Takinéni

A költözés óta ma volt itt először P. takinénije, egy szuper aranyos, idősebb hölgyemény, aki Fehéroroszországból származik és csak kicsit pötyög németül. Rend szerint egy kis, 100 éves, megsárgult lapú füzetkében levelezünk vele az aktuális teendőkről, miegymásról: itt szokta tudtunkra adni, hogy elfogyott a mosószer, vagy hogy venni kell wc tisztítót/vízkőoldót/miegyebet. Az új lakást még nem ismerte, csak P. régi fészkét, úgyhogy neki is új terep volt a mai móka. Soha nem találkoztam még a nénivel élőben, mert (nyilván) rendszerint munkaidőben jön, kéthetente egyszer, de amit az eddigiek alapján elképzelek róla, az valami nagyon aranyos. Ma este például, ahogy hazaértem a munkából, a következő két kép fogadott - amin aztán a könnyem is kicsordult a röhögéstől:

A fürdőszobában a két mosdókagylót konzekvensen felosztottuk magunk között P-vel: a bal oldali az enyém, a jobb oldali a zemberé. A mai happeninget a következőképpen képzelem el: jön a taki néni, szétnéz, nekiáll a mosdókat tisztítani, majd úgy dönt, hogy az úgy nem elég testvéries, hogy minden cucc az én oldalamon van (amiket nyilván csak én használok, mert női cuccok és szándékosan nem pakoltam át őket P. oldalára, mert megint megkapom, hogy túl sok a női cucc a lakásban, no comment) szóval nekiáll a testvériesség és egyenjogúság jegyében a fele cuccot átpakolni tőlem P-hez, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy női kézkrémtől kezdve a deón keresztül az arckrémen át minden átkerül P-hez, míg az én felemen megmaradnak az alapdolgok, amiket még a takinéni sem tudott elképzelni  másik oldalon, mert egyértelműen smink-és piperecuccok. Íme:

                                                                                                                        

A másik dolog, amin megborultam, az volt, hogy a kanapén katonásan rendbe állította a párnákat és a (rendszerint szanaszét heverő) rókámat, akit még D. lopott nekem tavaly a menzáról, ahova a háromurakkal ebédelni jártunk, beállította szépen a kanapé közepére, mint valami kis királyt a párnák közé. Mekkora jó fej mán a néni, bakter…, nem gyenge humora van!  :-)

Lámpabiznisz

Na az van kis kedveskéim, hogy itt ülünk a kanapén mindketten. P. focit néz, én pedig tudósítok. Közben azt az epres szmötyit isszuk pezsgővel felhigítva, amit a nyáron csináltunk és fagyasztottunk le rendkívüli előrelátásról téve tanúbizonyságot, mondván „majd a télen milyen jó lesz”. Legurultak, jó lett.

Voltunk ma délután egy lámpaboltban. Na AZ kérem szépen nem egy egyszerű lámpabolt volt, hanem úgy kell elképzelni, hogy adott az üzlet, ami valami olyan szinten tele van tömve mindenféle lámpákkal, hogy már csak előre kialakított kigyúrt járatokon lehet közlekedni. Az eladó, egy középkorú úriember (gyanítom, a tulajdonos), olyan tájékoztatásban részesített bennünket, hogy a fülünk kettéállt tőle. Fél óra lámpatanácsadás után (szavajárása volt a médindzsörmeni) mindent megtudtunk a témáról, amit csak ember megtudhat. Nem volt mondjuk teljesen haszontalan, hogy lyukat beszélt a hasunkba, mert végül rendeltünk nála egy lámpát (médindzsörmeni) a hálószobába. Amikor kifizettem az előleget, megkérdezte, hogy ugyan már az ország melyik részéből jövök, mert egy kis dialektust vél felfedezni a beszédemben. Mondtam neki, hogy azért, mert az nem dialektus, hanem akcentus és Hungáriából jövök. Erre mit mond? Óóóó, ott ő is volt a rendszerváltás körül többször is átutazóban és Budapest és a Balaton és hogy mekkora halmokban állt a kaja, pedig ő nagyevő, de kéremszépen azt az adagot, amit ott kapott, azt még ő sem bírta benyomni. Pffff… szép emlékek.

További nagy hír, hogy pénteken munka után megkaptam a kölcsön-bringát, amin letesztelésre kerül, hogy elég izom vagyok-e azzal munkába járni, vagy begyíkultam az elmúlt időkben és már csak a buszra és autóvezetésre vagyok alkalmas. Nos, azt kell mondjam, miután ma megtettem az első próbakört vele a munkába (igen, volt szerencsém szombaton 10-től 4-ig dolgozni), hogy eddig bejött, bár a seggem már most fáj pedig még nem is mentem vele olyan nagyon sokat. Fél óra oda, fél óra vissza, egészen oké, azt leszámítva, hogy izzadok, mint a ló, erre majd még ki kell találnom valamit (bár titokban azt remélem, hogy ha edzésbe jövök, akkor majd nem folyik a hátamon patakokban a verejték biciklizés közben). Az a terv, hogy amikor nem esik, minden nap bringával járok. Ha bejön, 2 hét múlva visszaadom a bicajt a gazdájának és veszek magamnak egy sajátot.

Öröm és bódottág

A szombat és vasárnap baromi megerőltető volt, nem is nagyon fecsérlem rájuk a szót, átköltöztünk nagy nehezen  az új lakásba, ami több mint remek, egyikünk jobban oda van tőle, mint a másik. Az egyik ilyen kiapadhatatlan örömforrás / folyamatos highlight például a fürdőszoba: 2 mosdókagyló, padlófűtés, zuhanykabin és überdimenzionálisan nagy fürdőkád, amiben ha kinyújtom a lábam, nem tudok hátra dőlni, mert elmerül a fejem.  A fürdőszobának köszönhetően a sok-sok vízben fürdés nem csak az én mániámmá vált (újra), hanem legnagyobb meglepetésemre P. is teljesen rá van feszülve a témára. Tegnap például a következő kis jelenet játszódott le:

Ülök nagy boldogan a fürdőkádban, sok hab és sok-sok forró víz társaságában. Hallom, hogy P. valamit heggeszt a nappaliban, mert nyitva a fürdő ajtaja, majd egyszer csak becsörtet hozzám a maga kis medve módján, megáll a kád előtt, szétnéz, örül egyet (ezt egyébként mindketten rendszeresen csináljuk, mert a fürdőszobával egyikünk sem tud betelni, annyira király), kicsit elgondolkodik, álmában csenget egy kicsit majd a következő díjnyertes kérdést teszi fel jómagamnak, aki közben épp merül:  - „Hozzak neked egy fürdési sört?”

Hozott. Ő a kád szélén ült, én tovább pancsoltam és ilyenformán benyomtunk két sört. Herrlich.

Utolsó éjszaka

Reggel 8-kor jönnek a költöztetős mukik. Öten.

Ma este / éjjel még pakolászom, a kanapét már szétszedtem 3 nagy darabra, az ágy fiókjait is kiszedtem alulról, egyet még alszom rajta és holnap kora reggel leépítem róla a matracot. A mosógéppel volt egy kis gondom, mert elfelejtettem leereszteni a vizet alulról, úgyhogy elárasztottam vele véletlenül a folyosót, amit aztán törölgethettem fel, még szerencse, hogy a felmosó szett még éppen nem volt elcsomagolva.

Azon morcogok egyébként éppen, hogy megrendeltük ezeket a remek kis megállni tilos táblákat mindhárom lakás elé (darabját kilencven euróért, csuhaj), rájuk van írva, hogy 31-én reggel 8:00 és 18:00 óra között nem ér a nevem a ház előtti 15 méteren, mert oda kell, hogy beálljon a teherautó, aki a cuccaimat furikázza, de mindezek ellenére jelenleg (péntek este 21:58-kor) 3 darab autó áll az ÉN 15 méteremen. Értem, hogy csak reggel 8-tól tilos, de kérdem én, KI az, aki szombaton reggel 8-kor elparkolja onnan az autóját? Igaz, ebben a játékban csak én győzhetek, mert írásos meghatalmazásom van a rendőrséggel elvitetni mindhárom autót, ha reggel 8-kor is még ott állnak, DE figyelembe véve, hogy a költöztetők összesen százötven eurós nettó órabérrel dolgoznak, nem lenne annyira vicces kivárni, amíg kijönnek a vontatóval reggel és elszállítják őket, mert nekem mindezt nyilván ki kell(ene)várnom és a várakozás sokba kerül. Hát mit mondjak? Izgalmas estének / reggelnek nézek elébe.

Szombaton költözünk

Kezd az agyamra menni az itthoni kempingezés. Dobozból élek, dobozból öltözöm, munka után minden este pakolok, csomagolok, kartonokat hajtogatok és hurcibálok. Lóg a belem. Ma este például leszereltem a fali polcokat, kiszedegettem (kivandálkodtam fogóval meg minden lehetséges eszközzel, ami kéznél volt) a falból a belefúrt csavarokat és tipliket, majd gipsszel begletteltem a lyukakat. Igazából ez utóbbi miatt hótt büszke vagyok magamra, bármelyik szobafestő megveregetné a vállamat. 

Szombaton reggel nálam kezdődik a móka, 5 költöztető segítségével belepakoljuk a lakásom tartalmát egy 7,5 tonnás teherautóba, majd eltoljuk az arcunkat P-hez, az ő cuccait is belenyomizzuk a kocsiba, majd mindennel feltankolva eltoljuk a szekeret az új lakáshoz és az öt költöztető és négy barát segítségével mindent szépen felhordunk az 5. emeletre. És bumm, így lett a chocapic.

A 3 lakás előtti parkolóhelyekre már elvileg kitették a megállni és várakozni tilos tábláinkat, P. már a saját lakása előtt és az új lakás előtt látta is őket. Én sajna már többször elmentem mellettük valószínűleg és minden alkalommal elfelejtek tudatosan odanézni és leellenőrizni, hogy ott vannak-e már. Na majd holnap reggel. Vagy holnap este. Vagy csütörtök reggel.

Ha tehetném, előretekerném az időt 4 nappal, vasárnap reggelre, amikor már az új lakásban ébredünk fel késő délelőtt a 120 kipakolatlan kartondoboz között, reggelire avokádót eszünk friss zsemlével és tejeskávét iszunk.

                                                

Megint kepesztek

Ma este, munka után hazatérve a következő, nem mindennapi kép fogadott a fürdőszobában:

Egy üvegpohár és a fogkefém a wc csészéből lestek ki rám. Meglehetősen szokatlan csendélet volt, na. WTF??? - kérdezteja Babi néni is, joggal, majd hirtelen megvilágosodott: a pohár a falról jött, ahol egy ilyen gumi szívókorong segítségével az elmúlt 9 hónapban tartózkodott, benne a fogkefémmel.  A szívókorong 9 havi munka után feladta a harcot, amíg nem voltam itthon, egyszerűen elengedte magát és a benne lévő összes dologgal együtt belekamikázézott a wc-be. (És ez még nem a legrosszabb.) Ennek örömére a wc csészéből kitörött egy kb 10 centis darab. Mindez a lakásból való kiköltözésem előtt 2 héttel. 

Jellemző. Annyira jellemző... 

Mivel a probléma feltárása és megállapítása után nem jutott jobb az eszembe, leültem egy pohár bor társaságában a konyhába és röhögtem fél órát. Utána megírtam a fejleményeket az ingatlanosomnak, aki majd holnap biztosan tájékoztat róla, hogy vennem kell-e új wc csészét, vagy van valamiféle kiskapu, amivel ezt meg lehet úszni. Két héttel a költözés előtt. (Nagylevegőbeszívkifúj.)

Be kell lássam, hogy van öröm az ürömben, például az, hogy a kagyló széléből tört "csak" le egy nagy darab, így a rötyi se nem szivárog, se nem lyukadt ki, ami azért lett volna sokkal nagyobb tragédia, mert úgy még wc-re sem tudnék elmenni a következő egy hétben (vagy addig, amíg ki nem cserélik). Na AZ mekkora szívás lett volna!

Eksön van.

Alakulgatunk. Illetve inkább a káosz. A káosz növekszik. A nappaliba már nem lehet belépni, mert a plafonig érnek a kartondobozok, a ruháspolcaim 90%-a is dobozokban áll, már csak a legszükségesebb ruhadarabok vannak elő, akiket a következő 2 hétben hordani fogok. Stressznek egyelőre nyoma sincs, minden a tervezett irányba halad. A "csináljunk két lakásból egy harmadikat"- happeninget egy költöztető cég fogja lebonyolítani az irányításunk és némi baráti cipekedős segítségnyújtás mellett, remélhetőleg január 31-én, bár a megálmodott dátumunk alatt kicsit még rezeg a léc.

A lakásomat eddig egyetlen érdeklődőnek mutattam meg, aki a lakásnézés után azonnal igent is mondott, úgyhogy ebből akarva sem jöhettem volna  ki jobban, legfőképpen, mert egy hónappal hamarabb, azaz február vége helyett január végén szerettem volna hivatalosan lelépni és a csávó, aki a lakásomat átveszi, egy hónappal hamarabb szeretne beköltözni, úgyhogy mindenki boldog. Ez kérem szépen mázli. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos dolgaimat, amikre viszonylag sok pénzt költöttem a beköltözéskor - mint pl. hűtőszekrény - átveszi tőlem (azaz kifizeti az árát, amit én diktálok), mert neki meg szimplán jól jön. Zseniális.

Az egyetlen stresszfaktor (ha egyáltalán nevezhetjük annak) a régi főbérlőim voltak, akiktől a 2012-2013-as geislingeni mellékköltségelszámolást december végéig kellett volna megkapnom és akik szartak bele a határidő lejártába. Hogy stresszes volt-e? Igazából nem. Miután begyűjtöttem tőlük az elmúlt 2-3 hónapban e-mailben kettő darab írásos kijelentést is, mely szerint az elszámolást legkésőbb 2014 decemberében megkapom, halálos nyugalommal vártam, hogy beperelhessem őket hogy túllépjék a törvény által megszabott elszámolási határidőt. Miért? Mert sejtettem, hogy két lusta, sváb herével van dolgom, akik éjszaka otthon a pénzeszsákon gubbasztanak és reggelig szorongatják, nehogy valaki elvigye (a svábokról alkotott és némi egyéni tapasztalattal alátámasztott/fűszerezett, nem egészen pozitív véleményemet már úgyis ismerjük, ezt nem ebben a fejezetben fejtem ki újra, hanem majd egy másik alkalommal), szóval két büdös, lusta here, akik azt hiszik, hogy túlléphetik a határidőt és majd nem csinálok semmit, mert én meg a hülye külföldi fruska vagyok akivel mindent meg lehet tenni (nah lassan kezdenek kibukni belőlem az elfojtott agresszióim, de no para, mert Je suis Charlie, a sváb is ember, éljen a tolerancia.) Lényeg a lényeg, nem lepett meg, hogy nem kaptam meg az elszámolást (főleg azért nem, mert pontosan tudtam, hogy túlfizetésben vagyok, ezért nem sürgős nekik), így vártam egy kicsit, majd amikor mind a mai napig nem jött semmiféle reakció, reggel szép komótosan megírtam a két majomnak sms-ben (ez egyébként egy majom-házaspár!), hogy ha kedd 12:00-ig (azaz holnapig) nem kapom meg az elszámolást, sajnos kényszerítve érzem magam jogi segítség igénybevételére. Mit gondoltok, mit kaptam ma este e-mailben? Iiiigen, az elszámolást. Az első részét legalábbis, ami 2012-re vonatkozik. Kicsit keserűnek érzem, hogy ügyvéddel kell fenyegetőznöm, hogy ez a két majom megmozdítsa a seggét és elkezdje összeszámolni, mennyi pénzt is utaljanak nekem vissza, de még mielőtt felbosszantanám magam, leszögezném, hogy mindvégig a helyzet úrnője voltam és kicsit sem őrültem meg közben, sőt, ma este kivontam a - még nem véres - kardom és Geislingen felé mutattam vele. Az persze a két majom szerencséje, hogy ma este jelentkeztek (ami bizony benne van az általam szabott, holnap délig tartó határidőben), mert tényleg nem lettem volna rest ügyvédhez fordulni. (Nyilván ez nem akarás kérdése lett volna, hanem kényszer, de essen le a fülem, ha hagyom magam hülyére venni.)

Hát kis kedveskéim, ilyen vad dolgok történnek mostanában. Január végétől viszont minden jó lesz (bár már eddig sem nagyon panaszkodhattam), mert egy nagymancsú, szőke medve fog rám vigyázni minden nap és minden éjjel. 

Mindketten nagyon várjuk a hó végét.