Elfoglalt vagyok

Kedveskéim, zajos napok elébe nézünk, keveset fogok jelentkezni, mert:

1. Szombaton jön anyu és kedd estig nálam, Hamburgban fog garázdálkodni, erről majd utólag tudósítok.

2. Csütörtökön útra kelek és kis kitérővel Geislingen felé veszem az utam, ahol a hétvégét EM-mel szándékozom meghízással evéssel és ivással eltölteni (és még mielőtt bárki is elkezdi a fejét csóválni, kiemelném, hogy pusztán baráti szellemben teszem nála tiszteletemet, amit már alig várok, még hivatalos meghívót is kaptam, ahogy kell: levélben, aláírással, pecséttel, postán), jövő szombatra már foglalt is helyet a legkedvencebb (és egyben a leglepukkantabb) helyünkre, Türkheimba, ahol a világon a legfinomabb maultáskákat készítik. A kis kitérő nem lesz teljesen stresszmentes: jövő csütörtökön meghívásos alapon (igen, ezzel magamat próbálom kimenteni a gyanú alól, hogy ez az én ötletem volt: nem, nem az én ötletem vol!) meglátogatom P-t a szüleinél Ripityomfalván (valahol Németország délnyugati kellős közepén, a helység nevét nem bírtam megjegyezni, úgyhogy Ripityomfalva marad), majd másnap onnét megyek tovább Svábföldre.

Mindenkinek boldog nyulat kívánok, az ünnepek után tovább tudósítok.

Összefoglalom az elmúlt napokat

Mivel otthonról nem sikerül egy hete egy tisztességes posztot idehegeszteni, az irodából írok, hosszú ö és ü nélkül.

A lakásban még mindig áldatlan állapotok vannak, a cuccaimnak az a fele, amit ritkán használok, még mindig kartonokban áll, mert nincs idöm kipakolni: vagy P. van nálam és azért nem pakolok, vagy én vagyok nála és azért nem pakolok, vagy mindketten valahol máshol tartózkodunk, mint például holnap este, amikor is az  operába megyünk operálni. Kicsit ver a víz, mert az ilyen szintü elegáns megjelenés nem annyira az én asztalom, maga P. is megütközött, amikor a lakásban a hétvégén véletlenül belebotlott a kifejezetten erre a célra vásárolt, fekete, magas sarkú cipöimbe. Nem látott még rajtam ilyet, na. Vicces lesz, mert holnap munka után valószínüleg egyenesen fejest ugrok a kultúrprogramba, mert nem lesz idöm haza menni, letusolni, átöltözni, újra autóba ülni, úgyhogy a három urak is szemtanúi lehetnek a ritka pillanatok egyikének, amikor úgy nézek ki, ahogy. Hát reméljük a legjobbakat.

Röviden, tömören összefoglalom az utóbbi eseményeket, nem idörendi sorrendben: voltunk a Hamburg-Ohlsdorf-i temetöben, ami európa legnagyobb parktemetöje, olyasmi, mint a kerepesi Budapesten, csak nagyobb, majdnem 400 hektárnyi területet foglal el, börig áztunk a szakadó esöben, szép volt. Jártunk továbbá szaunázási céllal fürdöben, ahol vizuális péniszüberdózist kaptam: én voltam az egyedüli, aki egyszál törölközöben csellengett az épületben és a szaunákban, MINDENKI MÁS tök meztelen volt. Nem volt külön öltözökabin sem férfiak és nök számára, hanem mindenki ugyanabban a teremben öltözött át, nagyjából egymás elött. Hogy sokkot kaptam-e? Igen. Hát most mit mondjak? Ha csak ketten lettünk volna, nem lett volna vele egy szál gondom se, de az, hogy tök meztelenül bemerészkedjek a szaunába, ahol rajtunk kívül még számos további emberek lógatják a p*csüket - már bocsánat - azt annyira nem preferáltam. Ha már valakivel meztelenül lógatom a p*csömet, leginkább kettesben szeretem e nemes müveletet végrehajtani. Mert ilyen prüd vagyok.

De nem baj, majd szépen eröt és bátorságot gyüjtök és a következö alkalommal lehúzok egy felest a program elött és én is meztelenül nyomom az ipart, mint mindenki más.

Tududúúú

Mivel az egész hetem azzal telt, hogy este 6-ig dolgoztam, utána pedig kartondobozokat fuvaroztam a munkahelyem, valamint a régi és az új lakás között, amiket aztán fel kellett hordanom a harmadik emeletre az új kéróba, nem igazán maradt időm semmire. A hétvégén házhoz szállították a bútoraim egy részét, a többit egyedül és/vagy P-vel vettem meg, fuvaroztam haza és hordtam fel az emeletre, valamint a hétvégén D. is sokat segített Momo nevű spanjával: felfúrták a lámpáimat, összeszereltek bútorokat stb... Kicsit lóg a belem, de legalább látni a fényt az alagút végén: ma (vasárnap) először alszom az új helyen. Mindenem kartonokban áll, nincs még felfúrva függönykarnis, az ágy sincs még teljesen összeépítve, így jelenleg a saját kanapémon csövezek (a Babi néni "szobájában")...

P-vel az utóbbi két hétben alaposan "összebarátkoztam", majd ha lesz ihlet (meg idő, meg fejben mindent szépen végig gondoltam / lecenzúráztam), beszámolok arról is részletesebben. A társkeresőről mindenesetre már két hete töröltem a profilom, abba hagytam továbbá a mindenféle alakokkal való találkozást, kávézgatást, Alstert körülsétálást, tereferét és miegyebet, innentől kezdve mindennemű privát program egy irányba halad, vele. Az első találkozása is megvolt a három urakkal (illetve közülük O-val és D-vel), mert pénteken, a munka utáni közös IKEA-ba menés előtt eljött elém és tisztességes viking módjára bemutatkozott a többieknek. (Itt megjegyezném, nem tudom ki volt kíváncsibb a másikra: P. a munkatársaimra, vagy a három urak P-re... A többiektől az utóbbi két hétben mást se hallottam, mint hogy "Khátá, mikor mutatod be? Előbb le kell ám, hogy okézzuk a fazont, a beleegyezésünket kell kérnie!" Áhá. Pfff, vannak itt elképzelések, kérem...!) Mindenesetre P. átment a végső vizsgán, kölcsönösen lemeózták egymást, O-t és D-t lekenyerezte, M. pedig lecsúszott a nagy találkozásról, de hát így jár, aki pénteken hamarabb hazamegy.

Kőkemény vagyok

Tegnap meglehetősen hardcore estét tartottunk P-vel, több szempontból is. Ezek közül egyet kifejtek: a vacsorát! Az előétel saláta volt rukkolával, spárgával, paradicsommal és valami barnás salátalé-lötyivel, amit ő szempillantás alatt betolt, én meg a tőlem megszokott gyökkettes sebességgel lapátolgattam befelé, közben csevegtünk, borozgattunk. Mindaddig, amíg meg nem csúszott a hülye-hülye villám a még hülyébb salátán meg a szószon, aminek az lett az eredménye, hogy egy jó maréknyit lendületesen kidobtam részben a tányér mellé a terítőre, részben az ölembe. Tök jó - gondoltaja Babi néni - innentől kezdve felesleges is úgy tennem, mint aki normális, mert ezennel ünnepélyesen kiderült, hogy egy malac vagyok. Nem is akármekkora. Így indult tehát az este. Miután elfogyasztottam/tuk a salátát a tányérból, az ölemből és az abroszról is, betekintést nyerhettem egy nagy fémtálba, amiben az egyelőre még nyers vacsoránk helyezkedett el: lapos, fehér, halfilének kinéző cuccok (ez részben megnyugtatott), valamint ... és most jön a neheze (Babi, megnyerted a halas szendvicset/currywurstot) 2 darab, egyenként 15 centis garnéla rák, fejjel, szemmel, csápokkal, páncéllal és mindennel, amije van. Hát most mit mondjak? Egy pillanatra kitértem a hitemből. Mosolyogtam szépen, hogy időt nyerjek a rámtörni készülő menekülési-és pánikroham előtt, közben P. elkezdte belepakolászni szép komótosan a rákokat és a fehér izé-filéket a serpenyőbe. Nem bírtam magamban tartani, muszáj volt elmesélnem neki, hogy nem igazán az én stílusom, amikor a tányéron fekvő kajának a szemébe tudok nézni, mire ő roppant cuki módon azonnal felajánlotta, hogy akkor lefejezi a rákokat, így különben is sokkal jobban beleférnek a serpenyőbe a fehér dzsuvák mellé, milyen jó ötlet. Heeehhh. Így is történt, majd a kérdésemre, hogy milyen névre hallgat a filének kinéző cucc a rákok mellett, azt a kétségbeejtő választ adta, hogy azt majd inkább később meséli el. Így is történt. Tálalta a pirosra sült, lefejezett garnélákat, rizottót, spárgát és a fehér, eddig beazonosítatlan cumót, majd mielőtt az első darabkát beletettem a számba, felvilágosított. Mit gondoltok, mi volt az? Seeteufel-Bäckchen, azaz ördöghal, DE nem ám a farkából (szokásos módon) készített filé, hanem az ARCA!!!! Nah itt tértem ki aznap este másodszor is a hitemből. Kajakra ördöghal-arcot eszünk. Atyavilág. Majdhogynem hálás is voltam érte, hogy ezt az infót nem osztotta meg velem idejekorán, mert álmatlan éjszakáim lettek volna tőle. 

Hogy megettem-e? Igen. A rákot is és az ördöghal pofazacskóját is. Hogy túlélem-e? Azt még nem tudom.

Megszakítjuk adásunkat...

Bréking nyúz: végre találtam lakást, úgyhogy végre újra kiszórhatok egy valag pénzt az ablakon berendezésre és bútorokra, juhú végre lesz rendes életterem, 2 szobám, értelmes otthonom, ami szép és lakályos. Az egyik szemem sír, mert nincs rá szó, mennyire utálok költözni (és mert 2 év alatt ez lesz a 4. lakásom), a másik meg nevet, mert ezzel a 2014-re megfogalmazott, összesen 3 darab célkitűzésem 66,6666 %-át március közepével ünnepélyesen teljesítettem, ami nem rossz, mert jó. (A három cél - nem fontossági, hanem abc sorrendben, hogy ne köthessetek belém - a következők: új autó, új lakás, új partner. Ebből az autó már 2 hónapja megvan, a lakást ma intéztem el, a harmadik projekten pedig - ahogy ti is láthatjátok - nagy erőkkel dolgozom.) A lakáskulcsokat már megkaptam, így a márciusból fennmaradó 2 hétben lesz időm a dolgaimat fokozatosan, apránként áthordani az egyik lakásból a másikba, illetve a cég tetőteréből az új lakásba és közben az ebédszüneteket az IKEA-ban töltve mindent megvenni, D-t sörrel és kajával megkenni és a bútorokat hétvégente összeszerelni vele. Mozgalmas 2 hétnek nézünk elébe. (Arról nem is beszélve,  hogy csődbe megyek - háhá.)

Egyéb téma: pénteken P-nél vacsizunk, ő főz. A tegnapi kérdése, hogy szeretem-e a halat és a "héjas dolgokat", némi aggodalomra ad okot. Eleve: mit értünk héjas dolgok alatt? (Ő rendkívül szabadosan a "Krustenkram" kifejezést használta, ami remek, mert ezzel egy lépéssel sem vagyok előrébb.) Héja van pl a kenyérnek, krumplinak (amit sajnos nem Kruste-nek hívnak, úgyhogy csak ámítom magam), de ha halas irányba kezdek el tovább fantáziálni, akkor sajnos meg kell állapítsam, hogy fájdalom, a kagylónak is héja van, sőt mi több, a rák páncélját - és legfőképpen azt! - is belevehetjük a halmazba. Mondanám, hogy nagyon várom az estét, de egy kis gyomor(!)idegem mégis van: mi lesz, ha rendkívül lelkesen csupa olyan dolgokat készít, amiket majd nem leszek hajlandó megenni, mert gusztustalanok, vagy mert a tányéron még fejük és szemük van (abszolút no go: semmi nem kerülhet elém, aminek elkészített állapotában a szemébe tudok nézni). MI LESZ AKKOR - kérdem én és joggal?

A koncert állati jó volt

Olyan nagyon norvég. Meg olyan összebújós. Vagyis inkább összebújni akarós. De nem az elejéről kezdtem a történetet, álnézést kérek: kedden 19:00-ra beszéltük meg a talit egy mexikói kajáldába, nem titkolt, koncert előtti eszegetési céllal. Mivel a lokál közvetlenül a Reeperbahn-nal párhuzamos utcában van, időben, már délután, munka közben elkezdtem aggódni, hogy HOL fogok majd parkolóhelyet találni...? Miután átverekedtem magam a fél belvároson és az autót is sikerült letenni, elszüttyögtem a megbeszélt helyre. Enchilada-t rendeltünk, egy nagy tálat kettőnknek. Baromi szimpatikus volt, hogy P. nem állt neki a szokásos hülye finomkodásnak, hogy Ladies first és blabla, amitől egyébként minden alkalommal le vagyok stresszelve, hanem egyszerűen átvette az irányítást, belenyúlt, kivette az egyik részét, lenyalta a villáját, majd ugyanazzal a lendülettel (és ugyanazzal a villával) belemászott a közös mártásos tálba is. Egy szó mint száz, egyáltalán nem zavartatta magát, én meg baromi hálás voltam érte, hogy ilyen laza és közvetlen, mert ez rajtam is sokat segített. Hát most mit mondjak? Nem vagyok hozzászokva az ilyen első-második randikhoz, amikor még viselkedni kell, meg amikor még mindenki azt hiszi a másikról, hogy normális, úgyhogy teljesen bestresszeltem a helyzettől, főleg, mert ebben az esetben nem csak a "legyünkmártúlrajta" volt a célom, meg a "majdmeglátjuklegközelebb"... További jó pont, hogy a "Mit iszunk? Rendelek 2 sört, jó lesz?" - kérdéssel indított, megspórolva nekem vele azt a kört, amikor morgok, szívom a fogam és kávét kell, hogy igyak annak ellenére, hogy a vacsora mellé egy 0,33-as sört minden probléma nélkül meg tudnék inni. (Mert bizony volt olyan is, hogy a pasi bejelentette, hogy a szombat délutánhoz szerinte inkább még a kávé illik, ami után nyilván nem vetettem fel, hogy de én szívesebben innék sört, különben is hétvége van!) Nem tudom magam jobban kifejezni, egyszerűen megkönnyítette az életemet és az egész este lefolyását ezzel a közvetlenséggel és végre nem éreztem úgy magam, mint akinek botot dugtak a seggébe.

Vacsi után elbattyogtunk a szakadó esőben a bárhoz, ahol a koncert helyszíne volt, végig hallgattuk a német "előzenekart", ami egy énekes-gitáros csajból és egy csellós paliból állt, majd a fő fellépő norvég lányt is. Ott álltunk, hallgattuk a zenét és az jutott eszembe (hogy anyák napján legyen virág mind a két kezemben): hihetetlen, hogy több, mint két év, több ezer kilométernyi költözködés és 3 lakhely kellett ahhoz, hogy egy hamburgi, kb 30 négyzetméteres, pirosan kivilágított lebujban végre hatalmába kerítsen az az érzés, hogy jó helyen vagyok jó időben és a megfelelő mancs fogja át hátulról a nyakamat úgy, mint amikor a nagy macska a kis macskát az irhájánál fogva cipeli. (Nem írom le, ki szokta még ezt csinálni, mert a Babi néni kiröhög és joggal.)

Állati boldogság fogott el, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Egy teljesen gondtalan állapot, azzal a szent meggyőződéssel fűszerezve, hogy minden úgy jó, ahogy most van.

...

A kávézás P-vel nagyon jól sikerült, azt hiszem, mindketten meglehetősen elégedetten mentünk haza. (Legalábbis remélem, hogy ő is kb. azt kapta, mint amire számított és hasonlóan meg van/volt elégedve, mint jómagam, aki nem teljesen erre számítottam, cserébe valami sokkal jobb jött, mint amire fel voltam készülve.) A "széles váll keres tartalommal rendelkező buksit"-hoz csak annyit, hogy a széles váll ígérete nem pusztán vicc volt: egy szerény, visszafogott, kb. 1.90 cm magas, meggyurmázni való, szőke, szemüveges, kordbársony nadrágos vikinget medvét kell elképzelni. Tök jó. Ittam egy überdimenzionálisan nagy tejes kávét, utána sétáltunk egyet Eimsbüttel városrészben (ez külön meg is lepett, amikor írta, hogy hol találkozzunk, mert ez nem a belváros, hanem nagyjából a világ valaga), majd ad hoc jelleggel beültünk még valami hülye kis parkban egy lehetetlenül kicsi kávézóba, ahol aztán egymás hegyén-hátán nyomorogva egyezményesen újabb kávé helyett inkább egy sört ittunk.

Kedden este a Prinzenbar nevű klubba megyünk Maria Solheim koncertre.