munka, nem jelentkezem és pont. Azé' azt mán kinézhetnék bitte mindenkiből, hogy tud olvasni, még akkor is, ha gengsztersapka van rajta. Na mindegy. (Mindeközben lassan kezdett kirajzolódni az arcomra, hogy WTF ???) Így ment ez tovább még vagy fél óráig, szájbarág-szájbarág, számítógép és diszpozíció, kicsit azért kell tudni németül is (pfff...), majd elhangzott az a mondat, mely szerint a munka kontrolling részéhez az is hozzá tartozik, hogy a következő 3-4 hónapban sok minden más mellett megtanulunk targoncát vezetni is. Erre hagynék némi időt... (...)  Mondom még egyszer: targoncát. Vezetni. TARGONCÁT. Na ez után a mondat után lett végleg kérdőjel-arcom.

Egyértelművé vált tehát nekem, a csekélyértelmű medvebocsnak is végre, hogy innen valahogy záros határidőn belül le kell lépnem, leginkább most azonnal, még mielőtt elkezdik hivatalosan felmérni, hogy össze tudok-e adni 8-at meg 3-at, vagy hogy Word-ben be tudom-e állítani, hogy a begépelt két mondat vastagbetűs legyen... Arra gondoltam közben, hogy semmi pánik, egy órát az életemből ez mindenképpen megért, legalább kiderült, hogy ez nem nekem való tovább (??? HOVA tovább?) képzés, de most már elég volt a mókából, szépen feltettem a kis kezem a levegőbe és nyilvánosan is bejelentettem távozásomat.

Előfordul, na. Rossz helyen voltam rossz időben. Utána lazításképp elmentem az Elba-partra és kifeküdtem a homokba napozni. Legalább ezért megérte autóba ülni.

A nagy ho-ho-ho-horgász

Vasárnap úgy döntöttünk kihasználjuk, hogy végre süt a nap és elmegyünk a Balti-tenger Kiel melletti szakaszához semmit tenni. Végül egy Klein Wittensee nevű településen kötöttünk ki, ahol találtunk egy cuki tavat, ami miatt sutba dobtuk a tengeres tervet és inkább béreltünk egy kis csónakot, a horgász motyó még a schwerin-i hétvége óta úgyis az autó csomagtartójában volt, úgyhogy fogtuk a cókmókot és kieveztünk a tó közepére.

A horgászkompetenciánkról annyit kell tudni, hogy P-nek van horgászengedélye, nekem nincs, az utóbbi egy évben sokat voltunk vízen, de valami lerázhatatlan átok miatt soha semmit nem fogunk. Egyikünk sem.

Kieveztünk tehát a tó mélyebb szakaszára, ahol kb két órán át, három horgászbottal párhuzamosan kepesztettünk, a halak meg valószínűleg rajtunk röhögtek egész idő alatt. Én egy tavaly a Balatonon vásárolt, rendkívül egyszerű horgászbottal voltam felruházva, váltogattam a csalikat: hol villogó volt, hol gumihal, kisebb, nagyobb, közepes... nem történt semmi. Már épp kezdtem volna felvetni az ötletet P-nek, hogy akkor mi lenne, ha én a csónak másik végében elnyújtóznék Harry Potterrel a kezemben és süttetném a hasam, amíg ő tovább riogatja a halakat, de ennek a bejelentéséig nem jutottam el, mert a vízben beleakadt valamibe a gumihalamra akasztott horog. Gyakorlott semmit nem fogóként az első gondolatom az volt, hogy már megint hínárt vagy aljnövényzetet fogtam a tó fenekén, de amikor az általam hínárnak definiált istentudjami nagy erővel elkezdte a horgászbotot (ami a kezemben volt) behúzni a csónak alá, kitört a pánik. Közöltem P-vel, hogy VALAMI ráharapott, de akkor már nem kellett semmit sem bizonygatnom, mert a horgászbot utolsó 50 centimétere 180 fokos fordulatot véve be volt hajolva, mert az IZÉ nehéz volt és húzta lefelé. Izgalom a köbön, persze P. is teljesen bepörgött, hogy végre kapás van, én meg mivel soha életemben nem fogtam egy halat sem, horgászbotot is csak az utóbbi egy év óta, jobb híján nyivítottam, hogy jajmileszmost, mindmeghalunk...

A felkészültségem teljes hiánya miatt úgy döntöttünk, hogy P. átveszi a horgászbotot a végén a hallal, én pedig felmarom a merítőhálót és valahogy megpróbáljuk beleterelni a dögöt, mivel az egyértelmű volt, hogy csak horgászbottal nem fogjuk tudni a csónakba emelni, mert túl nehéz, bármi legyen is az. Kb 10 perc szenvedés után nagy nehezen sikerült ŐT a felszínre húzkodni, amikor is mindkettőnk döbbenetére megláttuk, hogy az eddig valaminek hívott hal egy kb 1 méteres csuka. (P-t idézvén: "DAS IS' N METERHECHT! WRRROOOAAAA")

Mit is mondhatnék... nem tagadom, az addigi szimpla jajveszékelésem átcsapott tényleges pánikba, mert:

a.) a csuka köztudottan ragadozó hal. Hatalmas pofája volt, teli hegyes fogakkal.

b.) az 1 méter hosszú csuka kinyitott pofájába belefér (talán mindkét) öklöm, magam is láttam, nem vicces látvány.

c.) P. azt a remekbe szabott tervet eszelte ki, hogy emeljem be a hálóval a dögöt a csónakba. Abba a csónakba, amiben mi is ültünk! 

Persze tiltakoztam hevesen, mert ha a hal a csónakba jön, akkor én kénytelen leszek elhagyni azt, ha kell, a tó kellős közepén is. Mázlink volt, mert a parton rendelkezésre álló ladikok közül csak a miénk rendelkezett beépített, csukható-nyitható ládával, ahova a kifogott hal(ak)at bele lehet tenni, már csak az volt a probléma, hogy pont ezen a ládán ültem, így mint valami nyugtalan tyúkanyó, odébb kellett szállnom, a merítőhálóval a kezemben, amiben a dög közben kepesztett és minden farokcsapásánál visítottam, hogy nyáááááááááááá... Íme a haltároló-lyuk, fölötte a hálóval, benne a hal:

Lényeg a lényeg, nagy nehezen belebuheráltuk a hálóval a halat a tárolóba, merítgettem rá vödörrel vizet, hogy ne haljon meg, amíg kb fél óra alatt kieveztünk a partra, majd tőle olyan messzire, amennyire csak lehetett, helyet foglaltam a csónakban és szorgalmasan tovább nyígattam.

A parton aztán megállapítottuk, hogy nincs nálunk se hal-agyoncsapó cucc, se kés, se semmi, úgyhogy elszaladtam egy közeli halas bisztróba, ahol az eladó nénit meggyőztem róla, hogy adjon kölcsön nekünk egy nagy, éles kést. Mutattam neki fotókat is a halról, alátámasztván, hogy nem hazudok, mire a kezembe nyomott egy páncélkesztyűt is a filézéshez, nehogy lesérüljünk.

A halat a parton 2 profi horgász segítségével lemértük (akik nem mellesleg egész nap a vízen voltak és nem fogtak semmit, nem kicsit voltak irigyek), pontosan 93 cm hosszú és 5 kilós volt. Utána segítettek P-nek a filézésben is:

Tegnap este ő csukaságának egy részét megsütöttük és megettük, és további kb 4 felnőtt adagnyi halfilét lefagyasztottam belőle, mert olyan nagy volt, hogy nem bírtuk volna mindet megenni. 

Konyhacsata 2

A múltkori csínytevésem jobban sikerült, mint gondoltam: P-t beválogatták a főzőműsorba, július elején min. 1, max. 3 délután főzni fog a hamburg-ottensen-i stúdióban, ahol a műsort forgatják. (A tv-s premier szeptemberben lesz.) Ha az első körben esik ki, egy adásban lesz benne, ha a másodikban, kettőben, ha pedig bekerül a döntőbe, akkor 3 egymást követő nap is a tv-ben fog villogni, ahogy a kis medve mancsaival vágja a hagymát, pucolja a krumplit és süti a rib eye steak-et. (Utóbbit persze csak odafantáziáltam, mert nincs még menüterv és a steak az olyan nagyon P-s.) Persze tegnap óta izgalom van ezerrel, a hosszú hétvégén ki kell találnunk, melyik recepteket fogja majd megfőzni (megadott szempontok alapján kell őket összeválogatni, kb 8 receptről beszélünk), arról nem is beszélve, hogy a felvételig még kb 5 hét van, azaz a következő 5 hetet arra kell használni, hogy a nagy nehezen kitalált és összeállított recepteket begyakorolja és többször megfőzze, hogy a felvételkor már ne érje semmilyen meglepetés. Finom öt hétnek nézünk elébe, már előre nyalom a szám szélét. (A próbaevéseket meg persze a 90 napos diétámmal is valahogy össze kell majd egyeztetnem, de annyi baj legyen, majd max minden héten meghívunk valakit magunkhoz vacsorázni. Erről jut eszembe, ecsém Máté pont belecsúszik a felvételt megelőző egy hétbe a hamburgi látogatásával, úgyhogy neki vastagon kijut majd a jóból.) 

Tegnap este vacsizni voltunk egy volt kollégámmal és a francia barátnőjével, egy általuk kiválasztott altona-i görögnél, az evés persze jócskán estébe nyúlott, volt vagy 23:00, mire hazakepesztettünk, de P. annyira fel volt dobódva, hogy még meg kellett néznünk online majdnem két teljes adást az ominózus főzőműsorból, mert jaj mennyi idő alatt kell majd főzni és különben is hogyisvanez és stb... Részben azért megértem az izgalmát, mert más szemmel nézi az ember, ha saját maga is arra készül, hogy a műsorban főzzön. Feltűnnek olyan apróságok, amikre máskor nem ügyelünk: például többek között az is, hogy csak 35 perc áll rendelkezésre az adott étel / kombináció elkészítésére.

Átvettem az irányítást...

... a konyhában.

Minden azzal kezdődött, hogy pár hete P-vel vacsorára ropogós zsemlemorzsa-barlangban sült halat csináltunk, amitől vérszemet kaptam. A héten láttunk egy főzőműsort, amiben spenótos-parmezános galuskagombócot csináltak, amitől annyira összefutott a nyál a számban, hogy másnap egy az egyben megcsináltam őket (szerencsére épp szénhidrát napom volt, úgyhogy még ehettem is belőle). 

Íme, így néztek ki a még kifőzetlen spenótgombóckák, akikhez sajtszószt csináltam és salátát. Iiiisteni finomak lettek.

Az új főprojekt keretében és a spenótos történet sikerén felbuzdulva ma megpróbáltam mogyorós-rozmaringos kenyeret sütni. Kellett hozzá 300g teljes kiőrlésű liszt, 200g 550-es típusszámú búzaliszt, 20g friss élesztő, 2 teáskanál méz, 100g apróra vágott dió vagy mogyoró, napraforgómag, friss rozmaring ágak, 1 evőkanál olíva olaj és só. 

Valami veszettül finom lett, amit egyelőre csak én teszteltem le, P. majd este jön haza és valószínűleg egyből meg is kapom tőle az Arany Fakanál Díjat. :)

Konyhacsata

A 90 napos diéta köszöni jól van, 30 napot már legyilkoltam belőle (na jó nem is, mert csak kedden lesz a 30. napja). Volt pár megrázó eset, amikor mások grillkolbászokat meg kemencés lángost majszolgattak mellettem az utcafesztiválon, amikor pl. gyümölcsnapom volt és almán, banánon, miegyében kívül semmit nem tolhattam... hát ezt az érzést nem kívánom senkinek. A diéta mellett újra ráálltam a futásra, lassan három hete futok minden nap 4 kilométert, amit mától 5,2-re növeltem (átfutom a Balatont), mert az alaptávot már "túl könnyen" lefutom 20 perc alatt. Néha látom P. arcán a lenyűgöződést, amikor olyan helyzetben vagyunk, mint pl. a szerdai Barcelona-FC Bayern meccsen (ahol 3:0-ra kikaptak a germánok) az egyik helyi klubban, amikor mindenki hamburgert zabál sült krumplival, én meg kétségbeesetten okosan lesek ki a fejemből és nem eszem semmit, csak nyelek nagyokat. (Ilyenkor persze belülről csorog a nyálam, mint az állat, de nem mutatom, mert kemény vagyok.) Jó egyébként, mert látom, hogy anélkül ragad át P-re a lefogyunk-hangulat, hogy erőltetném. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedése, én 2 hónapot biztosan gyúrok még, aztán utána ha kedve van és szeretné, csinálom vele akár tovább is, mert egyedül rosszabb, mint ketten, montaja Babi néni, mert ő tudja, mert próbálta.

Más tészta: tegnap reggel csörög a telefonom, hamburgi vezetékes szám, hátezmegkilehet?-arckifejezéssel felveszem: egy kedves női hang közli, hogy a Küchenschlacht-tól hív (amit nagyjából konyhacsatának fordíthatnánk) és Herr W-vel szeretne beszélni (aki P. hivatalosan megszólítva). Hááttőőő... ettől aztán felment a vérnyomásom, mert pontosan tudtam, hogy mit akar, ugyanis kb. 2 hónappal ezelőtt én magam jelentkeztem titokban P. nevében az interneten az említett főzőshow-ra. Az egész háttere dióhéjban: unalmas, esős, másnapos hétvégeken szívesen pusztulunk mindketten a kanapén és nézünk főzőműsorokat. P. már többször említette, hogy egyszer ő is szívesen részt venne egy ilyenen, mert milyen vicces lehet blablabla, arról nem is beszélve, hogy tényleg nagyon jól tud főzni. Ez vezetett odáig, hogy két hónappal ezelőtt, egy unalmas itthon töltött délelőttön az jutott az eszembe hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben én bizony megnézem ennek a shownak a weboldalán, mikor-hol-hogyan lehet jelentkezni és ha saját magam egyedül mindent oda tudok hamisítani, jelentkezem P. nevében, mert itt az idő egy kicsit helytelenkedni, na meg mert úgysem hívnak vissza - gondoltaja Babi néni. A jelentkezés egyszerű volt, egy rövid kitöltendő adatlaphoz (személyes adatok) kellett fényképet csatolni és egy rövid leírást adni, miért szeretne P. részt venni a következő műsorban. (Khhhh...) Megírtam, csatoltam, elküldtem, közben jót heherésztem, aztán eltelt 2 hónap, teljesen el is felejtettem az egészet, de amint a nő kimondta a telefonban a Küchenschlacht szót, azonnal tudtam, hogy hoppá van, mert P. jelentkezését úgy tűnik, kiválogatták a sok közül és kapott egy "recall"-t, azaz visszahívták és szeretnének vele további részleteket megbeszélni egy esetleges részvételről és/vagy a további kiválasztási körök menetéről. Pfff... Leizzadtam, melegem lett, hidegem lett, kérdeztem a hölgytől, hogy mindezt nem tudná-e inkább Herr W. helyett velem megbeszélni? Öööhhh nem. Miért? Mert ő nem tud róla, hogy jelentkezett a műsorba, mert én jelentkeztem neki, meglepetésként. Nah itt a csajnál is elszakadt a cérna és röhögött másfél percet, majd közölte, hogy sajtos muszáj vele is megbeszélnie, úgyhogy abban maradtunk, hogy a személyes adatokat leegyezteti velem telefonon, majd felhívja P-t mobilon és közli vele, hogy milyen vicces barátnője van. Nekem innentől kezdve minden kiesett a kezemből, nem bírtam nyugton maradni a seggemen, mert jaj mi lesz, jaj felhívta-e, jaj mikor, jaj mit mondott, jaj mit szólt...nyááháááháá? Estig persze kiderült, hogy P. kapott ugyan egy hívást, de nem vette fel, a ravasz kérdésemből viszont rájött, hogy én tudom, ki hívta és az ökölbe szorult deértsdmeghogynemmondhatomeeeelteőrült-arcom láttán elkezdett pánikba esni, hogy biztos valami nagyon rossz dolog történt, valakit elgázoltam az autójával az ő nevében, vagy valami hasonló, így aztán mit volt mit tenni, elmondtam neki, hogy tudtán kívül jelentkeztem neki a Küchenschlacht-ba és visszahívták. (**közben pislog-pislog) 
Mit gondoltok mi volt a reakció? Majdnem kibújt a bőréből, úgy örült. "Gyááááá! Holnap visszahívom őket! Holnap reggel azonnal visszahívom őket! Jiiihááá! Juhú!"

Kíváncsian várom a folytatást.

Függöny... az átkozott függöny!

Amióta beköltöztünk az új lakásba, próbálunk sötétítő függönyöket beszerezni. Két és fél hónapja. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora kihívás lesz... 

Pár hete voltam egy kis, helyi függönyboltban (ezt P-től vettem át, hogy amit csak lehet, próbálunk helyi kisboltokban megvenni, nem a szupermarketben), szóval kis függönybolt, valami iszonyatos, soha nem látott kupleráj volt benne, titokban le is fényképeztem, tessék:

Ahogy az első sokkból magamhoz tértem, megállapítottam, hogy be se tudok menni, mert nincs elég hely kettőnknek, mert az eladó, egy kb. 60-65 éves bácsi elfoglalja az összes szabad helyet a bódéban. Őrület. Elmondtam neki mit szeretnék: sötétítő függöny 2 ablakra, azaz 4 db kis függöny. Mutatott textilmintákat, egy szép narancssárgát kis is választottam, oh mondom minden fasza, ménem ide jöttem már az elején, nem is értem. Örültem is, mint majom a farkának, mindaddig, amíg a bácsi ki nem számolta, hogy akkor az anyag, meg a szélek beszegése az összesen 355 EUR lesz. WIEVIEL??????? Háromszázötvenöt? Kavics? Euró? 

Höööhhööööhhöhöhö, köszöntem alásan, Danke, Tschüss, köd előttem, köd utánam, úgy leléptem, hogy csak úgy porzott. Itthon P. is csak hüledezett, amikor elmeséltem neki, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy módunkban állt (volna) tök sima, egyszerű sötétítőfüggönyöket rongyos 355 euróért megkaparintani. Ezen kaland után aztán egyezményesen jégre tettük a függönybeszerzést: nekem nem volt már kedvem utána rohangálni, P-nek ideje nincs rá, a hálószobánkban meg az anyukám által varrt menő függönyök már fel lettek szerelve, úgyhogy egyikünket sem igazán izgatta, hogy a vendégszobában nincs függöny, végül is nem mi alszunk ott... Ez egészen addig működött is, amíg húsvétkor meg nem érkeztek P. szülei teljes 3 napra. (sóhajt-sóhajt) Az érkezésük utáni reggelen észrevettem, hogy éjszakára két törölközőt RAGASZTOTTAK az ablakkeretre. (Ezt inkább nem is kommentelném.)

Tegnap egy hosszabb séta során a városban (függönyöket már egyáltalán nem keresve!) belebotlottam egy apró kis textilboltba, ami aztán annyira szöget ütött a fejembe, hogy végül bementem szétnézni és tádááám, találtam is megfelelő anyagot, szuperkirály áron. Leszűrtem a konzekvenciát, mely szerint a vásárlás onnantól lesz böszme drága, hogy az ember kiejti a száján a függöny szót. Nagy hiba. Mivel a kisboltban található összes textil eredetileg ruhaneműk varrására volt kitalálva, azaz konkrét függönyanyaguk nem is volt, megúsztam egy 10 eur / méter árral, ami kb. a harmada a függönytextilének. Sokáig vekengtem rajta, hogy lefényképezzem-e, hogy P.-vel este megbeszélhessük: tetszik-e neki is és megvegyem-e... végül az utcán kb. 100 méter megtétele után villámcsapásszerűen megfordultam és visszagaloppíroztam az üzletbe, ahol kinyilatkoztattam a zuram megkérdezésétől teljesen független vásárlási szándékomat. (Mert hiszen az volt a közös terv, hogy narancssárga vagy zöld, "blickdicht", azaz relatív átláthatatlan, vastag anyagot szeretnénk. Nos, amit itt találtam, az egy vastag, zöld függöny volt, azaz kimerítette mindkét keresési feltételt, ezen nincs mit többet megbeszélni, a szavazást lezárom.) Megvettem és kész.

Először az volt a terv, hogy majd én ügyesen kézzel beszegem, amire viszonylag gyorsan rá is jöttem, hogy varrógép nélkül túl nagy meló lenne, így hát ma reggel elkezdődött a függönykeresés utáni második "legviccesebb" dolog: megfelelő szabó felderítése, aki olcsón beszegi mindkét függönyt. Ma reggel leszaladtam a lakás mellett található kis szabóságba, ahol egy kb. 70-80 éves bácsi dolgozik egymaga. Elmeséltem neki, hogy semmi extrát nem szeretnék, csak mindkét függöny oldalait egyszer simán beszegni oszt csók, a többi az én dolgom. Oké, 20 euróért megcsinálja. Nah ezt persze sokallottam, mert ennyiből simán veszek magamnak egy mini varrógépet és megvarrom magam. Mondtam is neki, hogy ánnyiért nám káll, amire lement 18-ra, amire közöltem, hogy megnézem azért máshol is és ha nem megy olcsóbban, akkor visszajövök. Durcázott ő is, meg én is, mindketten másra számítottunk, de kérem, evvan, lájf iz hárd, szabad piac van vagy mi. Átvágtattam az utca túloldalára, ahol úgy emlékeztem, hogy van még egy szabó, gondoltam ott is lekérdezem: egy fejkendős, török néni ücsörgött a varrógép mögött, első blikkre szimpibb volt mint a morgós bácsi, közölte, hogy egyáltalán nem gond, megcsinálja még ma estig, nyugodtan hagyjam ott a textileket. (Ahogy a "nyugodtan" szó elhangzott, persze elkezdtem izgatottan bizalmatlan lenni, nem tudom megindokolni miért.) Feltettem neki a kérdést, hogy akkor mennyi az annyi? Hát ő azt így előre meg nem tudja mondani, úgy kábé 3 euró / méter, de hogy majd ha már kész a függöny, akkor mond egy konkrét árat rá. Végeztem egy gyors fejszámolást (aminek keretei között természetesen vastagon elszámoltam magam) és ott is hagytam nála a cuccot, hogy ma este érte megyek. Kiléptem az utcára, 10 másodpercig örültem, mentem kb 50 métert, amikor elkezdett derengeni, hogy fejben csak a függöny oldalainak méretét adtam össze, de nem szoroztam be 3-mal, különben meg mi ez a duma, hogy nem ad fix árat, hanem majd ha már kész van, kiszámolja? Pillanatok alatt baromi dühös lettem és visszacsörtettem a boltba, hogy márpedig nekem most monnyon egy fix árat, mert ezzel a majdmeglátjuk-majdkiszámoljuk szöveggel nem vagyok elégedett, lehet, hogy Törökországban így varrat az ember, de kérem szépen mi nem Törökországban vagyunk. Itt mindennek az ára szépen előre meg van határozva, itt van fogyasztóvédelem, meg jókis német kockaság, ami a vevőnek biztosítja azt, hogy annyiért vásárol, amennyiért oda van írva és nem utólag majdmegmondommennyiért. Teljesen felizgattam magam a nyanya hülyeségén (meg a sajátomon is, hogy majdnem nem esett le, hogy noooormális???? Ekkora fáziskésésem még tán sose vót). Ettől persze teljesen zavarba jött, hogy ő azt nem tudja, meg hogy így meg úgy, számológép nélkül elkezdett fejszámolni, hogy az akkor úgy kb 36 eur-ra jön majd ki. Áhá. Az pont kétszer annyi, mint amennyit a papi ajánlott 2 sarokkal odébb, úgyhogy megköszöntem szépen a szolgálatot, felmartam a függönyeimet és vert hadakként visszamentem a bácsihoz, beismertem, hogy igaza volt és légyszilégyszi varrja meg nekem őket. Lezsíroztuk, hétfőn megyek értük, remélem tényleg úgy csinálja, ahogy megbeszéltük, mert ha megvettem és megvarrattam két darab zöld rongyot, amit nem tudok semmire használni, valakivel megetetem őket, az biztos.

Soha többé nem szeretnék függönyt venni. Semmilyet. Sehol.