Hétvégi izgalmak

Szombaton újra a Schaalsee-n horgásztunk. Az volt a taktika, hogy az úszóval felszerelt bottal én fogok egy kisebb halat, akit P. csalinak felhasználva nagy halat fog. Az elképzelés mindenesetre jónak tűnt. A fogtunk-e valamit? - kérdésre azt tudom mondani, hogy de legalább az idő szép volt... A halak egész idő alatt rajtunk röhögtek, bosszantó dolog, amikor a csónak körül azt látom, hogy minden tele van velük, kicsikkel, nagyokkal és még nagyobbakkal, ugrálnak ki a vízből, de a horogra egy sem hajlandó ráharapni... Mindegy, így is remek nap volt. Visszaérve Hamburgba kicsit még lazulgattunk P-nél az erkélyen egy kis murcival és megemlékeztünk a többiekről, akik szombaton Ravazdon szüreteltek.

Ma reggel volt egy kis gubanc, mivel amikor dél körül haza akartam indulni, megállapítottuk, hogy P. autója eltűnt az utcából, illetve nincs már ott, ahol tegnap leparkoltuk. Rövid telefonálgatás után kiderült, hogy elvontatták. Pfff... Elindultunk tehát (a hazamenésemtől gondolatban rövid búcsút véve) a világ valagára, a város másik végébe, ahova a rendőrség által elvontatott autókat bezárják:

ő: - meglepően lazán kezelted ezt az elvontatósdit, tök jó, nem erre számítottam tőled, hanem némi feszültséggel vegyes pánikhangulatra. (Ebből most ki is derült, általában ki a lazább kettőnk közül.)

én: - höhh... bocs, de a te autódat nyúlták le, nem az enyémet, én ebben az esetben csak segítek neked, nincs mitől félnem.

ő: - khh, hja, én azt hittem, hogy MI egy egység vagyunk.

én: - az is vagyunk, egy egység, két autóval. Az egyik az enyém, a másik a tiéd. Mivel a te autódat vontatták el, nekem nincs okom pánikra, szívesen elfurikázlak a világ végére is, mert nem nekem kell utána sok lét kipengetnem, hogy visszakapjam a járművemet.

Ezzel a mottóval elmentünk szépen az "autóbörtönbe" összeszedni P. kocsiját, amiért - és most kapaszkodjatok - háromszázhúsz eurót kellett fizetnie. (Előtte találgattunk, ő 250-re tippelt, én 300-ra... Kár, hogy nem fogadtunk, megnyertem volna.) Minden estre: Baaaaaaaaaah. Eddig is a legnagyobb félelmeim közé tartozott, hogy véletlenül tilosban parkolok és bünti helyett elszállítanak, de ezek után azt hiszem, bekerült a dolog a "Mitől félek nagyon?" listán a top5-be.

Ma este pedig az autóbörtönös sokkot kiheverendő, Editors koncertre megyünk a városligetbe.

Széchenyi fürdő / Széchenyi Bad

Sejtem, hogy a hazamenésünket nem fogom tudni elintézni egy "nagyon jó volt"-tal, úgyhogy jól figyeljetek. A címadást majd menet közben elmagyarázom...

Magyarországon tartózkodásunkat három +1 részre oszthatjuk: Budapest, Ravazd, Balaton, Ravazd, így jó kockanémetesen a mondandómat is 3+1 részre bontom:

1. Budapest

Három nap, négy éjszaka. Nappal kettecskén kóborlás, eszegetés-iszogatás, nézegetés, este csoportosan kóborlás, eszegetés-iszogatás, csacsorászás. Baromi megerőltető, de remek napjaink voltak a városban. Végig jártuk a lényegesebb romkocsmákat, mint az Istant, az Anker't és az Élesztő, habár az utóbbinál meg kell, hogy jegyezzem: a lenyűgöző sörválaszték mellett valami rettenetes áporodott-öregember/öregasszony-szag van mindenütt, amit persze rajtam kívül senki nem érzett. Cöhhh... 

Találtunk továbbá egy pofás kis új kocsmát a Dessewfy utcában, aki a Lost in Budapest névre hallgat és ahol a legelső esténken az utolsó három jaj-nem-kellett-volna-sörünket fogyasztottuk P-vel. A sztenderd látnivalók mellett egy gyenge pillanatomban beleegyeztem abba az ötletébe, hogy menjünk el egy fürdőbe, azzal a mottóval, hogy Budapest erről (is) híres, majd milyen jó lesz, úgyis esik az eső. Nincs rá mentségem, mondom, el voltam gyengülve, amikor P. rábeszélt, pedig pontosan tudtam sejtettem, hogy nem kéne. Amennyiben van a Széchenyi fürdőnek sajtófigyelő osztálya, akik esteleg social media-t és/vagy blogokat is olvasnak, az ő figyelmükbe kiemeltem ajánlom a következő élménybeszámolót, ami sajnálatos módon a saját tapasztalatomon alapul és sohatöbbetnemmegyekoda. A téma külön bekezdést is kap, ott egye meg a fene a 3+1-es felosztásomat:

1.1 Széchenyi fürdő

 A 4100 forintos napi jegy, ami magyar viszonylatban szerintem böszme drága (nem, ez nem volt így elég, mondom még egyszer: BÖSZME DRÁGA), szekrényes öltözőre jogosít fel, ami mellett lehetőség nyílik 500 Ft-tal mégdrágábbért kabinos öltözőre is (akkor sem értettem és most sem értem a különbséget, de mindegy, se így, se úgy nem éri meg). Beszavaztuk tehát magunkat, kettőnkért összesen 8200 forintért a mocsokba  dicsőséges, nemzeti Széchenyi fürdőbe. Közben nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hülye ötlet volt, de mivel P. nem tudhatta, hogy mihülyeségminemaz, vállalom helyette a felelősséget, nekem kellett volna azt mondanom a felvetésére, hogy NEIN, nyomni egy puszit a buksijára és megvárni, amíg elmúlik a fürdőbe mehetnékje. Szóval bementünk, na. Bánom, hogy nem csináltam fényképeket a fürdő belső állapotáról, mert most elküldhetném őket nekik e-mailben, hogy tegyék fel a weboldalra ezeket is, ne csak a csini, restaurált külső homlokzatos fotókat lehessen mán megnézni, hanem azt a redvát is, ami a felkészületlen turistát várja: REDVA!!!!! Bűz, húgyszag, ordibálás. Potyogó vakolat, repedező csempék, rozsdás-dzsuvás (zuhany)csapok, félig utcai ruhában, pólóban, szoknyában fürdő emberek (?????) és még több húgyszag. Kettőnk közül P. viselte jobban a kalandot, nekem az első zuhanyozás után lefagyott a vigyor a képemről és beindult a menekülési reflexem. Indítványozta, hogy menjünk szaunázni - mivel odakint hideg volt és esett, alapból jó ötletnek tűnt volna. Volna. Voltunk két (!) szauna szobában és egy gőzkabinban is: a szaunázók nem terítenek maguk alá semmit (még egyszer mondom: SEMMIT), azaz a mindenhonnan csöpögő, itt most részletezésre nem kerülő testrészekből kifolyó izzadság és víz&miegyéb egyvelege direktbe a fa deszkákra csurog, amin a jó nép gubbaszt. Mindezt törölköző nélkül, így abban a szerencsében részesülhet az ember, hogy az előtte ott ülő Mari néni, Feri bácsi, vagy Günther testnedveibe ül bele. Fúj. FÚJ! A mókának ezzel még nem volt vége, megnéztük a kinti medencét, mert már nem bírtam a benti szagot, majd amikor fázni kezdtünk, kerestünk egy benti meleg vizes termált: engem eddig is kivert a víz az ilyen közös pancsi-medencéktől, mert gusztustalannak tartom és nem szívesen megyek bele olyan vízbe, amiben előttem kitudjahányan és mit csináltak, de a kor (és a neurózis) előrehaladtával meg kell állapítsam, hogy ezt a fajta "kikapcsolódást" még mindig, sőt, egyre jobban utálom. Belemásztunk tehát egy közepesen kicsi, 38 fokos vizű medencébe, amiben annyival alacsonyabban ültünk, hogy rendkívül sajnálatos módon (és főleg akaratlanul) megláttam egy mellettünk/a fejünk fölött elhaladó, idősebb nő szoknyája alatti, fedetlen testfelületet - nem volt rajta bugyi - majd a kegyelemdöfést az adta meg, miután ettől a látványtól félig kifolyt a szemem, amikor ugyanezen nőszemély pólóban és szoknyában (még mindig bugyi nélkül), ugyanezzel a lendülettel beleült a mi medencénkbe. Hát most mit mondjak? Valószínűleg megdöntöttem a helyből magas- és a helyből távolugrás világrekordját, valamint a rövidtávú sprintet is. A fénysebességnél kétszer gyorsabban távoztam a medencéből. P. is látta az arcomon a végső kétségbeesést, így megtette az évszázad javaslatát: guruljunk le, jó lesz! menjünk innen! Mentünk. Kőkemény 60 percet bírtunk ki Budapest leglátogatottabb fürdőhelyén, 8200 forintért. Ehhez csak gratulálni tudok. Nem magunknak, hanem a fürdő üzemeltetésének. Mindazoknak, akik csak beszedik a pénzt, megtömik vele a zsebüket, de arra nem fordítanak belőle egy fityinget sem, hogy legalább elviselhető körülményeket teremtsenek. Arra nem telik a 4100 forintos napijegyekből, hogy a húgyszagot a fürdő területén kívül tartsák, vagy hogy a lepotyogó csempéket és vakolatot kijavítsák. Arra sem telik, hogy egy házirenddel "megtanítsák" az embereknek, hogyan kell higiénikusan szaunázni. Hogy mit szabad és mit nem. Annyira szar volt a fürdőben, hogy a gyors zuhany és felöltözés után a cipőcserét már nem vártam meg, fürdőpapucsban rohantam ki a Városligetbe és egy padon vettem át a zoknimat és a cipőimet. A poszt címe pedig szándékosan Széchenyi fürdő, remélem minél több emberhez elér a leírás, akik rákeresnek az interneten és akiknek ezzel megspórolom a borsos belépőt, amiből lazán vacsorázni lehet menni, vagy meginni kb 12 sört. A Széchenyi fürdő pedig tövig bekaphatja, hiba volt odamenni, teljes 60 percig szégyelltem magam miattuk, legszívesebben elsüllyedtem volna.

2. Ravazd

Kellemesebb vizekre evezvén, elfelejtve a Széchenyi fürdő okozta sokkot, elvonatoztunk haza. Itt a Máv-nak és a Keletiben működő maffia-pénzváltónak is szentelhetnék egy-egy külön panaszkodási fejezetet, de nem teszem, mert úgysincs semmi értelme. Apuval és Mátéval kirándultunk egyet Sopronban, majd folytattuk a láblógatást otthon, Ravazdon. Finomakat ettünk, ittunk, boros pincéztünk, szüreteltünk, nagymamát látogattunk, Pannonhalma, Blanka&Zsigi&szuperfinom torta, kismacskák...stb stb. Repültünk továbbá Péren motoros sárkánnyal, ami anyu meglepetése volt kettőnknek, viszont P-ről nem tudta, hogy fél a repüléstől. Szegény mackó... Büszke vagyok rá nagyon, mert annak ellenére, hogy a sima utasszállító repülőgépben még az ablakon sem hajlandó kinézni, "csakazértis" beült a képen látható sárkányrepülőbe és 40 percet repült vele 600-700 méter magasan: Szuper ajándék volt, köszönjük!

3. Balatonalmádi

Lazulgatás, borfeszt, Füred, Tihany (vagy ahogy P. mondja: Tihuáná), hegyoldal, eszegetés-iszogatás, fürdés, horgászás, nyuszogás, fetrengés, visszaúton Veszprém, óváros, vár...  nothing special.

4. Ravazd

A hazarepülés előtti utolsó estét és éjszakát a Balatonról megtérve (há-há) otthon töltöttük Ravazdon. Remek 10 nap volt, köszönöm mindannyiótoknak, hogy olyanná tettétek a hazalátogatásunkat, amilyen lett.: egyszerűen szuper. 

Azt sajnálom csak, hogy egy kismacskát sem hoztunk haza magunkkal...

Készülünk haza...

...ami abban nyilvánul meg, hogy P. folyton szavakat kérdezget: ez mi magyarul? és az mi? Elmondom neki, majd elmondom még egyszer. Elmondja ő, elmondom én, elmondja ő és tudúúúú, meg is tanulta. A legeslegjobb, amikor azt mondja, hogy tehén: táhééén. 

Minden alkalommal összepisilem magam, annyira cuki. 

Táhééén. Überelhetetlen...

Dánia, északi-tenger

Ripityomfalva 2.0

Újra itthon.

Remek hétvégénk volt, P. szülei szupercukik, legalábbis ilyen péntek estétől vasárnap délutánigos adagolásban mindenképpen. A négyszáz kilométert Ripityomfalváig 3 és fél óra alatt lenyomtam a batmobillal, este 7 körül már ott tornyosultam az ajtóban. Alig érte a lábam a küszöböt, már volt egy pohár pezsgő a kezemben, a grill a teraszon be volt izzítva és P. szülei ott nyüzsögtek egymás hegyén-hátán, egyikük izgatottabb volt, mint a másik.

A visszaúton persze öt perccel, miután beültem az autóba, kigyulladt, majd újra elaludt a motorolaj-lámpácska, ami azért rossz, mert nem jó, na meg azért, mert így nem tudtam megállapítani, hogy tényleg olajat kell, hogy öntsek bele, vagy csak szívat az autó, mert Hamburgból Ripityomfalvára kicsit jobban meghajtottam, hogy gyorsan ott legyek és éppen nem tudja eldönteni, hogy kell-e olaj vagy nem, pedig igazából nem kell. (Tudom, olajszintet kellett mérni, meg is tettem, de így sem bírtam eldönteni, hogy kell-e, mégiscsak 400 kilométer volt az út visszafelé.) Mit volt mit tenni, megálltam hát az autópályán egy benzinkútnál, ahol alaposan próbára tettem a benzinkutas tudását és segítőkészségét, mert hát mezei Giziként HONNAN tudnám mán, hogy milyen motorolaj való a batmobilba? A pali a pult mögött annyira képben volt és olyan gyorsan rávágta a választ a kérdésemre, hogy ugyanazzal a lendülettel el is bizonytalanított: vajon tényleg tudja, amit beszél? Miért vágta rá ilyen gyorsan? Miért a 9,90 EUR-s szupernagyonolcsó olajat ajánlotta, miért nem a 29,99-eset??? Kétszer visszakérdeztem, hogy de biztos-e, hogy nem robbanok le sehol és hogy AZ az olaj tényleg az-e, ami nekem kell, majd meggyőzött és megvettem az általa javasolt 9,90-est. Mivel hazaértem simán, hivatalosan is köszönetet mondok a Großenmoor-West Aral benzinkúton dolgozó Herr Becker-nek. Herr Becker for President!

A héten annyi minden történik, hogy azt sem tudom, hova kapjam a fejem: csütörtök este ünnepeljük P. születésnapját munka után a barátaival (most persze kényszerem van leírni, mit kap tőlünk közösségileg és mit kap tőlem egyedül, dá nám táhátám, mert mi van, ha olvassa a blogot???), majd miután alaposan megünnepeltük, pénteken munka után jó igényesen elmegyünk kicsit egy dán kempingbe (ide) és ott is maradunk egészen vasárnapig, ami azért szuper, mert P. remekül fogja tudni használni/felavatni az improvizált mini-nyaralásunkon a csütörtöki ajándékát, amiről most sajni nem beszélhetek, mert meglepetés.

Útnak indulok

Nu. 

Holnap munka után új kalandok várnak rám beülök a batmobilba és elzúzok újra a Hamburgtól mindössze négyszáz kilométerre fekvő Ripityomfalvára, aminek a rendes nevét a beazonosíthatóság miatt nem szándékozom megosztani a nagyérdeművel, no meg a Ripityomfalva is tök jól hangzik. Azok kedvéért, akik (már) nincsenek képben, ez volt a legutóbbi odamenés története.

P. már ma délután haza rötyögött a szüleihez, ahol jövő csütörtökig ott is marad, holnap estig pedig előkészíti nekem a terepet, ami alatt mindenki azt ért, amit akar, magam sem tudom, mit fed a kijelentés, P. mindenesetre nagyon komolyan veszi. Nem terveztem/tük egyébként az október előtti, Ripityomfalván ketten történő újbóli megjelenést, de amikor P. anyukája megtudta, hogy csak egyetlen drágalátos csemetéje teszi otthon tiszteletét a következő egy hétben, a törpe barátnője nélkül a barátnője nélkül - aki egy centivel sem kisebb, mint a mama - tüntetésbe kezdett, amivel ügyesen el is érte, hogy a hétvégére mégis odatoljam az arcomat. 

Beszámoló vasárnap (apu, anyu, meg én. Fejünk fölött faágak, a lombon enyhe fény...), ha időben hazaérek.

A nagy ho-ho-ho-horgász

A hétvégén horgászni voltunk a Schaalsee-n. 

Nem vicc, teljesen komoly, három darab horgászbottal, élö kukacokkal (akik szegények egy éjszakát P. hütöszekrényében töltöttek elötte), ezerháromszázhetvenkettö csalival, gumihalakkal, horgokkal, és egyéb kétezerhatszázötvennyolc aprósággal felszerelkezve, vasárnap reggel 8-kor útnak indultunk. Béreltünk egy csónakot egész napra (szenzációs 10 euróba került csak, tök menö, volt benne még igazi vasmacska is) és szépen kisiklottunk a nyílt vízre. A Schaalsee egyébként (és most jön a Landeskunde rész, amit valami miatt már rég hanyagolok) Hamburgtól kb. egy órányi autóútra van a Hamburg-Lübeck-Schwerin háromszögben, bazi nagy természetvédelmi terület, 24 négyzetkilométer nagyságú, baromi mély tó. A baromi mélyet úgy kell érteni, hogy tényleg baromi mély, átlag 17 méter, de a legmélyebb pont eléri a 72 métert. A rendszerváltás elött egyébként a tó volt a határ kelet- és nyugat-Németország között. 

Fel voltunk szerelkezve pulcsikkal, kendökkel, 2 flakon 30 faktoros naptejjel, hütötáskában kenyérrel, kolbásszal (mert amióta P. tud a kolbász létezéséröl, valamint amióta a Babi néni volt oly kedves és 10 szállal megdobott bennünket otthonról - az Isten fizesse meg a jóságát :-), reggelire és vacsorára is azt eszik, ha teheti), retekkel, édességgel, jeges teával, fürdöruhával, törölközökkel és háromszáznegyvenhét egyéb aprósággal. Mivel kettönk közül ö a nagy ho-ho-ho-horgász, viszont én vagyok az, aki biztonsággal mozog a csónakban és tudja, mi-merre-hogyan, nem volt egyszerü megértetni vele, hogy amit mondok, az tényleg úgy van és ha nem úgy csinálja, akkor felborulunk (mert persze ugyanolyan kemény feje van, mint nekem, én sem csináltam volna csak úgy, amit mond, addig, amig ki nem próbálom, amit én gondolok és rá nem jövök, hogy az úgy nem jó és neki van igaza). nem volt könnyü meccs, na, de végül megúsztuk felborulás nélkül az akciót. "Találtunk" a tavon egy kb 50 négyzetméteres, jól eldugott, mini szigetet, amit ki is sajátítottunk gyorsan, majd némi tereprendezgetés és faág-hurcibálás után kitüztük rá a zászlónkat, leterítettünk egy plédet, eszegettünk, iszogattunk, fetrengtünk és fürödtünk/úsztunk is. A tó annyira gyorsan mélyül, hogy a vízbemenés után még lehet 2-3 kisebb lépést tenni, majd hirtelen jön az 5 méteres és a nagyobb mélység és már csak úszni lehet, amit P. horgászással ötvözött, amin én a partól teli szájjal röhögtem: beúszott szépen a csónak elejéhez, ahol már rég nem ért le a lába, nagy nehezen kiszegedette a horgász motyót, kutyaúszással ki a nyílt vízre és onnan tekergette az orsót, meg küldözgette be a csali-müanyag halat egyre messzebbre. Vicces volt, na. Föleg, miután már felöltözve, a csónakból koordinálgatva, mit csinálnak a horgász botok, úgy sikerült az egyiket bedobnia, hogy az a müanyag izé, ami a víz felett szokott lebegni és jelzi, hogyha kapás van (kapásjelzö???), leszakadt a damilról és kisodródott a nyílt vízre:

- Schatz, nincs kedved még egy kört úszni?

- Pfff… de persze, hogy van. Azért szárítkozom itt a napon, mert még pont be akartam menni még egyszer a csali-izédért a tóba. ;)

Mindenesetre a kirándulás remek volt, 8 órát töltöttünk a vízen, fogtunk még egy sügért is, akit aztán szerencsére visszaengedtünk a vízbe, mert csak kb 20 centis volt, de mégis elmondhatjuk magunkról, hogy fogtunk valamit a boton kívül is.  A szigetünkön pedig majdnem ráléptem egy bazinagy kígyóra, aki aztán bepucolt a vízbe baromi gyorsasággal, én meg persze üvöltöztem 10 percet, meg ugráltam fel-le, hogy wráááá kígyóóóó, P. meg játszotta közben a nyugodt pasi szerepét, mondván, hogy nem kell a pánik, de rövidesen rájöttem, hogy ö is ugyanannyira be van fosva az ilyenektöl, mint én… 

Íme néhány kép: